Part 1

H. G. WELLS MŰVEI

H. G. WELLS MŰVEI

LAMPEL. R. (WODIANER F. ÉS FIAI) R. T.

H. G. WELLS

A SZERELEM ÉS LEWISHAM ÚR

FORDITOTTA TONELLI SÁNDOR

LAMPEL. R. (WODIANER F. ÉS FIAI) R. T.

Budapest, 1923. – Franklin-Társulat nyomdája.

I. Megismerkedés Lewisham úrral.

A bevezető fejezet nem foglalkozik a szerelemmel – ez az ellenfél kétségtelen bizonyossággal csak a harmadikban lép fel, – és Lewisham urat még tanulmányainak közepette találjuk. Az idő jó nehány évvel, majdnem évtizeddel napjaink előtt s ezekben a napokban Lewisham úr kisegítő oktató volt a whortleyi földesúri iskolában – Whortley, Sussexben – és fizetése negyven font volt egy esztendőre, a miből a tanidő tartama alatt hetenkint tizenöt shillinget fizetett Mundayné asszonynak, a weststreeti kis bolt tulajdonosának, lakásért és ellátásért. _Ur_nak szólították, megkülönböztetésül a nagyobb fiúktól, a kiknek a tanulás volt a kötelességük és szigorú rendszabály tárgya volt, hogy ezek részéről a _sir_ czímzés illeti meg.

Készen vett ruhákat viselt, merev szövetből való fekete kabátja elől és ujjain fehér volt az iskolai krétától, arcza lágy és bajusza alig serkedező. Elég jóképü tizennyolcz éves ifjú volt, dús hajú, mindennapiasan megnyirva, meglehetősen kiemelkedő orrán majdnem felesleges szemüveggel, – a szemüveget ugyanis azért viselte, hogy öregebbnek tüntesse fel magát s így a tekintélyt biztosítsa. Az adott pillanatban, mikor történetünk megkezdődik, lakószobájában tartózkodott. A helyiség padlásszoba volt, fémvázas feltoló ablakkal, ferde tetővel és nekivetemedett falakkal, melyek, mint azt a még le nem szaggatott helyek bizonyították, számtalan, régi divatú virágos papirszalaggal voltak kitapétázva.

A szobáról itélve Lewisham úr keveset gondolt a szerelemre, hanem annál többet a hirnévre. Az ágy fejénél, példának okáért, a hova jóravaló emberek bölcs mondásokat szoktak függeszteni, a tiszta, határozott, fiatalosan üde kézre valló irások igazságai önmagukat bizonyították: „A tudás hatalom“ és „A mit valaki megtett, más is megteheti“, – a _más_ ez esetben Lewisham úrra vonatkoztatva. Ezek az igazságok egy pillanatra sem merülhettek feledésbe. Lewisham úr minden reggel újból meg újból láthatta őket, mikor fejét az ingéből kidugta. A sárgára festett láda fölött, melyen – könyvállványok hiányában – Lewisham úr könyvtára sorakozott, a _Vázlat_ volt felfüggesztve. (Hogy miért ne nevezhette volna ezt a papirlapot _Vázlat_-nak, azt a _Church Times_ szerkesztője, a ki apró hireit _Varia_ czím alatt közli, nálam jobban meg tudná mondani.) Ebben a vázlatban az 1892. év volt úgy feltüntetve, hogy Lewisham úr a londoni egyetemen akkor szándékozik megszerezni „kitüntetéssel az összes tárgyakban“ a Baccalaureatus Artium fokozatot, 1895 pedig az arany érem megszerzésének volt az időpontja. Azután „általános érdekű röpiratok liberális szellemben“ és hasonló dolgok következtek, megfelelő határidőkkel. „Ki másokat birál, először önmagát birálja“, beszélte a fal a mosdó fölött, az ajtó mögött, az ünneplő nadrág szomszédságában pedig Carlyle arczképe lógott.

