Part 10

– Ez az! Épen ez az, a miről vitatkozunk. Pontosan ez!

– A csalás csalás. Ettől nem térhetünk el. Ez elég egyszerű.

– Várjon, mig arra is megfeleltem, – mondta Chaffery kissé gúnyosan. – Mindenesetre elsősorban meg kell érteni az én álláspontomat. Ne képzelje ugyanis, hogy nekem nincs álláspontom. Mióta az ön levelét elolvastam, nagyon sokat gondolkoztam róla… Kell, hogy igazságot szolgáltasson nekem. Valahogyan úgy kell felfogni az esetet, hogy nekem hivatásom. Bizonyos mértékig próféta vagyok… Eddig ön még a kezdetét sem láthatta.

– Igen, de azt is elítéltem, – tiltakozott Lewisham.

– Ön még nagyon fiatal és kegyetlen. Kedves fiatal barátom, ön még csak a kezdetén van a dolgoknak. Meg kell azonban engednie bizonyos tágabb szempontok lehetőségét egy olyan embernél, a ki még egyszer olyan idős, mint maga… De itt van már a vacsora. Erre a kis időre fegyverszünetet köthetünk.

Ethel ismét belépett a szobába és egy pótszéket hozott magával. Mögötte Chafferyné jelent meg és az előkészületeket egy kancsó világos sörrel koronázta. A terítőn, mint Lewisham megfigyelte, mikor az asztalhoz lépett, foltozatlan lyukak voltak és több helyütt ki volt fakulva. A közepén kopott üvegtartó állvány állott, a mely mustárt, borsot, eczetet és három más folyadéknak szánt, de kiszáradt üveget tartalmazott. A kenyér kicsorbult rámáju széles fatálczán feküdt, egy ékalakú nagy darab sajt pedig egy aránytalanul kicsiny tányérról ágaskodott fölfelé. Lewisham és Lewishamné egymással szemben foglaltak helyet, Chafferyné pedig a törött székre ült, minthogy ismerte a fortélyait.

– Ez a sajt épen olyan tápláló, kevéssé vonzó és emészthetetlen, mint a tudomány, – jegyezte meg Chaffery, miközben darabokat vágott le belőle és szétosztotta őket. – De nyomja így szét a villája alatt, tegyen hozzá egy kis jó dorseti vajat, egy csipetnyi mustárt, borsot… a bors feltétlenül szükséges… kevés eczetet és keverje össze az egészet. Egy crab nevű keveréket kap, a mely egyáltalán nem kellemetlen… A bölcs épen így jár el a világ tényeivel, nem szidja és nem taszítja el magától, hanem felhasználja őket.

– Mintha bizony a bors és a mustár nem volnának tények, – mondta Lewisham, visszaadva az esti, ki nem védett vágásokat.

Chaffery erősen bókoló kifejezéseket használva ismerte el, hogy a hasonlata nem sikerült és Lewisham nem tudta megállani, hogy az asztalon át Ethelre ne pillantson. Nyomban utána eszébe jutott, hogy Chaffery nagyon sima és nehezen megfogható gazember, a kinek többet ér a szidása, mint a dicsérete.

Egyideig a crab foglalta el Chafferyt és a beszélgetés vontatottá vált. Chafferyné szokványos kérdéseket intézett Ethelhez a lakásukra vonatkozólag, Ethel pedig lendületesen felelgetett.

– Valamelyik nap el kell jönnöd hozzánk teára, – mondta Ethel, nem várva Lewisham hozzájárulását, – akkor megláthatsz mindent.

Hirtelen Chaffery azzal lepte meg Lewishamot, hogy a south-kensingtoni tanárjelölti minőségének teljes ismeretét árulta el.

– Remélem, hogy Önnek van még valami pénze azon az egy guineán kívül, – mondta Chaffery váratlanul.

– A kezdethez elég, – felelte Lewisham elvörösödve.

– És ön azt reméli, hogy azok ott South-Kensingtonban juttatnak önnek valamit, mondjuk egy száz fontot érő állást évenkint, ha bevégezte tanulmányait?

