Part 3

A kiváncsiság ösztökélni kezdte Lewishamot és rövid küzdelem után úrrá is lett rajta. Hátratekintett és a leány volt mögötte, háttal feléje s a virágzó szúrós kökény után ágaskodott, mely áthajolt a tulsó sövényen. Csodálatos véletlen! A leány nem látta őt.

Lewisham lába egy szempillantás alatt szinte lerepült az ösvényen. Akkora lendületet adott a lépteinek, hogy a leány mellett belerohant a tüskés sövénybe.

– Engedje meg, – mondta izgatottan, mikor látta, hogy a leány nem mutat csodálkozást.

– Lewisham úr! – kiáltotta a leány tettetett meglepetéssel és félrehúzódott, hogy helyet adjon neki a kökény előtt.

– Melyik gallyat akarja? – kérdezte Lewisham túláradó örömmel. – A legfehérebbet? A legmagasabbat? Parancsoljon!

– Azt ott, – jelölte meg a leány találomra, – a melyikből kiáll a fekete ág.

A gallynak hófehér virágtömege az áprilisi ég felé ágaskodott és Lewisham, a ki minden erejével el akarta érni, – a megjelölt ág ugyanis egyáltalán nem volt a legkönnyebben elérhető, – fantasztikus elégtétellel látott kezén egy hosszú karczolást először megfehéredni, azután vörösre változni.

– Arra felfelé az ösvény mentén, – mondta Lewisham, mikor diadalmaskodva és elfulladva megállt, – ott van igazán kökény… Ezt nem is lehet vele összehasonlítani.

A leány mosolygott és megfontolatlan helyesléssel nézett a kipirultan, szemében diadalmas tekintettel előtte álló Lewishamra. Lewisham előrehajló arcza már a templomban, a karzaton, bizonyos érdeklődést keltett benne, de ez egészen más volt.

– Mutassa meg azt a kökényt, – mondta, noha tudta, hogy bármely irányban mérföldnyire ez az egyetlen hely, a hol kökényt lehet találni.

– Tudtam, hogy látnom kell magát, – mondta Lewisham olyan hangon, mintha felelne. – Biztosan éreztem, hogy ma látni fogom.

– Majdnem az utolsó alkalma volt, – felelte a leány úgy, hogy szinte az elismerés csengett ki a szavából. – Hétfőn hazamegyek Londonba.

– Tudtam, – kiáltotta Lewisham diadalmasan. – Hazamegy Claphamba?

– Igen. Állást kaptam. Ön nem tudta, hogy én gyors- és gépírónő vagyok? Igen. Most végeztem a kurzust a Grogram-iskolában. Most akadt egy öreg úr, a ki titkárnőt keres.

– Maga tud gyorsírni? – kérdezte Lewisham. – Ahhoz kell a drótvégű töltőtoll… Azok a sorok is azzal voltak irva… Még megvannak.

A leány mosolygott és a szeme felvillant.

– Itt, – mondta Lewisham és felső mellényzsebére tette a kezét. – Ezen az ösvényen, – folytatta s beszélgetése sajátságosan nélkülözte a folytonosságot, – illetve egy darabig ennek az ösvénynek a mentén, azután fel a halmon és megint le róla… ott van egy kapu, a mely a folyó mentén vezető gyalogútra nyilik. Járt már arra?

– Nem, – felelte a leány.

– A legszebb kiránduló út Whortley körül. Kivezet Immering Commonra. El kell jönnie, mielőtt elutaznék.

– Most? – kérdezte a leány felvillanó tekintettel.

– Miért nem?

– Azt mondtam Frobisher néninek, hogy négy órára otthon leszek.

– Ezt a sétát nem szabad elmulasztani.

– Helyes, – mondta a leány.

– A fák mind virágzanak, – mondta Lewisham, – a nád sarjadzik és a folyó szélén véges-végig millió meg millió kicsiny virág uszkál a vizen. A nevüket nem tudom, de nagyon szépek… Vihetem azt a kökénygallyat?

Mikor átvette az ágat, kezük egy pillanatra összeért, Lewisham úr pedig megkapta a másik sokat jelentő karczolást.

