Part 4

„Kedves, én nem írhattam előbb, mert odahaza nincs helyem, a hol írhatnék és Frobisher néni hazug dolgokat mondott magáról a mamának. A mama rettenetesen meglepett, nem is képzeltem volna róla. Egy szó említést sem tett nekem. De ezt majd egy másik levélben írom meg. Annyira bánt az eset, hogy most nem is írok róla. Mert maga nem válaszolhat nekem és _nem szabad, hogy levelet küldjön ide_. Ezt _sohasem_ szabad megtenni. De én gondolok magára, kedvesem, – a „kedvesem“ ki volt radirozva és ismét oda volt írva, – és nem felejtem el a mi kedves kirándulásunkat, ha sohasem írnék is többet. Most nagyon sok dolgom van. A munkám nagyon nehéz és attól félek, hogy elbutít. Nehéz csak azért érdeklődni valami iránt, mert élni kell belőle, nem úgy van? Azt hiszem, hogy maga is gyakran ezt érzi az iskolában. De azt képzelem, hogy mindenkinek az a foglalkozása, a mit nem szeret. Nem tudom, hogy visszakerülök-e még Whortleyba, lehet, hogy soha, de maga valószinűleg eljön Londonba. Frobisher néni a legborzasztóbb dolgokat mesélte rólunk. Nagyon örülnék, ha Londonba jöhetne, mert akkor esetleg láthatna engem. Chelseában van egy nagy fiúiskola és ha arra elmegyek reggelenkint, azt szeretném, ha maga ott volna. Maga onnan kijönne az iskolai sapkában és köpenyben, mikor én arra megyek. Milyen meglepetés volna, ha váratlanul ott találkoznánk.“

Ilyenformán folytatódott az egész levél. Alapjában véve nagyon kevés volt benne és szinte megszakításszerűleg végződött. „Isten vele, kedvesem“ volt a befejezése, czeruzával odavetve. Alatta még egy sor: „Néha gondoljon rám.“

A levél olvasása, különösen a bevezető „kedves“ megszólítás olyan különös érzés formájában hatott Lewisham torkára és mellére, hogy majdnem kiáltani szeretett volna. Örömében szinte ujjongott, újra meg újra elolvasta a levelet, csillogó szemekkel fel-alá járt szobájában és kezében szorongatta a drága írást. A „kedves“ ugyanolyan volt, mint mikor a leány kiejtette, – egyszerre hallani vélte a hangját. Élénken és kedvesen csengett feléje Ethel búcsúszava a holdvilágos ház árnyékából.

De mit jelentsen ez a sor: „ha sohasem írnék többet“ és a megszakításszerű befejezés? Mindenesetre ő gondolni fog Ethelre.

Ez volt a leány egyetlen levele. Nem sok idő alatt a levél hajtásai a sok használattól egészen elkoptak.

Junius elején elhagyatottság érzése fogta el Lewishamot, a mely nagyon gyorsan leküzdhetetlen vágygyá változott, hogy viszontlássa Ethelt. Kalandos tervek kóvályogtak benne, hogy elmegy Londonba, Claphamba és megtalálja őt. De valakit nem lehet oly könnyen megtalálni Londonban, mint Whortleyban. Egy egész délutánt azzal töltött, hogy megírjon és újra megírjon egy levelet, arra az esetre, ha Ethel czímét megkapja. Ha ugyan megkapja. Vigasztalan hangulatban kóborolta be a városkát s hét órakor útnak indult és holdfénynél nyomról-nyomra bejárta az együtt megtett emlékezetes utat.

A sötét pajtában úgy fordult és beszélt a sűrű feketeséghez, mintha Ethel jelen lett volna. Nagyon szép és kedves dolgokat mondott neki.

A sárga-violás kis öregasszonyt egy gyertya mellett az ablaknál ülve találta s áldozati hangulatban ivott meg nála egy üveg gyömbérsört. A kis öregasszony kissé ravaszkodva a nővére után érdeklődött s ő megigérte, hogy legközelebb megint elhozza magával. „Mindenesetre elhozom magammal“, mondta. A kis öregasszonynyal való beszélgetés közben elhagyatottságának az érzése némileg enyhült. Azután a bizonytalanul csillogó ezüstös mezőkön át olyan melankolikus hangulatban tért haza, hogy szinte jól esett neki. Sokáig ez a hangulat volt úr felette, míg el nem érkezett a Whortleyból való távozásának az ideje. Leszedte a falról az életczélját jelző különböző irásokat és utasításokat és a sárga láda fenekére fektette őket, melybe könyveit csomagolta: főként a felvételi vizsga számára való könyvek voltak, melynek az időpontja bizonytalan időre kitolódott.

