Part 2

De este, a templomba vezető úton, Frobisherék és vendégük akkor mentek át a piacztéren, mikor ő diákjainak menetével a nyugati oldalra kanyarodott. A vendég világos új ruhát viselt, mintha már húsvét lett volna és sötét hajtól körülvett arcza az üdeség és barátság sajátos vegyülékétől ragyogott. Szendén nézett Lewisham úrra. Lewisham bátortalan volt és majdnem megszakította az ismeretséget. Azután lekapta kalapját, olyan emeléssel, mintha Frobishernének szólna. Az üdvözlést, mely kissé meglepő lett volna, egyik hölgy sem vette észre… E pillanatban a kis Sieldons leejtette a zsoltáros könyvét, lehajolt, hogy felvegye és Lewisham majdnem orra bukott rajta… Sötét kétségbeesés hangulatában lépett a templomba.

A vigasztalódás azonban nem sokáig váratott magára. Mikor helyet foglalt, „_ő_“ félreérthetetlenül felpillantott a karzatra, mikor pedig Lewisham úr az imához letérdelt és átpillantott az ujjai között, megint látta, hogy felnéz. Bizonyára nem nevette ki őt.

E napokban lelkivilágának nagy része még teljesen ismeretlen terület volt Lewisham úr előtt. Egyebek között azt képzelte, hogy még ugyanaz a következetes, intelligens emberi lény, mint azelőtt, noha bizonyos behatások alatt nem volt már okszerűen gondolkozó és fegyelmezett, hanem tisztán képzelődő és érzelmi egyéniség. A zene példának okáért egészen magával ragadta és különösen a sok egyszólamú hangnak a hatása rendes lelkiállapotából az átfinomodott érzések hangulatába emelte. Az esti istentisztelet a whortleyi templomban pedig – az esti istentiszteletnél miseruhát viseltek, – a karének és ének, a nagyszámú gyertya lángjának bizonytalan ragyogása, a gyülekezet sokaságának összeolvadása odalent, a térdelés, felállás, a menydörgésszerű válaszok, állandó kábulatba ejtették. Mindez megkapta őt, vagy ha úgy tetszik, életének prózáját költészetre fordította. A véletlen pedig, mely e perczben segítségére jött a természetanyának, a megfelelő sugalmazást csendítette meg nagyon fogékony fülében.

A második ének nagyon egyszerű és népies volt; a hit, remény és könyörület szerepelt benne és minden verse a _szerelem_ szóra végződött. Hosszan elhúzva, szinte egybeolvadóan hangzott:

– A szemha…tárról a hit elve…szeett, A remény ke…elyhe megürese…deett, Annál tündök…lőőbb lett a szee…retet. Azért ne hagyj el, égi szerelem.

A refrén harmadik ismétlésénél Lewisham letekintett a szószék felett és egy rövid pillantásra találkozott a leány tekintetével…

Hirtelen abbanhagyta az éneklést. Lent a tömött arczsorok érzete nyomasztólag hatott rá és nem mert ujból a leányra tekinteni. Ugy érezte, hogy a vér elönti az arczát.

Szerelem! A legnagyobb dolog mindenek között. Drágább, mint a hír. Drágább, mint a tudás. A nagy felfedezés igy dagály módjára öntötte el lelkét, együtt áradva az ének hangjaival s az együttérzés pirjának a hullámával öntötte el az arczát. Az istentisztelet hátralevő része csak különös háttér volt ehhez a nagy valósághoz, különös háttér volt, mely némileg csodálkozásra is szolgáltatott okot. Lewisham úr szerelmes volt.

– Amen! – hangzott alulról. Lewisham annyira el volt mélyedve, hogy azon vette észre magát, hogy az egész gyülekezet már ismét elfoglalta helyét s ő még mindig áll, szinte megkövülten. Gépiesen leült, olyan zajjal, hogy azt képzelte, hogy az egész templom visszhangzik tőle.