– Nézze ezeket a felhőket, – mondta Lewisham, visszaemlékezve az észrevételre, melyet tenni akart; miközben meglóbálta a fehér kökényvirágot, – és nézze a kék eget közöttük.

– Csakugyan gyönyörű. A szép időből a legszebb mostanra maradt. Az utolsó napra. A legutolsó napomra.

A két fiatal személy erősen felvillanyozódottan elindult, – Frobishernének, a ki a padlásszoba ablakából nézte őket, nagy csodálkozására, – úgy érezve, hogy az egész világ az ő szórakoztatásukra oly fényes és ragyogó. A dolgok, melyeket megláttak és egymásnak elmondogattak ezen a délután odalent a folyó partján… a tavasz csodálatos volt, az új levelek csodaszépek, a virágbimbók meglepőek, a felhők vakítóak és pompásak s valami felséges eredetiség volt bennük! És gyermeki módon örültek, hogy egyetértenek egymással ezekben az új gyönyörűségekben. Szinte nem is úgy éreztek, mintha a véletlen játéka hozta volna össze őket.

Először azon az úton haladtak, a mely a fák között kanyarog a folyó mentében, de még mielőtt háromszáz yardot mentek volna, a leánynak ezt természetesen meg kellett bánni s az alsó, hajó-vontatóutat kivánta meg, közvetlenül a víz partján. Igy Lewishamnak alkalmas helyet kellett keresni, hogy a leány leszállhasson, ott hol egy barátságos fának a kiugró gyökerei megfelelő lépcsőül kinálkoztak s a hol a leány kezét az ő kezébe téve lekúszott.

Odalent egy bajuszát mosogató vizi-cziczkány alkalmat adott kezük hirtelen összeérintésére, a suttogásban rejlő meghitt bizalmaskodásra és az együttes hallgatásra. Utána Lewisham egy mályvavirágot akart megszerezni a leány számára, mint megállapították, élete veszélyeztetésével s el is érte azon az áron, hogy a czipője tele lett vízzel. A fekete és fénylő zsilip korlátjánál, a hol az ösvény elkanyarodik a folyótól, a leány egy váratlan hőstettel felülmúlta őt: a fiú segítő kezét igénybe véve, felment a korlát felső sinvasára és a másik oldalon, könnyed és kecses mozdulattal lebbent a földre.

Bátran átvágtak a réten, mely ragyogott a sok kis tavaszi virágtól s Lewisham – külön kifejezett kivánságra, – a leány és három tiszteletreméltó tehén között haladt, ugyanazt érezve, mint Perseus, mikor megszabadította hölgyét a tengeri szörnyetegtől. Igy mentek el a malom mellett s jutottak egy gyalogúton Immering Commonra. A réten Lewisham a leány foglalkozására terelte a beszédet.

– Hát csakugyan azért megy el innen, hogy gyors- és gépírónő legyen? – kérdezte, olyan tárgyat érintve meg, melyről a leány a szakmabelinek a lelkesedésével beszélt. Összehasonlító rendszer szerint beszéltek a dologról és csak akkor vették észre, hogy a világos ég elborult, mikor a futó esőnek gyors lába épen föléjük ért.

– Nézze csak! Amott egy pajta! – kiáltotta Lewisham és mindketten futásnak eredtek. A leány nevetve, ritmikusan és könnyedén futott. Lewisham mindkét kezével segítette át egy sövényen, kiszabadította a szoknyáját egy ragaszkodó tövisbokorból és így eljutottak a kis fekete pajtába, mely egy rengetegül nagy méretű rozsdás boronát rejtegetett. Lewishamnak feltűnt, hogy a leány hogy pihegett a futás után.

A leány a boronára ült és nem tudta, hogy mitévő legyen.

– Le kell vennem a kalapomat, – mondta, – mert az eső tönkreteszi, – s Lewishamnak így alkalma nyilt, hogy hajfürteinek valódiságát megcsodálja, nem mintha ugyan előzőleg kételkedett volna henne. A leány maga elé levette a kalapját és zsebkendőjét tartva a kezében, veregette le róla az ezüstös cseppeket. Lewisham a pajta ajtajánál állt és az áprilisi eső lágy fátyolán keresztül a tájékot nézte.