– Igen – felelte Lewisham kissé húzódozva. – Igen… Száz font évenkint. Erre gondolok. De van még száz meg száz állás South-Kensingtonon kívül is, ha ott nem helyeznek el.

– Értem, – mondta Chaffery. – Mindenesetre azonban fene szűkös kis dolog lesz… száz font egy esztendőben… Ámbátor sok érdemes ember van, a kinek kevesebbel kell beérnie, – tette hozzá és némi gondolkozási szünet után kérte Lewishamot, hogy a söröskancsót adja közelebb.

– Él még az édesanyja, Lewisham úr? – kérdezte hirtelen Chafferyné és a családi viszonyokra terelte a beszélgetést. Mikor az építési vállalkozóhoz jutottak, Chafferyné nem várt következetesség hangján megjegyezte, hogy a legtöbb családnak vannak szegény rokonai. Azután a következetesség megint az előbbi összefüggéstelen beszédnek adott helyet.

A vacsora véget ért, Chaffery a sör maradékát poharába öntötte, előszedett egy leghosszabb fajtáju Broseley-pipát és felszólította Lewishamot, hogy gyujtson rá.

– Ez a legtisztességesebb dohányzás, – mondta Chaffery, pipájának az öblét kopogtatva. Ebben az országban a jó szivar és a tisztesség egyformán ritka.

Lewisham zsebéből előkotorta algiri czigarettáit, melyeket Chaffery szemüvegén át bizalmatlankodva vett szemügyre. Utána belefogott a kilátásba helyezett apologiába. A hölgyek elvonultak, hogy a vacsoránál használt tárgyakat lemosogassák.

– Egyszóval lássuk azt a bizonyos csalást, – mondta Chaffery hirtelen, mikor a pipája már szelelt. – Én az életet nem tudom olyan egyszerűen felfogni, mint ön.

– Én sem találom az életet egyszerűnek – felelte Lewisham, – de azt hiszem, hogy a dolgokban a jót és rosszat meg lehet különböztetni. És nem hiszem, hogy ön bármit is mondott volna, a mi azt bizonyítaná, hogy az a szellemidézési csalás helyes volna.

– Tárgyaljuk a dolgot alaposabban, – mondta Chaffery, keresztbevetve a lábát. – Elemezzük egy kissé az ügyet. Ugy látom, – közben tömött egyet a pipáján, – ön nem tudja teljes mértékben értékelni az illuziónak a fontosságát az életben és a hazugságnak és csalódásnak valódi szerepét a társadalmi szervezetben. Önben nagy a hajlandóság arra, hogy a csalárdságnak egy bizonyos formáját helytelenítse, mert nem tartozik az általánosan bevett dolgok közé… bizonyos rosszalással és – mint azt nadrágomnak a rojtos széle és ez a vacsora bizonyítja, – kevés elismeréssel találkozik.

– Nem erről van szó, – mondta Lewisham.

– Azt akarom bebizonyítani – folytatta Chaffery a fejtegetéseit, – hogy a becsület lényegében anarchisztikus és szétbontó erő a társadalomban s hogy a társadalmi közületek összetartását és a czivilizáczió haladását csak az eleven, sőt gyakran hatalmas hazugság teszi lehetővé, hogy a társadalmi szerződés többé-kevésbbé nem egyéb, mint az emberi lényeknek hatalmas összeesküvése arra, hogy hazudjanak és hogy önmagukat és egymást a közjó érdekében rászedjék. A hazugság a malter, a mely a vad egyedeket összeköti a társadalom épületében. Ez az az általános tétel, a melyre a magam igazságát alapítom. Az én médium-mivoltom, biztosíthatom önt, csak egy különleges részlete ennek az általános állításnak. Ha nem volnék feneketlenül közönyös, állhatatlan és kalandor természet és nem viseltetnék borzalmas ellenszenvvel az írás iránt, akkor nagy könyvet irhatnék erről a kérdésről és minden mélyen gondolkozó embertől tisztelve élhetnék a világban.