Mikor kiléptek a kapuboltozat alól a sötétedő éjszakába, úgy vélte, hogy mindenütt ugyanazt az arczot látja. Ugy rémlett, hogy a leány előttük halad és siettette a fiúkat, hogy megelőzzék. A gyerekek keresztül törtettek a hazafelé törekvő sötét embertömegen… Megemelje megint a kalapját?… De Hopbrow Susie volt előtte fehér ruhában, – a holló a galamb tollazatában. A megkönnyebbülés és elkedvetlenedés sajátságos vegyülékét érezte. Ez este találkozásra már nem lehetett számítani.

Az iskolából a lakására rohant. Sürgős szükségét érezte, hogy egyedül legyen. Felment a lépcsőn kis szobájába és leült a felfordított láda előtt, melyen Butler Analogiája feküdt kinyitva. Ahhoz a hiábavalósághoz azonban, hogy a gyertyát meggyujtsa, már nem folyamodott. Hanyattdőlt és túláradó boldogsággal bámult a vikárius kertje fölött felbukkant magányos csillagra.

Összegyűrt papirlapot vett ki a zsebéből, teleirva a fiatalabb Frobisher fiuéhoz nagyon hasonlatos irással, kiegyenesítette és gondosan kisimította és némi szüzies habozás után kincsét ajkához szorította. A _Vázlat_ és az órarend úgy lógtak a sötétségben, mintha önmaguk kisértő szellemei lettek volna.

Mundayné háromszor hivta Lewishamot a vacsorához.

Étkezés után rögtön elhagyta a házat és a csillagok alatt addig kóborolt, mig a városka mögötti dombra jutott, a honnét láthatta Frobisherék házát. Megállapította, hogy az egyetlen világos ablak csak az _övé_ lehet. Az ablakfüggöny mögött pedig Frobisherné, harmincznyolcz éves, papirtekercsre göndörítette a haját, – papirt használt, mert azt jobbnak tartotta a haj számára, – közben pedig szaggatva egyes szomszédokról vitatkozott Frobisher úrral, a ki már ágyban feküdt. Azután az asszony felemelte a gyertyát, hogy arczszinének fakulását megvizsgálja, mely kedvetlen érzéssel töltötte el.

Odakint pedig Lewisham úr, tizennyolcz éves, jó félóráig leste a narancsvörös téglalapot, mignem eltünt s a ház fekete sötétségbe merült. Azután mélyen felsóhajtott és valóban csodás hangulatban tért haza.

Másnap reggel ismét szokott komolysággal ébredt, de nem emlékezett tisztán az esti eseményekre. Tekintete az órára esett. Az óra hatot mutatott s így nem hallotta a csengést, a mi annak volt a következése, hogy az ébresztőt nem húzta fel. Egyszerre kiugrott az ágyból és legjobb nadrágjára taposott, mely alaktalanul a földön hevert, a helyett, hogy rendesen a székre lett volna akasztva. Miközben a fejét szappanozta, az ismétlés szabályainak megfelelően, az előző este olvasottakat igyekezett emlékezetébe idézni. De bár minden erejét megfeszítette, nem sikerült neki. Csak akkor ébredt a valóság tudatára, mikor az ingébe bujt. A rejteke alatt mozgó fej hirtelen megállt és ingujjai, melyből a karok még hiányzottak, abbanhagyták a lóbálózást egy pillanatra…

Azután a feje lassan előtünt. Arcza csodálkozó kifejezést árult el. Emlékezni kezdett. Ugy emlékezett, mintha kellemetlen felfedezést tett volna, a meghatottságnak minden árnyalata nélkül. A kora reggel szinárnyalatok nélküli világossága és romantika nélküli szintelensége uralkodott rajta…

Igen. Már teljesen tisztán emlékezett. Előző este az olvasás elmaradt. Szerelmes volt.

Ez a megállapítás valami idegenszerű megdöbbenést váltott ki belőle. Egy darabig kővé meredten állt, azután tétován az inggombját kezdte keresni. A _Vázlat_ előtt megállt és bámészkodva nézte.

IV. Összeránczolt szemöldökök.

– Akárhogyan is, dolgozni kell, – mondta Lewisham úr.

