Part 13

De a melódia és az emlék megragadt és nem hagyta el a tejből és kalácsból álló, sovány déli étkezés alatt sem, reggel ugyanis azt határozta, hogy a déli étkezésre nem megy haza – és útközben Vigourshoz is állandóan foglalkoztatta. Lehet az is, hogy a kalácsból és tejből álló ebéd önmagában is lágyabb gondolatokat ébreszt az emberben. Sajátságos ellentmondás, végtelenül kínos zavar jelentkezett nála.

– Dehát akkor, – kérdezte önmagától, – hogy juthattunk idáig?

Alapjában véve ez a házasság legfontosabb kérdéseinek egyike.

A reggeli viharos kedélyállapotot úgyszólván tudományos nyugalom váltotta fel. Nemsokára férfiasan nézett a kérdésnek a szemébe. Nem lehetett kétségbevonni, hogy czivakodtak. Az utóbbi időben nem egyszer, hanem többizben czivakodtak. Igazi czivakodás volt, szemben állottak egymással, sértették és keresték, hogy miként sérthetik, miként sebezhetik meg egymást. Megkísérlette, hogy visszaemlékezzék a dolgok lefolyására, hogy ő mit mondott és hogy Ethel mit válaszolt. Ez azonban nem sikerült neki. A kifejezéseket és kapcsolataikat elfelejtette. Az egész nem mint eseményeknek egymásba kapcsolódása, hanem mint össze nem függő egyes szavaknak és kijelentéseknek a tömege rögződött meg az emlékezetében. Mindegyik szó és kijelentés durva, maradandó és összefüggéstelen volt, mint egy sírfelirat. Az egész jelenésből csak egy kép emelkedett ki: Ethelnek a képe, égő arczczal és könnyektől ragyogó szemekkel.

Lewish am figyelmét egy pillanatra egy keresztutczának a forgalma foglalta le. A tulsó oldalon az éles ellentét indította töprengésre, mely viszonyuk megváltozásában jelentkezett. Még egy utolsó kísérletet tett, hogy Ethelt vádolja meg és hogy maga előtt igazolja, hogy a változásért csak őt lehet hibáztatni. Ethel kezdett czivódni vele, Ethel czivódott tudatosan, mert féltékeny volt. Féltékeny volt Heydinger Alicera, mert ostoba volt. Ezúttal azonban ezek a vádak úgy szertefoszlottak, mint a széltől hajszolt füst. De a holdfényben hazatérő két kis alaknak a képe nem foszlott szét. A Kensington High Street összeszűkülésénél teljesen letett a vádaskodásról. A kensingtoni városház épülete előtt még tovább jutott egy lépéssel. Mindezek szerint nem lehetséges-e, hogy inkább ő volna az, a kit elsősorban hibáztatni kell?

Nyomban az az érzése támadt, mintha ennek tudatában lett volna az egész idő alatt.

Mikor már megtette ezt a lépést, a többi önmagától jött. Nem is tett száz lépést és belső küzdelme véget ért s teljes mértékben elmerült a megbánás örvényében. Mindazok a drámai és erőszakos dolgok, mindazok az elevenen durva dolgok, a melyeket száján kiejtett, már nem élettelen sírfeliratok, hanem vádlóan lángoló betük formájában jelentkeztek. Megkísérlette elképzelni, hogy nem mondta ezeket és emlékezete csalfa játékot űzött vele, megkísérlette meggyőzni magát, hogy esetleg mondott ugyan valami hasonlót, de sokkal kevésbbé sértő formában. Ugyanilyen hiábavaló erőlködéssel kísérlette meg a saját sebeinek a lekicsinylését. Az egész próbálkozás csak arra volt jó, hogy egész nagyságában felismerje, hogy hova zuhant.

