Part 7

Tuláradó és emlékezetes öröm. Lewisham némi tájékozódás után vakmerően behatolt egy derékszögben felállított szalvétákkal diszelgő, tiszteletet parancsoló helyiségbe. Rántott szeletet ettek, – a szeleteket csontig elfogyasztották, – mellé ropogósra sült barna burgonyát s közben megittak egy fél üveg fehér bort, vagy olyasfélét, a mit Lewisham hirtelenében választott ki az étlapon. Egyikük sem ivott azelőtt bort az étkezésnél. A bor egy shillingbe és kilencz pencebe került és Capri volt a neve! Igazán nagyon jó minőségű Capri volt, kétségtelenül műbor, de melegítő hatású és fűszeres. Csodás ize Ethelt egészen rabul ejtette s másfél pohárral ivott belőle.

Azután egészen kimelegedve és elégedetten lementek a Towerig, a hol a Tower hídnak hóval fedett váza, hatalmas, lefüggő jégcsapjaival és az ívoszlopaihoz verődő jégtáblákkal az évszaknak megfelelő látványosságot mutatott. Miután megelégelték a kirakatokat és a tömeget, rászánták magukat hogy az elhagyatott Temze-parton hazafelé induljanak.

De ebben az esztendőben még a Temze is csodálatos látványul kínálkozott; mindkét partját jégpánczél szegélyezte, közepén zajlott a jég, biborvörösen verte vissza a lemenő napnak vörös fényét és szüntelenül, pihenés nélkül hömpölygött a tenger felé. Keringő sirályok raja röpködött fel s alá s közéje galambok és varjuk is keveredtek. A surreyi oldal házai sötéten, szürkén és rejtelmesen emelkedtek, a lehorgonyzott uszályok elhagyottan hallgattak s csak itt-ott árasztott egy-egy ablak meleg világosságot. A nap egyenesen a szemük előtt merült el a sötétkék láthatáron s a surreyi oldal, kevésszámú, de hamar megszaporodó sárgás fénypontot kivéve, sötét szürkeségben olvadt össze. Mikor a két szerelmes a Charing Cross híd alá ért, a kékes és halvány lámpáknak a föld és ég között lebegő köríve mögött, a parlament emelkedett előttük. Tornyán az óra olyan volt, mint a novemberi nap.

Minden tekintetben kifogástalan nap volt, egy szemernyi zavaró körülmény nélkül. Csak az volt a baja, hogy ennek is véget kellett érni.

– Isten vele, kedves Lewisham, – mondta Ethel. – Ma nagyon boldog voltam.

Lewisham arczát majdnem Ethelhez érintette.

– Isten vele, – mondta ő is, miközben megszorította a leány kezét és a szemébe nézett.

Ethel viszonozta a nézést és közelebb húzódott hozzá.

– Drágám, – suttogta lágyan és ismét hozzátette: – Isten vele!

Hirtelen Lewisham érthetetlenül követelő lett és nem akarta elengedni a leány kezét.

– Mindig ugyanaz. Boldogok vagyunk. Boldog vagyok. Azután… azután pedig maga eltünik előlem…

Olyan hallgatás következett, mintha néma kérdések váltogatták volna egymást.

– Drágám, – suttogta Ethel, – várnunk kell.

Ismét rövid szünet.

– Várnunk kell, – ismételte Lewisham, de nem folytatta. – Isten vele! – mondta azután olyan hangon, mintha eltépte volna a fonalat, mely összefűzte őket.

XVI. Heydinger Alice elmélkedései.

Az út Chelseától Claphamig és South Kensingtól Batterseaig, különösen ha az elsőt némi kitéréssel meghosszabbítják, körülbelül egyenlő távolságú. Egy este, közvetlenül karácsony után ezen az úton Lewishamnak két női kollegája találkozott vele és Ethellel. Lewisham azonban nem vette észre őket, mert épen Ethel arczát nézte.

– Láttad? – kérdezte az egyik leány, kissé csipősen.

– Ha jól láttam, Lewisham volt, – felelte Heydinger Alice, teljesen közömbös hangon.