VIII. A jövő az előtérben.

Két és félesztendős időköz után a történet egy jóval érettebb Lewisham úrral folytatódik, a ki már nem ifjú, hanem férfi, a törvény szerint is férfi és teljes huszonegy esztendős. A szinhely többé nem a fák közé beágyazott kis Whortley, vörösre festett padjaival, parkjaival, rétjeivel, hanem London nyugati részének szürke végtelensége.

A történet folytatása azonban Ethel nélkül indul meg. A megigért második levelet Lewisham úr sohasem kapta meg és bár az első londoni hónapok folyamán számos délutánt töltött Claphamban, ebben a kietlen emberrengetegben bolyongva, az óhajtott találkozás nem következett be. Végül, mint az az ifjúságnál történni szokott, mely oly csodálatosan tud gyógyulni testben, szivben és lélekben egyaránt, feledni kezdett.

A „húsos fazék“ utáni küzdelem meglepő eredménynyel végződött. A zöldeskék bizonyítványoknak, úgy látszott, több értékük volt, minthogy egyszerű faldíszek legyenek és miután Lewisham már kétségbeesve lemondott róla, hogy valami alkalmazást kapjon hátralevő életében, egy nagyszerű kék okirat érkezett a közoktatásügyi hivataltól, mely elképzelhetetlen dolgokat helyezett kilátásba. Londonba kerül és hetenkint egy guineát kap, hogy előadásokat hallgasson, olyan előadásokat, melyek legmerészebb képzeletét is felülmúlták. A nevek között, melyek szeme előtt felmerültek, volt Huxley, – Huxley és Lockyer. Micsoda szerencse! Csoda volt-e, ha három emlékezetes esztendő folyamán a fényes jövő ismét az előtérbe nyomult?

Méltóztassanak őt elképzelni a gyakorlati tudományok felső iskolájába vezető úton, az ott töltött harmadik esztendőnek a kezdetén. (Akkoriban az iskola a Royal College of Science nevet viselte.) Jobb kezében egy fényes fekete táskát hordozott, teletömve tankönyvekkel, jegyzetekkel és különböző eszközökkel a következő félév számára, baljában pedig egy másik könyvet tartogatott, melynek már nem volt helye a táskában. Ez a könyv aranynyal volt szegélyezve és kötését barna papirboríték óvta gondosan a kopástól.

Az eltelt időköz Lewisham úron a felső ajkán jelentkező nem túlságosan tolakodó, de mindenesetre kétségbevonhatlan bajuszban, termetének egy inchnyi megnövekedésében és kevésbbé önhitt magatartásában jutott kifejezésre. Már nem érezte magát az általános érdeklődés középpontjának, mint tizennyolcz éves korában; derengeni kezdett előtte, hogy nagyon sokan lehetnek, a kiknek szemében az ő egyénisége teljesen közömbös. De ha kevésbbé volt is önhitt, viselkedésében sokkal több volt a bizakodás, mint a hogy olyan emberekében lenni szokott, a kiknek jól megy a soruk.

Öltözéke – egyetlen ruhadarab kivételével – mérsékelten fekete volt, gyászruha, melyet azonban a viselés némileg megkoptatott. A gyászt anyjáért viselte, a ki a történet folytatása előtt egy esztendővel halt meg és kis vagyonkát hagyott vissza, a melyet majdnem száz fonttal lehetett tőkésíteni s melyet Lewisham féltékenyen őrzött a takarékpénztárban. Csak az olyan nélkülözhetetlen dolgokra költött belőle, mint egyetemi tandíjak, könyvek és eszközök, melyekre ragyogónak igérkező egyetemi pályáján szüksége volt. Pályája ugyanis az előzmények után, még a whortleyi baleset után is fényesen indult és lobogó láng gyanánt falta fel régebbi papirbizonyítványait.