– Kettőnk számára is van hely a boronán, – mondta a leány.

Lewisham először tagolatlan hangokkal jelezte vonakodását, azután odament és leült a leány mellett, oly közel hozzája, hogy majdnem egészen érintette. Fantasztikus vágyat érzett, hogy karjába ragadja és megcsókolja s ezt az őrültséget csak nehezen tudta leküzdeni.

– Tulajdonképen még a nevét sem tudom, – mondta, a beszélgetésben keresve menekvést kavargó gondolatai elől.

– Henderson, – felelt a leány.

– Henderson _kisasszony?_

A leány arczába mosolygott és habozott.

– Igen… Henderson _kisasszony_.

Szeme és az egész légkör, mely körülvette, elbájoló volt. Lewisham azelőtt sohasem ismerte ezt az érzést, ezt a különös izgatottságot, mely olyan volt, mint a könnyek gyengéd visszhangja. Meg akarta kérdezni a leány keresztnevét, hogy a „kedves“ jelzővel szólíthassa és hogy lássa, mit mond hozzá. Minden bevezetés nélkül Bonover egyéniségének terjengős leírásába és annak elmondásába merült, hogy miként füllentett róla és nevezte Smith kisasszonynak s így megszabadult a kellemetlen erkölcsi válságtól…

Kint az eső zúgása alábbhagyott és egészen megszünt és a napfény csillogva világított be az Immering mögött látható erdőbe. Pont ugyanakkor elhallgattak s a hallgatás megint merész gondolatok rajzását jelentette Lewisham úr számára. Hirtelen fölemelte a karját és a leány mögött a borona rúdjára helyezte.

– Menjünk, – mondta a leány egyszerre. – Az eső már elállt.

– Ez a kis ösvény egyenesen Immeringbe vezet, – mondta Lewisham úr.

– De… négy óra?

Lewisham kivette az óráját és összeránczolta a homlokát. Már majdnem negyed öt volt.

– Négy óra már elmult? – kérdezte a leány és hirtelen szembe kerültek a bucsuzás kérdésével. Hogy Lewishamnak félötkor programmszerű kötelessége van, borzasztóan köznapi dolognak tűnt fel.

– Úgy van, elmult, – mondta, csak lassan érzékelve fel, hogy az elválás mit jelent. – De okvetlenül kell menni magának? Én… én még beszélni szeretnék magával.

– Hát nem beszélt velem?

– Nem úgy értettem… Különben is, még nem beszéltem.

A leány állt és úgy nézett rá.

– Megigértem, hogy négy órára otthon leszek, – mondta. – Frobisher néninél vendégek vannak teára…

– Többé már nem lesz alkalmunk, hogy találkozzunk.

– És?

Lewisham hirtelen nagyon elfehéredett.

– Ne hagyjon el, – mondta megtörve a feszült hallgatást, hirtelen nyomatékkal a hangjában. – Ne hagyjon el. Maradjon még velem… kis időre… Esetleg eltévesztheti az utat.

– Ön úgy látszik, azt hiszi, – mondta a leány nevetést erőltetve, – hogy én evés és ivás nélkül élek.

– Annyi mondanivalóm lett volna magának. Már mikor először láttam… De eleinte nem mertem… Nem tudtam, hogy megengedi-e, hogy beszéljek… És most, épen mikor… boldog vagyok, itt hagy engem.

Hirtelen megállt. A leány lesütötte a szemét.

– Nem, – felelte, kört rajzolva czipőjének az orrával. – Nem. Nem megyek.

Lewisham örömében ujjongani szeretett volna.

– Velem jön Immeringbe? – kiáltotta és miközben a keskeny gyalogúton haladtak a nedves fű között, természetes őszinteséggel arról kezdett beszélni a leánynak, hogy milyen kedves neki a társasága. – Nem cserélném el, – mondta, kihíva az ellentmondást, – semmiért a világon… Nem megyek vissza a munkámhoz. Nem törődöm vele. Nem bánom, akármi történik is, mig együtt vagyunk ezen a délután.