– De hogy akarja ezt bebizonyítani?

– Bizonyítsam be? Csak utalnom kell a példákra. Hiszen már más emberek is vannak, – Bernhard Shaw, Ibsen és más hozzájuk hasonlók, – a kik sokat megláttak belőle és új evangelium módjára hirdetik… Mi az ember? Kapzsiság és vágy, a mit csak a félelem és esztelen hiúság fékez meg.

– Ebben nem érthetek egyet, – mondta Lewisham.

– Majd egyetért, ha öregebb lesz, – felelte Chaffery. – Vannak igazságok, melyekbe bele kell öregednie… A mi azonban a hazugságok kérdését illeti, nézzük csak a társadalom szerkezetét és hasonlítsuk össze a vad állapottal. A vad és a czivilizált ember között csak azt az egyetlen lényegbevágó különbséget állapíthatja meg, hogy az előbbi nem tanulta meg a dolgok lényegének eltitkolását, az utóbbi pedig igen. Vegye a legjobban szembeötlő különbséget, a czivilizált ember ruházkodását és az illendőség fogalmát. Mi a ruházkodás? A meglevő dolgok elrejtése. Mi az illendőség? Elnyomás! Én nem érvelek az illendőség és tisztesség ellen, jól értse meg, de lényeges részei a czivilizácziónak és lényegük a „_suppressio veri_“…

Ruhája zsebében a mi czivilizált polgártársunk pénzt szokott hordozni. Az igazi vadembernek nincsen pénze. Neki egy fémdarab csak egy fémdarab, esetleg czifrázva, de nem több. Ez a valóság. Ugyanez minden józaneszű ember előtt is s csak embertársainak tömegőrültsége folytán lesz belőle egyéb. Az átlagos czivilizált ember szemében azonban ennek az aranynak az általános vásárló képessége szent és alapvető tény. Gondolkozzék csak kissé! Miért kell, hogy ez így legyen? Hiányzik a mert! Embertársaimnak a könnyenhivősége állandó bámulatba ejt. Higyje el nekem, akárhányszor reggelenkint ágyban fekve, azt képzelem, hogy éjszakán át az emberek rájöhettek erre a hazugságra és várom, hogy lármát hallok odalent és látom az ön anyósát, a mint berohan a szobába egy shillinggel, melyet a tejes-ember visszadobott. „Mi ez? – kérdi a tejes-ember. – Ezt a szemetet a tejért?“… De ez sohasem történik meg. Soha. Mert ha ez bekövetkeznék és az emberiség világosan rájönne a pénzben rejlő hazugságra, vajjon mi történnék? Előtörne az embernek az igazi természete. Én kiugranék az ágyból, valami fegyvert ragadnék a kezembe és vele a tejes-ember után rohannék. A tejre ugyanis szükségem van. A szomszédok is kiözönlenének… szintén a tej után. A tejes-ember, hirtelen észbe kapva, csattogva el akar hajtani az utczán. Utána!… Fogjátok meg… szedjétek szét! Fogjátok meg! A kocsi felborul. Üssétek, ha úgy tetszik, de ne öntsétek ki a kannákat!… Nem így látja ön is?… minden részlete teljesen észszerű és természetes… Azután összeverve és véresen visszatérek, a tejeskannával a hónom alatt. Meg kellett szereznem a tejeskannát és most rajta tartom a szememet… De minek folytassam? Önnek és bárki másnak tudnia kell, hogy az élet küzdelem a létért, harcz a táplálékért. A pénz nem egyéb, mint az a hazugság, mely mérsékli a vadságunkat.

– Nem, – mondta Lewisham, – nem. Ezt nem vagyok hajlandó aláírni.

– Hát akkor mi a pénz?

Lewisham kitért a felelet elől.

– Önnek kell az állítását először bizonyítani… Tulajdonképen nem tudom, hogy mindez mi összefüggésben van a szellemidézési csalással.

– Innen akarom levezetni a védekezésemet… Vegyen valami nagyon tiszteletreméltó emberfajtát… például egy püspököt.