(Ha figyelmesebben megnézte volna őt, asszonyom, kétségtelenül feltűnt volna sajátságosan fényes gallérja, mely majdnem olyan volt, mintha felülete nedves gummival lett volna bekenve. Noha ennek tulajdonképen semmi köze sincsen a történethez, úgy érzem, hogy mielőtt tovább mennék, erre is ki kell terjeszkednem, mert különben elveszteném a kegyed érdeklődését. Londonnak nagyon sok rejtelme van, ezek között ez a sajátságosan fényes fehérnemü. „Az olcsó mosóintézetek megkékítik a holmikat“ – mondhatná ön asszonyom. – „Ennek is kékesnek, általánosan kopottnak, a gomblyuknál szaggatottnak és kirojtozottnak kellene lenni. De ez a gallér…“

Ha közelebbről megtekintette és végül megérintette volna, a tapintása olyan lett volna, mint a halottasházé, nyirkos és hideg. Ez azért van így asszonyom, mert a gallér vízálló anyagból készült. Abból a fajtából való volt, melyet este a fogkefével kell végigmosni és a szék támlájára kell akasztani, hogy megszáradjon s másnap reggel megifjodva lássa viszont. Lewishamnak ez volt az egyetlen gallérja, melylyel legalább három pencet takarított meg hetenkint, a mi egy tanulmányait végző south-kensingtoni tanárjelöltnél, a ki az atyai, de egyúttal túlságosan takarékos kormány által engedélyezett heti egy guineából él, kétségtelenül igen megfontolandó összeg. A gallér nagy felfedezés volt Lewishamra nézve. Legelőször egy gummiárúkkal teli üzleti kirakatban pillantotta meg, a hol egy üvegmedenczének a fenekén feküdt, a melyben az aranyhalak rosszkedvűen össze-vissza úszkáltak. Ekkor állapította meg magában, hogy nagyon szereti az ilyen fehérnemüt.)

Meglepőnek tűnhetett azonban fel a széles vörös nyakkendőnek a viselése, – olyanforma széles vörös nyakkendő, a milyent a délnyugati vasúttársaság portásai szoktak viselni. Más egyéb Lewishamon nem volt dandyszerű, még a hiúságból viselt szemüvegről is letett. Kellett, hogy ez gondolkozóba ejtse önöket… Hol is láttak önök nagy tömeget együtt, tüntetésszerűen sok vörös nyakkendővel? Meg kell mondani az igazat. Lewisham úrból szoczialista lett!

Az a bizonyos vörös nyakkendő csak külső és látható jele volt a nagy belső és szellemi fejlődésnek… Lewisham, buzgó tanulmányaitól való igénybevétel mellett is ez idő alatt átolvasta Butler Analogiáját és más könyveket; csoportosította az érveket, kételyei támadtak és az éjszaka csendjében Istenhez fordult, hogy „hitet“ adjon neki, – adjon tüstént „hitet“, ha van értéke a Levisham úr megoltalmazásának. A hit azonban nem akarta őt megszállani… Sorsáról alkotott képzete többé nem merült ki egy távoli katedrához vezető vizsgák sorozatában és a „liberális szellemű“ politikai kiválóságban Kezdte társadalmi rendünknek egyes olyan tüneteit felérzékelni, melyek Whortleyban nem nyilvánultak meg előtte, kezdte érezni, hogy a komor nincsetlenség miként mélyül teljes nyomorúsággá és szenvedéssé, a mi a modern Londonban oly sok emberi életnek az alapszinét adja meg. Különösen egy éles ellentét rögződött meg szimbolikus módon az elméjében. Egyik oldalon voltak a Westbourne Park yard sztrájkoló, elsenyvedt és éhező szénhordói, a fekete utczák sarában kolduló gyermekek és éhező munkanélküliek egy leveskonyha előtt; a másik oldalon, két utczával odébb, a Westbourne Grove, fényárban úszó üzletek sorozata, cab-ek és fogatok nyüzsgő forgataga és a költekezésnek olyan tobzódása, hogy a lyukas czipőben és rosszul szabott ruhában fáradtan hazafelé törtető diákot minduntalan feltartóztatta a szoknyák, csomagok és elragadóan bájos nőiességnek a forgataga. Kétségtelen, hogy a fáradt diáknak saját dicstelen tapasztalatai élezték ki az erkölcsi tanulságot. Ez azonban csak egyik pontja volt az élénk megismerések állandóan visszatérő sorozatának.