*

Heydinger Alice szobájában ült, melyet hugai szentélynek neveztek. A szentély alapjában véve egyéniségét visszatükröző lakószoba volt, melynek olcsó, ezüst-rózsás falkárpitja kaczérul kandikált ki a bútorok között. Berendezésének legtekintélyesebb darabjai voltak a szoba közepét elfoglaló íróasztal és az ablak melletti bizonytalanul álló nyolczszegletes kis asztalon elhelyezett mikroszkóp. A fal mellett könnyed diszítésükkel és szerkezeti ingatagságukkal teljesen a női izlésnek megfelelő könyvállványok, rajtuk szépszavú költők, Shelley, Rossetti, Keats, Browning sorozata, Ruskin tekintélyes kötetei, gyűrött papirfedelü szocialista kiadványok, felettük tudományos szakkönyvek és jegyzet-füzetek bőséges változatosságban. A falakon függő képmásolatok esztétikai törekvésekről tettek beszédes tanuságot, de sajátságos összeállításuk folytán benső jelentésüket nehéz lett volna kitalálni. Látni lehetett ugyanis Burne Jones _Venus tükrét_, Rossetti _Angyali üdvözletét_, Lippi _Angyali üdvözletét_ és Watts _Élet szerelmét_ és _Halál szerelmét_. A többi fényképek között szerepelt az előző esztendei vitaegylet tagjainak csoportképe, Lewisham kissé mosolygó arczczal a kép közepe táján, Heydinger kisasszony pedig a lencse sugárkévéjén kívül a jobb szárnyon. Ezúttal Heydinger kisasszony hátat fordított mindezeknek a dolgoknak, fekete lószőrrel tömött karosszékében ült és forró szemekkel, állát tenyerébe támasztva, a tűzbe bámult.

– Már előbb gondolhattam volna, – mondotta magában. – A seance óta teljesen megváltozott… Valami bolti leány…

Keserűen mosolygott.

– Ugy látom, mind egyformák, – elmélkedett. – Azután kissé megtépázva térnek vissza, mint a nő mondja _Lady Windermere legyezőjében_… Talán ő is visszajön. Hacsak tudnám, hogy miért csalt meg? Miért járt el így velem szemben?… Hogy csinosak és szépek legyünk… ez a mi hivatásunk. Melyik férfi habozhat a választásában? A férfi a saját útján halad, saját gondolataiban, saját cselekedeteiben él…

Egy időre megpihent, de arcza fokozódó feszültséget árult el. A hüvelykujját kezdte harapdálni, először lassan, azután gyorsabban. Végül megint keserű szavakban tört ki.

– Mennyi mindent, mennyi nagy dolgot lehet várni tőle. Ügyes, okos és erős… Azután egy csinos arcz akad az útjába! Istenem! Miért is adtál nekem szivet és értelmet?…

Hirtelen felugrott s összekulcsolta a kezét. Arcza eltorzult, de könnyek nem jöttek a szemébe.

Egy pillanatra elhagyta magát. Egyik keze tétlenül lógott, a másikat a kandalló párkányán heverő ásatag csonton pihentette. Merően belebámult a kandalló vörös tüzébe.

– Ha elgondolom, hogy mi mindent végezhettünk volna együtt! Meg kell őrülnöm!… Dolgoztunk, gondolkoztunk és tanultunk volna. Reméltünk és vártunk volna. Megvetettük volna a női kicsinyeskedéseket… Rábiztam volna magamat a férfi erejére… És most úgy kell felébrednem, mint a balga szüzek, akik látják, hogy letellett az életük órája.

Magatartása, arczkifejezése az önmaga iránti szánalomtól meglágyult.

– Minden hiábavaló… üres semmiség… Sohasem leszek már boldog…

A jövőnek nagyszerű látománya, melyet állandóan ápolt magában, egyszerre távolodni és tünedezni kezdett, viszont annál ragyogóbbnak tünt fel, minél jobban elveszett a messzeségben, akárcsak az álom az ébredés pillanatában. Helyét tisztán és élesen elkerülhetetlen elhagyatottságának az érzete foglalta el. Kicsinynek és magányosnak, végtelenül szánalmasnak látta magát nagy kétségbeesésében, mialatt Lewisham szívtelenül elhagyja őt „valami bolti leánynyal“. Kicsordult egy könnycsepp, utána a többi és végigáztatta az arczát. Megfordult, mintha valamit nézni akart volna. A kis karosszék előtt térdre esett és összefüggéstelenül, zokogva könyörületért és erőért esedezett Istenhez.

