I.

Éjfélkor az ősz házigazda megállott a táncterem nagy üvegcsillára alatt és így szólt:

– Szép hölgyeim, melyikük járná el most egy öreg ember kedvéért a paraszt-forlánát?

A hölgyek nevetve huzódoztak, végül valamennyien egy karcsu pásztorleány felé fordultak.

– Ancilla! Az isteni Ancilla!

A pásztorleány úgy elpirult, hogy még a gömbölyü válla is kirózsásodott. Megszeppenve nézett körül, hogy merre menekülhetne ostromlói elől, végül azonban csak megadta magát. A hosszu pásztor-botját egy lézengő abbé kezébe nyomta, aztán levette puderes fejéről a széleskarimáju kalapot, megigazította selyemkeztyűit és nagyon kecsesen meghajolt a körben álló társaság előtt.

A hegedük valami bolondosan ficánkodó paraszt-táncot játszottak, Ancilla pedig a pillangós cipője sarkával könnyedén a padlóra ütött, jelezve, hogy megkezdi a táncot.

A paraszt-forlána, amelyet akkoriban nagyon felkaptak a velencei báltermekben, tulajdonképpen táncparódia volt. Aki jól akarta eljárni, annak egyesítenie kellett az esetlenséget a kecsességgel, a nehézkességet a habkönnyűséggel, a parasztos naivságot a körmönfont merészséggel. Ezt a táncot akkor a farsang metropolisában, a szilaj táncosok hazájában, senki sem tudta annyi sziporkázó jókedvvel lejteni, mint Ancilla, az isteni Ancilla, akibe a rettenetes tízek tanácsának tagjai éppen annyira szerelmesek voltak, mit a Piazetta mezitlábos naplopói.

A nézők közt volt Mária Terézia királynak egy fiatal gárdistája is, névszerint Huszty Farkas báró. Három hónappal ezelőtt a lotharingiai kishercegek fényes kiséretével Rómába utazott, onnan a vatikáni nagy parádé után hazaküldték Bécsbe. Mivel azonban már Itáliában volt, egy kis vargabetüvel bekukkantott a lagunák csudás városába is.

Aranysujtásos piros dolmányban ott állott néhány biborpalástos szenátor társaságában és megittasodva nézte Ancilla ifju testének acélos izomjátékát. A székely havasok fiatal fenyőfáira gondolt, amelyek a téli nemere-széllel viaskodnak. Úgy találta, hogy ez a látványosság túltesz nagyszerűség dolgában a római kolosszeum téglahegyein és a vatikáni szoborerdőn és képtengeren.

A tánc véget ért és a házigazda megkérte szép vendégét, hogy újrázza meg. De ekkor valami hórihorgas, komor ábrázatu úr lépett elő a tömegből és egy kimért, gőgös mozdulattal karját nyujtotta Ancillának. A leány arca hirtlen elkomolyodott és szó nélkül kivezettette magát a teremből. A hosszu embernek, aki túl lehetett már az ötvenen, valóságos imperátori arca volt. Fekete selyemruhát viselt, a gombjain, a két óraláncán és a cipője csattján is gyémántok csillogtak.

– Ki volt a szép táncosnő? – kérdezte Huszty a mellette álló biborpalástos öregtől.

Miként a legtöbb gárdista, ő is jól bírta a francia nyelvet. Az excellenza is kitünő párisi kiejtéssel válaszolt.

– Ön nem ismeri Ancillát? Az isteni Ancillát? Bocsásson meg, de nem hittem volna, hogy valaki ennyire idegen lehet. Ancilla eddig büszkesége volt a mi operánknak. Most – sajnos – egy kötnivaló imprezárió élhetetlensége következtében Torinóba szerződött és mi nem fogunk már sokáig gyönyörködni benne. Pedig, ha megszavaztatnák San-Marco népét, szívesebben adná oda a köztársaság legszebb szigetét, mint Ancillát!

– Táncosnő?

– Isten bocsássa meg önnek nagy bűnét, katonatiszt uram! Ancilla énekesnő. Ma az ő szép torkában csattog Itália legédesebb mezzoszopránja. Ezt az ön felséges császárnéja is tudja és egész diplomáciai akciót indított már meg, hogy megnyerje Ancillát a bécsi operának…

– És ki az a fekte úr, aki magával vitte?