– Nem valami sok közöm van a püspökökhöz, – mondta Lewisham.

– Az mindegy. Vegyen egy tudományos férfiút, tanárt, a mint a földi útján halad. Figyelje meg a ruháját, mely jó megjelenésű polgárt csinál belőle és eltakarja azt a tényt, hogy fizikailag petyhüdt, pókhasú egyéniség. Lényének ez az első hazugsága. A nadrágja nincsen kirojtosodva, kedves barátom. Nézze azután a haját, megkefélve és megnyirva azt a hallgatólagos hazugságot rejti magában, hogy az átlagos hosszúsága fél inch, holott a természet szerint yardnyi hosszúságban nehány szürke hajcsomó lobogna a szélben. Tekintse azután igazi arczának a meghamisítását. Szájában hazugságok vannak hamis fogak képében… Valahol másutt a földön szegény ördögök törik magukat, hogy húst, kenyeret és bort termeljenek számára. A ruhája meggörnyedt és kiszipolyozott munkások életéből van szőve, ólommázos edényről eszik… egész útja más emberek életével van kikövezve!… Képzelje el ezt az idomtalan, kényelemben élő alakot. És mint Swift teszi, gondolja el, hogy ennek a valaminek elismerés az osztályrésze!… Azt állítja magáról, hogy nyomorúságos kis kutatásai méltó ellenértéket szolgáltatnak azoknak a távoli lényeknek fáradságukért és szenvedésükért; azt állítja, hogy ő és élősdi pályája a fizetség amazoknak meghiusult reményeiért. Képzelje el, hogy valami geranium átültetése miatt összeszidja a kertészét; valósággal a hazugságoknak sűrű ködében állanak, úgy hogy az ember ásójának szélével nem sujthatja le a szemtelenségét abba a piszokba, melyből felbukkant… Az ő esete pedig valamennyi kényelmes életnek az esete. Micsoda hazugság és szégyen minden czivilizáczió, minden jó étkezés, minden kultúra és minden finomság, mig vannak szerencsétlenek, a kik lerongyolódva és éhezőn vonszolják magukat a föld hátán!

– De hisz ez szoczializmus! – kiáltott fel Lewisham. – Én…

– Nem _izmus_, – mondta Chaffery nyomatékos hangon. – Ez csak a tényeknek borzalmas valósága, annak az igazsága, hogy a mi az emberek világát összefűzi és összelánczolja, a hazugság. A szoczializmus nem orvosság, semmiféle _izmus_ nem orvosság; ezek a tények.

– Nem hihetem, – kezdte Lewisham.

– Nem hiheti a reménytelenséget, mert még fiatal, de a leírást el kell fogadnia.

– El… bizonyos korlátok között.

– El kell ismernie, hogy a világnak legtiszteletreméltóbb állásait beszennyezi a szocziális viszonyainkban rejlő hazugság. Ha pedig nem volnának hazugsággal beszennyezve, nem volnának tiszteletreméltóak. Még az ön állása is… Ki jogosította önt arra, hogy megnősüljön és érdekes tudományos kisérletekkel foglalkozzék, mig más fiatal emberek a bányákban sinylődnek?

– Megengedem…

– Nem segít, ha megengedi is… És itt van az én szerepem. Minthogy az életnek minden útja hazugsággal van beszennyezve, minthogy az igazság követése és kimondása meghaladja az emberi erőt és bátorságot, a mint az kétségtelenül megállapítható, nem helyesebb-e, ha valami nyilt és viszonylag ártalmatlan csalásnak adja magát, semhogy valami kétes értékü állásban a lelki integritását koczkáztassa meg és végül önmagát ámítsa és ítélje el? Ez az igazi veszedelem. Ez az, a mitől mindig óvakodtam. Ezt ne tévessze maga elől. Ez a főbűn. Önámítás!

Lewisham a bajuszát tépdeste.

