Part 12

– Miért?… Mert ők nagyon ismerik, a mi ellen prédikálnak: tudják, hogy sem nem ostobaság, sem pedig gonoszság, ha valaki nem hisz és ha nem hisz, nem is bántó másokra nézve; teljesen jól tudják, hogy valaki lehet olyan becsületes, mint a nap, derék és tisztességes, tisztességes minden tekintetben, ha nem hisz abban, a mit ők tanítanak. Tudják azt is, hogy az embernek a becsületébe vág, ha azt követelik tőle, hogy úgy tegyen, mintha hinne. Akármit is. És mégsem cselekszenek így. Azt hiszem, hogy részt követelnek mindenkinek a becsületéből. Ha valaki gazdag, nem alázzák meg, még ha nevet is a tanításukra. A csengő aranyat elfogadják az üzleti vállalatoktól és az egészségtelen házak jövedelméből. De ha valaki szegény és nem jelenti ki, hogy hiszi azt, a miben közülök is sokan alig hisznek, egy ujjukat sem mozdítanák meg, hogy segítsék az őket követő tömeg ostobaságával és tudatlanságával szemben. Ebben a mostoha-atyádnak meglehetősen igaza volt. Tudják, hogy mi történik körülöttük. Tudják, hogy ez hazugságot és szélhámoskodást jelent nagyon sok emberre nézve, de nem törődnek vele. Miért is törődnének? Nekik ez nagyon megfelel. Ha ők megromlottak, miért ne legyenek azzá mások is?

Lewisham, miután a püspököket állította bűnbakul a saját erkölcsi szépséghibájáért, hajlandó lett volna még a czipőjében levő szöget is az ő közreműködésüknek tulajdonítani.

Lewishamné megdöbbenve nézett rá. Megértette az urában duló vihart.

– Nem vagy talán – kérdezte és eltompította a hangját, – _hitetlen?_

Lewisham komoran intett a fejével.

– Te nem vagy az? – kérdezte.

– Nem, – mondta Lewishamné.

– De hiszen nem jársz templomba, nem…

– Nem járok, – felelte Ethel és még bizonyosabb hangon tette hozzá, – de azért nem vagyok hitetlen.

– Keresztény vagy?

– Azt hiszem, hogy igen.

– De a keresztény… Mit hiszel tulajdonképen?

– Hogy igazat kell mondani, jót kell cselekedni, nem szabad másoknak ártani és őket megsérteni és minden egyebet.

– Ez még nem kereszténység. Keresztény az, a ki hisz.

– Én ezt értem kereszténység alatt, – felelte Lewishamné.

– Ilyenformán mindenki keresztény, – jelentette ki Lewisham. – A jót mindnyájan jónak és a rosszat mindnyájan rossznak tartjuk.

– De nem mindnyájan cselekszünk is így, – mondta Lewishamné és megint a búzavirágokat vette a kezébe.

– Nem, – hagyta helyben Lewisham, kit kissé lehangolt a vitatkozásnak asszonyos módja. – Bizonyára nem cselekszünk így mindnyájan.

Egy pillanatig a feleségét nézte. – Ethel feje kissé félre volt hajolva, szemét pedig a búzavirágokra szegezve, – és lelkében különös felfedezések ébredeztek. Majdnem azon volt, hogy újra megszólaljon, de helyette ismét a jegyzeteibe merült.

Rövidesen az asztalterítő közepén dobolt a kezével.

*

Másnap Holderness Lukács úr megkapta az egy guineáról szóló csekket. Szerencsétlenségre a csekk keresztezve volt. Egy pillanatig elmélkedett, azután tintához és tollhoz nyúlt és Lewisham gondatlan egyesét ötösre javította ki és a le nem itatott írást maga elé tartotta, hogy megbirálja.

Karcsú, halavány, jó megjelenésű, hosszú fekete hajú embert ismerünk meg benne, szinte bántóan komor, félig egyházi szabású ruhában. Nagy gondossággal végezte a kijavítás munkáját. Azután a csekket átvitte a fűszereséhez. A fűszeres gyanakodva nézegette az utalványt.