Újra felidézett mindent és mindent meglátott. Ujra látta Ethelt fehéren a napfényes fasorban, látta Ethelt fehéren a holdfényben, mielőtt elváltak volna egymástól a Frobisherék háza előtt, látta Ethelt a mint kijött Lagune lakásából és üdvözölte őt esti sétájuk előtt, látta Ethelt közvetlenül esküvőjük után, a mint kilépett az ajtón annak a ragyogásnak a fényében, a melylyel ő vette őt körül. Azután megjelent előtte Ethel felhevülten, zilált hajjal, könnytől ázott arczczal, a homályos, barátságtalan kis szobában. Mindez annak a kintornának a hangjától… Onnan egészen idáig! Hogy volt lehetséges, hogy azt a ragyogó hajnalt ilyen barátságtalan nap követte? Mi ment végbe tulajdonképen? Ő és Ethel ugyanaz a két személy voltak, a kik oly ragyogva jelentek meg felujult emlékezetében: ő és Ethel voltak, kik oly elkeseredetten élték át a nyomoruságnak utolsó nehány hetét.

Keserű hangulata sóhajtásban jutott kifejezésre. Ethelben ezuttal inkább csak saját sorsának osztályosát látta közös szerencsétlenségükben…

– Mennyire eltévesztettük a dolgunkat! – volt az új motivuma. – Mennyire eltévesztettük!

Megértette most, hogy mi a szerelem, megértette, hogy régebbi és parancsolóbb valami az észszerűségnél. Megértette most, hogy szereti Ethelt s úgy érezte, hogy az iménti haragja, ellenségeskedése és elítélése valami külső behatás alatt lett rosszá a lelkében. Szinte hitetlenül gondolta végig a gyengédségnek hosszú eltünedezését, mely az első együtt töltött gyönyörűséges napokat követte, a szeretet csökkenését, az első ingerlékenység jelentkezését és az estéket, melyeket eszeveszett munkában töltött, ellenállva, hogy tudomást vegyen Ethel jelenlétéről. „Nem lehet mindig szerelmeskedni,“ – mondotta ő és széthúzódtak egymástól. Utána számtalan apróság, melyekben nem volt türelmes és nem volt méltányos. Megsebezte Ethelt nyerseségével, barátságtalan kritikájával és mindenekfelett ostoba titkolózásával Heydinger Alice levelei körül. De miért is rejtette el azokat a leveleket előle? mintha bizony lett volna valami titkolni való bennük! Mi volt bennük titkolni való? Vajjon miféle ellentét származhatott volna belőlük? De ezek az apróságok szerelmüket a valamikor értékesnek tekintett tárgyhoz tették hasonlatossá, mely a durva kézben összehorzsolódott, letöredezett és beszennyeződött és a teljes pusztulásnak nézett elébe. Ethelnek a magatartása vele szemben megváltozott, örvény tátongott közöttük, melyet talán sohasem sikerül már neki áthidalni.

– Nem, ennek nem szabad megtörténni! – mondotta. – Ennek nem szabad megtörténni!

De hogy térjen vissza a régi viszonyra? hogyan felejtesse el mindazt, a mit mondott és mindazt, a mit cselekedett?

Van-e még visszatérés számukra?

Egy pillanatra egy új lehetőséggel került szembe. Feltéve, hogy nincs számukra visszatérés!… Feltéve, hogy megtörtént a végzetes lépés!… Feltéve, hogy mikor becsapta maga után az ajtót, az bezárult és bezárult előtte örökre!

– Meg kell lenni! – mondta magában Lewisham. – Meg kell lenni.

Világosan átérezte, hogy ez nem olyan ügy, a melyet érvelésszerű védőbeszédekkel el lehetne intézni. Előlről kell neki kezdeni, vissza kell térni az érzelemhez, el kell taszítani magától a mindennapiságnak rájuk nehezedő bajait és szűkölködéseit, melyek elpusztították életüknek melegét és szinét. De hogyan? Hogyan?

Ujból szerelemmel kell közelíteni Ethelhez. De hogyan kezdje… hogyan mutassa neki a változást? Áldatlan egyezkedések és kibékülések már azelőtt is történtek közöttük. De ez más eset volt. Igyekezett kitalálni valamit, a mit mondhat Ethelnek, valami bevezetést, a mivel hozzá fordulhat. De minden, a mit kigondolt, hideg és kemény volt, vagy szánalmas és hozzájuk nem méltó, vagy pedig szinészi és ostoba. Feltéve, hogy az ajtót zárva találja…! Ha már minden elkésett! Minden irányban nyers dolgok sebző emlékébe ütközött. Megvillant előtte, hogy mennyire meg kellett változni neki Ethel szemében és tűrhetetlennek érezte a helyzetét. Egyszersmind azonban megbizonyosodott benne, hogy egész szívével szereti Ethelt.