Mindez nem volt üres fenyegetőzés a világegyetemmel szemben; a cselekvés már megkezdődött. Shakespeare, Emerson tanulmányai, Confucius pennys életrajza mellett viharvert és megfakult iskolakönyvek, az Universal Correspondance Association több kitünő kézikönyve, gyakorló füzetek, pennys üvegekben fekete és vörös tinta és gummibélyegző sorakoztak, utóbbi Lewisham úr nevével. A következő falat diadaljelvények módjára a southkensingtoni kékeszöld bizonyítványok ékesítették, mértani rajzról, csillagászatról, élettanról, természetrajzról és szervetlen chemiáról. Carlyle arczképével szemben a franczia rendhagyó igék listája foglalt helyet.

A mosdó fölött, rajzszöggel a tetőre erősítve, a mely – a helyiség padlásszoba lévén – veszedelmesen lejtősödött, a napi órabeosztás lebegett. Lewisham úr felkelésének időpontja öt órában volt megállapítva s hogy ez nem volt üres dicsekvés, azt a ládán, a könyvek mellett, az olcsó amerikai ébresztő-óra bizonyította. Hátterében, az ágy fejéhez eső, papirral bevont ablakpárkányon csokoládédarabok hevertek. „Nyolcz óráig franczia“, mondta az órarend röviden. A reggeli ideje húsz perczben volt megállapítva; utána huszonöt percz „irodalom“, közelebbről meghatározva Shakespeare szindarabjaiból egyes – kiváltképen fellengző – részletek megtanulása, azután iskola és kötelesség. A szünetekre és a déli szabadidőre az órarend latin gyakorlatot írt elő – „étkezés ideje alatt ismét irodalom,“ – s így változtatta beosztását a huszonnégy óra hátralevő részét illetőleg, a hét különböző napjai szerint. Egy pillanata sem maradt a Sátánnak és „minden gonoszságainak“. Az egész időből csak hetven percz volt pihenésre szentelve.

Csak el kell képzelni egy ilyen vázlatnak a csodás jelentőségét! Valaki már fent van és tevékeny, mikor az egész világ még vizszintes helyzetben, álmokba merülve, vagy ostobán eltompulva, meleg fészkében leledzik s ha felriasztják, csak azért riad fel, hogy ásítás és sohajtás közben ismét a feledésbe guruljon. Nyolcz órakor már három órai előny, három órai tudás mindenkivel szemben. Mint egy kitünő tudós mondotta nekem, körülbelül ezer órai komoly munka elegendő egy nyelvnek a teljes elsajátítására, – három vagy négy nyelv után a következőre már kevesebb is elég, – a minek folytán évente egyet, a napi munka kezdete gyanánt a reggeli előtt el lehet sajátítani. A nyelvek kincse reggeli gombaszedés módjára összegyűjtögetve! Azután az „irodalom“, – mily nagyszerű beállítás! Délután számtan és reális tudományok. Lehet-e valami egyszerűbb és nagyszerűbb? Hat esztendő múlva Lewisham úr öt vagy hat nyelvnek, alapos egyetemes tudásnak lesz a birtokosa, megszokta az óriási munkásságot és még nem is lesz huszonnégy esztendős. Meglesz az elismerése az egyetemen és szélesebb körökben is. Bizonyosra lehet venni, hogy azok az általános érdekü röpiratok nem lesznek semmitmondó érdektelenségek. Hogy hova jut Lewisham úr harmincz éves korában, lázba hozza a képzeletet. Akkor a vázlatnak kétségtelenül módosulni kell, a mint a tapasztalatok bővülnek. De a szelleme, a szelleme továbbra is emésztő láng marad!

Lewisham úr a fémkeretes ablak előtt ült és írt, gyorsan írt, egy másik sárga ládán, melyet üresen rövidebb oldalára állított. Fedelét felnyitotta s így lábát kényelmesen belemélyesztette az ürességbe. Az ágy könyvekkel és jelen nem levő oktatómestereinek sokszorosított előadási lapjaival volt teleszórva. A lebegő órarend szemügyre vétele esetén meg lehetett volna állapítani, hogy latint fordít angolra.

Az írás gyorsasága észrevétlenül megcsökkent. „_Urit me Glycerae nitor_“ meredt eléje és zavarba ejtette. „Urit me“, mormogta és szeme könyvéről az ablakon át a vikárius házának tetejére és borostyánnal befutott kéményeire kalandozott. Szemöldöke először összeránczolódott, azután ismét elsimult. „_Urit me!_“ Tollát szájába vette és a szótár után nyúlt. _Urare?_

Egyszerre az arczkifejezése megváltozott. A szótár felé irányuló mozdulat félbemaradt. Valami kívülről jövő ismétlődő hangra, – lépések zaja – fülelt.

