Part 9

Először a nagy kaland jókedvre hangolta. Azután, mikor már sokáig várt a perronon, filozofikus hangulatba merült, mely teljesen kikapcsolta őt a világból. Az egyik utasnak a bőröndje mellett egy csomag gyökerestől kiásott növényt pillantott meg s ez a látvány groteszk hasonlatot ébresztett benne. Az ő gyökerei, földi javai, lent vannak a földszinten, a ruhatárban. Milyen gyenge valami is ő tulajdonképen. Egy könyvekkel teli láda, egy ruhás koffer, néhány bizonyítvány, papirrongy, itt-ott egy-egy jegyzet, nem túlságosan erős test és körülötte az emberek végtelen tömege, ellene a mérhetetlen világ. Vajjon egy lelket kivéve, törődnék-e valaki vele, ha elpusztulna? És mérföldnyi távolságban talán az is csak kevéssé és elveszően gondol reá…

Vajjon sok baja lesz-e Ethelnek a podgyászával? Hátha a nénije elébe jön Farnham Junctionig, hogy vele találkozzék? Hátha valaki ellopja az erszényét? Hátha későn talál jönni! Az esketés két órára van kitűzve! Hátha egyáltalán nem jön! Miután három egymásután következő vonatnál hiába várakozott, bizonytalan félelmét mélységesen nyomott hangulat váltotta fel…

Végül Ethel mégis megérkezett, huszonhárom perczczel két óra előtt. Podgyászát Lewisham rohanva levitte a lépcsőn, elhelyezte a magáé mellett és a következő pillanatban egy hansomot felfogadva – első eset volt életükben, hogy ezt a közlekedési alkalmatosságot használták, – útban voltak az anyakönyvi hivatal felé. Lewishamnak egyes sebtében adott utasításait kivéve, alig beszéltek egymáshoz, de szemük izgatottságot árult el és a kocsitakaró alatt egymás kezét szorongatták.

A kis öreg úr megint nagyon hivataloskodó volt, de barátságos. A fogadalmat előtte, egy kis feketeszakállas hivatalnok és egy hölgy előtt tették le, a ki az épület alsó részében levetette a kötényét, hogy az esketésnél közreműködhessék. A kis öreg úr nem beszélt sokat.

– Önök még fiatalok, – mondta lassan – és az élet együtt nehéz… Viseltessenek szeretettel egymás irányában.

Kissé bánatosan mosolygott és barátságosan nyujtotta a kezét.

Ethel szeme csillogott s úgy érezte, hogy szólni nem tud.

XXI. Otthon!

Következett sebtében a tanuk kifizetése s Lewisham ismét Ethel mellett volt. Az arcza ragyogott. A félünnep délutánján hazafelé tartó munkások özöne töltötte meg az utczát. A lépcsőkön néhány rizsszem hevert, mely valamelyik nyilvánosabb jellegű esküvőről maradt ott.

Egy kritikus tekintetü kis leány kíváncsian mérte végig az új párt és valami megjegyzést tett csibészképű barátjának.

– Nem lehet, – mondta a csibészképű. – Ezek csak kérdezősködni voltak odafönt.

A csibészképű, úgy látszik, nem nagyon tudott ítélni az arczokból.

Lewisham és Ethel a nyüzsgő utczákon visszamentek Vauxhall állomásra. Közben csak keveset beszéltek. Az állomáson Lewisham, olyan közönyös modorban, a minőre csak képes volt, két külön jegy bemutatása mellett kiváltotta holmijukat a ruhatárból és egy bérkocsira helyezte. Az ő podgyásza a bakra került, de az Ethel holmiját tartalmazó kis barna táska elég kicsiny volt ahhoz, hogy velük szemben elférjen. Méltóztassanak elképzelni a meglehetősen rozoga négykerekű alkotmányt, a sárgára festett ládával és a viharvert táskával, Lewisham úrral és minden vagyonával, a kétségbeejtően baktató lóval, a _sotto voce_ káromkodó és ostorával dolgozó, ócska, fejvédős köpenybe öltözött, tiszteletreméltóan kopott kocsissal. Mikor a regény két fiatal hőse ismét helyet foglalt a kocsiban, modoruknak bizonyos merevsége ismét felengedett és kezük szorongatása ujból erősebben megkezdődött. „_Lewisham_ Ethel“, – ismételte Lewisham többször egymásután, a mit Ethel „kis uram“-mal és „uracskám“-mal viszonozott s keztyűjét lehúzva, tüntetőleg szemlélte a gyűrűjét. Azután a gyűrűt meg is csókolta.