*

Másnap a biologiai tanfolyamon az egyik leány azt a megjegyzést tette, hogy megint a „lompos Heydinger“ támadt fel. Barátnője körüljártatta tekintetét a laboratoriumban.

– Szomorú kis feltámadás, – állapította meg. – Csakugyan… nem volnék képes a hajamat úgy viselni.

Fürkésző szemmel vizsgálta tovább Heydinger Alicet. Megtehette, mert Heydinger Alice, gondolatokba mélyedve, a deczemberi ködöt bámulta a laboratorium ablakánál.

– Nagyon halavány, – mondta a leány, a ki először beszélt. – Szeretném tudni, hogy a sok tanulástól van-e?

– Egyre megy, ha attól van is, – mondta a másik. – Tegnap megkérdeztem tőle, hogy mik a szilárd részek a metszetben és egyet se tudott megmondani. Egyetlen egyet se.

Másnap Heydinger kisasszony helye üres maradt. Megbetegedett, bizonyára a túlerőltetéstől s betegsége a vizsgálatok után három hétig tartott. Azután újra megjelent, még halványabb arczczal és buzgó, de eredménytelen munkakedvvel.

XVII. A Rafael-teremben.

Majdnem három óra volt és a biologiai laboratoriumban már égtek a lámpák. Az osztály beretvával buzgón metszeteket vagdosott egy páfrány gyökeréből mikroszkopikus vizsgálat czéljaira. Egy békaképű hallgatag fiú, sajátköltséges diák, a ki egyébként nem játszik szerepet ebben a történetben, feszült figyelemmel dolgozott s szerény, némi megerőltetést eláruló kifejezése még a szokottnál is hasonlatosabbá tette a békához. Heydinger kisasszony mögött, a ki megint elhanyagolt és rendetlen volt, mint azelőtt, egy hely üres volt s a mikroszkóp, szétszórt czeruzák és füzetek elhagyatva hevertek az asztalon.

A terem ajtaján ki volt függesztve azoknak a névsora, a kik letették a karácsonyi vizsgálatot. Első helyen az említett békaképű fiú szerepelt; utána Smithers következett és Heydinger Alice két barátnőjének az egyike. Lewisham neve dicstelenül csak a második csoport élén diszelgett, Heydinger kisasszony pedig nem szerepelt a levizsgázottak között; neve után a megjegyzés volt olvasható: „hiányzott.“ A diák így szokta megfizetni a gyöngédebb érzelmeket.

Lewisham ugyanekkor a múzeum Rafael-képeinek szentelt termének tágas magányosságában ült, komor gondolatokba merülve. Keze öntudatlanul kétségbe nem vonható bajuszát huzogatta s különösen azokat a szálakat válogatta ki, melyek elég hosszúak voltak, hogy rághassa őket.

Lewisham a helyzetét igyekezett világosan áttekinteni. Hogy veresége erősen sajgott, még nem nagyon bizonyította lelki higgadtságát. A vereség árnyéka ráborult mindenre, kiirtotta büszkeségének érzetét, befeketítette dicsőségét és mindent más világításba helyezett. A szerelmeskedésnek kedves mozzanata hátraszorult lényének valamelyik rejtett szögletébe. Vad ellenszenvet érzett a békaképű fiú irányában. Úgy érezte, hogy Smithers is megcsalta őt. Haragudott, nagyon haragudott a biflázókra és magolókra, a kik egész időn át az ostoba véletlennek kitett vizsgára való készüléssel gyötörték magukat. Úgy vélte, hogy a gyakorlati vizsga nem volt egészen igazságos, az írásbeli vizsgának egyik kérdése pedig kívül esett a tananyagon. Biverről, Biver tanárról az volt a véleménye, hogy rosszindulatú szamár, nemkülönben Weeks, az adjunktus is. De mindezek a körülmények nem homályosították el ítélőképességét annyira, hogy megfeledkezzék balsikerének igazi okáról, arról, hogy a rendelkezésére álló estéknek, a huszonnégy órából a tanulásra legalkalmasabb időnek legalább a fele részét napról-napra elpocsékolta. Ez a rendszeres időveszteség állandósulni látszott nála. Ez este megint találkozik Ethellel és az esztendő másik felére, a növénytani tanfolyamra is megkezdi a veszedelmek halmozását. Ilyenformán azonban, kelletlenül sorakoztatva egyik bizonytalan mentséget a másik után, teljes világossággal éleződött ki az ellentét az Ethelhez való viszonya és egyéni törekvései között.