Hirtelen felállt és nyakát előre nyújtva, felesleges szemüvegén és az ablaktáblán át az utczára tekintett. Egészen egyenesen letekintve, halavány rózsaszinű virágokkal díszített kalapot, női kabátnak a vállait és egy orrnak és állnak pontosan a hegyét láthatta. Bizonyára az az idegen lány volt, a ki a mult vasárnap Frobisherék mellett ült a templomban a karzat alatt. Egyébként akkor csak nagyon futólag látta őt…

Addig nézte, míg csak az ablak látókörében haladt. Hiába erőlködött, hogy a sarkon túl is kisérje őt a szemével…

Azután rosszkedvűen újra munkához látott és kivette a tollat a szájából.

– A figyelmem elkalandozott, – mondta magában. – Ilyen semmiség miatt! Mi történt velem?

Furcsa hangot adott a fogával, mely felháborodását jelezte, leült és térdét ismét belemélyesztette a felfordított ládába. „Urit me“, – ismételte, tollszárának végét rágcsálva és a szótár után nézegetve.

Egy szerdai szabad délután volt, márczius végén, vakító fényben ragyogó tavaszi nap, káprázatosan fehér felhőkkel és mélyen kék égboltozattal, itt-ott csodálatosan szép zöld szint szórva el a fák között és zajos örömcsicsergésre késztetve a madarakat, – az ujjáébredés napja volt, hangosan serkentő nap, a nyárnak igazi előhirnöke. Ennek az előérzetnek a nyüzsgése töltötte be a levegőt, a meleg földből feltörtek a serkedező vetések és a fenyőerdőkben szinte hallani lehetett a rügyek halk pattogását. De az anyatermészet nemcsak a földet, levegőt és erdőt keltette életre, hanem Lewisham úr fiatal vérét is, ösztökélve, hogy éljen, – éljen, de egészen más értelemben, mint azt a _Vázlat_ jelezte.

Lewisham úr a szótárt egy papirlap alól látta előkukkanni, fellapozta az „urit“ szót, elképzelte Glycera vállának ragyogó „nitor“-át és így megint tétlenségbe merült, melyből erőszakkal rázta fel magát.

– Nem tudom lekötni a figyelmemet, – állapította meg Lewisham úr. Levette felesleges szemüvegét, megtörölte és szemét hunyorgatta. – Ez a Horatius hogy megzavarja az embert és milyen izgatóak a jelzői! Sétálni kellene talán?

– Nem engedem magamat legyőzni, – mondta helytelen kifejezéssel, visszahelyezte a szemüvegét orrára, könyökét pedig kétoldalt zörrenve csapta az üres ládára és haját a füle fölött hátrasimította a kezével…

Öt percz mulva ismét rajtakapta magát, hogy a fecskéket nézi, melyek a kékségben keringőznek a vikárius kertje fölött.

– Lehet, hogy valakinek ennyi baja legyen önmagával? – kérdezte határozatlanul, de egyben hevesen. – Bizonyára az elkényeztetés az oka… az ülés a lustaság kezdete.

Felállt tehát, hogy úgy tanuljon, de ekkor a városka utczája állandóan a szeme előtt volt. „Ha ő a posta sarkát kerülte meg, megint elő kell tűnni neki az üres telkek kerítése mögött“, – motoszkált az eltakart és fegyelmezetlen tájék Lewisham úr agyában…

A leány azonban nem került elő. Bizonyára nem fordult be a posta sarkánál. Találgatásra adott alkalmat, hogy merre ment. Talán a városkán keresztül vette útját a fasor felé?… Azután hirtelen felhő takarta el a napot, a meleg utcza hűvösre változott és Lewisham úr meg tudta fékezni képzelődését. Így a „_Mater salva cupidinum_“, „A vágyak legyőzhetetlen anyjá“-nak fordítása, – Horatius (Ódák II. könyve) volt ugyanis az egyetem által Lewisham úr felvételére kijelölt auctor, – mindezek után mégis eljutott prófétai befejezéséhez.