Megállapodtak, hogy nem fogják elárulni, hogy egészen új házasok s megfelelő körülményességgel úgy határoztak, hogy Lewisham feltűnő közönyösséggel fogja kezelni Ethelt, ha megérkeznek lakásukba. A német háziasszony barátságos mosolylyal az előszobában fogadta őket, érdeklődött, hogy kellemes napjuk volt-e s bőbeszédűen a legnagyobb kényelmet igérte nekik. Lewisham segített a piszkos mindenes leánynak felhozni a podgyászokat, nagy elhatározással harmadfél shillinget fizetett a kocsisnak és követte a hölgyeket a fogadószobába.

Ethel csodálatraméltó öntudattal felelgetett Gadowné kérdéseire, követte őt a közbenső ajtón a másik szobába és élénk érdeklődést mutatott egy új rúgós matrácz iránt. Közben az ajtó bezárult. Lewisham az első szobában járt fel-alá, bajuszát ránczigálta és úgy tett, mintha az olajnyomatokat nézegetné. Remegésen kapta rajta magát…

A piszkos mindenes leány ujból megjelent a sülthússal és konzerv-lazaczczal, melynek elkészítésére Lewisham Gadownét megkérte. Az ablakhoz ment, kibámult rajta, hallotta az ajtót becsukódni a leány mögött s a zajra fordult meg, mikor Ethel megjelent az ajtóban.

Ethel rögtön otthonosan érezte magát. Mindezideig Lewisham kabát és kalap nélkül csak egy izben látta őt, egy bizonytalan, drámai jelenet alkalmával. Ezúttal puha, sötétvörös anyagból készült kis blúzt viselt, karján és szép nyaka körül fehér fodorral. Hajának fürtei és selymes szálai a csodák új országa volt Lewisham számára. Milyen finom és édes volt a tekintete, mikor habozva megállt! Bájos pillanatai az életnek! Lewisham két lépést tett feléje és kitárta a karját. Ethel a bezárt ajtóra pillantott és tétovázva közelített feléje…

XXII. Epithalamium.

Három feledhetetlen napon át Lewishamnak egész lényét gyengéd érzések töltötték el s az élet sokkal csodásabb és szebb volt, semhogy helye lett volna bármi kétkedésnek vagy aggodalomnak. Az Ethellel való együttlét végnélküli gyönyörűség volt számára; a nővértelen fiatalembert Ethel ezer női kedveskedéssel és finomsággal ejtette bámulatba. Mellette valósággal szégyelte az erejét és esetlenségét. És hogy ragyogott az asszonynak a szeme és milyen meleg volt a szive, mely a szemet megragyogtatta!

Még a tőle való távollét is csodás volt és megvolt a külön gyönyörűsége. Már nem volt közönséges diák, hanem férfi, a kinek van titkos élete. Mikor hétfőn reggel elvált tőle a South Kensington állomás közelében és felfelé ment az Exhibition Roadon társai között, a kik szennyes, távoli szobákban laktak, egynapos élettapasztalata után közönséges gyerekeknek nézte őket! Azután megfeledkezett a munkájáról, hanyattdőlt székében és álmodott a viszontlátásról! Majd, mikor a déli csengetés életre varázsolta a tágas főlépcsőt, vagy már kissé előbb is, kisurrant az oratorium mögötti árnyas kis kertbe, hogy egy ragyogó arczczal találkozzék és egy lágy hangnak ezer édes kis semmiségét hallgassa! Délután négy órakor ujabb találkozás és hazatérés – a saját otthonukba.

Nem kellett már félni tőle, hogy az édes alak elválik tőle és a gázlámpán túl belebben a ködös szürkeségbe s magával viszi az ő vágyait. Ez már mindörökre megszünt. A laboratóriumi hosszú órákat Lewisham nagyobbára álmodozó elmélázással töltötte, hogy – az igazat megvallva – bolondos új beczéző neveket találjon ki: „drága asszonykám… drága kicsi jószágom… édes kicsi asszonykám… mindenségem.“ A legszebb foglalkozás! Pedig ez csak kis példa Lewishamnak e csodás napok alatt tanusított különös viselkedésére. Alapjában véve nagyon bolondos idő is volt az.