– Én sem, – mondta a leány.

– Köszönöm, hogy velem jön, – mondta Lewisham túláradó hálával. – Köszönöm, hogy velem jön, – ismételte és a kezét nyujtotta. A leány elfogadta és igy haladtak, mig a falucska utczáját el nem érték. Elhatározásuk, hogy elmulasztják a kötelességüket, akármi lesz is, csodálatos bajtársi érzést váltott ki belőlük. – Nem tudom magát Henderson kisasszonynak szólítani, – mondta Lewisham. – Higyje el, képtelen vagyok rá. Higyje el… A keresztnevét akarom tudni.

– Ethel.

– Ethel, – mondta Lewisham, miközben a leányra nézett és bátorítást keresett, hogy így szólította. – Nagyon szép név. De egy név se lehet elég szép a maga számára… kedves Ethel.

A kis vendéglő Immeringben egy sárga violákkal teli kert mögött feküdt s egy nagyon kövér és nagyon barátságos kicsiny asszony volt a gazdája, a ki úgy mutatta, mintha testvéreknek nézné és állandóan „kedveseimnek“ szólította őket. Ezt a bizalmaskodást megengedve magának, csodálatosan jó és meglepően olcsó teát adott nekik. Lewisham úrnak a bizalmaskodó megszólítás nem nagyon tetszett, mert némileg az ő utolsó merészségét látszott érinteni. De a tea, vajaskenyér és afonya-jam jobban izlett, mint bármi más étel a világon. Az asztalon egy vázában nehéz illatú violák állottak és Ethel mondogatta, hogy nagyon szereti őket s mikor ismételte, a kis öreg asszony nógatta, hogy vigyen egy csokrot magával.

A kirándulásuk, alapjában véve, akkor vált botrányossá, mikor Immeringet elhagyták. A nap már aranyos lapda volt nyugaton a kékes halmok fölött s a mi két fiatal személyünket lángoló alakokká varázsolta, mégis ezek, a helyett, hogy hazafelé indultak volna, a wentworthi utat választották, a mely a forshawi erdőbe vezet. Mögöttük a majdnem teli hold megjelent a kék égen, a fák fölött, kisértetiesen és kiváncsian s lassan olyan mértékben növelte a fényét, a mint a nap letűnt az égről.

Kifelé menet Immeringből, a jövőről kezdtek beszélgetni. Nagyon fiatal szerelmesek számára nincs más jövő, csak a közvetlen jövő.

– Ugyebár ír majd nekem? – mondta Lewisham, mire a leány azt felelte, hogy nagyon „ostoba“ leveleket szokott írní. – Nekem ugyanis annyi írni valóm van, – tette hozzá a fiú.

– Hogy akar írni nekem? – kérdezte a leány és az új akadályt kezdték megvitatni, mely közöttük felmerült. Mert haza egyáltalán nem lehet írni neki. Ebben a leány feltétlenül bizonyos volt.

– Az anyám, – kezdte, de rögtön elhallgatott.

Ez a tilalom elvágta a lehetőségét, hogy rögtönösen terjedelmes levélíró legyen Lewisham úrból. Egyebet azonban tulajdonképen várni nem lehetett. Az egész világ kedvezőtlen, valósággal rosszindulatú volt velük szemben… A helyzetük ragyogó elszigeteltség volt – _à deux_.

Esetleg a lány találhatna valami helyet, a hova neki a leveleket czimezni lehetne. Ez viszont csalásszerűnek tűnt fel neki.

A két fiatal lény így haladt egymás mellett, eltelve szerelmük felfedezésével, de egyuttal annyira eltelve az ifjuság szemérmével, hogy a _szerelem_ szó ezen a napon nem hagyta el az ajkukat. De a mint beszéltek s a mint a jóindulatú homály sűrüsödött körülöttük, hangjuk és szivük mindjobban összecsengett. De a mit beszéltek, hidegvérrel leírva, olyan elcsépeltnek tűnnék fel, hogy helyesebb, ha elmellőzöm. Nekik mindenesetre nem volt elcsépelt.