– Ugy látom, kezd megérteni… És elvégre azok a tiszteletreméltó egyének nem szenvednek valami rettenetesen. Nagy intelligencziájuk teremtőereje esetleg valami hitványabb csalásnak adna tápot, mint az én ártalmatlan bútor-ropogtatásaim. Ugyanezt teszik a mi püspökeink, a kik maguk sem hisznek s miért ne tegyem én? Példának okáért ezek az emberek pénzüket közjótékonyságra adnák, hogy ellássák és hizlalják a titkárjukat, a tékozló ifjút. Mindezek után pedig, a legrosszabb esetben, valami elkésett Robin Hood lehetek; jövedelmükhöz képest szedem el a kincseket a gazdagoktól. Igaz, hogy nem adom a szegényeknek, de nem is kapok eleget. Én azonban másként cselekszem a jót. Sok szegény kételkedőnek adtam új erőt a hazugságaimmal, a sírontúli ostoba, nagy hazugságaimmal! Hasonlítson engem csak össze azokkal a gézengúzokkal, a kik mérget szórnak szét, vagy hasonlítson össze egy milliomossal, a ki a dalcsarnokokat bujja, hogy a „női tehetségeket“ vegye szemügyre, vagy egy biztosítási ügynökkel, vagy egy tőzsdei alkuszszal. Vagy vegye bármelyik ügyvédet… Vannak püspökök, a kik Darwinban hisznek és kételkednek Mózesben. Nos ezeknél én mindenesetre jobbnak tartom magamat, – hasonló lehetek, de mindenesetre jobb, mert én legalább magam is találok ki ötleteket a szerepekhez, a melyeket játszom.

– Ez mind úgy lehet… – kezdte Levisham.

– A tisztességtelenségüket megbocsájthatom, – mondta Chaffery, – de mit szóljak az ostobasághoz, a szellemi önmegtagadáshoz… Uram! Ha egy ügyvéd nem hazudik a köteles, piszkosan nagyképű módon, hivatásellenes működésért kiközösítik.

Szünetet tartott a beszédében. Elgondolkozott és gyengén mosolygott.

– A mi egyes fortélyaimat illeti, – mondta hirtelen megváltozott hangon, Lewisham felé fordulva, miközben szeme felcsillant az üveg mögött és kezével nyomatékosan ütögette az asztalterítőt, – egyes fortélyaim pokoli módon szellemesek, értse meg, pokoli módon szellemesek és megérdemelnék, hogy mégegyszer annyit jövedelmezzenek, mint a mennyit tulajdonképen hoznak nekem.

Megint a tűz felé fordult, szívta füstölgő pipáját és szemüvegének sarkán át nézte Lewishamot.

– Egy-két apróságomnak a legjobb szakértők felülhetnének, – mondta azután. – A mechanikus zenekarnak a játéka a legnagyobb csodálkozással töltené el őket. Valóban nehányat meg kell magyaráznom önnek, miután már rokoni viszonyba kerültünk.

Lewishamnak nehány perczébe került, mig az új irányba tudta terelni a figyelmét, melyet Chaffery rohanó érveinek a gyors követése összezavart.

– De hisz ezekkel az elvekkel ön más munkát is végezhetne, – mondta végre.

– Magától értetődőleg, – hagyta helyben Chaffery.

– De hát akkor…

– Nagyon különös módszer, – tiltakozott Chaffery, – ha valakinek cselekvési elveit úgy bíráljuk el, hogy a belőlük eredő cselekedeteket valamely más elv alapján ítéljük meg… Nincs igazam?

Lewisham egy pillanatig gondolkozott.

– Valószinüleg úgy van, – mondta azután olyan embernek a hangján, a kit akarata ellenére meggyőztek.

Elégtelennek találta a saját logikáját. Hirtelen félredobta az érvelés finomságait. Megint egyes mondatok ötlöttek az eszébe, melyeket már készen hozott magával és durva módon ezekkel állott elő.

– Bármiként legyen is, – mondotta, – nem tudok egyetérteni ezzel a csalással. Bármit is mondhat, én fenntartom azt, a mit a levelemben írtam. Ethelnek a szerepe ezekben a dolgokban befejeződött. Ezúttal nem szándékozom ugyan fejtegetésekbe bocsájtkozni, de ha megint szembe kerülök velük, elmondom a véleményemet mindezekről a spiritisztikus jelenségekről. Tiszta helyzetet kell teremtenünk egymás irányában.