Az a metszet, a melyet házaséletének harmadik napján produkált, – megjegyzendő, hogy e napokban nagyon keveset produkált, – valósággal csodaszámba mehetett. Bindon, a növénytan tanára, a bemutatás friss borzalmának hatása alatt, kijelentette egyik kollegájának, hogy sohasem volt még tanítványa, a kit ily nevetséges módon túlbecsültek volna.

De Ethel idejét is gazdag új érzések töltötték el. Urnője volt egy otthonnak, az ő közös otthonuknak. Boltokba járt és tekintélyes, gyakorlott szemű boltosok nagyságos asszonynak szólították; megállapította az étrendet és hasznosságának teljes tudatában segített másolni urának a jegyzeteket. Ő is minduntalan abbahagyta az írást és elálmosodott. Négy hosszú hétköznapon át elkísérte Lewishamot és elébe ment, hogy találkozzék vele és örömmel hallgassa képzeletének legujabb termékeit.

A háziasszony nagyon udvarias volt és igen kimerítően fecsegett a semmirekellő és ledér cselédekről, a kik megkeserítik az életét. Ethel viszont egész sor ravasz kibúvóval igyekezett elleplezni egészen újöntetű házasságát. Szombat este levelet írt anyjának, – a levélírásban Lewisham segédkezett neki, – bizonyos mértékig proklamáczió formájában adta tudtul nagy elhatározását és közeli látogatást helyezett kilátásba. A levelet együtt adták fel olyan időpontban, hogy már hétfő előtt ne legyen kézbesíthető.

A gondolat, hogy a megigért látogatást hétfő estig kitolják, Lewishamtól eredt. Egy nappal több lesz a mézeshetük, mondotta. A házasságot megelőző töprengéseiben nem érzékelte fel egész tisztán, hogy házassága után bizonyos összeköttetésbe kell lépnie Chafferyval és Chafferynével. Utána pedig érezhetően húzodott tőle, hogy szembekerüljön ezzel az elkerülhetetlen szükségszerűséggel. Noha megkisérlette a nemtörődömséget, előrelátta, hogy némi nehézségekkel egybekötött kimagyarázkodó jelenetekben lesz része. A pillanatnyi boldogság azonban átsegítette őt a zavaró kilátásokon.

– Legalább ez a kis idő maradjon meg nekünk, – mondotta és ez elégségesnek látszott helyzetük megnyugtatásához.

Nem számítva a rövidséget és a várható kellemetlenségeket, a kis idő tényleg nagyszerű volt. Együtt elköltött ebédjük például – kissé hideg volt ugyan, mikor Lewisham szombaton végre hazakerült, – végtelenül jól esett. Szó sem volt róla, hogy étvágyuk észrevehetően megcsappant volna; nagyon jól ettek mindketten, noha lelkük kereste egymást, folyton egymáshoz közelebb igazgatták a széküket, simogatták egymás kezét és más hasonló szórakozásokkal voltak elfoglalva. Lewisham ekkor ismerkedett meg először igazában Ethel kezével, kövérkés, fehér kéz, rövid, fehér ujjakkal; az első gyűrű előkerült gyengéd rejtekhelyéről és biztosíték gyanánt a jegygyűrű elé került. Tekintetük állandóan körüljárta a szobát s közös mosolyban találkozott össze. Kissé remegő volt minden mozdulatuk.

Ethel úgy mutatta, hogy őt nagyon érdekli és szórakoztatja a szoba és berendezése s a saját új helyzete és Lewisham örült az örömének a láttára. Ethel érdeklődését különösen a nappali szoba fiókos szekrénye kötötte le s Lewisham humoros megjegyzései a bútortakarók és az olajnyomatok felett.

A sült, a lazacz-konzerv legnagyobb része és a friss kenyér elfogyasztása után megfelelő megértéssel láttak neki a tápióka-puddingnak. Evés közben a beszélgetésük szaggatott volt.