– Váltsa be, – mondta Holderness Lukács úr, – ha a legkevésbbé is kételkedik. Váltsa be. Én nem tudom, hogy kicsoda-micsoda az illető. Tőlem akár szélhámos is lehet. Nem felelhetek érte. Mutassa be a csekket, majd elválik. Nekem addig ne fizesse ki. Én várhatok. Majd benézek egy-két nap mulva.

– Rendben volt, ugyebár? – kérdezte Holderness Lukács úr közömbös hangon két nap mulva.

– Teljesen, – mondta a fűszeres, megnövekedett tisztelettel és négy fontot, tizenhárom shillinget és hat pencet fizetett ki neki.

Holderness Lukács úr, miután beható érdeklődéssel szemlélte végig a fűszeres boltját, rögtön kedvet kapott és megvett egy doboz lazaczkonzervet. Azután kilépett a boltból, kezében tartva a megmaradt pénzt. Ruhájának zsebei ugyanis ócskák voltak és megbizhatatlanok. Utána a péknél friss kenyeret vásárolt.

Mihelyt kilépett az üzletből, hatalmas darab kenyeret tömött a szájába és eszegetve haladt tovább. A falat akkora volt, hogy rágcsáló szája a legfurcsább módon eltorzult. Erőlködve nyelte le, nyakát közben nehányszor kimeresztve. Bekanyarodott az Indd Street sarkán, a hol ujra nagyot harapott a kenyérből. Többé sem e regény olvasói, sem Lewishamék nem hallanak róla.

XXVI. A varázs halványodik.

Mindezek után azonban a rózsás szerelmeskedés, az esküvő és az epithalamium nem egyebek a hajnalhasadásnál, melyet a sokkal hosszabb ideig tartó nappali világosságnak a fárasztó munkája követ. Bármennyire akarjuk is állandósítani ezeket a gyönyörű pillanatokat, elhalványodnak és irgalmatlanul elhagynak bennünket s nem is térnek vissza és nem is újulnak meg, csak az ostobák számára, az olcsó panorámák látószekrényeiben és a sötét és elhomályosított szobák utánzataiban. A mi korunkban legalább nem. A mi fiatal párunk is, mikor kiemelkedett a félhomálynak és a hajnali csillagoknak a légköréből, feje fölött komoran szürkének látta az eget és először látta meg egymást tisztán, hétköznapi megvilágításban.

Talán szebb tanuságot tenne Lewisham lelki világának finomságáról, ha fokozatos és méltóságteljes kihülésről, az elkedvetlenedés kis jeleinek önfeláldozó eltitkolásáról és a szentimentális légkör kedves megőrzéséről lehetne beszámolnunk s ha csak így tértek volna át a nappali világosságra. Fiatal párunk azonban nagyon nyers volt ehhez. Egymást megértésük hiányának első jeleit már megirtuk, de fárasztó és kellemetlen volna minden árnyalatában ismertetni a hangulat nyomról-nyomra való kiélesedését. Haragra lobbantak és szóvitákba is keveredtek ugyanis. Az állandóan kevesbedő tőkének és a jelentkezni nem akaró munka izgatott keresésének az aggodalma nehezedett rájuk. Ethelre nyomasztólag hatottak a barátságtalan környezetben magányosan töltött hosszú órák is. Teljesen jelentéktelen dolgokból nézeteltérések támadtak. Egy éjjel Lewisham mérhetetlen keserűségében álmatlanul feküdt, mert meggyőződött róla, hogy Ethel egy szemernyit se törődik az emberiség jóvoltával, sőt mi több, az ő szoczializmusát agyrémnek és ostobaságnak nevezte! Egy szombat délután kedvező kilátások között indultak sétára s felhevülten és haragosan, élesen feleselve és szaporán visszavagdosva tértek haza, – az Ethel kedvencz regényeinek társadalmi rajzaiból kifolyólag. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva Lewisham ezeket az olcsó regényeket kimondhatatlanul gyűlölte. Ezek a szóváltások a legtöbb esetben puszta czivódások voltak ugyan s az őket követő kölcsönös némaság és feszültség előbb vagy utóbb hallgatólagos vagy kifejezett kibékülésben végződött, de egyszer-kétszer a „kibékülés“ csak felszakította a behegedt sebet. A mellett mindig, minden egyes czivódásnak visszamaradt bizonyos nyoma, mely életük másik oldaláról egyre jobban tüntette el a romantikus színek megmaradt emlékeit.