Egyszerre egy virágos bolt kirakata volt előtte, közepén egy pompázó rózsacsokor.

Tekintetét megragadták a rózsák, mielőtt még a gondolatát megragadták volna. Nézte a rózsákat, a fehér, szűziesen fehér rózsákat, a sárga, halvány és sötétvörös rózsákat, a hús és gyöngy szinének gazdag árnyalatait, az illatozó színek és a látható illatok tömegét s középütt egy mély vörös szinfoltot. Olyan volt, mintha ez lett volna érzésének az igazi szine. Visszafordult a kirakathoz és belebámult. Nagyon szép volt, kétségtelenül, de mi volt igazában, a mi őt úgy vonzotta? Azután úgy jött rá, mintha magától értetődnék, hogy mi a teendője. Ezt akarta. Ez volt az érv, a melynek hatni kellett, annál is inkább, mert ez elüzte volna azt az érzést, hogy valamelyikük az önmegtartóztatás kellemetlen érdemét követeli magának, a mi az állandó feszültség egyik oka volt közöttük. A rózsákat Ethel teljesen váratlanul kapja meg s bizonyára új szerelemre lobban tőlük.

Ő csak azután, a rózsák után tér majd haza…

A komor aggodalom egyszerre elpárolgott a lelkéből, megint gazdag szinekben látta pompázni a világot. Ragyogóan és tisztán látta a jelenetet, melyre vágyott, látta, hogy Ethel megint nem kesereg és könnyezik, hanem boldog, mint valamikor, mikor mindig boldognak látszott.

Valami gyengédtelen intő hang szólalt meg benne, de nyomban elhallgatott. Tudta, hogy egy sovereign van a zsebében. Belépett a virágos boltba.

Egy fekete ruhába öltözött tekintélyes fiatal hölgygyel találta magát szemben, de erre az üzletre semmiféle formulája nem volt készenlétben. Sohasem vett még azelőtt rózsát. Ihletet keresve tekintett körül. A rózsákra mutatott.

– Ezeket a rózsákat szeretném, – mondotta…

A felváltott sovereignből néhány apró ezüst pénzdarab maradt a kezében. Meghagyta, hogy a rózsákat, rendesen becsomagolva, Ethelnek küldjék el; külön kifejezett utasítására a virágok hat óráig voltak elszállítandók.

– Hat óráig, – ismételte Lewisham nagyon komolyan.

– Tudjuk, – mondta a feketeruhás fiatal hölgy olyformán, mintha nem tudott volna egy mosolyt elfojtani. – Mi már hozzá vagyunk szokva a virágok küldéséhez.

XXVIII. A rózsák megérkezése.

A rózsák czélt tévesztettek!

Mikor Lewisham hazaérkezett Vigourstól, már majdnem hét óra volt. Dobogó szívvel lépett be a házba. Azt várta, hogy Ethelt lelkendezve találja, a mint a rózsáknak örül. De Ethel arcza halavány volt és fáradt. Lewisham annyira meglepődött, hogy ajkán elhalt az üdvözlés. Csalódott! Bement a nappali szobába, de nem látta a rózsákat. Ethel utána jött be és háttal fordulva feléje, kinézett az ablakon. A várakozás nagyon kínos volt…

Meg kellett kérdeznie, noha biztos volt a válaszban:

– Nem érkezett semmi?

Ethel ránézett:

– Mire gondolsz, hogy érkezett volna?

– Semmire.

Ethel megint kitekintett az ablakon.

– Nem, – mondta lassan, – semmi sem érkezett.