Az utolsó két év folyamán minden dolga oly könnyedén sikerült, hogy állandó felfelé emelkedését az életben biztosítottnak látta. Sohasem jutott eszébe, mióta Ethelt felkereste a seance után, hogy e tekintetben bármi veszedelemben is foroghatna. Most azonban erős figyelmeztetést kapott. Megrajzolta magának a felső középosztályhoz tartozó békaképű fiúnak a képét odahaza, kényelmes dolgozószobában, íróasztallal, könyvszekrénynyel, ernyős lámpával, – maga Lewisham fiókos szekrényének felső deszkáján, télikabátban, mindenféle pokróczokba csavart lábát a legalsó fiókba dugva dolgozott, – s mindezen hihetetlen kényelem közepette a békaképű fiú dolgozott, dolgozott, dolgozott. Azalatt pedig Lewisham a ködös utczákon át törtetett Chelsea felé, vagy miután elvált Etheltől, baktatott haza, tele bolondos képzelődésekkel.

Lehiggadt józansággal kezdte átgondolni Ethelhez való egész viszonyát. Gyengédebb érzései háttérbe szorultak, de azért nem áltatta magát hazugságokkal. Szerette a leányt, szivesen volt vele együtt, beszélt vele, de nem ez volt minden vágya. Egy Hammersmithben hallott szónok keserű szavaira gondolt, aki azt panaszolta, hogy a modern czivilizáczió még a házasság elemi szükségét is megtagadja. Az erény vétekre változott. „Félelem és remegés közepette kötünk házasságot, a házasságban a nemiség a nőnek egyetlen szerepe s a férfi akkor jut el szívének vágyához, mikor a szívnek a vágya már kihült.“ Ez a mondás, a mi akkor merő szóvirágnak tetszett, most a keserű valóságnak a köntösében elevenedett meg előtte. Lewisham érezte, hogy elágazó útak előtt áll. Egyik oldalon a hírnév és tekintély ragyogó lépcsője, a melyről kora ifjúkorától kezdve álmodott, a másik oldalon – Ethel.

És ha mindazonáltal mégis Ethelt választja, vajjon minők lehetnek a kilátásai? Mire számíthat ez esetben? Kissé több vagy kevesebb séta! Ethel is, ő is szegény volt, reménytelenül szegény és a leánynak az a szélhámos médium volt a mostohaapja! A mellett a leánynak hiányos volt a műveltsége, nem értette meg az ő munkáját és törekvéseit…

Hirtelen a teljes meggyőződés erejével jött rá, hogy leghelyesebb lett volna, ha a seance után hazamegy és elfelejti a leányt. Miért is érezte azt az ellenállhatatlan vágyat, hogy őt újra felkeresse? Vajjon a képzelete miért fonta körül Ethelt a lehetőségeknek olyan sajátságos szövevényével? Most ő is belebogozódott, őrületesen belebogozódott… Az egész jövőjét feláldozta az utczai szerelmeskedés futó ábrándjainak. Haragosan tépegette a bajuszát.

Egy kép kezdett lerajzolódni előtte, a mint Ethel, misztikus anyja és a kétes ügyességű Chaffery őt, a ki beleakadt egy nem látható hálóba, visszatartják a hírnévhez és tekintélyhez való fényes és sikeres emelkedéstől. Lyukas czipő és a fogatok felfrecscsenő sara lesz az osztályrésze egész életében! A Forbes-érem, az előmenetelnek első lépcsője máris majdnem biztosan elveszett…

De hát miként is gondolhatott volna más egyebet? Már nevelésének körülményei tették őt szerencsétlenné. A középosztály felső rétegeihez tartozó fiatalembereknek ilyen ügyeit a szüleik szokták intézni s őket minden oltalmazza attól, hogy ilyen szerelmi hóbortokba beleessenek, mielőtt függetlenek volnának. Bizonyára ez jobban is van így…