Munka nem akadt és két jelentéktelen semmiséget leszámítva, egyiküknek jövedelme sem emelkedett hosszú öt hónapon keresztül. Egy ízben Lewisham tizenkét shillinget nyert egy pennys hetilapnak a pályázatán, három izben pedig számot sem tevő kis gépírási munka került egy poétától, a ki valószinüleg az _Athenaeum_ hirdetését olvasta. A költőt Baynes Edwin Peaknak hívták s kézírása kuszált és formátlan volt. Néhány rövidebb költeményt küldött kis papirdarabokon azzal az utasítással, hogy mindegyikről „különböző stilusban, szépen leírva három másolatot“ kíván, de úgy, hogy „a lapok ne fémiratkapcsokkal, hanem a költemények hangulatának megfelelő szinű selyemfonallal legyenek összefűzve.“ Fiatal barátaink mindketten nagy gonddal igyekeztek megfelelni ezeknek az utasításoknak. Az egyik költemény czíme „A madarak éneke“ volt, a másiké „Felhőárnyak“, a harmadiké pedig „Eryngium“, de Lewisham úgy vélte, hogy összefoglalóan „Badarságok“ czímet lehetne nekik adni. Fizetség gyanánt, a postai szabályok áthágásával, a költő boríték alatt egy fél sovereignes aranyat küldött, kérve Ethelt, hogy a különbözetet tartsa meg jövő alkalmakra. Rövid idő mulva a költeményeknek erősen átdolgozott példányait a költő személyesen hozta el, mindegyiknek borítéklapján ezzel a talányszerű utasítással: „Ez a stílus megfelel, de ha lehetne, még inkább ebben a formában.“

Lewisham nem volt otthon, de Ethel személyesen nyitott ajtót és így a fedőlapra írt utasítás feleslegessé vált.

– Még egészen gyerek, – mondta Ethel, mikor a találkozásról beszámolt Lewishamnak, a ki érdeklődött iránta. Mindketten úgy érezték, hogy Baynes Edwin Peak fiatalsága valamit levont a munkaadás komolyságából.

Az esküvőtől a juniusi évzáró vizsgákig Lewisham nagyon furcsa kétlaki életet élt. Odahaza Ethel és gyötrő hajsza munkaalkalmak után, a szüntelen izgatottság Gadowné makacsul következetes rabló számlái miatt és más egyebek, melyeknek közepette úgy érezte, mintha rendkívüli módon megférfiasodott volna; de ezek a jelenségek a south-kensingtoni ifjúkorának a maradványaival váltakoztak, mintha ujdonsült férfiui minőségét olyan időközök szakították volna meg, melyek alatt csak fegyelmezetlen, a hozzá fűzött reményeket be nem váltó és üres fecsegésre egyre jobban hajlandó diáknak érezte magát. South-Kensingtonban őt a diákokat kötelességszerűen érdeklő tárgyak és eszmék foglalkoztatták, mig a chelseai kis szobácskákban, melyek nagyon fülledtek lettek, mikor a nyár beköszöntött s a hol Ethelnek egyre szaporodó pennys regényei kazallá növekedtek, külön adott helyzete jelentkezett igazi mivoltában s az eszmék a kézzelfogható valóságnak adtak helyet.

Homályosan felérzékelte, hogy különös és szűk az a világ, melyben férfiúvá érlelődött. Chafferyék voltak az egyedüli látogatók. Chaffery el szokott jönni, hogy megossza velük vacsorájukat és gazságai ellenére is, mindig szórakoztató fejtegetései s Lewisham tudományos képességei iránt kifejezett becsülése és irigysége révén hatott Lewishamra. A mint pedig az idő haladt, Lewisham mind több rokonszenvet érzett Chaffery elkeseredésével azok irányában, a kik a világot igazgatják. Szinte jól esett hallgatni, ha püspökökről és más hasonlókról beszélt. Kereken kimondta, a mit Lewisham szépen akart kifejezni. Chafferyné – homályos, fekete, ideges és rendetlen kis teremtés, – mindig sietve hagyta el a házat, mikor Lewisham hazajött. Azért szokott eljönni, mert Ethel, noha annak a hitének adott kifejezést, hogy „a szerelem mindent betölt“, a házas életet kissé komornak és magányosnak találta, mikor Lewisham távol volt. Sietve távozott, ha Lewisham megjött, mert Lewishamban a világgal folytatott küzdelem bizonyos ingerlékenységet fejlesztett ki. South-Kensingtonban senkinek sem beszélt a házasságáról, eleinte, mert drága titoknak tartotta, később egészen más okoknál fogva. Igy a két külön világ nem kapcsolódott egymásba. A két világ határát az iskolának kovácsolt vas kapuja határolta és választotta el élesen egymástól. Elérkezett azonban a nap, mikor Lewisham utólszor haladt át a kapun és ifjúkora örökre véget ért.