A szabadban való tanulásnak az előnyei azonban soha ilyen élénk formában nem kinálkoztak. Reggeli előtt félórát olvasott a szabad ég alatt az üres telkek során, közel a Frobisherék házához, reggeli után és iskola előtt a fasoron ment végig, könyvvel a kezében, kerülővel a fasoron át ment haza az iskolából s ugyanígy tért vissza harmincz perczczel a délutáni iskola előtt. Mikor Lewisham úr nem a könyvének felső széle fölött nézelődött ennek a szabad levegőn való tanulásnak az ideje alatt, rendesen válláról visszafelé pislogott. Végre meglátta, a kit akart, de…

A szeme csücskéből pillantotta meg, de tüstént megfordult, úgy szinlelve, mintha nem vette volna észre. Egész lényét hirtelen izgatottság árasztotta el. Keze nagyon szorosan markolta meg a könyvet. Többször már nem nézett hátra, de nagyon lassan és kimérten lépegetett, miközben egy ódát olvasott, melyet élete árán sem tudott volna lefordítani és feszülten figyelt a leány közeledésére. Végre, végtelen hosszúnak tetsző idő után halk léptek zaja és szoknyasuhogás hallatszott a háta mögött.

Ugy érezte, mintha vas-harapófogó kényszerítette volna előre a fejét.

– Lewisham úr, – hangzott közvetlen mellette. Inkább ösztönszerű mozdulattal megfordult. Esetlenül lekapta a sapkáját.

A feléje nyujtott kezet pillanatnyi meghökkenés után megfogta s addig tartotta, mig csak a leány ki nem vonta az övéből.

– Nagyon örvendek, hogy találkoztunk, – mondta a leány.

– Én is, – felelte Lewisham egyszerűen.

Egy sokat kifejező pillanatig szemben állottak egymással. Azután a leány egy mozdulatával jelezte, hogy vele szándékozik végigmenni a fasoron.

– Nagyon szerettem volna – mondta a leány a czipőjét nézegetve, – megköszönni magának, hogy elengedte Teddy büntetését. Ezért akartam önnel találkozni.

Lewisham az első lépést tette mellette.

– Furcsa, ugyebár furcsa, – folytatta a leány, Lewisham úrra tekintve, – hogy megint ugyanezen a helyen találkozunk. Azt hiszem, itt volt… igen… Pont ezen a helyen találkoztunk.

Lewisham úrnak a nyelve megbénult.

– Gyakran szokott erre jönni? – kérdezte a leány.

– Igen, – felelte Lewisham és hangja különös módon rekedt volt, mikor beszélt. – Nem… nem. Azaz hogy… legalább is nem gyakran. Néha-néha. Tudniillik nagyon szeretem olvasásra az ilyen helyeket. Itt mindig nagy a csend.

– Bizonyára sokat szokott olvasni?

– A ki tanít, annak szüksége van rá.

– De ön…

– Én egyébként is szivesen olvasok. És ön?

– Én is nagyon szeretem az olvasást.

Lewisham úr nagyon örült, hogy a leány szereti az olvasást. Bizonyára kellemetlenül érintette volna, ha másként válaszol. De a feleletében őszinte meggyőződés volt. _Szereti_ az olvasást! Ez nagyon kellemesen hatott rá. Igy bizonyára némileg őt is meg fogja érteni.

– Mindenesetre én nem vagyok olyan okos, – folytatta a leány, – mint mások sokan. És azokat a könyveket kell olvasnom, a melyeket másoktól kapok.

– A mi azt illeti, úgy vagyok vele én is, – mondta Lewisham. – Olvasta Carlylet?…

A beszélgetés ilyenformán szépen megindult. Egymás mellett haladtak a himbálózó ágak alatt. Lewisham urat ragyogó érzések töltötték el, melyeket csak az az aggodalom árnyékolt be, hogy esetleg valamelyik diákja az útjokba talál botlani… A leány nem olvasott „sokat“ Carlyleből… Pedig mindig szerette volna, már kis leány korától kezdve, hisz oly sokat hallott róla. Tudta, hogy nagy író, hogy igazán nagy író. Mindaz, a mit olvasott tőle, nagyon tetszett neki. Ezt nyugodtan mondhatta. Azonkívül látta a Carlyle-házat Chelseaben.