– A mit mond, az teljesen világos, tisztelt vőm uram, – mondta Chaffery. – A mostani czélunk azonban a dolgok megvitatása.

– De Ethel…

– Ethel az öné, – mondta Chaffery. – Ethel az öné, – ismételte némi szünet után és elgondolkozva tette hozzá: – önnek kell vigyázni rá.

– Ha azonban az illuzióról beszélünk, – kezdte újból, látható megkönnyebbüléssel kapcsolva ki a kellemetlen tárgyat, – gyakran Berkeley püspökkel vagyok egy véleményen, hogy minden tapasztalat alapjában véve nagyon eltér a valóságtól. Az öntudat lényegében halluczináczió. A hogy én és ön itt vagyunk és a beszélgetésünk… mind csak illuzió. És ha az ön tudományához fordulok… mi vagyok én? Atomok nyüzsgő tömege, apró sejteknek végtelen összekapcsolódása… Vajjon ez a kéz, a melyet kinyujtok, én vagyok-e? Vagy akár a fejem? Vajjon a bőrömnek a felülete egyéb-e valami durva értelemben vett külső határnál? Azt mondja talán, hogy a lelkem, az én vagyok? Gondoljon azonban a mozgató erők küzdelmére. Tegyük fel, hogy ösztönt érzek arra, hogy ellenálljak… én vagyok-e, a ki ellenáll, vagy az ösztön, a mely kívülem van? Tegyük fel, hegy ez az ösztön magával ragad engem és én megteszem, a mi belőle következik… részem-e nekem ez az ösztön, vagy nem? Az agyam valósággal megszédül ezekre a misztériumokra! Uristen! micsoda laza, imbolygó dolgok vagyunk mi tulajdonképen… először ez, azután az, egy gondolat, egy ösztön, egy cselekvés, egy feledés és mindebből botorul azt állapítjuk meg, hogy mi csakugyan mi vagyunk. A mi pedig önt illeti, ön, a ki alig öt vagy hat rövidke év óta tanult meg gondolkozni, itt ül bizonyosságának, összetartozandóságának tudatában, örökölt eredendő bűnében, – alap nélküli halluczináczió! – ítélve és elítélve a dolgokat. _Ön_ meg tudja különböztetni a jót a rossztól?! Kedves barátom, ezt cselekedte Ádám és Éva is… _mihelyt megismerkedtek a hazugságok atyjával!_

*

Az est befejezéséül whisky és meleg víz került az asztalra és Chaffery, ezúttal nagy udvariasság hangulatában kijelentette, hogy ritkán élvezte annyira valakinek a társaságát, mint Lewishamét és mindenkit megkínált whiskyvel. Chafferyné és Ethel czukrot és czitromot tettek bele. Lewisham pillanatnyilag némi meglepetést érzett, mikor látta, hogy Ethel grogot iszik.

Az ajtóban Chafferyné bucsuzóul ömlengve csókolta meg Lewishamot és kijelentette Ethelnek, hogy valóban azt hiszi, hogy minden a legszebb rendben van.

Az úton hazafelé Lewisham gondolataiba mélyedt és töprengett. Chaffery problémája méreteiben rettenetesen megnőtt. Időről-időre a jó embernek saját magáról alkotott filozófiai rajza, mint a humorral és művészi érzékkel megáldott lelki őszinteségnek a képviselője, elfogadhatónak is tünt fel előtte. Lagune tagadhatatlanul szamár volt, a lelki jelenség kutatása pedig ösztönzés volt a csalásra… azután Ethellel való összefüggésükben kezdte nézni a dolgokat…

– A mostohaapád gondolatmenetét kissé nehéz követni, – mondta végül, az ágyszélén ülve, miközben az egyik czipőjét vetette le. – Nagyon fortélyos, kábítóan fortélyos. Az ember nem tudja, hogy hol fogja meg őt. Mikor már azt hittem, hogy megczáfoltam, mindig kicsúszott és mást játszott ki ellenem.