Minden távolodott tőle. Nem csupán a munkája, a tudományos karriér, hanem a vitaegylet, a politikai kilátás és az emberiség érdekében végezendő munkája is… De miért ne tudná határozott lépésre rászánni magát, épen most?… Miért ne magyarázhatná meg az ügyet Ethelnek tisztán és világosan? Vagy miért ne írhatna neki? Ha rögtön írna neki, még az a haszna is volna, hogy az estéjét a könyvtárban töltheti. Meg kell kérnie Ethelt, hogy felejtse el ezeket a sétákat hazafelé, – legalább is a legközelebbi vizsgáig. Ethelnek meg kell érteni őt. Mégis oka volt kételkedni, hogy vajjon megérti-e?… Ez a lehetőség haraggal töltötte el. A helyzet szépítgetése azonban nem mutatkozott czélszerűnek. Ha kifejti neki… De miért fejtegetné ilyenformán? Ethel bizonyára nem az, a ki az észszerűség szavára hallgat.

Lewishamot pillanatnyilag a harag öntötte el.

A séták beszüntetése azzal fenyegette, hogy megvetésben lesz része. A leány majd megvetőleg gondol reá. Ami talán még rosszabb, valahogyan igaza is van neki. De miért volna ő megvetendő? Miért gondolhatna reá megvetéssel? Újra elfogta a harag.

A tekintélyes múzeumi őr, aki lopva figyelte őt és csodálkozott, hogy egy diák miért ül leszögezve a _Lystra áldozata_ előtt, miközben az ajkát, körmét és bajuszát harapdálja s haragos pillantásokat és bősz tekinteteket vet erre a remekműre, azt látta, hogy Lewisham hirtelen elhatározással felpattan, sarkon fordul és gyors léptekkel távozik a teremből. Nem tekintett se jobbra, se balra. A lépcsőn lemenve eltünt az őr szeme elől.

– Elment, hogy máshol kicsit több megrágni való bajuszt keressen magának, – elmélkedett a múzeumi őr. – Úgy ugrott fel, mintha valami megmarta volna.

Néhány pillanatnyi elmélkedés után az őr végig ballagott a termen és szemben a képpel megállt.

– Az alakok kissé nagyok a szoba számára, – állapította meg elfogulatlan szakértelemmel. – De hát ilyen a művészet. Hazudnék, ha elhinném, hogy ez a másik félig ilyen jót tudna pingálni.

XVIII. A haladás barátai találkoznak.

Az ezen elmélkedésre következő estén új világrend kezdődött. Egy asztrakán-szegélyes télikabátba öltözött és kevésbbé ragyogó tekintetű fiatal hölgy egymagában baktatott Chelseaból Claphamba, Lewisham pedig az egyetemi könyvtár rezgő villanyfényében lázas munkálkodást eláruló könyvoszlopok mögött merően nézegetett valamit.

Az új helyzet megteremtése nem ment egészen simán és megmagyarázása nehéznek bizonyult. Ethel nyilvánvalóan nem tudta teljes mértékben felfogni annak jelentőségét, hogy Lewisham a névsorban csak közepes helyre került. „De hát maga egészen jól _átment_“, – mondotta. Az esti tanulásnak a fontosságát se tudta kellően értékelni. „Igaz, hogy én nem tudhattam, – mondta bíráló hangon, – de azt hittem, hogy maga egész nap tanul.“ A séták révén elveszett időt félórára, „alig félórára“ becsülte. Elfelejtette, hogy Lewishamnak először el kellett menni Chelseába és onnan visszatérni a lakására. Megszokott gyengédségét nagyon is szemmel látható bosszankodás váltotta fel. Először Lewishamra, azután, mikor Lewisham védekezett, a sorsra neheztelt.

– Ha kell, hát belenyugszom, – mondta, – ha kell, hát nem bánom, ha nem látjuk is egymást olyan gyakran, – tette hozzá kissé remegő ajakkal.

Lewisham a sétáról nyomott hangulatban tért vissza és este nekiült egy levél szerkesztésének, hogy jobban megvilágítsa a dolgot Ethel előtt. A tudományokkal való foglalkozása azonban prózai stilusát „keménynyé“ tette és a mit suttogni tudott, azt nem tudta megírni. Önigazolásában nem tért el a színtiszta igazságtól, de a hogy Ethel ezt fogadta, azt mutatta, hogy a leány nem tud észszerűen gondolkozni. Lewisham kedélyállapota heves hullámzásokon ment át. Néha kesergő harag fogta el, hogy a leány nem volt képes a dolgokat úgy megítélni, mint ő. Bejárta a múzeumot és képzeletben vitákat folytatott Ethellel, sőt még bántó megjegyzéseket is tett. Utána viszont keserű önfegyelmezésének egész hatalmát és a leány szemrehányó válaszainak az emlékét kellett segítségül hívnia, hogy visszatartsa magát attól, hogy hanyatt-homlok Chelseába rohanjon és férfiatlanul behódoljon.