– Hallottad, hogy _asszonyom_nak szólítottak?… Asszonyom… így!… Most el kell mennem bevásárolni. Be kell szereznem mindent vasárnapra és hétfő-reggelre. Összeírok mindent, a mi kell. Nem akarom mutatni a háziasszonynak, hogy milyen keveset értek az ilyen dologhoz… Szeretném, ha többet tudnék.

Pillanatnyilag Lewisham a háztartási ügyekben való járatlanság beismerését nagyszerű alapnak találta az élczelődésre. Csakhamar új gondolatkörbe csapott át és részvétét fejezte ki Ethelnek esküvőjük dicstelen körülményei miatt.

– Nem voltak se nyoszolyólányok, – mondotta, – se virágot szóró fehérruhás gyermekek, se kocsik, se rendőr, hogy ügyeljen a nászajándékokra, nem volt semmi, a mi illik és a mi hozzátartozik. Még a csokor is hiányzott. Csak te voltál és én.

– Csak te voltál és én!

– Borzalmas, – mondta Lewisham némi szünet után. – És képzeld csak el, hogy mit vesztettünk az el nem mondott beszédekben… Képzeld el, a mint a társaság legelőkelőbb tagja felemelkedik: „Hölgyeim és uraim, – a menyasszony egészségére.“ Ez a legelőkelőbb vendég kötelessége, ugyebár?

Válaszul Ethel a kezét nyujtotta.

– És tudod-e, kérdezte Lewisham, miután megjegyzése megfelelő méltánylásban részesült, – hogy bennünket tulajdonképen be sem mutattak egymásnak?

– Tényleg nem! – mondta Ethel. – Bennünket nem mutattak be egymásnak.

Valami ismeretlen oknál fogva mindketten borzasztóan mulattak azon, hogy őket senki sem mutatta be egymásnak…

Késő délután, miután könyveit és egyéb holmijait szanaszét elhelyezte, mindenki láthatta, a mint Lewisham, szemmelláthatóan nagyon emelkedett hangulatban czipelte haza Ethel bevásárlásait. Csomagok és tekercsek kék és vastag szürke papirban, egy divatárúüzletből való zacskó, az eastendi eredetü felöltő egyik zsebében pedig egy tőkehal farka kandikált ki a papirból. Ilyen felséges érzelmek és ilyen méltatlan körülmények között kezdődött meg a mézeshetük.

Szombat este hosszú kóborló sétára indultak a csendes utczákon és végül a Hyde Parkba jutottak. A kora tavaszi éjszaka lágy és világos volt és a hold barátságosan ragyogott felettük. Felmentek a hídra és letekintettek a szerpentinre, mögötte Paddington sárga és távoli lámpáival. Ott álltak, mint két sötét kis alak, szorosan egymáshoz simulva. Suttogtak, majd hallgatásba merültek.

Egyszerre, mintha valami megszállta volna, Lewisham felséges hangulattól megkapatva, beszélni kezdett. A szerpentint az élethez hasonlította és jelentőséget vélt felfedezni a Kensington Gardens sötétségében és a távolban fénylő lámpákban.

– Ez a hosszú küzdelem, – mondta – és a lámpák a czél, – noha alapjában véve nem tudta, hogy mit értett az alatt, hogy a lámpák a czél. Ethel se tudta, de a meghatottság nyilvánvaló volt. – Mi a világgal harczolunk, – folytatta Lewisham és ez a gondolat nagy megelégedéssel töltötte el. – Az egész világ ellenünk van és mi megküzdünk az egész világgal.

– És nem győznek le bennünket, – mondta Ethel.

– Hogy győznének le bennünket… együtt? – kérdezte Lewisham. – Érted megküzdenék akár tíz világgal is.

A rokonszenves holdfény alatt nagyon kedves és szép, sőt bátorságukhoz képest nagyon könnyű dolognak is tetszett, hogy megküzdjenek az egész világgal.

*

– Maguk még nem lehetnek nagyon régi házasok, – jegyezte meg Gadowné bizalmaskodó mosolylyal, mikor újra találkozott Ethellel, miután Lewisham elindult az iskolába.

– Nem, még nem vagyunk _nagyon_ régi házasok, – hagyta rá Ethel.