Egyideig gondolkozott, azután lehúzta czipőjét és ültében a térdére helyezte.

– Pedig minden, a mit mondott, hamis, teljesen hamis. A mi igaz, az igaz és a mi csalás, az csalás, akármit mondjanak is róla.

– Ez az én érzésem is felőle, – mondta Ethel a tükör előtt állva. – Egészen így látom én is.

XXIV. A harcz megkezdődik.

Szombaton Lewisham lépett ki először az ajtón. Egy pillanat mulva megint megjelent, valami elszámolást tartva a kezében. Lewishamné alsószoknyájával a kezében állt előtte és elképedt ura elképedő kifejezésének a láttára.

– Nézd csak, – mondta Lewisham. – Mit szólsz ehhez?

Ethel a könyvre tekintett, melyet Lewisham kinyitva tartott elébe s különösen az ötlött a szemébe, hogy a merőleges vonalazás maszatos bejegyzésekkel volt átfirkálva és hogy az olvashatatlan német és angol tételeknek a keveréke meglehetősen hosszú volt. „Egy katlan szén 6 d.“, ismétlődött szabályszerűen a tekintélyes listában, mely ugyanezzel zárult is. Gadownénak volt az első elszámolása. Ethel kivette urának a kezéből és jobban szemügyre vette. Közelebbről sem tünt fel kisebbnek. Az elszámolás botrányos volt. Furcsa volt, hogy a vödör és katlan összecserélésének a humora milyen hamar elpárolgott.

Úgy hiszem, hogy ez az elszámolás volt a befejezése Lewisham nem szabályszerű mézeshetének. Egy ragyogó héten át abban a meggyőződésben élt, hogy az élet csak szerelemből és misztikumból áll, most pedig szokatlan világossággal kellett rájönnie, hogy az élet a létért való küzdelemre és élni akarásra van rendelve.

– Szemtelen csalás! – dühöngött Lewisham s a reggelit egészen újszerüvé és baljóslatuvá tette egyik oldalról a haragvó morgás, másik oldalról pedig bizonyos megütközés. – Délután beszélnem kell vele, – jelentette ki Lewisham órájára tekintve s miután könyveit becsomagolta a fényes fekete táskába, először csókolta meg úgy a feleségét, hogy az nem birt a kifejezett és öntudatos szertartás jellegével. Csak szokásból és sebtében adta a csókot s az ajtó dörrenéssel csapódott be mögötte, a mint elindult az iskolába. Ezen a napon külön kifejezett kérésre Ethel nem jött elébe, annál is inkább, mert segíteni akart neki egyes növénytani jegyzetek lemásolásával, melyekkel hátralékban maradt.

Útközben az iskola felé Lewisham valamit érzett, a mi gyanus módon közel volt bátorságának az elveszítéséhez. Az aggodalma lényegében számtani természetű volt. A mi őt foglalkoztatta, minden egyébnek a kizárásával, legjobban a szokásos üzleti formában fejezhető ki.

_Tartozik._ £. s. d. Készpénz L.-nál 13 10 4½ Készpénz L.-nénál 0 11 7 Bankban 45 0 0 Iskolától 1 1 0 £. 60 3 11½

_Követel._ £. s. d. Omnibusz South-Kensingtonba 0 0 2 Hat déli étkezés a menzában 0 5 2½ Két csomag czigaretta 0 0 6 Esküvő és szöktetés 4 18 10 A menyasszony holmijainak szükséges kiegészítése 0 16 1 Háztartási kiadások 1 1 4½ A háziasszony által beszerzett „néhány apróság“ 0 15 3½ Gadownénak szénért, lakásért és kiszolgálásért (számla szerint) 1 15 0 Elveszett 0 0 4 Egyenleg 50 11 2 £. 60 3 11½

Ebből a kimutatásból a legkevésbbé üzletszerű módon is megállapítható, hogy nem számítva az esküvői rendkívüli kiadásokat és az Ethel által beszerzett, egyáltalán nem befejezett „néhány apróságot“, a kiadások több mint két fonttal multák felül a bevételt, a számtan terére való rövid kirándulás pedig nyilvánvalóan mutatja, hogy a felállításnak az egyenlege huszonöt hét alatt semmivé zsugorodik össze.