Az állattani tanfolyam záró vizsgáján, a mely a heti egy guinea jövedelemnek a végét jelentette, eléggé tisztában volt vele, hogy a dolga rosszul sült el. Az előző napi gyakorlati vizsga estéjén munkájában megkésett, feje kábult volt, a haja kuszált, a füle pedig ki volt vörösödve. Az utolsó perczig haragosan küzdve ült, hogy nyugalmat erőltessen magára és kiemelje egy földi giliszta nephridiumának a szőrözetes csatornáját. De szőrözetes csatornák nem szoktak megjelenni olyanoknak, a kik elkerülték a laboratóriumi gyakorlatot. Felkelt, átnyujtotta irását a haragvó, koravén tanársegédnek, a ki oly hizelgő módon üdvözölte őt nyolcz hónap előtt és végigment a termen a laboratórium ajtaja felé, a hol többi diáktársai csoportosultak.

Smithers hangosan beszélt a csavarodások megállapításáról és a nagyfülű fiú figyelmesen hallgatta.

– Na, itt van Lewisham!… Hogy sikerült neked Lewisham? – kérdezte Smithers, nem titkolva, hogy tisztában van azzal, a mit kérdezett.

– Botrányosan, – felelte Lewisham kurtán és tovább haladt.

– Nem lesz baj a doktorátusoddal? – érdeklődött hangosan Smithers.

Lewisham úgy tett, mintha nem hallotta volna.

Heydinger kisasszony kalapját kezében tartva várakozott és Lewisham kivörösödött szemét nézte. Lewisham el akart haladni mellette, de valami a leány arczán még izgatott kedélyállapotában is feltűnt neki. Megállt.

– Meg tudta kapni a nephridiumot? – kérdezte.

A leány tagadólag intett a fejével.

– Lemegy? – kérdezte Lewishamtól.

– Bizonyára, – felelte Lewisham, hangjával némileg utalva Smithers támadására.

Kinyitotta a folyosóról a lépcsőre nyíló üvegajtót. A lépcsőknek egy fordulóján hallgatva mentek le.

– Visszajön a jövő esztendőben is? – kérdezte Heydinger kisasszony.

– Nem, – felelte Lewisham. – Nem, ide nem jövök vissza. Soha.

Megint hallgattak egy ideig.

– Mit szándékozik csinálni? – kérdezte a leány.

– Nem tudom még. Valahol kell valami megélhetést keresnem. Az egész tanév alatt ez nyugtalanított.

– Azt gondoltam… – Hirtelen félbehagyta. – Nem megy megint vissza a nagybátyjához? – kérdezte.

– Nem. Londonban akarok maradni. Nem tudnék mindent itthagyni, hogy vidékre menjek. Különben is összekülönböztem a nagybátyámmal.

– Van valami terve?… Tanítás?

– Azt hiszem, tanítás. De nem vagyok bizonyos benne. A mi akad.

– Értem.

Ismét hallgatagon mentek lefelé egy darabig.

– Ön azonban, úgy hiszem, még visszajön? – kérdezte Lewisham.

– Megkisérlem a növénytant még egyszer, ha felvesznek… Az jut azonban az eszembe, hogy az ember gyakran hall egyes dolgokat. Mi az ön czíme?… Ha esetleg hallanék valamit.

Lewisham megállt a lépcsőn és gondolkozott.

– Tényleg, – mondotta, de nem tett úgy, mintha át akarná adni a czímét. A lépcső végén a leány ujból megkérdezte.

– Az az átkozott nephridium, – mondta Lewisham. – Mindent kivert a fejemből.