Lewishamnak erős, mondhatni ösztönszerű meggyőződése volt, hogy emberi lény nem lehet boldog, míg mások közvetlen közelében nyomorognak s a gazdaságnak ez a derűs csillogása a bűn érzete gyanánt érintette őt. Ekkoriban még azt hitte, hogy az emberek felelősek a saját sorsukért és ezekben a napokban még az erkölcsi közömbösségnek a fokát méregette magában és embertársaiban. Ugyanekkor azonban kezébe került a „Haladás és szegénység“ és a „Közjólét“-nek nehány véletlen füzete s nem volt nehéz magáévá tenni az ármányos és kizsákmányoló tőkések és földbirtokosok s a derék, becsületes, szenvedő munkások elméletét. Így lett belőle szoczialista. Természetesen annak szüksége, hogy rögtön tegyen valamit, a mivel kifejezésre juttatja új hitét, sürgető módon ébredt fel benne. Elindult és egy történelmi pillanatban megvásárolta a vörös nyakkendőt.

– Vérszínűt kérek, – mondta Lewisham szelid hangon a fiatal hölgynek a pult mögött.

– Milyen színű legyen? – kérdezte a fiatal hölgy a pult mögött, élesen.

– Biborvöröset kérek, – mondta Lewisham szégyenkezve. Estéjének legnagyobb és buzgalmának jelentékeny részét annak próbálgatására áldozta, hogy a nyakkendőt miként kösse szép csokorba. Ennek kedvéért új kézügyességet kellett neki elsajátítani, – azelőtt ugyanis mindig kész nyakkendőket viselt.

Lewisham így proklamálta a társadalmi forradalmat. Az első alkalommal, mikor a szimbolikus nyakkendő megjelent az utczán, hatalmas termetű rendőrök menete vonult fel egyes sorban a Brompton Roadon. Lewisham ellenkező irányban haladt. Magában hümmögni kezdett. Sokat jelentő pillantással haladt el a rendőrök mellett és a Marseillaiset dúdolta…

Ez azonban már hónapokkal előbb történt s azóta a vörös nyakkendő használati ruhadarabbá és szokássá vált.

Ezuttal egy kovácsolt vaskapun fordult be az Exhibition Roadról és belépett a főiskola előcsarnokába. Az előcsarnok diákokkal volt tele, a kik könyveket, táskákat, fizikai eszközöket tartalmazó dobozokat vittek a hónuk alatt, álltak és vitatkoztak, a vitaegyletnek bekeretezett és üvegezett hirdetéseit olvasták, vagy jegyzőkönyvet, czeruzát, radirgummit és rajztollat vásároltak a szabadalmazott papirkereskedőnél. Nagy számmal voltak köztük mindenféle új alakok, fizető diákok, fekete felsőkabátban és selymes kalapban, vagy jól vasalt ruhában és a hallgatók zöme, a Lewisham osztályából, nyersek, kopottak, rendetlenek, groteszk módon rosszul öltözöttek és bizonytalan megjelenésűek; egy feltűnt Lewishamnak bóbitás tengerész-sapkájával és arany kitüntetésével, egy másik durva fejes keztyűjével, a harmadik pedig nagyon finom bőrkeztyűjével. A diákok között Grummett, az egyetemi törzskönyv örökös vezetője, buzgólkodott.

– A czuczilista! – mondta egy csúfolódó hang.

Lewisham úgy tett, mintha nem hallotta volna, de erősen elpirult. Nagyon gyakran kívánta, hogy ne pirulna el olyan könnyen, hisz már huszonegy éves férfi volt. Figyelmesen tanulmányozta a vitaegylet hirdető tábláját, melyen „Lewisham E. C. előadása a szoczializmusról“ volt hirdetve a legközelebbi péntekre és áttörtetett az előcsarnokon, a hol a törzskönyv várt a bejegyzésre. Néhány perczig azonban nem tudott a bejegyzéshez jutni, mert társainak kézszorításai és barátságosan nyers élczei feltartóztatták.