Lewisham szeretett volna valamit kigondolni, a mit mondhatna, hogy áthidalja a közöttük levő ürt, de képtelen volt valamit kieszelni. Várni kellett, mig a rózsák megérkeznek. Könyveit szedte elő és velük töltött majdnem egy órát a vacsoraidőig. A vacsora szertartásosan hideg ügy volt, túludvarias megjegyzésekkel fűszerezve. Elkedvetlenedés és kétségbeesés sötétítették el Lewisham lelkét. Haragudni kezdett mindenre, még Ethelre is. Érezte, hogy Ethel azt hiszi, hogy ő még haragszik s ezért haragudott. Megint előszedte a könyveit, Ethel pedig segített Gadowné cselédjének az elrakosgatásban, mikor zörgetést hallottak a külső ajtón.

– Végre itt van, – mondta magában Lewisham megkönnyebbülve és azon töprengett, hogy elvonuljon-e, vagy tanuja legyen a rózsák átvételének. Bántó volt a cseléd jelenléte. De egyszerre Chaffery hangját hallotta. Halk „átkozott!“ röppent el az ajkáról.

Az egyedüli, a mit tehetett volna most, ha a rózsák megérkeznének, az volt, hogy kisurran az előcsarnokba, ott átveszi őket és beviszi a hálószobába, az utóbbi és az előcsarnok közötti ajtón. Nem látszott ajánlatosnak, hogy Chaffery tanuja legyen egy érzelmes jelenetnek. Esetleg valami gúnyolódó fullánkot ereszthet meg, ami örökre megragad az emlékezetükben.

Lewisham megpróbálta éreztetni, hogy a látogatás nincsen kedvére. De Chaffery nagyon jó hangulatban volt és egész tuczat hideg üdvözlés ellenére is fel tudott volna melegedni. A nélkül, hogy megkinálták volna, helyet foglalt azon a széken, melyet szeretett.

Chaffery és Chafferyné előtt Lewishamék minden nézeteltérést, mely közöttük felmerült, hamis szivélyességgel szoktak eltakarni s így Chaffery, észre sem véve a válságos helyzetet, hamarosan szabadon csevegett. Két szivart vett elő.

– Parancsolja az egyiket? – kérdezte. – Nem? Micsoda szigorú elvek! Társaságban kellemesebb a dohányzás. Nos, szivjon ön is velem. Ma este nagyszerű hangulatban vagyok.

Gondosan levágta szivarjának a végét, szertartásosan meggyujtotta, megvárta, mig a gyujtónak a fája elég s teljes egy perczig hallgatott, hatalmas füstfodrokat fujva maga elé. Azután megint beszélni kezdett s szavait változatos és gazdag hanglejtéssel szinezte.

– A mi engemet illet, – mondotta, – én csak szórakoztam a szélhámossággal.

Mikor Lewisham nem felelt, kis szünet után folytatta:

– Háromféle ember van a világon, kedves barátom, háromféle és nem több, asszony pedig csak egyféle. Vannak boldog emberek, gazemberek és bolondok. A hibrideket nem számítom. A gazemberek és bolondok az én szememben nagyon közel állanak egymáshoz.

Ujból szünetet tartott.

– Lehet, – mondta Lewisham közömbösen és a kandalló mellől haragvó tekintetet vetett Chafferyre.

Chaffery ránézett.

– Én bölcseséget szoktam hirdetni. Ma este egészen különleges bölcseséget hirdetek. A legrégibb és legnemesebb termésemet ütöm csapra, mert – mint meglátja, – a mai egészen különleges alkalom. Ön pedig olyan szórakozott!

Lewisham feltekintett.

– Születésnap talán? – kérdezte.

– Majd meglátja… Az előbb arany-igazságokat mondtam a gazemberekről és bolondokról. Mindig meg voltam győződve róla, hogy a becsület feltétlenül szükséges, ha az ember azt akarja, hogy boldog legyen… Meglepi talán?

– Mindenesetre nehezen egyeztethető össze…

– Nem. Tudom. Mindent megmagyarázok. De előbb engedje, hogy a boldogságról beszéljek. Tekintse úgy, mintha a halálos ágyon feküdnék és ez volna az utolsó ajándékom… Legfontosabb a lelki integritás. Az ember vizsgáljon meg mindent és tartsa magát ahhoz, a mit becsületesnek ítél. Ne engedje, hogy a világ illuziókkal és meglepetésekkel áltassa. A természet tele van kegyetlen katasztrófákkal. Az ember fizikailag elkorcsosult majom, minden vágyát, minden ösztönét fékezni kell. Az üdvösség nem a dolgok természetében, hanem, a mennyiben üdvösségről egyáltalán szó lehet, az csak az ember természetében rejlik. Nézzen a szemükbe ezeknek a kegyetlen állításoknak… Remélem, hogy ide figyel?