Pontosan, mikor a templom órája ötöt ütött, Lewisham úr olyan pontossággal, mely talán túlságosan gyors volt egy csakugyan komoly tanulóhoz, becsapta Horatiusát, kezébe vette Shakespearet és a keskeny, kanyargó, szőnyegtelen lépcsőn padlásszobájából lement a nappali szobába, a hol háziasszonyával, Mundaynéval együtt szokta elfogyasztani délutáni teáját. A derék hölgy egyedül volt és Lewisham úr nehány udvarias szólásforma után felnyitotta Shakespearet s egy jeltől kezdve, – mellékesen megjegyezve, a jel épen egy jelenetnek a közepére esett, – miközben gépiesen bizonyos számú kenyérszeletet és áfonya-jamet elfogyasztott, olvasni kezdett.

Mundayné asszony pápaszeme fölött nézegette Lewisham urat s arra gondolt, hogy ilyen sok olvasás megárt a szemnek, mígnem a bolti csengőnek a csilingelése ki nem szólította a vevőjéhez. Hat óra előtt huszonöt perczczel Lewisham úr a könyvet az ablakpárkányra helyezte, leverte a morzsákat kabátjáról, kezébe vette a teásasztalkán fekvő négyszögletes kalapját és elindult az esti „előkészítő leczkeórára“.

A West Street üres volt és aranyosan ragyogott a lemenő nap fényében. A képnek a szépsége megragadta Lewisham urat s elfeledkezett róla, hogy a „VIII. Henrik“ részletét ismételje, melynek az úton kellett volna őt foglalkoztatni, A helyett e perczben az ablakból való programmellenes nézelődésre, a kis állra és az orrhegyre gondolt. Tekintete a távolban veszett el, mikor ezt a képet idézte maga elé…

Az iskola ajtaját egy alázatos képü kis fiú nyitotta ki, kinek írásbeli feladatát kellett átnézni.

Lewisham úr úgy érezte, hogy a légkör különös módon megváltozott, mikor belépett. Az ajtó becsapódott mögötte. Az előcsarnok, szembeszökő iskolai jellegével, sárga márványcserezésü falkárpitjával, hosszú ruhafogas sorával, kellemetlen esernyő-hadseregével, egy bevert diák-kalappal, a falon lógó ütött-kopott iskolai szabályzattal, homályosnak és komornak tűnt fel a külső márcziusi korai este ragyogó elevensége után. A tanító életének, a minden elfoglalt ember életének sajátságos szürkeség-érzete lepte meg és ejtette hatalmába lelkét. Atvette a kis diák feladatát, mely egy gyakorló füzetnek kínosan megírt három oldalát foglalta el, hatalmas G. E. L. betűkkel, nevének kezdőbetüivel jelölte meg és rettenetesen átfirkálta mindegyik oldalt. Közben hallotta a játszótér jól ismert zürzavaros hangjait, melyek az iskolaudvar nyitott ajtaján behallatszottak hozzája.

II. Mikor a szél fúj.

A bűvös órarendnek, annak a varázsos eszköznek, mely hivatva lett volna, hogy a szórakozás démonait elűzze Lewisham úrnak a hírnévhez vezető útjáról, hiányossága volt, hogy nem kapcsolódott hozzá olyan záradék, mely eltiltja a szabadban való tanulást. Az órarendnek ez a hiányossága az ablakon való kinézegetést követő napon, a megelőzőnél talán még szebb és csábítóbb napon, derült ki, mikor fél tizenkettő tájban, a helyett, hogy az iskolából egyenesen hazatért volna, Lewisham úr ezt a hiányosságot kihasználta és lépteit – Horatiusszal a zsebében – a park kapuja és az ősrégi fákból álló fasor felé irányozta, mely a széles Whortley-uradalmat veszi körül. A gyanus indító okot tökéletes sikerrel leplezte el önmaga előtt. A fasorban – minthogy az úton csak nagyon kevesen járnak – zavartalan olvasásra számíthat. A szabad levegő, az álló magatartás mindenesetre jobb, mint a fülledt, bágyasztó hálószobában való ülés. A szabad levegő feltétlenül egészséges, edző hatású és kellemes…

A nap szeles volt és a virágzó fák állandóan zizegtek, ide-oda hajtogatták gallyaikat.