A Heydinger kisasszony kis noteszéből kitépett lapokon kicserélték egymás czímét. Mikor az iskola vaskerítésén kiléptek, a leány megszólalt:

– Én a Kensington-parkon át megyek.

Lewishamot a czímek kicserélése némileg idegessé tette és nem akarta hallani a burkolt felhívást.

– Én Chelsea felé megyek, – felelte.

A leány egy pillanatig habozott és zavartan nézett rá.

– Akkor Isten önnel, – mondta azután.

– Isten vele, – felelte Lewisham, kalapját megemelve.

Átment az Exhibition Roadon, kezében a megtömött fényes kézi táskával, mely most hasadásokkal volt tarkázva. Gondolatokba mélyedve haladt le a Cromwell Road sarkáig és jobbra fordult, úgy hogy a természetrajzi múzeum kertjén túl jól láthatta a gyakorlati tudományok iskolájának magasra emelkedő vörös oszlopát. Sajnálkozva tekintett vissza feléje.

Biztos tudatában volt, hogy az utolsó vizsgája nem sikerült. Tudta azt is, hogy a tudományos pályán a jövő bezárult előtte. Visszaemlékezett, hogy miként haladt annak idején ugyanezen az úton a nagy épület felé első ízben az életében és hogy milyen remények és elhatározások dagasztották, mikor közeledett feléje. A szakadatlan és kitérést nem ismerő munkának az álmai! Hová nem juthatott volna, ha meglett volna benne az eltökélt szándék, hogy ezt a czélt megvalósítsa?…

Ugyanebben a kertben ültek ő, Smithers és Parkson egy padon, egy megkövesedett fatörzs közvetlen szomszédságában és vitatkoztak a szoczializmusról, közvetlenül mielőtt ő azt az emlékezetes előadását megtartotta volna…

– Igen, – mondta csaknem fennhangon önmagának, – igen… mindez elmúlt. Mindennek vége.

Egyszerre a természetrajzi múzeum sarka eltakarta előle az elhagyott Alma Matert. Felsóhajtott és nekiindult a chelseai fülledt kis szobáknak és a meg nem hódított világnak.

XXVII. Egy szóváltás körül.

Ez a bizonyos szóváltás szeptember vége felé történt. Lewishamék már hat hónapja voltak házasok és már csaknem az összes rózsás árnyalatok eltünedezni látszottak. Pénzügyi helyzetük a válságosról a nagyon szegényesre változott; Lewisham munkát talált. Egy magoló katonatiszt, névszerint Vigours kapitány támaszt keresett mathematikai és mértani tanulmányaihoz és más egyebekhez, a mit _sandhursti tudománynak_[3] nevezett. Óránként teljes két shillinget fizetett Lewishamnak a nagyon változatos tárgyakban való oktatásért. Azonfelül egy alsóbb mathematikai osztály volt megszervezés alatt Walham Greenben, hol Lewishamnak alkalom igérkezett, hogy megmutassa tehetségét. Heti ötven shilling vagy valamivel több valószinű volt, de esetleg még többet is lehetett remélni. Arról volt tehát szó, hogy átvergődjenek azon az időn, míg Vigours volt az egyetlen jövedelmük. Ez alatt azonban Ethel blúzainak a frissesége eltünedezett, Lewisham pedig mind gyakrabban beszélt czipőjének a javításáról, melynek a talpa kilyukadt.

A czivódás kicsinységen kezdődött, de végre általánosságokká fajult. Lewishamnak a napja egy előző esti szóváltás hatása alatt rossz hangulatban kezdődött s a felmerült kis inczidensnek tulajdonképen semmi köze sem volt a tapasztalt összekülönbözéshez, mely indulataikat érdemén felül felforralta. Mikor kilépett a két szoba közötti ajtón, egy levelet látott heverni az asztalon a reggelihez tartozó különféle tárgyak között s Ethel magatartása olyan volt, mintha gyors kézmozdulata szakadt volna félbe s a levél az ő kezéből esett volna e pillanatban az asztalra. Tekintetük találkozott és Ethel elvörösödött. Lewisham leült és felemelte a levelet, talán némileg félszegül. A levél Heydinger Alicetól jött. Habozva félig zsebretette, de azután rászánta magát, hogy felbontsa. A levél bőséges anyagot nyujtott az olvasásra és ő végigolvasta. Egészben meglehetős ostobának találta a levelet, de ennek a véleményének nem adott kifejezést. Mikor elolvasta, gondosan eltette a zsebébe.