– Folytassa, – mondta Lewisham, vitaegyleti érdeklődéssel a szóban forgó tétel iránt, megfeledkezve egy pillanatra a rózsákról.

– A gyerekkornak osztályrésze a nevelés és tanulás, az ifjuságé a becsvágy, az első férfikoré a szerelem… nem a vak szenvedély.

Chaffery nagyon ünnepélyes és meggyőző volt és sovány ujjával szinte aláhúzta ezt a pontot.

– Azután házasság, fiatalon és tisztességesen, utána gyermekek és kitartó, becsületes munka érettük és az államért, melyben élnek, önfeláldozó élet, naplementekor pedig jóleső elismerés, – ez a boldog élet. Biztos lehet, hogy ez a boldog élet, az az élet, melyet a természetes kiválasztás osztályrészül juttatott az embereknek, mióta az élet megkezdődött. Az ember így haladhat boldogan a bölcsőtől a sírig, legalább is tűrhető boldogsággal. Hogy pedig ezt megtehesse, ahhoz három dolog szükséges, egészséges test, egészséges lélek és egészséges akarat… Egészséges akarat.

Az ismétlés után Chaffery megint szünetet tartott.

– Másfajta boldogság nincsen… Ha az emberek mindnyájan bölcsek volnának, keresnék ezt az életet… Hírnév! gazdagság! művészet!… A vörösbőrű indiánok a holdkórosokat tisztelik, mi pedig ott tartunk még, hogy a holdkórosságnak enyhébb fajtáit tiszteljük. Én pedig azt mondom, hogy mindazok, a kik nem azt a boldog életet keresik, gazemberek és bolondok… A testileg nyomorék szegény ördögöket bizonyos tekintetben testileg bolondnak tartom.

– Igen, – mérlegelte Lewisham, – valószinüleg úgy van.

– A bolond nem tudja megtalálni a boldogságot, mert nincs elég esze hozzá, rosszul számít, csetlik-botlik, valami álszenteskedés, vagy üres beszéd magával ragadja őt; a fenyegetés megijeszti, a hiúság elámítja és vakságában tévútra lép. De a gazember, a ki nem bolond, eltéveszti az utat, noha világosan lát. Sok gazember bolond is egyúttal, a legtöbb az, de nem valamennyi. Magamról például tudom, hogy gazember vagyok, de nem bolond. Az én gazságomnak a lényege az, hogy hiányzik bennem az akarat, az arra való képesség, hogy a nagyobb boldogságot keressem. Az ilyen gazember visszariad a kitartástól. Az út egyenes, a kapu pedig szűk; a gazember nem képes rajta haladni, a bolond pedig nem tudja megtalálni.

Lewisham nem tudta végig figyelemmel kisérni, a mit Chaffery mondott, mert kivülről zaj hallatszott. Felkelt, de Ethel megelőzte. A mennyire csak tudta, megfékezte az izgatottságát és valósággal megkönnyebbült, mikor hallotta, hogy a külső ajtó bezáródik, Ethel pedig a folyosóra nyiló ajtón megy be a hálószobába. Ujból Chaffery felé fordult.

– Feltűnt-e már önnek, – kérdezte Chaffery, látszólag minden különös ok nélkül, – hogy az intellektuális meggyőződés egyáltalán nem mozgató erő?

– Hogyan? – kérdezte Lewisham. – Az intellektuális meggyőződés nem mozgató erő?… Valószinű…

– Ez az én esetem, – mondta Chaffery. – Ez bármelyik igazi gazembernek az esete. Mi nem vagyunk bolondok, mert ennek a tudatában vagyunk. Az egyik az országúton halad, szélben, keményen, kitartóan, valami rideg boldogság érzetével, mely megedzi őt; van azonban egy kellemes kis ösvény, buja virágok között, mint a költők szokták mondani, s a virágok között egy csapda az emberek számára…

Ethel belépett a két szoba közötti ajtón. Lewishamra pillantott, megállt egy másodperczre, a kosárfonatos székbe ült, mintha egy házi himzést venne a kezébe, mely az asztalon hevert, azután felkelt és megint bement a hálószobába.