Mikor végre a kerülő úton megérkeztek Whortleyba, a hallgatag fák már oly feketék voltak, mint a tinta, a hold arcza halavány volt és varázslatos s a leány szeme úgy ragyogott, mint a csillagok. Még mindig kezében tartotta a kökénygallyat, melyről már lehullott majdnem minden virág. Az illatos sárga violák még mindig illatosak maradtak. Messze, a távolság által ellágyítva, a whortleyi zenekar, ebben az esztendőben először a szabadban, a vikárius háza előtt kenetes lassusággal valami érzelmes darabot játszott. Nem tudom, hogy az olvasó emlékszik-e a kora nyolczvanas éveknek erre a kedvelt melódiájára:

– Arczok, kik jöttök-mentek a drága álomhonból (bum, bum) Emléket hozzatok a rég letűnt napokról…

A lényeges benne az ellágyulás és gyengédség bum-bum kisérettel. A bum-bum a vidító elem benne, de reménytelenül vidító a szétáradó szomorúság mellett, melyet még a gyenge melódia is súlyosbít. De fiatal lelkekre másként hat az ilyesmi.

– Nagyon szeretem a zenét, – mondta a leány.

– Én is, – mondta Lewisham.

Lementek a West Street lejtőjén. Rézsút áthaladtak a hangok érczes és kemény zürzavarán, a sárga lámpák kis megvilágított fénykörében. Többen nézték őket és csodálkoztak, hogy a fiúk és lányok mire vetemednek manapság s egy szemtanú viselkedésüket utólag egyenesen arczátlannak írta le. Lewisham úr kollégiumi szegletes sapkáját viselte s így nem lehetett félreismerni. Elhaladtak a whortleyi földesúri iskola előtt s az ablak mögött, szinte bekeretezve látták Bonover úr sárga alakját, a ki „szolgálatot“ tartott elkóborolt kisegítő tanítója helyett. A Frobisherék háza előtt el kellett válniok egymástól.

– Isten vele, – mondta Lewisham. – Isten vele, Ethel.

A leány habozott. Egyszerre hirtelen mellette termett. Lewisham a kezét a vállán, puha és meleg ajakát az arczán érezte, de mielőtt átkarolhatta volna, eltűnt mellőle és belibbent a ház árnyékába. „Isten vele!“ – hangzott a leány kedves, csengő hangja a homályból s mialatt Lewisham még habozott a válaszon, kinyilt az ajtó.

Még egy pillanatra látta a leányt, feketén a tornáczon, nehány ki nem vehető hangot hallott s azután bezárult az ajtó és magára maradt a holdfényben, a leány ajkától még égő arczával…

Igy végződött Lewisham úr első napja a szerelemmel.

VII. A bünhödés.

A szerelem napja után következtek a bünhödés napjai. Lewisham úr nagyon csodálkozott, valósággal elkábult, mikor ez a bünhödés lassan, de biztosan jelentkezett. Vasárnap még éltek benne a szombati napnak csodálatos érzései és kiegyezett az elhanyagolt _Vázlat_-tal, arról biztosítva őt, hogy a leány lesz az éltető eleme s ezerszer jobban fog dolgozni érette, mint a hogy magáért dolgoznék. Ez ugyan nem volt igaz s valóban csodálkozva kellett kérdeznie magától, hogy hová tűnt az érdeklődése Butler Analogiájának theologiai vizsgálódásai iránt. Frobisherék egyik istentisztelet alkalmával sem voltak a templomban. Aggodalmaskodva törte a féjét, hogy mi lehetett az elmaradásuk oka.

Hétfő reggel hűvös és világos volt – valóságos Herbert Spencer a napok között, – és iskolába menet buzgón biztatta önmagát, hogy semmi ok sincsen, a miért neheztelni lehetne reá. A bejáró fiúk reggel nyilvánvalóan róla suttogtak és a kis Frobisher nagy érdeklődésnek örvendett. Lewisham elkapott nehány szótöredéket. „Az anyám egészen el volt kábulva“, – mondta a kis Frobisher.