– Rettenetes biflázó ez az állat Lewisham, – jellemezte egyik társa. – A második volt a mult esztendőben. Borzalmasan magol. Valami állati önhittség van ezekben a biflázókban. Vizsga… vitaegylet… vizsga. Mintha ezenkívül nem is volna élet. Az év elejétől végéig egyszer se menne valami mulatóhelynek a tájára.

Lewisham éles füttyentést hallott, a lift felé rohant és pont az elindulás pillanatában érte el. A lift nem volt kivilágítva és sötét árnyakkal volt tele, csak a vezetőnek az alakját lehetett megkülönböztetni. Mikor Lewisham találomra vizsgálgatta a sötét arczokat maga körül, egy lányos hang a nevén szólította.

– Ön az, Heydinger kisasszony? – felelte. – Nem vettem észre. Remélem, kellemesen töltötte a szünidőt?

IX. Heydinger Alice.

Mikor Lewisham az épület legfelső emeletére megérkezett, félreállt a lift ajtajától, hogy egyetlen megmaradt utitársa előtte kiléphessen. Az utitárs Heydinger kisasszony volt, a ki őt megszólította, az aranyszegélyes barna burkolatú könyv tulajdonosa. A többiek közül a földszintről egy sem jött fel a harmadik emeletre. A lift közönségének többi része a „csillagászati“ és „kémiai“ emeleteken szállt ki, de ők ketten harmadik esztendei tanulmányuk tárgyául a zoologiát választották és a zoologia az épület legmagasabb részében volt elhelyezve. A leány kilépett a világosságba és arczát akarata ellenére könnyű pirosság futotta el. Lewishamnak feltünt, hogy a ruhája megváltozott. Lehet, hogy ez a leánynak a figyelmét sem kerülte el és észrevette a futó meglepetést Lewisham arczán.

Az elmult tanévben – barátságuk ugyanis már csaknem egy esztendős volt, – Lewisham sohasem gondolt arra, hogy a leány esetleg csinos is lehet. A legjellemzőbb dolog, a mire a szünidő alatt határozottan vissza tudott emlékezni, az volt, hogy haja sohasem volt egészen lesimítva és ha véletlenül egyszer rendben volt, valósággal izgatta őt és megint felborzolta. Lewisham különösen a leánynak ideges kézmozdulatára emlékezett, melylyel haját összekuszálta. Erről eszébe jutott, hogy hajának a színe kellemes világosbarna volt. A száját elfelejtette és a szemének a színét szintén nem tudta volna megmondani. Igaz, hogy a leány szemüveget viselt. Alaktalan, sötét ruhája is csak bizonytalanul élt az emlékezetében.

Mégis, míg távol volt tőle, meglehetősen sokat látott belőle. Nem ugyanabban a tanfolyam-csoportban voltak ugyan, de a vitaegylet választmányában megismerkedtek egymással. Lewisham ebben az időtájban fedezte fel a szoczializmust. Ez alapot nyujtott nekik az eszmecserére és érintkezésre ösztönözte őket. Úgy látszott, hogy a leány nagyon érdekesnek találta Lewishamnak a dolgokról alkotott felfogását és mintha a véletlen akarta volna, sokszor találkozott vele az iskola folyosóin, a hatalmas egyetemi könyvtárban és a képzőművészeti múzeumban. Bizonyos idő mulva úgy tünt fel, mintha ezek a találkozások nem is volnának egészen véletlenek.

Lewisham életében ezúttal kezdett először képzelődni beszélőtehetségéről. A leány feltette magában, hogy sarkalni fogja az ambiczióját, a mi nem is volt nehéz feladat. Azt hitte, hogy Lewishamnak kivételes tehetsége van és hogy neki hivatása lehet ennek a tehetségnek az irányítása. Kétségtelenül hozzájárult hiúságának kifejlesztéséhez. Ő is be volt iratkozva a londoni egyetemre és a gyakorlati tudományokból együtt szigorlatoztak júliusban, – a leány kissé gyengén volt elkészülve, – a mi csak arra szolgált, mint minden az ilyen esetekben, hogy újabb kapcsolatot teremtsen közöttük. A vizsgája nem sikerült, de Lewishamnak a becsülését irányában egy cseppet sem kisebbítette. A szigorlati napok alatt nagy általánosságban beszélgettek a barátságukról és más hasonló dolgokról, a déli szünetek idején a Burlington Arcade alatt, – megjegyzendő, hogy az egész Burlington Arcade mulatott a leánynak divattalan szürke ruháján s Lewishamnak vörös nyakkendőjén, – egyebek között a leány szemrehányást tett Lewishamnak, hogy egyáltalán nem olvas költőket. Mikor a vizsga után együtt haladtak a Piccadillyn, megállapodtak, hogy írni fognak a szünidő alatt egymásnak, költészetről és magukról s a leány némi habozás után kölcsön adta Rossetti költeményeit. Lewisham kezdte elfelejteni, a mit eleinte nagyon jól tudott, hogy a leány két vagy három esztendővel idősebb nála.