A bükkfák koronája aranyos napfényben úszott és az alsó ágakon már mindenfelé az új zöld lomb serkedezett.

„Tu, nisi ventis Debes ludibrium, cave“,

volt épen a körülményeknek nagyon megfelelő verssor, mely Lewisham úr agyát foglalkoztatta. Gépiesen igyekezett, hogy a könyvet egyszerre három helyütt, a szövegnél, a jegyzeteknél és fordításnál nyitva tartsa, mialatt a szótárban a _ludibrium_ után kutatott, mikor veszedelmesen a lap felső szélén kalandozó figyelme átugrott a számára kijelölt kereten és hihetetlen gyorsasággal száguldott lefelé a fasorban…

Egy fehér-virágos szalmakalapot viselő leány közeledett feléje. A leány is „irodalmilag“ foglalatoskodott. Lassan lépegetve, olyan buzgón írt, hogy nyilvánvalóan nem vette észre Lewisham urat.

Érthetetlen hevülés fogta el Lewisham urat, olyan hevülés, mely egy véletlen találkozás feltevésével nem volt megmagyarázható. Mintha valami suttogott és gyanús módon így hangzott volna: „Ő az!“ Lewisham úr ujját könyvében tartva haladt, készen arra, hogy lapjaiba merül, ha a leány feltekint. Közben a könyv felett a leányt nézte. A _ludibrium_ egészen elpárolgott belőle. A leány nem vette észre közelségét, állapította meg Lewisham úr s az íráson törte fejét, hogy vajjon mi lehet. Találgatta, hogy mi lehet. A leány arcza, melyet a lefelé szegzett tekintet megkomolyított, gyermekesnek látszott. Ringó szoknyája rövid volt s látni lehetett czipőjét és bokáját. Lewisham úrnak feltűnt bájos, könnyed járása. Üde és ragyogó alak közeledett a napfényben feléje, a mely, mint utólag bizonyos csodálkozással eszmélt rá, teljesen kívül esett a _Vázlaton_.

A leány folyton közelebb, közelebb jött, szemét állandóan lefelé szegezve. Lewisham urat bizonytalan és oktalan gondolatokkal töltötte el ez a váratlan találkozás. Különös volt, hogy a leány még mindig nem vette észre őt. Lewisham úr valósággal sajnálkozva gondolt a pillanatra, mikor a leány feltekint, pedig hát mit várhatott ettől a pillanattól!… Az járt az eszében, hogy a leánynak mi ötlik a szemébe, ha őt meglátja s hogy bizonyára azon fog csodálkozni, hogy hova lóg sapkájának a rojtja, mely néha eltakarta az egyik szemét.[1] Bizonyára már lehetetlen, hogy felemelje a kezét és megigazítsa. Közel volt hozzá, hogy remegjen az izgatottságtól. Lépése, mozdulatai, melyek rendesen önkénytelenek voltak, bizonytalanra és nehézkesre változtak. Azt lehetett volna hinni, hogy azelőtt sohasem találkozott emberi lénynyel… Mind közelebb, már csak tiz yard, kilencz, nyolcz. Elmegy a leány talán mellette, a nélkül, hogy feltekintene?…

Azután a tekintetük találkozott.

A leánynak dióbarna szeme volt, de Lewisham úr, a ki még kezdő volt a szemek tekintetében, nem tudott szavakat találni a meghatározásukra. A leány komolyan tekintett rá és úgy látszott, nem vett észre rajta semmi különöset. Ellebegett mellette a fák között és elment s nem maradt utána egyéb, mint az üres fasor és a naptól megvilágított, zölden csillogó üresség.

A látomás elmúlt.

Távolról a szél suhogása szárnyalt Lewisham úr felé s a következő pillanatban valamennyi gally recsegett és ropogott és minden ág megzörrent felette. Úgy látszott, mintha sürgették volna, hogy távolodjék a leánytól. Az elfakult száraz levelek, melyek valamikor zöldek és frissek voltak, felkerekedtek, egymásnak rohantak, ugrándoztak, forogtak és tánczoltak. Mintha valami nagyobb levél súrolta volna a nyakát, fennakadt egy pillanatra s azután elhagyva őt, repült tovább a fasorban.

Valami vakítóan fehér dolog volt! Egy papirlap, a melyre az imént a leány írt.