Ennek az esetnek sem volt semmi köze a czivódáshoz. A reggelit már befejezték, mikor a czivódás megkezdődött. Lewisham délelőttje szabad volt s idejét a sandhursti tudományra vonatkozó egyes jegyzeteknek átnézésével akarta eltölteni. Szerencsétlenségre jegyzetfüzetének a keresése összeütközésbe hozta őt Ethel regényeinek a halmazával.

– Mindenütt ezek a füzetek hevernek, – tört ki, miután egy ideig hevesen tett-vett. – Néha kissé rendbe is szedhetnéd őket.

– Eléggé rendben voltak, míg szét nem dobáltad őket, – vágott vissza Ethel.

– Átkozott szemét! csak arra való, hogy tűzre hányják, – jelentette ki Lewisham általánosságban és egyet haragosan a sarokba hajított.

– Te is megpróbáltad, hogy írjál ilyent, – mondta Ethel Lewishamnak egy kísérletére czélozva, mely megjelenés helyett szomorú véget ért. Ennek az emlékezete mindig felingerelte Lewishamot.

– Mit mondasz? – kérdezte élesen.

– Te is megpróbáltad, hogy írjál ilyent, – ismételte Ethel, kissé húzódozva.

– Ezt nem akarod elfelejteni!

– Te emlékeztettél rá.

Lewisham ellenségesen nézett egy pillanatig Ethelre.

– Akárhogyan is, átkozott szemétdomb lett belőlük. Nincs egy rendes szöglet a szobában. Soha sincsen egy kis rend.

– Mindig ugyanezt szoktad mondani.

– Hát van egy rendes hely?

– Igenis, van.

– Hol?

Ethel úgy tett, mintha nem hallaná a kérdést. De az ördög egy időre hatalmába ejtette Lewishamot. Méltatlanul sebző módon megjegyezte:

– Pedig semmi egyéb dolgod sincs, minthogy ezeket a szemeteket elrakjad.

Ethel megfordult.

– Ha elraknám őket, – az „elrakom“ szót különös nyomatékkal hangsúlyozta, – csak azt mondanád, hogy elrejtettem őket. Mi hasznom volna, ha megkísérelném, hogy a kedvedre járjak?

A gonoszság ösztöne dolgozott Lewishamban:

– Bizonyára semmi.

Ethel arczát pír öntötte el és szemében könny csillogott. Hirtelen abbahagyta azonban a védekezést és kibökte, a mi már régen lappangott közöttük. Hangja szenvedélyesre változott.

– Semmit sem tudok a kedvedre tenni, mióta az a Heydinger kisasszony kezdett irogatni neked.

Csend lett, űr támadt közöttük. Valami meglepetés ejtette hatalmába mindkettőjüket. Eddig olyan hallgatag megállapodás-féle volt, hogy Ethel nem vett tudomást Heydinger Alice létezéséről. Lewishamban mintha valami felvillant volna.

– Honnan tudod! – kezdte, de ráeszmélt, hogy ebben az irányban nem haladhat. A természetes embernek az útjára tért, felhorkanással jelezte vad haragját s hangja kiabálóra vált. – Esztelen vagy! – kiáltotta haragosan tiltakozva. – Ilyen ostobaságot mondani! Mintha valaha is megpróbáltad volna, hogy a kedvemben járj! Mintha nem lett volna arra ezer alkalmad!

Megállt, hirtelen megérezve szavainak nagy igazságtalanságát. Visszatért arra a pontra, a hol kezdte:

– Honnan tudod, hogy Heydinger kisasszony…?

Ethel hangja áttört a könnyeken.

– Talán nem kellett volna tudnom? – kérdezte.

– De honnan tudod?

– Azt hiszed talán, hogy nem tartozik rám? Azt hiszed talán, hogy kőből vagyok?

– Azt hiszed… azt gondolod?

– Igenis, _azt_ gondolom.

Pillanatnyilag Lewisham elképedt erre a kimenetelre, melyet Ethel felfedett előtte. Valami mindent összezúzó erejű bizonyítékon, valami meggyőző érven gondolkozott, melylyel semmivé teheti ezt az új felfedezést, de nem akart megjönni. Úgy érezte, hogy mindenfelől sarokba van szorítva. Feltörő, eszeveszett harag lett úrrá rajta.