– Maga nagyon boldog, – folytatta Gadowné és sóhajtott. – Én is nagyon boldog voltam…

XXIII. Chaffery úr otthon.

A gyönyörűségeknek aranyos köde kissé felszállott hétfőn, mikor Lewisham E. G. úr és neje Lewisham anyósának és Chaffery úrnak látogatására indultak. Lewishamné némileg nyomott hangulatban volt, de Lewisham fejét még mindig dicsfény övezte és modora hősiességet árult el. Egyebekben keményített inget, vászongallért és csinos fekete nyakkendőt viselt, melyet Lewishamné a saját felelősségére vásárolt a nap folyamán. Az volt a természetes kívánsága, hogy az urát minél előkelőbbnek lássa.

Chafferynéből, mikor az előcsarnok félhomályában megjelent, egyebet nem lehetett látni, mint egy sötét főkötőt Ethel vállán és két fekete kart leányának nyaka körül. Azután mint kis, középkorú asszony bontakozott ki, az ezüstkeretes szemüveg alatt vékony, kis orral, keskeny szájjal, ijedt szemekkel. Egészben a furcsa, sötétruhás kis asszony arczban a legkülönösebb módon hasonlított Ethelhez. Az ideges izgatottságtól valósággal reszketett.

Először pislogva tétovázott, azután ömlengve csókolta meg Lewishamot.

– Hát ez Lewisham! – mondta csókolás közben.

Chafferyné a harmadik női lény volt, a ki Lewishamot gyermekkorának homályos emlékezetű napjai óta megcsókolta.

– Ugy meg voltam rémülve!… És most itt vannak! – mondotta és görcsösen kaczagott. – Ne vegye rossz néven, a mit mondok, de jól esik látni, hogy milyen tisztességes és fiatal… Nem csak Ethel miatt… Az _öreg_ borzasztó volt egy ideig. Kár volt azt írni a mesmerizmusról és a levelekről, a melyeket Jane írt… De ő már vár és hallja, hogy itt vannak…

– Lemegyünk, anyus? – kérdezte Ethel.

– Ott vár rátok, – felelte Chafferyné. Szomorúan világító kis olajlámpást tartott a kezében s úgy mentek le egy sötét csigalépcsőn egy pinczeszerű ebédlőbe, melyet részben tompított üvegű, metszett csillagos gömbből kisugárzó gázláng világított meg. A lemenetel kifejezetten nyomasztó hatást gyakorolt Lewishamra. Ő haladt elől. Az ajtó előtt mély lélekzetet vett. Vajjon mit mondhat Chaffery neki? Bizonyára nem azt, hogy nagyon örül a látásának.

Chaffery háttal a kandallónak állt és zsebkésével a körmét piszkálta. Aranykeretes szemüvege előrebillent, úgy hogy fénylő csomónak látszott hosszú orrának a hegyén s efölött vette szemügyre Lewishamot és Lewishamnét, – egy pillanatra Lewisham nem akart hinni a szemének, de csakugyan mosoly volt, – némileg gúnyos mosolylyal.

– Szóval visszajöttél, – mondta egész barátságosan Lewishamon át Ethelre tekintve. A hangjából azonban a ravaszság árnyalata rezgett ki.

– Eljött, hogy az anyját meglátogassa, – mondta Lewisham. – Azt hiszem, Chaffery úrhoz van szerencsém?

– Inkább én szeretném tudni, hogy ön micsoda szerzet? – kérdezte Chaffery, hirtelen hátraszegezve a fejét, úgy hogy nem a szemüvege felett, hanem azon át nézte Lewishamot, miközben fesztelenül nevetett. – Hajlandó volnék azt hinni, hogy ön a méztolvaj. Ön az a bizonyos Lewisham úr, a kiről ez a tévútra vezetett leány említést tesz a levelében?

– Az vagyok.

– Maggie, – mondta Chaffery a feleségéhez fordulva, – láthatod, hogy van az emberiségnek egy csoportja, a mely a finomság iránti érzékét elvesztette, vagy a finomságot egyáltalán nem ismeri… Megkapta a leányod a szükséges oktatást a házassághoz?

– Chaffery úr! – szólalt meg Lewisham.

– James! Hogy mondhatsz ilyent! – kiáltott fel Chafferyné.