Lewisham úr az alkalmat, a mit sokáig lesett, nem szalasztotta el. Oldalra pillantott a válla fölött és rögtön megértette. Félszegsége eltűnt. Horatiusszal a kezében üldözésre indult és tíz ugrással hatalmába ejtette a megszökött okmányt. Azután a diadaltól felhevülten, a leány felé fordult, kezében lobogtatva a zsákmányt. Mikor felvette, rögtön meglátta, hogy mi van rá írva, de pillanatnyilag maga az esemény teljesen uralkodott rajta. Nehány lépést tett a leány felé s csak azután eszmélt rá, hogy mit látott. Vonalak és nagybetük, szabályosan ismétlődő távolságban egymástól! Lehetséges volna?… Megállt. Szemöldökét összeránczolva, az írásra pillantott, majd maga elé tartotta és egész nyiltan szemügyre vette. Töltőtollal volt írva s a szöveg ismétlődött.

„_Iskolában lármázni nem szabad!_“

Azután újból:

„_Iskolában lármázni nem szabad!_“

Azután folytatólag tovább:

„_Iskolában lármázni nem szabad!_“

„_Iskolában lármázni nem szabad!_“

Ez a szöveg folytatódott végig az egész oldalon, olyan gyerekes írással, mely szokatlanul hasonlított a kisebbik Frobisher fiúéhoz.

– No nézd csak! – mondotta magában Lewisham úr és az új jelenség láttára meglepetésében kizökkent minden elfogódottságából… Nagyon jól emlékezett a büntetés körülményeire. A kisebbik Frobisher kissé nagyon is hangos volt magyarázat közben és ennek köszönhette az ügyet… Mikor látta, hogy a leány mit csinált, az a bizonytalan körvonalú kép, melyet róla megrajzolt, csorbát szenvedett. Ugy érezte, mintha megcsalták volna. De ez az érzés csak egy pillanatig tartott.

A leány egyenesen feléje tartott.

– Lesz szives visszaadni a papiromat, kérem? – kérdezte lihegve. Mintegy két inch-csel volt alacsonyabb Lewisham úrnál. „Észrevetted félig nyitott ajkát?“ – kérdezte az anyatermészet halk suttogással Lewisham úrtól, – a mire különben később ő maga is visszaemlékezett. A leány szeméből a szemrehányásnak az árnyalatát lehetett kiolvasni.

– Azt hiszem, – mondta Lewisham úr először ellenkezve, – ezt nem kellett volna magénak megtenni.

– Mit nem kellett volna megtennem?

– Ezt. Iskolai büntetés a diákjaim számára.

A leány hirtelen felhúzta a szemöldökét, azután hirtelen leeresztette és reánézett.

– Ön Lewisham úr? – kérdezte úgy szinlelve, mintha semmiről sem tudna s e pillanatban fedezne fel valamit.

Nagyon jól ismerte Lewisham urat, a mi épen egyik oka volt annak, hogy a büntető feladatot írta, de a nemismerést tettetve alkalma volt, hogy mondjon valamit.

Lewisham úr igenlőleg intett.

– Szentséges Isten! Akkor rajtakapott engem…

– Attól tartok, – felelte Lewisham. – Attól tartok, hogy rajtakaptam…

A következő pillanatban megint egymásra meredtek. Azután a leány mentegetőzésre szánta magát.

– Frobisher Teddy az unokaöcsém. Tudom, hogy ezt nem kellett volna tennem, de láttam, hogy szegénynek oly borzasztó sok a dolga és oly nagy bajban van. Nekem pedig semmi dolgom sem volt. Én voltam az, a ki felajánlottam neki…

A leány megállt és Lewisham úrra nézett. Ugy látszott, hogy befejezettnek tartja a magyarázatot.

A szemek találkozása határozottan zavaró hatású volt. Lewisham úr a büntetési ügybe igyekezett belekapaszkodni.

– Magának ezt nem kellett volna tenni, – felelte határozottan.

A leány először a földre, azután megint a szemébe nézett.

– Nem, – felelte. – Magam is azt hiszem, hogy nem kellett volna tennem. Nagyon sajnálom.