– Féltékenység! – kiáltotta. – Féltékenység! Mintha bizony… Nem kaphatok én olyan tárgyú leveleket, melyeket te nem értesz meg, melyeket te nem akarsz megérteni? Ha mondtam volna, hogy olvasd el őket, nem tetted volna meg… Azért van, mert…

– Mert sohasem adtál alkalmat, hogy megértsem őket.

– Nem adtam alkalmat?

– Nem!

– Hogyan?… Eleinte mindent megpróbáltam. Szoczializmust, vallást… minden ilyen dolgot… De te nem érdeklődtél… nem akartál érdeklődni irántuk. Még azt sem akartad, hogy én foglalkozzam ezekkel a dolgokkal, hogy én törődjem velük! Semmi czélja sem volt, hogy magyarázatokba bocsájtkozzam. Te csak egy módon törődtél velem és semmi egyébbel, a mi rám tartozott, nem törődtél! Most pedig, hogy egy barátom…

– Barátod!

– Igen, barátom!

– Miért rejted el a leveleidet?!

– Mert te úgy se értenéd meg, a mivel foglalkoznak… De minek is magyarázom. Nem szükséges! Féltékeny vagy, ez a vége mindennek!

– Ki nem volna féltékeny az én helyemben?

Lewisham úgy nézett Ethelre, mintha nem tudná megérteni a kérdést. Az ügy nehéz volt, kellemetlenül nehéz. Szemügyre vette a szobát, hogy más tárgyra térhessen át. Az Ethel regényei alól kiásott jegyzet-füzet az asztalon hevert és eszébe juttatta neki a megrontott órák bosszuságát. Hirtelen általános dolgokra tért át. Erősen gesztikulált.

– Így nem mehet tovább! – kiáltotta. – Így nem mehet tovább! Hogy dolgozzam? Hogy kezdhetek így akármit!

Három lépést tett és a szoba közepén megállt.

– Így nem maradhat… így nem mehet tovább! Perpatvar… czivódás… egyenetlenség. Ma például!… Dolgozni akartam, át akartam nézni a jegyzeteimet! A helyett te veszekedést kezdesz…

A durva igazságtalanságra Ethel szinte felsikított:

– Nem én kezdtem a veszekedést!…

Az egyetlen válasz erre a kiabálás lehetett és Lewisham kiabált.

– Te kezdted a veszekedést! – ismételte. – Te csináltad az egész zenebonát! Te veszekedtél velem… féltékenységből!… Hogy dolgozhassam én így? Hogy maradhassak meg egy ilyen házban? Megyek. Vedd tudomásul, hogy megyek. Kensingtonba megyek és a könyvtárban dolgozom!

Egyszerre elfulladt a szava és Ethel sem jutott szóhoz. Lewisham körülnézett, hogy a tetőpontot mivel jelezze. Rögtöni cselekvés szükségességét érezte. A kis asztalon Huxley _Vertebrata_-ját pillantotta meg. Felkapta a könyvet, ívben meglóbálta és dühösen belevágta az üres kandallóba.

Egy másodperczig úgy tett, mintha egy újabb röpíteni való tárgyat keresne. A fiókos szekrényben megpillantotta a kalapját, megragadta és tragikus képpel kirohant a szobából.

A félig nyitott ajtóban habozott, azután teljesen felszakította és hevesen bevágta maga mögött. Úgy érezte, hogy ez a világ előtt igazolja haragjának a jogosságát s e hitben száguldott az utczára.

Utjának irányával nem is törődve csatangolt a munkába siető emberektől nyüzsgő utczákon s azután inkább csak szokásból irányította lépteit a Brompton Road felé, a hol belekeveredett a reggeli forgalomnak kelet felé irányuló áradatába. Egy ideig, leszámítva a feltörő kételynek egy árnyalatát lelkének a hátterében, kizárólag és tisztán a harag uralkodott rajta. Miért is vette ő feleségül Ethelt? – volt a kérdés, melyen rágódott. Miért volt úgy megírva a sors könyvében, hogy feleségül vegye őt? Mindenesetre azonban már kimondta az elhatározó szót. Tovább nem tűri ezt a helyzetet! Ennek az állapotnak véget kell érni. A megsemmisítő dolgokon elmélkedett, melyeket Ethelnek fog mondani, mikor elhatározását végrehajtja. Kegyetlen jelenetek rajzolódtak le előtte. Ilyen módon fogja félreérthetetlenül megmutatni, hogy tovább nem hajlandó tűrni. Óvatosan kerülte azonban a kérdés felvetését, hogy tulajdonképen mit nem hajlandó eltűrni.