Chaffery a szenvedély és minden dicsőség múló természetének fejtegetésére tért át. Ennek a beszédnek egész fejezeteit Lewisham nem is hallotta, annyira a rózsákra gondolt állandóan. Miért ment Ethel vissza a hálószobába? Lehetséges volt talán…?

E perczben Ethel visszatért, de úgy ült le, hogy nem láthatta az arczát.

– Ha valami felérhet az egészséges élettel, az csak a kaland lehet, – mondta Chaffery. – Minden kalandor imádkozzék azonban a korai halálért, mert a kalandor élet sebekkel jár, a sebekkel pedig betegség, már pedig a regényeket kivéve, a betegség megrongálja az idegrendszert. Az idegek tönkremennek. Hova jut akkor, kedves barátom?

– Pszt! Mi az? – kérdezte Lewisham.

Az utczai ajtón megint zörgetés hallatszott. Lewisham, nem törődve a ragyogó bölcsesség áradatával, egyszerre kisietett és bebocsájtott egy urat, ki Gadownét kereste, végigment az előcsarnokon és eltűnt a lefelé vezető lépcsőn. Mikor Lewisham visszatért, Chaffery már távozásra készen állt.

– Még tovább is beszélhetnék, – mondta, – de látom, hogy valami elvonja a figyelmét. Nem akarom zaklatni annak kutatásával, hogy mi az. Lesz még idő, mikor visszaemlékezik…

Többet nem mondott, de Lewisham vállára tette a kezét. Azt lehetett volna hinni, hogy megsértődött valamin.

Bármely más esetben Lewisham igyekezett volna kiengesztelni, ezúttal azonban nem mentegetőzött. Chaffery Ethelhez fordult és fürkésző szemekkel nézte egy pillanatig.

– Minden jót, – mondta, kezét nyujtva neki.

Az utczai lépcsőnél Chaffery ugyanazzal a különös tekintettel vizsgálta Lewishamot és úgy látszott, mintha valamit latolgatna magában.

– Minden jót, – mondta végül oly különös módon, hogy Lewisham egy pillanatig az ajtóban maradt és nézte mostoha apósának távolodó alakját. De rögtön azután ismét a rózsák jutottak az eszébe.

Mikor visszatért a nappali szobába, Ethelt tétlenül irógépe előtt ülve találta, a mint a billentyűkkel játszadozott. Mikor belépett, Ethel felkelt és a karosszékbe ülve egy regényt vett a kezébe, mely eltakarta az arczát. Lewisham kérdésekkel egészen telítve nézte őt. A kérdések azonban nem akartak az ajkára jönni. Végtelenül rosszkedvű volt és végtelenül haragudott a minősíthetetlen feketeruhás virágárus hölgyre. Órájára tekintett, majd ismét egy könyvet vett elő s úgy tett, mintha olvasna, de azon kapta rajta magát, hogy szemrehányásoktól zuhogó beszédet latolgat, mely másnap a virágüzletben fog elhangzani. Letette a könyvét, fekete kézitáskáját kereste, czél nélkül kinyitotta és becsukta. Lopva Ethelre nézett és úgy látta, hogy Ethel lopva őt nézi. Nem tudott azonban tisztába jönni feleségének az arczkifejezésével.

Nyugtalanságtól űzve átment a hálószobába és megkövülten állt meg, mintha vizsla lett volna.

A legteljesebb határozottsággal rózsaillatot érzett. Oly biztos volt benne, hogy kinyitotta az előcsarnokba szóló ajtót, abban a reményben, hogy ott találja a rejtelmes módon megérkezett dobozt. Az előcsarnokban azonban nyoma sem volt a rózsaillatnak.

Egyszerre közvetlenül a lába előtt valami talányszerű kis tárgyat pillantott meg és lehajolva egy sárga rózsaszirmot emelt fel. A szirmot kezében tartva, mozdulatlanul állt és módfelett csodálkozott. Némi rendetlenséget tapasztalt a toilette-asztal lelógó terítőjén, a mit pillanatnyi ösztönszerűséggel a rózsaszirommal hozott kapcsolatba.