Lewisham a szűnidőt egy kevéssé szimpatikus, de egyébként jóindulatú nagybátyjánál töltötte, a ki foglalkozására nézve szerelőmester és építővállalkozó volt. A nagybácsinak hattagú családja volt, köztük a legidősebb tizenegy éves s Lewisham mint tanító tette magát hasznossá. Azonkívül erősen készült a tanulmányait befejező harmadik esztendőre, melynek folyamán nagy dolgokat szándékozott végrehajtani és megtanult kerékpározni. Azonkívül Heydinger Alicera is gondolt s mint ki fog tűnni, Heydinger Alice is gondolt rá.

Nagybátyjával, a ki a helyi konzervatív pártnak kiváló tagja volt, vitatkozni szokott a szocziális kérdésekről. Nagybátyjának a vitatkozási modora módfelett durva volt. A szoczialisták tolvajok, szokta mondani. A szoczializmus czélja az, hogy elszedje, a mit az ember keresett, hogy szétossza egy csomó dologkerülő csirkefogó között. Pedig a gazdag emberekre szükség van. „Ha nem volnának jómódú emberek, mit gondolsz, miből élnék? Nos? És akkor mi lenne belőled?“ A szoczializmust, bizonyítgatta a nagybácsi, csak agitátorok szítják. „Pénzt, tagdíjat szednek olyan tapasztalatlan fiataloktól, mint te vagy és pezsgőre költik.“ Lewisham érveire mindig csak a bántó hangon kiejtett „pezsgő“ szóval válaszolt s kezével a jóízű ivást jelezte.

Természetes volt, hogy Lewisham kissé elhagyatottnak érezte magát s ezt kifejezésre juttatta a Heydinger kisasszonyhoz intézett leveleiben is. Nyilvánvaló volt, hogy a leány is elhagyatottnak érezte magát. Megvitatták a közönséges barátságtól eltérő, igazi barátságnak a kérdését és azután áttértek Goethére és a kiválasztottak szellemi rokonságára. Lewisham megírta, hogy mennyire várja a leveleit s ezek gyakoriabbakká is váltak. A levelek kétségtelenül jól voltak megírva. Ha Lewisham kritikát gyakorolt volna, megállapíthatta volna, hogy mindegyik egész napi munkának az eredménye. A gyakorlati szerelőmesternek a kérdései után, hogy mit szándékozik csinálni az ostoba tudományával, e leveleknek olvasása üdítőleg hatott rá. Megszerette Rossettit és különösen egy költeményében az elválás érzésének tökéletes kifejezése ragadta meg őt. Általában azonban kissé meg volt lepetve Heydinger kisasszonynak a költészet iránti hajlandóságán. Rossetti olyan érzéki, oly virágos nyelvű volt. Ezt a hangulatot alig várta volna.

Az iskolai év megkezdésekor több érdeklődéssel tért vissza a leány iránt, mint távozott. A reá való bizonytalan visszaemlékezés, melyben alakja kissé kopottnak és gondozatlannak tűnt fel, nyomban elpárolgott, amint a leány a lift homályából a világosságba lépett. Haja teljesen rendben volt s amint a napfény csillogott rajta, szépnek is tűnt fel. Jól szabott szürkés-zöld és fekete ruhát viselt, szélesen ránczolva, az akkori időnek a divatja szerint s ez a gondozottság valamelyes módon a szükséges melegséget kölcsönözte az arczának. A múlt esztendő elhanyagoltságától eltérőleg, rendes kalapot viselt, olyan kalapot, amelynek még asszonyi itélet szerint is, megvolt a formája. A kalap jól is állt neki, de ezek a dolgok kívül esnek egy férfi regényíró fejtegetésén.