Micsoda végzet volt az, mely egymáshoz kapcsolta őket? Környezetének minősége bizonyos mértékig hozzáillett gondolatainak a természetéhez. A képzőművészeti múzeumnak redőnyös vasban bővelkedő, szétterpeszkedő épülettömbje, a csonkának látszó oratorium, melyek ferdén állanak az utczára, hasonló váddal látszottak illetni a sorsukat. De micsoda végzet volt az, mely vele így bánt, olyan nagyszerű kilátások után?

Egyszerre azon vette észre magát, hogy gondolatai magukkal ragadták őt, a múzeum épületén túl. Haragosan fordult vissza és belépett a forgókorlátba. Bement a múzeum épületébe és a régi vasipar csarnoka alatt az egyetemi könyvtárnak vette az útját. Az üres asztalsorok és a pihenő könyveknek az állványai menedékhelynek tüntek fel…

Reggel ez volt Lewisham állapota. Már jókor délelőtt azonban haragjának a hevessége és szenvedélyes meggyőződése Ethel méltatlansága fölött, elpárolgott. Bánatos kifejezéssel meredt egy halom nem is érintett geologiai szakmunka fölé. Emlékezetében önmagát lármásnak, követelődzőnek és méltánytalannak látta. Mi is történhetett tulajdonképen vele?

Két órakor, mikor útban volt Vigourshoz, már éles önvád volt a lelkiállapota. Hogy miként történt ez a változás, szavakban nehéz elmondani, mert a gondolatok finomabbak, mint a szavak és az érzések még bizonytalanabbak, mint e gondolatok. Csak egy volt bizonyos, hogy egy visszaemlékezés ejtette a hatalmába.

A visszaemlékezés messziről jött, a könyvtár nyitott üvegtetején keresztül. Először nem érzékelte fel az emléket, csak az akadályt, mely másfelé tereli a figyelmét. Tenyerével rácsapott az előtte fekvő könyvnek nyitott lapjára.

– Az ördög vigye el ezt az átkozott kintornát, – mormogta magában. Egyidejüleg türelmetlenül pattant fel és befogta a kezével a fülét. Azután ellökte magától a könyveket, felugrott és végigment a könyvtár-termen. A verkliszó hirtelen elhallgatott és hangja elveszett a tágas terem csendjében.

Lewisham egy ablakmélyedésben állva becsapott egy könyvet és visszatért a helyére.

Váratlanul rajtakapta magát, hogy halk hangon dudol és megint a czivakodásra gondol, melyről már azt hitte, hogy sikerült kiűzni az elméjéből.

Vajjon mi történhetett vele? Az a különös érzése volt, mintha valami felszabadult és belopódzott volna az agyába. Mintegy válasz gyanánt egy whortleyi látomás, egy szokatlanul élénk látomás merült fel előtte. Látta a holdfényt és a domboldalat, a kis városka megvilágítva és barátságosan terült el alatta s a képhez zene, egy fájdalmasan érzelmes melódia kapcsolódott. Maga sem tudta, hogy miért, de a zene olyan volt, mintha kintornából jött volna, pedig tudta, hogy zenekartól származott és rejtelmes, elhúzott szavakkal párosult:

– Arczok, kik jöttök-mentek a drága álomhonból, Emléket hozzatok a rég letünt napokról.

Ez a melódia nemcsak rajzszerű élességgel rögzítette meg a képet, hanem megmagyarázhatatlan meghatottságnak egész felhőjét is vonta maga után, mely egészen rabul ejtette egy pillanatra, mielőtt elpárolgott volna.

Visszaemlékezett mindenre! Ő jött le azon a domboldalon és vele volt Ethel…

Csakugyan szerette ő valamikor így Ethelt?

– Bah! – mondta hirtelen és a könyvébe merült.