Tizenkét órakor kihallgatás következett Bonovernél és Dunkerley, az idősebb kisegítő tanító nyomban haragosan perlekedő hangokat hallott kiszűrődni az iroda bezárt ajtaján. Azután Lewisham átment a tantermen. Mereven maga elé nézett és az arcza nagyon vörös volt.

Dunkerley ilyenformán félig-meddig el volt készülve az ujdonságokra, melyeket másnap reggel hallott az iskolai dolgozatok javítása közben.

– Mikor? – kérdezte Dunkerley.

– A legközelebbi évharmad végén, – felelte Lewisham.

– A leány miatt, a ki Frobisheréknél volt megszállva?

– Igen.

– Csinos kis teremtés. De az eset megzavarhatja a felvételidet a legközelebbi juniusban.

– Ez aggaszt engemet is.

– Nem nagyon hiszem, hogy haladékot adjon neked, hogy a vizsgát megvárjad…

– Nem hajlandó, – mondta Lewisham és kinyitotta az első irkát. A beszéd nehezére esett.

– Komisz fráter, – mondta Dunkerley. – De hát mit várhatsz Durhamtól? – Bonovernak csak durhami képesítése volt és Dunkerley, a kinek semmilyen se volt, az elfogultságra hajlott. Közben Dunkerley buzgó és szorgalmas suhogással kezdett dolgozni a saját irkaoszlopán. Csak mikor a halom egy vagy két füzetre fogyott meg, szólalt meg újra a már megtárgyalt ügyről.

– Az Úr férfit és nőt teremtett, – mondta Dunkerley, végig nyomjelezve útját az irkalapon, – a mi (vessző, vessző) nagyon kárhozatos (vessző, vessző) a kisegítő tanítókra.

Nagy zajjal becsapta a füzetet és maga mögött a padlóra hajította.

– Te szerencsés vagy, – mondta. – Pedig azt reméltem, hogy én hagyom itt előbb ezt a nyomorúságos barlangot. Szerencsés vagy. Itt az embernek örökké álnokoskodni kell. Minden sarkon valamelyik szülőbe vagy más árulkodóba ütközhetik. Ezért nem állhatom ki a vidéki életet: átkozottul nem őszinte. Úgy örülnék, ha minél előbb kiszabadulnék belőle. Elhiheted nekem.

– És meg akarod szerezni az oklevelet?

– Úgy van, fiacskám. Igen. Meg akarom szerezni az oklevelet. A tanári oklevelet! Úristen! Ha én Londonba kerülhetnék…

– Azt hiszem, hogy én is Londonban próbálok szerencsét, – mondta Lewisham.

Azután a tapasztalt Dunkerley, a ki különben a legderekabb fiatalemberek egyike volt, megfeledkezett bizonyos egyéni ambiczióiról – állandóan ápolgatta magában valami meglepetésszerű kinevezés reményét, – és kioktatta Lewishamot az iskolai ügynökségekre. Átadta neki az átmeneti állapotban levő kisegítő tanítók szükségszerű támogatóinak – Orellana, Gabbitas, Lancaster Gate ügynökség és a többiek – jegyzékét. Valamennyit nagyon jól ismerte. Nyolcz esztendeje húzta már az igát.

– Mindenesetre a kensingtoni ügyről valószinűleg le kell tenned, – mondta Dunkerley, – a leghelyesebb azonban, ha nem vársz. Megmondom neked őszintén, a kilátások ellened vannak.

A „kensingtoni ügy“ egy kérvény volt a gyakorlati tudományok south-kensingtoni főiskolájába való felvételre, melyet Lewisham egy vérmes pillanatában benyujtott. Hiány lévén Angolországban a gyakorlati tudományokat előadó tanárokban, a közoktatásügyi kormányzat az említett nagy főiskolában ingyen oktatást és heti egy guinea ösztöndíjat helyezett kilátásba olyan megválogatott fiatal tanerőknek, a kik bizonyos ideig e tárgyak tanítására kötelezik magukat, ha kiképzésüket befejezték. Dunkerley már több esztendő óta rendesen benyujtotta a kérvényét, de mindig hiába s példája nem lehetett nagyon biztató Lewishamra. De Dunkerleynak nem voltak olyan zöldesszürke bizonyítványai, mint neki.