Chaffery csattantva becsukta a zsebkését és mellényzsebébe csusztatta. Azután megint felpillantott és az előbbi közönyös hangon beszélt tovább.

– Azt hiszem, hogy czivilizált emberek vagyunk, a kik ügyeiket czivilizált módon szándékoznak rendezni… A mostoha leányom eltűnik két éjszakára és állítólagos férjével tér vissza… Végre is én nem lehetek egészen közömbös társadalmi helyzete iránt.

– Önnek jobban kellene őt ismerni… – kezdett érvelni Lewisham.

– Mire való az érvelés? – kérdezte Chaffery nevetve és sovány gyűrűs ujját Ethelnek egy kézmozdulatára előre nyujtotta. – Akárki a zsebében hordhatja. Ő is mutathatja most nekem. Rögtön gondoltam. Ne izgatódjanak, ha csak ennyire értékelem. Egészen új példányok bármikor kaphatók két shilling és hat pencért. Köszönöm… Lewisham György Edgar úr. Huszonegy éves. Huszonegy! Sohasem tudtam pontosan az életkorát, kedvesem, és az édesanyja bizonyára nem mondja meg nekem. A foglalkozása diák! Köszönöm. Végtelenül le vagyok kötelezve. Valóban nagyon meg vagyok hatva… És most mi mondanivalója van önnek ezt a fontos ügyet illetőleg?

– Bizonyára megkapta a levelet, – mondta Lewisham.

– Kaptam egy mentegető levelet… a személyektől bizonyára eltekinthetek… Igen, uram, mentegetődzések voltak. Maguk, fiatalok, házasságot akartak kötni és felhasználták a kínálkozó alkalmat. A levelükben még csak azt sem említették, hogy házasodni akarnak. Tiszta szerénység! Most pedig mint férj és feleség jelennek meg itt. Felforgatják ezt a házat, tömérdek kellemetlenséget okoznak másoknak, de az magukat nem érinti! Én nem szidom magukat. A természetet kell szidni miatta! Egyikük sem tudja még, hogy mit csinált. Majd megtudják. Most férj és feleség és ez a fontos a dologban… Ethel, drágám, akaszd fel az urad kalapját és botját az ajtó mögött… Ön pedig uram, volt oly szives, hogy helytelenítse azt a módot, melyen én megkeresem a kenyeremet?

– A mi azt illeti, – mondta Lewisham, – kötelességem kijelenteni, hogy úgy van.

– Egyáltalán nem köteles kijelenteni. A tapasztalatlanságra kötelező szerénység mentségeül szolgálhat.

– Igen, de nem helyes… nem tisztességes.

– Dogma, – legyintett Chaffery. – Dogma!

– Mit ért ön dogma alatt? – kérdezte Lewisham.

– Azt, hogy dogma. Helyesebb volna azonban, ha ezt kényelemben vitatnánk meg. Ez a mi vacsoraidőnk és én nem vagyok az az ember, a ki harczba szokott szállni befejezett tényekkel. A házasság révén mi közeli kapcsolatba kerültünk egymással. Ez már így van. Ön maradjon itt vacsorára és ketten majd tisztázzuk ezeket az ügyeket. Összeakadtunk egymással és rajta kell lennünk, hogy lehetőség szerint a legjobb viszonyt teremtsük. Az ön felesége és az enyém megterítik az asztalt, mi pedig beszélgethetünk… Miért nem ül le, a helyett, hogy a szék hátának támaszkodik? Ez nem vitaegylet, hanem magánlakás, otthon, – _domus_, – de sajnos, elég szerény, a nyilvánvaló csalásaim ellenére is… Így már jobb… Remélem azonban, – Chaffery hangja hirtelen nyomatékosra vált, – remélem, hogy ön nem disszenteriánus?

– Miért? – kérdezte Lewisham, de hozzátette: – nem, nem vagyok disszenteriánus.

– Helyes, – mondta Chaffery. – Őszintén örvendek. Kissé féltem tőle… van valami a modorában… Ki nem állhatom a disszenteriánusokat. Különösképen nem szeretem őket. Az én szememben Claphamnak ez a nagy hátránya. Én ugyanis állandóan alattomosoknak tartottam őket… állandóan.

Megrándította az arczizmait, úgy hogy szemüvege csattogva esett le mellényének gombjaira.