– Elhoztam a könyvét, Heydinger kisaszszony, – mondta Lewisham.

– Nagyon örülök, hogy előadást tart a szoczializmusról, – felelte a leány, átvéve a barnakötésű könyvet.

Együtt haladtak végig az élettani laboratoriumhoz vezető kis folyosón s a leány megállt a kalapfogasoknál, hogy levegye a kalapját. Az intézetnek ugyanis olyan szégyenletes volt a berendezése, hogy a leánydiákoknak nyilvánosan kellett levenni a kalapjukat és nyilvánosan kellett felvenni a holland kötényt, mely ruhájukat védte a laboratoriumi munkánál. Még a tükör is hiányzott!

– Mindenesetre meghallgatom az előadását, – mondta a leány.

– Remélem, hogy tetszeni fog önnek, – mondta Lewisham a laboratorium ajtajában.

– A szünidő alatt bizonyítékokat gyüjtöttem a szellemek létezéséről… emlékszik még az érveinkre. A leveleimben ugyan ezt nem említettem.

– Kár, hogy még mindig ragaszkodik a spiritizmushoz, – mondta Lewisham. – Azt hittem, hogy már túltette magát rajta… Olvasta a Bellamy _Visszapillantását_?

– Szeretném elolvasni.

– Itt van a könyveim között és ha akarja, szivesen kölcsönadom. Várjon azonban, míg az asztalomnál leszek. Tele van mindkét kezem.

Együtt léptek be a laboratoriumba. Lewisham udvariasan nyitotta ki az ajtót, Heydinger kisasszony pedig rendezgetve tapogatta végig a haját. Az ajtó közelében egy csoportban négy leány állt s Heydinger kisasszony ezeknek csoportjához csatlakozott, lehetőleg észrevétlenül tartva a barnakötésű könyvet a kezében. Hárman közülök már a múlt esztendőben együtt voltak vele és keresztnevén szólították, mikor Lewisham társaságában látták megjelenni.

Egy rosszkedvű, koravén tanársegéd arcza pillanatnyilag felderült, mikor Lewishamot meglátta.

– Végre egy jó diákot is látok, – mondta a koravén tanársegéd, a ki nyilvánvalóan a névsort állította össze. Egy másik ajtónyitásra megint felderült az arcza.

– Smithers is itt van!

X. A régi vasipar csarnokában.

Ha valaki a Brompton Road felől lép be a south-kensingtoni iparművészeti múzeumba, a régi vasipar csarnoka jobbkéz felől az épület legfelső emeletét foglalja el. Az odavezető út azonban nagyon útvesztőszerű és nem mindenki ismeri, minek következtében elhagyatott voltát a tudományokat és a művészetek különböző ágait művelő fiatalság nagy becsben tartja. A csarnok hosszú, keskeny és homályos s tömve van vasrácsokkal, vasveretes ládákkal, zárakkal, lakatokkal, fantasztikus formájú nagy kulcsokkal, lámpákkal és más hasonló tárgyakkal. A korláthoz támaszkodva művészi vonatkozásokról is lehet beszélni, Michel Angelo szarvakkal ellátott Mózesének, a Traján oszlop gipszmásolatának láttára, mely gigászi módon emelkedik fel az alsó teremből magasan a csarnoknak a színvonala fölé. Lewisham és Heydinger kisasszony itt időztek egy szerdai napon, a legközelebbi szerda délutánján, mely a szoczializmusról szóló előadást követte, melynek hirdetését olvasni lehetett az előcsarnok hirdető tábláján.

A szigorúan okszerű, fegyelmezett lelkesedéssel előadott tanulmánynak igen nagy sikere volt, a kételkedő Smitherst alapjában véve megtérítette, a vitát befejező összefoglaló válasz rendszeres és kerek volta pedig nagy hatást váltott ki a hallgatóság köréből… Lewisham úr Mózest nézte és a jövőjéről beszélt. Heydinger kisasszony leginkább az ő arcát nézte.

– És azután? – kérdezte Heydinger kisaszszony.

– Ezeket a szempontokat kiváltképen a néppel kell megismertetni. Én még mindig bízom a röpiratokban. Úgy képzeltem…

Lewisham elhallgatott, higyjük, hogy szerénységből.