A földre tekintés, majd a felpillantás más váratlan eredményt idézett elő. Lewisham úrnak úgy tűnt fel, mintha nem a beszélgetésük tárgyáról, hanem valami másról vitatkoznának. Mindenesetre oly lehetetlen feltevés, melyet csak zavart állapotának lehetett tulajdonítani. Komoly kisérletet tett, hogy a szemrehányás talaján maradjon.

– Biztosíthatom, hogy megismertem volna az írást.

– Én is azt hiszem, hogy megismerte volna. Nagyon helytelen volt tőlem, hogy őt rábeszéltem. Higyje el… én ajánlottam neki. Szegény olyan nagy bajban volt. És én azt hittem…

Megint félbeszakította a mondatot és arczát halavány pirosság öntötte el. Hirtelen, ostoba módon, Lewisham úr úgy érezte, mintha az ő ifjúi arcza is pirulni kezdene. Szükségét érezte, hogy ennek a kettős pirulásnak az érzését valahogyan elűzze.

– Biztosíthatom, – mondta nagyon komolyan, – hogy sohasem adok fel büntetést, sohasem, hacsak a gyerek meg nem érdemli. Ez szabály nálam… Ez mindig szabály volt nálam… Ebben nagyon lelkiismeretes vagyok.

– Nagyon sajnálom, – mondta a leány őszinte megbánással. – Ostobaság volt tőlem.

Lewisham érthetetlen módon kellemetlenül érezte magát, hogy a leánynak mentegetőznie kell és megint azért beszélt, hogy a további arczpirulást megakaszsza.

– Nem _így_ értettem, – mondta erőltetett jókedvvel. – Alapjában véve nagyon szép, mondhatom, nagylelkű volt magától… És tudom, meg tudom érteni, hogy a maga szivessége…

– Őt is bajba rántotta. És a szegény Teddy most bajba kerül, hogy elfogadta…

– Dehogy, – kapott Lewisham úr az alkalmon, megkisérelve, hogy ne nevessen annak a hallatára, a mit maga mond. – Nekem nem kellett volna elolvasnom ezt, mikor felemeltem… nem lett volna szabad elolvasnom… következésképen…

– Nem vesz tudomást róla? Csakugyan?

– Bizonyára nem, – mondta Lewisham úr.

A leány arcza felderült, Lewisham úr arcza pedig rokonszenvesre változott.

– Semmi az egész… a legkevesebb, ha nem veszek róla tudomást.

– Pedig a legtöbb ember nem tenne így. A tanítók rendesen nem ily… lovagiasak.

Lewisham úr lovagias volt! A szó sarkantyú módjára hatott. Valami bolondos ösztönzésnek engedelmeskedett.

– Ha kivánja… – mondta.

– Mit?

– Ha kivánja, nem lesz szüksége erre. A büntetést értem. Elengedem neki.

– Valóban?

– Megtehetem.

– Nagyon kedves magától.

– Szót sem érdemel… Semmi az egész. Ha csakugyan kivánja…

Lewisham úr valósággal megtapsolta önmagát ezért az igazságon elkövetett botrányos sérelemért.

– Nagyon kedves magától, – ismételte a leány.

– Semmi, igazán, semmi, – mondta Lewisham úr.

– A legtöbben nem tennék meg.

– Tudom.

Szünet.

– Rendben van, – tette azután hozzá. – Teljesen rendben van.

Szivesen mondott volna még többet, valami ötleteset és eredetit, de semmi sem jutott az eszébe.

A szünet tovább tartott. A leány az üres fasort nézegette. A beszélgetésnek, a ki nem mondott dolgok pillanatnyi sorozatának véget kellett érni… A leány Lewisham úrra tekintett és megint mosolygott. A kezét nyujtotta neki. Kétségtelenül, ez volt a leghelyesebb, a mit tehetett. Lewisham úr megfogta a kezét és hiába keresett valami hiányzó, megrendítő kifejezést.

– Igazán nagyon kedves magától, – ismételte a leány, mikor kezét nyujtotta.

– Szóra sem érdemes, – mondta Lewisham úr és hiába kereste, hogy valami mást mondjon, valami szellemeset, a közhelyek után. A leány keze hideg, puha és mégis szilárd volt, nagyon kellemes érzés volt kézben tartani s ez a megfigyelés minden más gondolatot elnyomott. Lewisham úr egy pillanatig tartotta, de semmi sem ötlött az eszébe.