Két lépéssel odaugrott, felrántotta a terítőt és mögötte! ott hevertek a rózsák összetörve!

Zihált, mint az az ember, a ki hirtelen hideg vizbe zuhan. A terítő szélét kezében tartva, mozdulatlanul állt.

A félig nyitott ajtóban Ethel jelent meg. Kifejezése egészen idegenszerű volt. Lewisham feleségének krétafehér arczára meredt.

– Ki tette ide a rózsáimat? – kérdezte.

Ethel tágra nyitotta a szemét. Arcza csodálkozást árult el.

– Ki tette ide a rózsáimat? – kérdezte ujból Lewisham.

– A te rózsáidat? – kiáltotta Ethel. – Hogyan! Hát te küldted a rózsákat?

XXIX. Tövisek és rózsaszirmok.

Lewisham lehajolva állt, úgy nézett fel Ethelre és csak nagyon lassan értette meg, hogy mi rejtőzik a szavak alatt.

Azután sok minden világos lett előtte…

Mikor Ethel látta, hogy a megértés rajzolódik Lewisham arczára, rémült kiáltás hagyta el az ajkát. Lewishamhoz fordult és valamit mondani akart.

– Én… – kezdte, de megakadt. Csak a kezét csapta össze. – Oh!

Lewisham felegyenesedett és megállt vele szemben. A rózsás kosár közöttük hevert.

– Te azt hitted, hogy a rózsák mástól jöttek? – kérdezte Lewisham, belekapaszkodva a váratlan fordulatba.

Ethel a rózsákra nézett.

– Nem tudtam, – pihegte. – Kelepcze volt… Csakugyan… valóban te küldted?

– Te azt hitted, hogy más küldte? – kérdezte Lewisham.

– Igen… azt hittem.

– Kicsoda?

– Baynes.

– Az a gyerek!

– Igen… az a gyerek.

– Úgy!?

Lewisham körülnézett, mint az az ember, a ki a megfoghatatlannal került szembe.

– Azt akarod mondani, hogy a hátam mögött rászedtél azzal a fiatal úrral? – kérdezte.

Ethel ajka megmozdult, mintha mondani akart volna valamit, de nem talált szavakat.

Lewisham arcza egyre halványabb lett, mig végül a szinnek az utolsó nyoma is eltűnt róla. Kaczagott, majd összeszorította a fogát. Férj és feleség szótlanul nézték egymást.

– Ezt sohasem hittem volna, – mondta Lewisham halk hangon.

Az ágy szélére ült és dühös elégtétellel beletaposott az összetört rózsákba.

– Sohasem hittem volna, – ismételte és rugására a méltatlan sorsra jutott könnyű kosár a nyitott ajtón át a nappali szobába repült, vérvörös rózsaszirmokból egész utat hagyva maga után.

Vagy két perczig ültek ismét szótlanul s mikor Lewisham megszólalt, rekedt volt a hangja.

– Ide hallgass, – mondta a hangját élesítve. – Nem tudom, hogy azt hiszed-e, hogy én hajlandó leszek-e ezt eltűrni… én azonban mondhatom, hogy nem.

Ethelre nézett. Az asszony mereven ült előtte és nem tett kisérletet, hogy szembeszálljon a szerencsétlenséggel.

– Mikor azt mondom, hogy nem vagyok hajlandó ezt eltűrni, – magyarázta Lewisham, – nem gondolok perpatvarra, vagy más ilyenfélére. Az ember czivakodhatik, haragra gyulladhat miatta… az ilyesmi egészen más… és folytathatja azután, a hol abbanhagyta. De ez egészen más… Minden álom és illuzió oda van!… Gondold meg, hogy mit vesztettem én ezzel az átkozott házassággal. És most… Nem érted… nem akarod megérteni.

– Te sem, – mondta Ethel siránkozva, a nélkül, hogy feltekintett, vagy fáradtan lecsüngő kezét megmozdította volna. – Te sem érted meg…

– Kezdem már megérteni…

Lewisham csendben ült, mintha erőt gyüjtött volna.