– Hogyan? – kérdezte Heydinger kisaszszony.

– Amint már mondtam… Luther… A szoczializmusban, úgy hiszem, van még hely egy új Luther számára.

– Úgy van, – mondta Heydinger kisasszony elgondolkozón. – Ez volna a nagy feladat.

Sokan hitték ugyanezt ezekben a napokban. De azóta kiváló reformerek hét esztendőnél hosszabb időn keresztül jártak körül, trombitáikat harsogtatva és lövöldözve a szocziális Jericho falait, véletlen sikerek és csalódások változatai után oly csekély eredménnyel, hogy ma már nehéz visszahelyeződni azoknak az elmúlt napoknak reményteljesen bizakodó hangulatába.

– Úgy van, – mondta Heydinger kisasszony. – Ez volna a nagy feladat.

Lewisham kiérezte hangjából lelkesedésének a természetét. Feléje fordult és határtalan bámulatot látott a szemében.

– Nagy az elvégzésre váró feladat, – mondta és szerényen hozzátette, – ha ugyan meg lehet birkózni vele.

– _Ön_ elég erős hozzá.

– Azt hiszi? – Az örömtől Lewisham élénken elpirult.

– Azt hiszem. Ön bizonyára el tudja végezni. Még a reménytelen bukás is nagy dolog volna. Néha…

A leány habozott. Lewisham várakozólag nézett rá.

– Azt hiszem, hogy néha dicsőbb dolog a bukás, mint a siker.

– Nem hinném, – felelte a reménybeli Luther és tekintete visszatért Mózeshez. A leány befejezte, a mit mondani akart és másra godolt.

Elmélyedő szünet.

– És ha már sok ember megismerte a nézeteit? – kérdezte a leány hirtelen.

– Akkor, úgy képzelem, pártot kell alakítanunk s érvényesíteni kell az eszméinket.

Újabb szünet, kétségtelenül gazdag fenkölt gondolatokban.

– Higyje el nekem, – mondta Lewisham egyszerre, – hogy önnek tehetsége van, hogy bátorságot öntsön a csüggedőkbe. Ha kegyed nem lett volna, nem tartottam volna meg az előadásomat a szoczializmusról – Egészen megfordult, hátával Mózesnek támaszkodott és mosolyogva mondta a leánynak: – Ön igazán segíti az elvbarátait.

A legszebb pillanatok egyike volt ez Heydinger kisasszony életében. Arczszine megélénkült.

– Csakugyan? – kérdezte őszintén, de félszegen tekintve a szemébe. – Olyan… boldog vagyok.

– Még nem köszöntem meg a leveleit, – mondta Lewisham. – Most azonban azt hiszem…

– Mit?

– Hogy igazán őszinte barátok vagyunk. A legjobb barátok.

A leány kezét nyújtotta és sóhajtott.

– Ugy van, – mondta, mikor kezet szorítottak. Lewisham habozott, hogy megfogja-e a leány kezét. A szemébe nézett s e pillanatban a leány hátralevő éveinek háromnegyedrészét odaadta volna, ha szeme és tekintete kifejezte volna, a mit akar. De e helyett úgy érezte, hogy arcza kemény, a kis izmocskák ajka körül engedetlenül rángatóznak s azt képzelte, hogy ez az önmegismerés kiöli az őszinteséget a szeméből.

– Ugy érzem, – mondta Lewisham, – hogy ennek így kell megindulni. Mindig őszinte barátok maradunk, egymás oldalán.

– Mindig. A miben csak segíthetek, segítségére leszek. Segíteni akarom, ahol csak tudom.

– Ketten együtt, – mondta Lewisham, újból megszorítva a leány kezét.

Az öröm villant meg a leány arczán. Szeme egy pillanatig a benső meghatottság szépségében ragyogott. „Ketten együtt“, – ismételte s ajka remegett, torka pedig elszorulni látszott. Egyszerre visszarántotta a kezét és elfordította az arczát. Hirtelen a csarnok vége felé sietett és Lewisham azt látta, hogy a zsebkendőjét keresi zöld és fekete ruhájának redői között.

Heydinger Alice sírt.

A meghatottságnak ez a teljesen megmagyarázhatatlan rohama zavarba ejtette Lewishamot.