A dolgoknak ez az új állapota két hétig tartott. Heydinger Alicenak azonban nem volt erre az egész időre szüksége, hogy megállapíthassa azt a változást, melyet a vizsgai balsiker Lewishamban előidézett. Észrevette, hogy az esti séták elmaradtak. Gyorsan rájött arra is, hogy Lewisham valósággal bőszült buzgalommal dolgozott; korán jött és későn távozott. Arczának egészséges üdesége elhalaványodott. Mindennap késő estig vázlatok és szakmunkák hegyei között lehetett látni őt az egyetemi könyvtárnak valamelyik kevésbé légvonatos szögletében s halomszámra készítette a jegyzeteket. Késő este pedig a diákklubban leveleket irogatott, melyek egy claphami papirüzlet közvetítésével jutottak a czímzett kezébe. Ezeket a leveleket azonban Heydinger Alice nem látta. A levelek leginkább rövidek voltak, mert Lewisham a South Kensington divatja szerint azzal hivalkodott, hogy ő nem „szépirodalmár“, noha tudhatta volna, hogy a táviratszerű sorok esetleg néha megsebezhettek egy gyengéd szavakra szomjazó szivet.

Heydinger kisasszonynak az újabb közeledése nem találkozott a régebbi állandó udvariassággal. A régi viszony részben helyreállt ugyan, időről-időre Lewisham elbeszélgetett vele, de azután mint az elszáradt gally, tört meg a társalgásuk. A könyvek kölcsönadása és a Heydinger kisaszszony által kezdeményezett esztétikai nevelés azonban újból megkezdődött. Egy alkalommal a leány elhozott egy könyvet és igéretére igyekezett emlékeztetni Lewishamot.

A könyv Browning költeményeinek a gyüjteménye volt és _Sludge, a médium_ szerepelt benne, benne volt azonban _A szobor és a mellszobor_ is, ez a különösképen a kishitüek számára rendelt olvasmány. _Sludge_ nem nagyon érdekelte Lewishamot, mert ő egészen más képet alkotott magának a médiumokról, elolvasta és sokszor elolvasta ellenben újból a másik költeményt. Ez a lehető legnagyobb hatással volt rá. Közvetlenül elalvás előtt, – szépirodalmat ugyanis mindig ágyban szokott olvasni, mert ott melegebb volt és mert napjaink szépirodalmánál egy kis szundikálás nem olyan veszedelmes, mint a tudománynál, – olvasta ezeket az érzelmeit serkentő sorokat:

„Hetekre hó röppenve szállt felettük, Ifjú szerelmük fénye elfakult. Álmot csupán, nem éltet éltek ők“.

Ennek a magnak a gyümölcse volt az az álom, melyet azon az éjszakán álmodott. Az álom tárgya Ethel volt és hosszú várakozás után végre az esküvő előtt állottak. A karjában tartotta őt. Hozzáhajolt, hogy megcsókolja. Ekkor hirtelen azt látta, hogy Ethelnek az ajka ránczos, a szeme megfakult és ránczok barázdái húzódnak végig az arczán. Ethel megöregedett, elviselhetetlenül megöregedett! Borzongva ébredt fel és ébren, nyomasztó érzések között feküdt reggelig, elmélkedve a szakításon, a leányon, ki magányosan járja a sáros utczákat, az elmaradt napokon, melyeket elvesztett és a körülményeken, melyek ellene szóltak az élet küzdelmében. Látta a leplezetlen valóságot, a karriér valószinűtlenségét, Ethellel együtt pedig a teljes reménytelenségét. Világos volt, hogy e kettő között kell választani. Vagy ingadozzék és veszítse el mind a kettőt? Boldogtalansága annak a haragnak adott helyet, amely mindig követni szokta a meghiusult reményeket…

Ezt az álmot követő napon történt, hogy Parksont oly gorombán megsértette. A sértés _a haladás barátainak_ egy összejövetele után történt, melyet Parkson lakásában szoktak tartani.