Rajtakapták magukat, hogy még mindig egymás kezét tartják. Mindketten elmosolyodtak és ostobának találták a helyzetet. Bizalmas ismerősök módjára szorították meg egymás kezét és félszegen húzták vissza. A leány félénken pillantott a fiúra, mintha haboznék.

– Isten vele, – mondta azután és hirtelen útnak indult.

Lewisham úr meghajtotta magát a távolodó alak felé, kollegiumi sapkájával a tizenhetedik századra valló ivet kanyarított s azután úgy érezte, mintha bensejének ismeretlen tájékain lázadás ütne ki.

A leány még alig tett hat lépést, mikor Lewisham megint mellette termett.

– Kérem, – mondta megdöbbenve a saját vakmerősége fölött, miközben szögletes fövegét olyan félszegen tartotta maga elé, mintha temetésen volna. – De az a papirlap…

– Nos? – mondta a leány, természetszerű meglepődéssel.

– Megkaphatom?

– Minek?

Lewisham úr valami elfulladó örömet érzett, mely ahhoz volt hasonlatos, mintha havas lejtőn csúsznék lefelé.

– Szeretném, ha az enyém volna.

A leány mosolygott és felhúzta szemöldökét, de Lewisham úrnak izgatottsága sokkal nagyobb volt, semhogy mosolyogni tudott volna.

– Nézzen ide! – mondta a leány és kibontotta a már gombóczczá összegyűrt papirlapot. Kissé erőltetve nevetett hozzá.

– Nem így értettem, – mondta Lewisham úr, szintén elmosolyodva. Türelmetlen mozdulattal elkapta a papirlapot és remegő ujjaival kisimítani igyekezett. Nem haragszik meg érte? – kérdezte azután.

– Megharagudjam, miért?

– Ha megtartom.

– Miért haragudnék meg érte?

Szünet. Szemük megint találkozott. Furcsa elfogódás vett rajtuk erőt. A csend lüktetett körülöttük.

– Most már csakugyan mennem kell, – mondta a leány hirtelen, szintén erőltetve a szavakat. Megfordult és Lewisham urat magára hagyta, egyik markában, mellyel a könyvet is tartotta, a gyűrött papirdarabbal, mig másik keze ismét tiszteletteljesen meglóbálta kollegiumi sapkáját.

Lewisham úr a leány távolodó alakját nézte. Szíve feltünő hevességgel dobogott. Milyen fénylő, milyen élettől ragyogó volt a leány! Kis kerek napfoltok futottak csillogva végig rajta, a mint haladt. Először sebesen, azután lassabban haladt, kétszer-háromszor oldalt tekintett, de hátra egyszer sem, mig csak a park kapujához nem ért. Ott visszafordult, távolodó barátságos kis alakja búcsút intett és eltűnt.

Lewisham úr arcza piros volt és szemét tágra meresztette. Elég különös módon a lélekzete elfulladt. Jó ideig az üres fasor végére meresztette a tekintetét. Azután a kezében becsukott és elfelejtett Horatiushoz préselt zsákmányra fordította a szemét.

III. A csodálatos felfedezés.

Vasárnap Lewisham úr kötelessége volt, hogy a bennlakókat kétszer a templomba vezesse. A fiúk a karzaton ültek a szószék fölött, átellenben az orgona-emelvénynyel, szemben a hívők gyülekezetével. Nagyon föltünő hely volt és a kinos szembetünés érzetét szokta benne felkelteni, leszámítva kivételes hiusági rohamait, mikor azt szokta képzelni, hogy az összes ottlevők mind úgy gondolkodnak róla, a hogy önbizalma és bizonyítványai megkivánják. Ezekben a napokban sokat gondolt bizonyítványaira és önbizalmára, de annál kevesebbet a mögötte meghúzódó saját becsületes és egészséges arczára. (Az igazat megvallva, ezen az önbizalmon nem volt semmi csodálni való.) A templomba csak ritkán tekintett le, mert azt hitte, hogy ha így tesz, találkozik az egész gyülekezetnek reája szegzett tekintetével. Igy reggel nem is vette észre, hogy Frobisherék padszéke a litániáig üres maradt.