Lewisham ilyenformán másnap minden idejét, a mi a „szolgálaton“ kívül megmaradt, arra használta, hogy megszövegezett egy levelet, több példányban lemásolta és elküldte a különböző iskolai ügynökségeknek. A levélben rövid, de méltó életrajzot adott magáról és kiterjeszkedett nevelési és oktatási rendszerére. Végezetül bizonyítványainak és kitüntetéseinek hosszú és díszes sorozatát csatolta, mely nyolcz éves korában a jó magaviseletért kapott kitüntetésével kezdődött. Ennek az okmánynak a lemásolása jelentékeny időt vett igénybe, de szerénysége támogatta őt. A napi órabeosztás gondos átvizsgálása után a déli szabad óráját „Levelezés“ jelzéssel látta el.

Arra a tapasztalatra jött, hogy a klasszikus és mathematikai tanulmányokban egy idő óta nem haladt eléggé s egy leczkefüzete, melyet a levelezési rendszer szerint oktató vállalatnak a fasorban a Bonoverrel való találkozást követő viharos napok folyamán beküldött, csunyán átfirkálva „Elfogadható mértéken alul“ jelzéssel érkezett vissza. Ez az eset annyira példátlan volt és úgy bántotta, hogy egy ideig azzal a gondolattal foglalkozott, hogy gúnyos levélben bosszulja meg magát távollevő tanárán. Azután a husvéti szünet következett, mikor haza kellett mennie és a részletek gondos elhagyásával be kellett számolnia anyjának, hogy elhagyja Whortleyt.

– Pedig ott olyan jól ment a dolgod! – kiáltott fel az anyja.

De a kedves öreg hölgynek mégis volt valami vigasztalása. Örömmel látta, hogy a fia nem visel szemüveget – elfelejtette ugyanis elhozni magával, – és így a komolyabb optikai zavaroktól való félelme, melyeket fia esetleg tőle „örökölhetett“, megszünt.

Néha Lewishamot az őszinte megbánás érzése fogta el az ostoba kirándulás miatt. Ilyen hangulatban volt az ünnepek után, mikor a _Vázlat_ rovatai revideálásának a szüksége először tárta fel előtte teljes világossággal, hogy mi a gyakorlati eredménye az első küzdelemnek azokkal a titokzatos és hatalmas erőkkel, melyeket a tavasz ideje szokott életre serkenteni. A sikernek és a hirnévnek az álmát nagyon elevenen és nagy szeretettel ápolta s az egyetemre való felvételének, melyről régóta ábrándozott s mely az összes többi nagy dolgoknak a bevezetése lett volna, az elkerülhetetlen kitolása, mellében valósággal éles fizikai fájdalmat okozott.

A dolgozatok javítása közben, tollal kezében felugrott és fel-alá kezdett rohanni a szobában.

– Milyen őrült voltam! – kiáltotta. – Milyen őrült voltam!

Földhöz csapta a tollát és dühében merényletet követett el a szobája sarkában függő női arczkép, szolgaságának szemmellátható tanuja ellen. Széttépte a képet és darabjait szanaszét szórta…

– Őrült!

Utána megkönnyebbült, mintha véglegesen szakított volna a történtekkel. Egy pillanatig merően nézte a véghezvitt pusztítást, azután „ostoba szerelmeskedést“ mormogva, visszatért órarendjének átdolgozásához.

Ez volt az egyik kedélyállapot, mindenesetre a ritkább. Egyebekben sokkal türelmetlenebbül várta a postán a czímet, melyre Ethelnek írhat, mint a választ az ismételt álláskereső levelekre, melyeknek írása Horatiust és a magasabb mathematikát – Lewisham ezt a kifejezést használta a metszetek geometriája számára, – kiüldözte a gondolatköréből. Tényleg több időt pazarolt a levél felett való elmélkedésre, melyet a leánynak szándékozott írni, mint a mennyit kötelességeinek a táblázata megengedett volna.