A mai angol diákságnak egyik osztálya sem képviseli a megfelelő életmód és az igazi gondolkodni tudás nemes ideálját. A mi csodálatos vizsgarendszerünk véges-végig a legmagasabbtól a legalacsonyabbig lehetővé teszi a minél csekélyebb gondolkodást. A south-kensingtoni diákoknak az életmódja azonban minden körülmények között ki nem elégítő és csak nagyon esetlegesen mutatnak törekvést a társadalmi élet jelenségeinek megismerése iránt.

E törekvésnek egyik jele volt a haladás barátainak, egy egyesületnek az időszakos összejövetele, mely Lewishamnak a szoczializmusról tartott előadása nyomán létesült. Valamennyien egyetértettek abban, hogy nagy munkát kell végezni, hogy a világot jobbá tehessék, egyelőre azonban még a döntő cselekedetek ideje nem érkezett el.

A tagok Parkson lakásában szoktak találkozni, mert a haladás barátai között Parkson, aki whitworthi diák volt és száz fontja volt évenkint, volt egyedül elég gazdag ahhoz, hogy külön dolgozószobája legyen. A haladás barátai különböző korúak voltak, de legnagyobbrészt igen fiatalok. Néhányan dohányoztak, mások füstölés nélkül tartották a pipát kezükben, inni azonban kávét kivéve nem szoktak, mert az meghaladta az anyagi erejüket. Dunkerley, egy külvárosi iskolának kisegítő tanára és Lewishamnak volt kollégája Whortleyban, Lewisham ajánlása alapján vett részt az összejöveteleken. Valamennyien vörös nyakkendőt viseltek, kivéve Bletherleyt, aki narancssárgát viselt, hogy mutassa művészi érzékét és Dunkerleyt, akinek a nyakkendője fekete volt kék pettyekkel, minthogy a kis magániskolák segédtanárainak adni kell a külső megjelenésükre. Az ügyrendjük annyiból állott, hogy bárki annyit beszélt, amennyit a többiek el tudtak szenvedni.

Rendesen a szoczializmusnak saját maga által kinevezett Luthere, – nevetséges Lewisham! – vázolta a tárgyat, vagy azt, amit annak lehetett nevezni, ezen az estén azonban nyomott hangulatban is figyelmetlen volt. Lábát a karosszék támlájára vetve ült, ezzel is jelezve a lelkiállapotát. Egy csomag algíri czigaretta – húsz darab ára öt pence – volt a zsebében és úgy látszott, mintha az volna a legfőbb törekvése, hogy még az est folyamán valamennyit elszívja. Bletherley volt soron, hogy „A nő és a szoczializmus“ czímen tartson előadást. Shelley munkáinak egy testes amerikai kiadását és Tennysonnak egy kötetét hozta magával; mindkettő a megjelölt helyeken hemzsegett a papirnyelvektől. A monopoliumok megszüntetése mellett foglalt állást és bölcsődékkel akarta helyettesíteni a családot. Előadása, a hol nem volt dagályos, ott kenetteljes volt és nézetei szemmelláthatóan nem találkoztak tetszéssel.

Parkson lancashirei származású és hitbuzgó quaker volt; egyéniségét harmadik tényező gyanánt Ruskin tette teljessé, kinek munkái és frazeologiája teljesen betöltötték őt. Kifejezett rosszalással hallgatta Bletherleyt és erélyesen védelmére kelt a hitvesi hűség ősi hagyományának, melyet Bletherley a házasság monopolisztikus intézményének nevezett.

– A szerelem és hűség tiszta és egyszerű régi elmélete elég nekem, – mondta Parkson. – Ha mi ennek az ellenkezőjével beszennyezzük a mi politikai mozgalmunkat…

– Te azt hiszed, hogy megvan még? – vetette közbe Lewisham, a ki első ízben szólalt meg ezúttal.

– Micsoda?

