III.

Lenn, a posta udvarán díszes nagy berlinát tisztogattak a legények. Hat lóra való, fejedelmi kényelmü nagy hintó volt, amely az éjjel érkezett Mestre felől. Huszty azalatt az ebédlő ablakában állott és elgondolkozva nézett le az udvarra. Most fogták az ő kocsiját is. Ha rajta állott volna, hejh, de visszasietett volna Velencébe! De a bécsi nagyasszony ilyenekben nem érti a tréfát.

Mialatt leszámolt a postamesterrel, aki egyszersmind vendéglős is volt, hangos beszédet hallott a szomszéd szoba ajtaján keresztül.

– Egy velencei nagyúr van ott valami nővel, – magyarázta a postamester. – Az éjjel jöttek és Torino felé mennek…

A gárdista figyelmessé lett a nő hangjára, mely oly bágyadtan és édesen csengett, mint az arany. Velencei tájszólással beszéltek meglehetősen sebesen, Huszty mégis megértett annyit, hogy színházról van szó, a torinói és a bécsi operáról.

Az aranyhangot most elhallgattatta egy mélycsengésü férfihang.

– Ostoba szeszély, – mondta, – Bécsbe kívánkozol? Hiszen tudod, hogy a császárné engem kitiltott onnan… Torinóban pedig már várnak, a lakás is készen vár… Torinóba fogunk menni!

– Én mégis Bécsbe szeretnék menni, – mondta csendesen és makacsul az aranyhang.

A férfi indulatba jött.

– Tegnap még hallani sem akartál Bécsről és most egyszerre? Miféle hóbort ez? Talán az a kikent-kifent bécsi ficsúr jár az eszedben? Vigyázz magadra! Tudod, hogy ki vagyok!

Az aranyhang megint mondott valamit, amire a férfi szitkokkal válaszolt. Erre aztán csendesség lett odaát.

– Kedvem volna átmenni és az ipszét pofonütni, – elmélkedett magában Huszty. Persze nem tette meg.

Már másodszor jelentették neki, hogy a hintó készen áll. Oly nehezen szakadt el a szobától, amelyhez a fantasztikus álom emlékei fűzték, mintha magától Ancillától kellene elbúcsúznia.

Lement az udvarra és gépiesen beszállt a kocsijába. Ekkor halk, harmónikus kis sikoltás hallatszott az emeletről… A boltíves folyosón egy nő könyökölt. A gárdista kihajolt a kocsiból és ugyanabba a gyöngéd és mámoros tekintetü barna szempárba tekintett, amely éjjeli álmában világított neki. Ancilla! Ő volt, az egyetlen, a páratlan, az isteni!

Huszty elhalványodva nézte a bájos csodát és észrevette, hogy a leány arca is elfehéredik. Ki akart ugrani a kocsijából, ujongva akart felrohanni a lépcsőn, hogy karjaiba ölelje a leányt… Ezt azonban megint csak a tüzesvérü erdélyi úrfi tervelte így; a bécsi gárdista azalatt mozdulatlanul ült meg helyén. A hintó pedig megindult…

Ancilla most fölegyenesedett és kiejtett valamit a kezéből. A csipkés keszkenője volt, amely libbenve, mint a pillangó, ereszkedett le az udvarra. Ugyanaz a kendő, amelyet az éjjel Husztynak ajándékozott!

– Megállj! – rikoltotta oda a gárdista a lovásznak.

Kiugrott a hintóból és amikor fölvette a rezedaszagu kis kendőt, odafönn zaj hallatszott az emeleten. A cselédek mind fölnéztek. A hosszu fekete ember, akit Huszty ismeretlenül is úgy gyülölt, mint a betegséget, ott termett Ancilla mellett, karonragadta a leányt és betaszította a szoba ajtaján. Az ajtó becsapódott, de így is hallatszott a gróf dühös ordítozása.

A gárdista négy szökéssel fönn termett az emeleten. Habozás nélkül benyitott a szobába. Odabenn Ancilla könyek közt kuporodott a padlón, a fekete ember pedig előtte állott, a haragtól eltorzult arccal. Senki sem mondta neki, Huszty mégis biztosan tudta, hogy ez az ember megütötte a leányt, Ancillát!