– Egy év alatt, – mondta, – minden reményem, minden becsvágyam elveszett. Tudom, hogy haragos és ingerlékeny vagyok. Két igát kellett húznom. De… ezeket a rózsákat én vettem neked.

Ethel a rózsákra, majd Lewisham halavány arczára nézett s alig észrevehető mozdulatot tett feléje, de nyomban ismét visszasülyedt mozdulatlanságába.

– Csak egyet mondhatok. Rájöttem, hogy felületes vagy és nem tudod a dolgokat úgy nézni és átérezni, a hogy én nézem és átérzem őket. Ezen túltettem magamat. De azt hittem, hogy őszinte vagy…

– Őszinte vagyok! – kiáltotta Ethel.

– És azt hiszed… Eh!… az asztal alá dobtad a rózsáimat!

Ujabb baljóslatú hallgatás. Ethel megmozdult és a szeme elárulta, hogy azt keresi, hogy mit tegyen. A zsebkendőjét vette elő és száraz szemét kezdte dörzsölni, egyiket a másik után. Azután zokogni kezdett.

– Őszinte vagyok… épen olyan őszinte, mint te…

Lewisham egy pillanatra meghökkent. Azután rájött, hogy leghelyesebb, ha ezt az érvet nem is hallja meg.

– Eltűrtem volna… mindent eltűrtem volna, ha őszinte lettél volna, ha biztos lehettem volna benned. Bolond voltam, nagyon jól tudom, de elviseltem volna a munkám félbeszakítását, minden jövő reményem elvesztét, ha biztos lettem volna, hogy őszinte vagy. Nagyon… nagyon szerettelek.

Félbeszakította a beszédet. Észrevette, hogy a fellengzős hangnembe megy át. A haragban keresett menedéket.

– Te pedig megcsaltál engem! Hogy mennyi ideig és mennyire, azzal nem törődöm. Megcsaltál!… De tudd meg, – kezével hadonázni kezdett, – hogy nem vagyok annyira bolond, hogy ezt eltűrjem! Asszony engem így nem tehet bolonddá… akárki legyen is… A mi engemet illet, részemről vége mindennek. Vége mindennek. Férj és feleség vagyunk, de ha százszor férj és feleség vagyunk is, nem törődöm vele. Nem maradhatok együtt egy asszonynyal, a ki más férfitől fogad el virágokat…

– Én nem is tettem, – mondta Ethel.

Lewishamot dühroham fogta el. Felkapott egy csomó rózsát és remegve széttépte őket.

– Hát ez mi? – kérdezte. Ujját egy tövis megvérezte, a mint egyszer vérzett a kökény tüskéjétől.

– Én nem fogadtam el a virágokat, – mondta Ethel. – De nem tehettem róla, ha ideküldték őket.

– Ugy! – mondta Lewisham. – Mirevaló ez az érvelés és ez a tagadás? A rózsákat elfogadtad és a rózsák nálad vannak. Ravaszkodhattál, de elárultad magad. Az életünknek pedig és mindennek – kezével végigívelte Gadowné butorait, – vége van.

Ethelre nézett és keserű elégtétellel ismételte:

– Mindennek vége van.

Ethel Lewishamra nézett, de Lewisham arcza semmi szánalmat nem mutatott.

– Nem szándékozom tovább együtt élni veled, – mondta, hogy semmi kétség ne maradhasson. – A mi életünknek vége.

Ethel tekintete Lewisham arczáról az összetiport rózsákra tévedt és rájuk tapadt. Már nem zokogott, de arcza, a szemét kivéve, krétafehérre változott.

Lewisham más formában ismételte elhatározását.

– Elmegyek innét… Sohasem kellett volna megházasodnunk, – elmélkedett. – De ezt… ezt sohasem hittem volna!

– Én nem tudtam! – szakadt fel Ethelből a hang. – Én nem tudtam! Hogy segíthettem volna! Oh!

Kezét összekulcsolva, mozdulatlanul nézett Lewishamra és szeméből a kétségbeesés tükröződött.

Lewishamot nem lehetett megingatni roszindulatában.