– A tiszta és egyszerű régi elmélet. Ismerem az elméletet. Hiszek az elméletben. Bletherley olyan szellemes, akárcsak Shelley. De ő is csak elméletet állít fel. Tegyük fel, hogy a férfi találkozik azzal a bizonyos nekirendelt leánynyal. Az elmélet azt mondja, mindegy, hogy mikor. Nagyon fiatalon találkoznak. Beleszeret. Minden nehézséggel daczolva nőül veszi. A szerelem nem törődik az akadályokkal. Ez az elmélet. Nagyszerű egy olyan ember számára, a ki száz fontot kaphat az apjától évenkint. De hogy lehet ezt alkalmazni egy boltossegédre?… Vagy hogy lehet alkalmazni egy kisegítő tanárra, mint Dunkerley?… Vagy akár… reám?

– Ilyen esetekben önmegtagadást kell gyakorolni, – mondta Parkson. – Hinni és bízni kell. A férfi, a ki érdemes arra, hogy szeressék, érdemes arra is, hogy várjanak rá.

– Érdemes arra, hogy megvárják, míg megöregszik? – kérdezte Lewisham.

– Az ember küzdelemre van rendelve, – szólt közbe Dunkerley. – Ne törődj a nehézségekkel, Lewisham. A létért való küzdelem kemény és kegyetlen és mégis ezt mondom. Ketten tegyék össze az erejüket, és szövetkezzenek a boldogságra. Ha egy leány, a kit én akarok elvenni, így gondolkozik, holnap elvenném. Pedig a piaczi értékem hetven font adósság.

Lewisham mohón, hirtelen érdeklődéssel nézte Dunkerleyt.

– Megtennéd? – kérdezte. Dunkerley arczát könnyű pirulás futotta el.

– Minden gondolkozás nélkül. Miért nem?

– De hogy élnétek meg?

– Az későbbi kérdés. Ha…

– Nem érthetek önnel egyet, Dunkerley úr, – mondta Parkson. – Nem tudom, hogy olvasta-e ön a _Sesam és liliom_-ot, abban azonban sokkal jobban ki van fejtve, semmint arra az én szavaim képesek volnának, hogy mi az asszony helyzetének az ideálja…

– A _Sesam és liliom_ badarság, – szakította félbe Dunkerley. – Nem a mi esetünk. Általában Ruskin nem az. Tulságos sok névelő és diszítő jelző. Nagyszerű angolság, kétségtelenül, de nem az én stílusom. Olvassák a fűszernagykereskedők leányai, ha finomodni akarnak. Nekünk nincs módunkban, hogy finomodjunk.

– De te csakugyan elvennél egy leányt…? – kérdezte Lewisham, példátlan csodálkozással szemlélve Dunkerleyt.

– Miért nem?

– És mivel…? – habozott Lewisham.

– Évi negyven fonttal. Feltétlenül!

Egy fiatalember szólt közbe, aki eddig hallgatott és rekedt hangon mondta:

– Vegyük figyelembe a leányt…

– De mire való a házasság? – kérdezte Bletherley, a nélkül, hogy figyelemre méltatták volna.

– Megbocsássanak, de mégis nagy dolog, ha valaki megkéri egy leány kezét… – kezdte újból Parkson.

– Nem úgy van. Ha a leány rátalált a férfire, a férfi pedig a leányra, együtt van a helyük. Mire való volna a puszta sóvárgás? A dolog kölcsönös. Küzdjenek együtt.

– Helyes! – mondta Lewisham hirtelen meghatottsággal. – Igazi férfi módjára beszélsz, Dunkerley. Kössenek fel, ha nem igaz.

– Az asszonynak a helye, – próbálta magyarázni Parkson, – az otthon. De ha nincsen otthon…! Azt tartom, hogy a férfi, ha kell, küzdjön hét évig, mint Jákob tette Rachelért, fékezze meg a szenvedélyét, hogy az otthont kényelmessé és édessé tegye a nő számára…

– Ketrecz a kis háziállat számára, – mondta Dunkerley. – Nem… én _asszonyt_ akarok elvenni. A női nem mindig részt vett a létért való küzdelemben, nem is volt a kárára, mindig része is lesz benne. A legnagyszerűbb gondolat – a létért való küzdelem. A nő, a ki nem küzd a férfi oldalán, hozzá hasonlóan, a nő, a kit csak kitartanak, etetnek és ruháznak…

Habozott, mintha nem tudná befejezni a mondatát.

Egy szeplős képű fiú, a ki hatalmas pipát tartott a fogai között, valami bibliai kifejezést idézett.