– Nagyon örvendek, – mondta, miközben visszahelyezte a szemüvegét az orrára. – A disszenteriánusokat, nonconformistákat, puritánokat, vegetariánusokat, a teljes abstinenseket, általában mindezeket a fajtákat, ki nem állhatom. Én szabaddá tettem a lelkemet mindenféle előítélettől és formulától. Lényegében hellén természet vagyok… Olvasta ön Matthew Arnoldot?

– A tudományos olvasmányaimon kívül…

– Önnek olvasni kell Matthew Arnoldot… ritka világos fő. Olyan tehetséget találhat benne, a mi néha hiányzik az ön tudományos embereiben. Azok tulságos hajlandósággal bírnak a jelenségek iránt, mondhatnám, kissé tulságosan objektivek… Én a valóságokat keresem. A valóságokat, Lewisham úr! Ha hajlandó engemet követni…

Szünetet tartott és szeme az üveg mögött kérdőre változott. Ethel kalap és kabát nélkül belépett, csörömpölő fekete tálczával, fehér asztalterítővel, nehány tányérral, késsel és pohárral és teríteni kezdte az asztalt.

– Figyelem, – felelte Lewisham elvörösödve. Nem volt bátorsága megvallani, hogy nem érti a sajátságos magyarázatot. – Ön a saját esetét magyarázza…

– Én a valóságokat keresem, – ismételte Chaffery, nagy önmegelégedéssel. – Nem elégszem meg a felszinnel és a látszattal… Egyike vagyok ezeknek a rajongóknak… A dolgokban rejlő igazságot kell keresnem, az elvesző lényeget… Az elvem az, hogy magam előtt sohasem hazudok… soha. Ezt is kevesen mondhatják el magukról. Az én felfogásom szerint az igazság otthon kezdődik. A legtöbb esetben ott is végződik. Higyje el, ez a legbiztosabb és leghelyesebb! A legtöbb ember, _par excellence_ az ön tipikus disszenterei, másutt fecseg és a szomszédokat szerencsélteti… Érti az én szempontomat?

Lewishamra tekintett, a kinek az volt az érzése, hogy egy szokatlanul nehezen kiismerhető emberrel áll szemben. Érezte, hogy óvatosnak, olyan óvatosnak kell lennie, a milyen csak lehet az adott körülmények között.

– Kissé meglepő, – mondotta nagyon latolgatva a szavait, – hogy úgy fejezzem ki magamat… figyelembe véve a történteket… az ön szájából…

– Az igazságot hallani?… Egyáltalán nem, ha figyelembe veszi a helyzetemet. Egyáltalán nem, ha megérti az álláspontomat. Ez az, a mit meg akarok értetni. Természetszerüleg nyomatékosan kell felhívnom a figyelmét arra, hogy mi rokoni viszonyba kerültünk és ön a vőm lett nekem. Ön fiatal, be kell látnia, hogy fiatal, nyers és elhamarkodó. Csak az évek adhatják meg a kedvezőbb _tónust_ és enyhíthetik a nevelésnek a nyerseségét… A leveléből és az arczából arra kell következtetnem, hogy ön is egyik tagja volt annak a társaságnak, a mely azt a kis jelenetet rendezte Lagune házában?

Az ujját Ethelre szegezte, mintha jelezni akarna valamit:

– Mellesleg mondva… Ethelnek volt a bűne.

Ethel zörögve az asztalra tette a mustárt.

– Lehet, – mondta, de nem tulságos hangosan.

– Ön már előbb is találkozott vele? – kérdezte Chaffery.

– Whortleyban, – felelte Lewisham.

– Értem, – mondta Chaffery.

– Közöttük voltam… egyike voltam azoknak, a kik az esetet rendezték, – magyarázta Lewisham. – Minthogy felemlítette az ügyet, meg kell mondanom…

– Tudom, – szakította félbe Chaffery. – De micsoda megrázkódtatás volt Lagunera nézve. – Egy pillanatig a czipőjére nézett és félrehúzta a szája szélét. – A túlvilági kéz azonban nem volt rossz, – mondta különös, elhúzott mosolylyal.

Lewisham egy pillanatig azon volt, hogy ezt a megjegyzést tegye szóvá.