Mindazonáltal az állást kereső levelek csodálatraméltó alkotások voltak. Mindegyik új tollal volt írva és az írás az első sortól az utolsóig felette volt még az ő megszokott színvonalának is. De egyik nap a másik után telt el és a bizonyos levél, a melyre várt, nem akart megérkezni.

A kedélyállapotát befolyásolta az a körülmény is, hogy a tárgyat illető szántszándékos zárkózottsága mellett is távozásának az oka meglepően rövid idő alatt „egész Wortleyban“ elterjedt. A vélemény az volt, hogy „kikapósan“ viselte magát és Ethel viselkedését a helybeli hölgyek – a mennyiben ezt a kifejezést használni lehet, – egyértelmű megbotránkozással elitélték. A szép külső gyakran tőrbe ejt. Egy fiú egyizben hangosan kiejtette Ethel nevét, mikor Lewisham elment mellette. A segédlelkész, a halvány arczú, csontosképű, ideges segédlelkészek fajtájából, mostanában úgy ment el mellette, hogy nem vett tudomást a létezéséről. Bonoverné alkalmat keresett, hogy megmondja neki, hogy „éretlen gyerek“, Frobisherné pedig egyizben majdnem fenyegetően sziszegett feléje, mikor az utczán találkoztak. Olyan meglepetésszerűleg tette, hogy Lewisham félreugrott tőle.

Az általános itélet néha nagyon nyomasztólag hatott a hangulatára, de néha olyan kedélyállapota is volt, hogy mulatott rajta és Dunkerley előtt többször olyanformán nyilatkozott, mintha egy szemernyit sem törődnék vele. Rendesen azt mondogatta magában, hogy _miatta_ viseli az itélet súlyát. Minden körülmények között azonban viselni kellett.

Érezni kezdte egyidejűleg, hogy a világ milyen kevéssé érzi a szükségét a tizenkilencz éves fiatal embereknek, – tizenkilencznek mondta ugyanis magát, noha alig nehány hónapja múlt el tizennyolcz, – még ha kitüntetésük van is a jó magaviseletért, általános tudásért és számtanért és ha királyi czímerrel ékesített bizonyítványuk van is, mely kezeskedik a mértani rajzban, csillagászatban, állattanban, szervetlen chemiában és szerkesztő mértanban való jártasságukról, fiatalos erejükön és kitartásukon kívül. Eleinte azt hitte, hogy az iskolaigazgatók kapkodni fognak utána és most azt kellett tapasztalni, hogy ő kapkod utánuk. Sürgősnek kezdte jelezni az üres helyek elnyerésére beadott kérvényeit, de ez a sürgősség nem segített rajta. Az ajánikozások hosszabbra és hoszszabbra nőttek, végül teljes négy ívoldalat foglaltak el és egy penny értéket emésztettek meg. „Biztosíthatom Önt, – írta, – hogy igyekvő és lekötelezett munkatársat fog bennem megismerni.“ Az ilyen természetü igéretek megszaporodtak. Dunkerley közölte, hogy a Bonover szolgálati bizonyítványa feltűnő módon mellőzte az erkölcsi magaviselet és a fegyelem ügyét s Bonover hallani sem akart róla, hogy ezen változtasson. Hajlandó lett volna ugyan, hogy megtegyen minden tőle telhetőt Lewisham támogatására, a vele szemben tanusított eljárás ellenére is, de hát a lelkiismerete…

Egyszer vagy kétszer Lewisham hamisan idézett a szolgálati bizonyítványból, de annak se volt eredménye. Májusnak a fele is eltelt és South Kensington még hallgatott. A jövő komor volt.

Legmélyén volt a bizonytalanságnak és a csüggedésnek, mikor megérkezett a leány levele. Gépen volt írva, vékony papiron. „Kedves“ – írta a leány egyszerűen és ez a megszólításnak minden képzelhető módozata között a legkedvesebbnek és legdrágábbnak tűnt fel Lewisham előtt, noha a valóságban az volt az oka, hogy a leánynak a keresztneve nem jutott az eszébe és elfelejtette a keresztnév számára szabadon hagyott helyet is kitölteni.