A heti egy guinea azonban már nem járt huszonöt hétre, hanem csupán tizenötre s azután a tiszta kiadásnak mindenesetre három guineán felül kell emelkedni, a mi viszont a mi ifjú párunknak rendelkezésére álló előirányzatát huszonkét hétre csökkenti le. A részletek a finomabb dolgokhoz szokott olvasóra nézve kétségtelenül fárasztóak és kellemetlenek, képzelje azonban, hogy mennyivel kellemetlenebbek voltak azok Lewisham úrra, a ki gondolatokba mélyedve baktatott az iskola felé. Meg lehet érteni a laboratóriumból való kisurranását s meg lehet érteni azt is, hogy az egyetemi könyvtárban Smithers, a ki a közvetlen közeli második vizsgára és a Forbes-éremre való magolás közben őt figyelte, egészen lénye mélyéig meglepetve látta, hogy Lewisham előtt egész oszlop folyóirat hever, az _Educational Times, Journal of Education, Schoolmaster, Science and Art, University Correspondent, Nature, Athenaeum, Academy, Author_ és más egyebek.

Smithersnek az is feltűnt, hogy Lewisham noteszt vesz elő és abba szorgalmasan jegyezget. Lehetőleg megközelítette Lewisham asztalát és hirtelen oldalról lepte meg.

– Mi után kutatsz? – kérdezte hangosan Smithers és kémlő pillantást vetett az ujságokra. Meglepetése még növekedett, mikor meglátta, hogy Lewisham a hirdetési oldalakat vizsgálja.

– Oh… semmi, – felelte Lewisham szeliden és kezével mintegy véletlenül eltakarta a jegyzeteit. – Van valami szándékod velem?

– Semmi különös, – felelte Smithers. – Csak körülnéztem kissé… Pénteken nem voltál ott a gyűlésen.

Megfordította az egyik széket, rátérdelt és a támlájára könyökölve suttogó hangon kezdett beszélni a vitaegylet ügyeiről. Lewisham alig hallgatott rá és röviden felelgetett. Mi köze van neki ezekhez a gyerekségekhez? Végül Smithers leforrázva távozott és a bejáratnál Parksonnal találkozott össze. Parkson, mellékesen megjegyezve, a kínos jelenet óta nem beszélt Lewishammal. Nagy kört írt le az asztal vége felé s elkerülve a helyet, a hol Lewisham ült, nyílt módon és méltó kifejezéssel jelezte, hogy nem veszi észre Lewishamnak bántó jelenlétét.

Lewisham két irányban kutatott. Valami módot akart felfedezni, hogy saját működésével anyagilag növelje a heti egy guienát és meg akarta ismerni a gépíró-üzlet piaczi viszonyait. Saját személyét illetőleg volt egy homályos gondolata, melyről azonban fokozatosan letett, hogy márczius folyamán tanítást vállaljon valamelyik esti iskolában. Hirtelen haláleseteket kivéve azonban esti iskolák Londonban szeptembertől a legközelebbi júliusig nem szokták változtatni a személyzetüket. A magánórák adása is erősen csábította, de megfogható alkalom nem kínálkozott. A számára kínálkozó lehetőségekről nagyon ifjúi módon gondolkozott, máskülönben nem töltötte volna az idejét azzal, hogy a melbournei egyetem egyik megüresedett fizikai tanszékére vonatkozó pályázati feltételeket jegyezgesse le. Feljegyezte egy szocziális kérdésekkel foglalkozó folyóirat megüresedett szerkesztői állását is. Nem gondolta volna ugyan, hogy valaha ilyen munkában legyen része, de hátha a kiadó másként gondolkozik. Szerepelt azonkívül még egy üresedésben levő múzeumi őri állás az etoni kollégiumban.