– Valami szlavón nemes ember, Spalatino gróf.

– Gróf? – kérdezte csudálkozva Huszty, aki inkább utazó csodadoktornak nézte a gyémántos embert.

A szenátor különösen mosolygott.

– Mit akar, uram? Ő azt állítja, hogy gróf és nekünk nincs érdekünkben, hogy kételkedjünk benne… Némelyek azt állítják ugyan, hogy grófsága a kulisszák birodalmában van, ahol egykor Arlekinó szerepkörében remekelt, de nekünk az is mindegy. Spalatino gróf mostanában faraobankot tart egyik muranói kaszinóban és ha ön biztosan el akarja veszíteni a pénzét, akkor ajánlhatom, hogy játszszon a bankjában…

– A gróf kedvese Ancillának? – kérdezte tovább a gárdista.

Az öreg úr megint elmosolyodott.

– Húsz esztendővel ezelőtt bizonyára engem is nagyon érdekelt volna a kérdés, de most már, sajnos, nem igen értek az ilyenekhez… Sokan azt állítják, hogy a szlavon nem szereti, csak úgy tartja, mint valami hasznos kis háziállatot. Évekkel ezelőtt, amikor Ancilla még a torcellói utcai suhancokkal hancurozott, Spalatino fölismerte a torkában rejlő nagy kincset és készpénzért megvette a kis leányt a szüleitől… Igen, készpénzért!

A gárdista becsületes arca eltorzult az undorodástól. Amióta itt mulatott a lagunák miazmás levegőjében, azt tapasztalta, hogy a velencei urak közömbös udvariasság hangján tudnak beszélni olyan förtelmes dolgokról is, amelyektől más jóravaló ember vére ugyancsak felforr…

Később a galéria oszlopai alatt megint meglátta Ancillát. Ott ült a fali kereveten és kis csipkekendőjével legyezgette kipirult arcát. A hosszu grófja most is mellette állott, prémes nagy női köpönyeggel a karján. A gyémántoktól csillogó zsebóráját nézte éppen türelmetlenkedve.

Amint a báró másodszor meglátta Ancilla arcát, a legbájosabb és legmeghatóbb női arcot, amelybe valaha nézett, a gyönyörűségbe valóságos rémület vegyült, mintha meglátta volna a maga végzetét. Éppen nem volt tapasztalatlan ember, – a bécsi dámák a megmondhatói, hogy nem! – de most az a babonás és áhítatos érzés ingatta meg, amely valaha térdre kényszerítette az ősembert, amikor a pálmásvadon árnyékában megpillantotta az első asszonyt. Úgy érezte, hogy oda kell sietnie Ancillához… Itt vagyok, én, aki mindig kerestelek és akit te mindig vártál!

Ezt a tüzesvérü erdélyi úrfi súgta neki, a bécsi udvari gárdista azonban megelégedett azzal, hogy szikrázó szemmel bámulja a leányt… Most összetalálkozott a pillantásuk! Ancilla barna szemében is mintha fölcsillant volna a boldog meglepetés, a fölismerés, az édes öröm tüze…

A gyémántos gróf ekkor parancsoló hangon odaszólt Ancillának, ráadta köpönyegét és elvezette a palotából. A kapuban, ahová Huszty önfeledten követte, a leány még egyszer visszafordult. Úgy látszott, mintha szólni, vagy inteni akarna… A gróf azonban magával vonszolta és a gondolájuk csakhamar eltünt az éjszakában…

Mindez az 1772-ik esztendő farsangján történt, a Bernardino-csatornában levő kisebbik Mocenigo-palotában.

Az éjjel kétszáz palotában volt ilyen mulatság. Senkit sem hívtak meg; a vendégek vidám csapatokban rohanták meg a házat, később búcsu nélkül elszállingóztak megint. Künn enyhe nyári éjszaka volt és a kis kanálisokból egész gitározó és világító flotillák eveztek a Canalazzo felé, ahová vendéglátó nagyurak palotáinak óriás tüzes ablakai hívogatták őket…