– Én nem látom a dolgot ugyanolyan megvilágításban, mint ön, – jegyezte meg végül.

– Szóval nem tud eltérni ettől a morális előítélettől?… Helyes, helyes. Ha úgy tetszik, ebbe is belemehetünk. De nem tekintve a dolognak az erkölcsi oldalát, egyszerűen, mint művészi fogás, nem volt rossz.

– Nem sokat értek a művészi fogásokhoz…

– A minthogy azok közül, a kik leleplezésekben utaznak, nagyon kevesen értenek hozzá. Példának okáért, bevallhatja nekem, hogy azelőtt sohasem hallott és nem is gondolt volna a hólyagra. Pedig világos, hogy a médium, a kinek a keze akadályozva van, mindent, a mit csak lehet, a fogával csinál s a kabát hajtása alatt elrejtett hólyagnál mi sem lehet önként értetőbb. Lehet valami természetesebb? Én azonban meglehetősen jól ismerem a szellemidézés egész irodalmát s ez a gondolat még sohasem merült fel! Sohasem. Állandó meglepetés a számomra, hogy mennyi dologra _nem_ gondolnak, a kik a mutatványokat ellenőrzik. Mindenekelőtt sohasem gondolnak a fölényre, mely velük szemben áll s ez már a kezdetnél megrontja a kilátásaikat. Képzelje csak el. Én a természetemnél fogva ötletes vagyok. Akár állok, akár ülök, az egész szabad időmet azzal töltöm, hogy újabb kis ötleteket találjak ki és gyakoroljak be, mert az ilyesmi végtelenül szórakoztat. Nos… mi lehet az eredménye ezeknek az elmélkedéseknek? Vegyen például egy dolgot: negyvennyolcz különböző módon tudok zajt előidézni s ebből legalább tíz eredeti. Tíz eredeti módja a zaj előidézésének!

Előadásából kiérzett a benső meggyőződés.

– És e zörejek közül nehány egész tekintélyes. Például!

Igazolás gyanánt roppanásszerű zaj hallatszott, mintha Lewisham és Chaffery között támadt volna.

– Nos? – kérdezte Chaffery.

A kandallóban szétfrecscsent a láng és az asztal zörgő kalapács módjára emelkedett fel Lewisham orra előtt.

– Láthatja, – mondta Chaffery és kezét kabátjának szárnyai alá dugta. Ujjai az egész szobát egy pillanatig mozgatni látszottak Lewisham előtt.

– Helyes. És most nézzük a dolognak a másik oldalát. Vegyük a legnehezebb feladatot, melyet valaha megkisérlettem. Két tiszteletreméltó fizika-tanár, – nem Newtonok, de jónevű, érdemes, öntudatos fizika-tanárok, – egy hölgy, a ki a sírontúli életet szerette volna megismerni, egy ujságíró, a ki anyagot keresett az írásra, egy személy, a ki ugyanúgy ezekből a kisérletekből él, mint én, arra vállalkoztak, hogy ellenőrizzenek engem. _Engem_ akartak próbára tenni!… Mindenesetre nekik megvolt a maguk munkája, tanítani a fizikát, tanítani a vallást, bemutatni a kisérleteiket és így tovább. Az én dolgaimnak aligha szenteltek egy órát is s a legtöbben életükben bizonyára senkit sem csaptak be és példának okáért, akár az életük árán sem tudnának egy három mérföldes szakaszon jegy nélkül utazni, a nélkül, hogy rajta ne kapnák őket… Látja a fölényt velük szemben?

Szünetet tartott. Lewisham úgy érezte, mintha benső küzdelem dúlna benne.

– Jegyezze meg, – magyarázta Chaffery, – hogy csak tiszta véletlen volt, mikor maguk tetten értek. Az a dolog kiröpült a számból. Annak a vékony hangú barátjának máskülönben alkalma sem lett volna… Nem lett volna rá alkalma.

Lewisham úgy szólalt meg, mint az az ember, a ki súlyt emelget.

– Mindez nem tartozik a kérdésre. Nem vontam kétségbe az ügyességét. De maga a dolog… nem helyes.

– Majd erre is rátérünk, – mondta Chaffery.

– Nyilvánvaló, hogy mi más szemmel nézzük az esetet.