A forró vére mind a fejébe szökött… Esze nélkül húzta ki a kardját, hogy keresztülgázoljon a talián lelkén. De Ancillát találta maga előtt. A gróf az asztal mögé menekült és gyilkost kiáltott. Valaki aztán átölelte a gárdistát… Az idősebbik angol volt. A másik meg okos szóval kérlelte.

– Ha baja van a gróffal, elintézheti vele, de nem itt és nem most… A gróf úr fegyvertelen… ha akarja, mi szívesen leszünk a tanui…

– Igen, – mondta Spalatino, – én helyt állok a tiszt úrnak. Várjanak meg a ház mögött levő gesztenyefák alatt, két perc mulva magam is ott leszek!

– Reménylem, kardosan? – morogta Huszty.

Most megszólalt Ancilla is.

– A Krisztus öt sebére kérem, – mondta a gárdistának, – ne vívjon meg értem, mert meg fogja önt ölni. Biztosan tudom, hogy meg fogja ölni!

A gárdista nem válaszolt. Ha verekedni megy a magyar, akkor nem ismer asszonyt.

Az idősebbik angol levezette a gesztenyefákhoz, nemsokára megjött a gróf is, hosszu gyíklesővel oldalán. Miután ünnepies méltósággal megemelte kalapját, így szólt:

– Én úgy hiszem, hogy a katona urat valami félreértés haragította meg. Ha férfiasan kijelentem, hogy nem akartam megsérteni…

Huszty kihúzta a kardját.

– Megütötted őt, te kutya, azért elpusztítalak a föld szinéről! Kard ki kard!

A gróf kissé meghátrált.

– Bocsánat, az az én magánügyem és én nem látom be…

A gárdista ekkor a lapos pengéjével végigsuhintott a fekete ember ábrázatán.

– Arlekinó, húzd ki a kardodat.

A fekete ember azonban az urak nagy meglepetésére megfordult és gyors szarvasugrásokkal eliramodott. Mikor már vagy ötven lépésnyire volt tőlük, megfordult és dühösen kiáltotta:

– Ezt megkeserüli! Van még borghelo, aki el tud bánni az ilyen útonállókkal!

Huszty kissé megszégyenülve tette vissza hüvelyébe a kardját.

– Hogyan is gondolhattam, hogy ez a komédiás kard alá megyen?

Az angolok majd megpukkadtak a nevetéstől. (A vidám Albion fiai akkoriban még nem voltak ellenségei a lovagias mérkőzésnek, sőt őket tartották Európa legszenvedelmesebb verekedőinek.)

Mikor visszatértek a posta udvarára, Ancilla ott állott a hintó mellett.

– A gróf úr a rendőrséghez szaladt panaszt tenni, – mondta nevetve az egyik angol.

– Az baj, – vélekedett a postamester, – mert a mi borghellónk nem érti a tréfát ilyen dolgokban…

– Potomság, – mondta az angol, – a tiszt úr a császárné útlevelével utazik és végig kardlapozhatja egész Pádovát!

– Induljunk, uram, induljunk! – türelmetlenkedett nyergében a postakocsis.

Huszty habozva nézett Ancillára. A leány ekkor hozzálépett.

– Ön Bécsbe utazik… Akar engem magával vinni?

A gárdista nem tudott mit válaszolni, de a két izmos karjával fölemelte Ancillát és könnyedén betette a hintóba.

A szolgák sietve hozták a művésznő útiládáit.

Egy szót sem beszéltek egymással, meg sem mozdultak a kocsiban, míg a villafrancai kapuhoz nem értek. Ott egy hosszu fekete alak ácsorgott az utcán: Spalatino gróf úr. Ancillában ekkor hirtelen fölébredt a torcellói suhancvezér, kissé kihajolt a kocsiból és mosolyogva intett neki a kezével, mint a vérbeli hercegnő az útszéli koldusnak…