Ez a körülmény Lewisham úrra, kinek ismeretei Londonról hat vagy hét különálló nap kirándulási tapasztalatain alapultak, mély benyomást tett. Szinte bizalmas kapcsolatot látszott létesíteni a leány és a tekintélyes irodalmi személyiség között. Eddig soha teljes elevenségében nem érzékelte fel, hogy az ilyen nagy íróknak is van igazi lakóhelyük. A leány nehány leíró vonást rajzolt meg előtte, a mi a házat rögtön megfoghatóvá és felérzékelhetővé tette. Ő maga nem messze, mint mondta, gyalogjárásnyi távolságra lakik a háztól, Claphamban. Lewisham úr nyomban elfeledkezett homályos tervéről, hogy a _Sartor Resartus_-t kölcsön adja és a leány otthona tekintetében igyekezett kiváncsiságát kielégíteni.

– Clapham… az ugyebár Londonban van? – kérdezte.

– Igen, – felelte a leány, de otthoni körülményeiről további részletezésekbe nem bocsátkozott, csak általánosságban tette hozzá: – Nagyon szeretem Londont, különösen télen.

Azután tovább dicsérte Londont, a közkönyvtárakat, az üzleteket, a nagy embertömegeket, a lehetőséget, „hogy mindenki azt tegye, a mi neki tetszik“, a hangversenyeket és szinházakat, melyekbe el lehet járni. Beszéde szerint nagyon jó társaságban foroghatott.

– Ott mindig van valami látnivaló, még ha csak sétálni megy is az ember, – tette hozzá, – itt pedig nincs egyéb szórakozás, csak ostoba regények olvasása. És ezek is már rendesen nem újak.

Lewisham úr sajnálkozva volt kénytelen a kulturának és szellemi tevékenységnek hiányát Whortleyban beismerni. Ez a beismerés borzasztóan éreztette alárendeltségi érzését a leánynyal szemben. Mindezzel csak könyvmolyságát és bizonyítványait tudta szembeállítani, – a leány pedig ismerte a Carlyle-házat!

– Itt, – mondta a leány, – másról nem is beszélnek, csak pletykákról. – Ebben nagyon igaza volt.

A kerités kapujánál, mely mögött az ezüsthajtású és aranyos himporú fűzfák váltak el ragyogva az ég kékjétől, ösztönszerű együttérzéssel megfordultak és visszafelé irányozták lépteiket.

– Itt nekem egyszerűen senkim sincs, a kivel beszélhetnék, – mondta a leány. – Nincs senkim, a kivel beszélni tudnék.

– Remélem, – mondta Lewisham nagy elhatározás hangján, – hogy esetleg, a míg itt marad Whortleyban…

Hirtelen megállt és a leány Lewisham tekintetének az irányában egy nagy fekete alakot látott közeledni.

– Azt hiszem, – fejezte be Lewisham félbemaradt mondatát, – még valószinűleg lesz alkalmunk, hogy találkozzunk.

Épen ajánlani akarta a leánynak, hogy megállapodva valahol találkozzanak. A folyó partján kanyargó kedves ösvény lebegett előtte. De Bonover György úrnak, a whortleyi földesúri iskola igazgatójának a látóhatáron való megjelenése zavarba hozta és lehűtötte. Kétségtelenül a jóindulatú véletlen volt az, a mely a fiatal pár találkozását megrendezte; Bonover urat illetőleg azonban bűnös elővigyázatlanságot látszott tanusítani. A véletlen nem tette meg kötelességét, Lewisham úr pedig a legkellemetlenebb érzések közepette találta magát szemben egy olyan társadalmi rendnek a tipikus képviselőjével, a mely _inter alia_ nagyon nem szivesen látja a nőtlen kisegítő tanítóknak más nemhez tartozó egyénekkel való érintkezését.

– … valószinűleg lesz alkalmunk, hogy találkozzunk, – ismételte Lewisham úr elbátortalanodva.

– Remélem, – felelte a leány.

Szünet. Bonover úr egész alakja, különösen pedig a bozontos fekete szemöldökpár, melynek összeránczolása a felfokozott csodálkozást látszott kifejezni, veszedelmesen közeledett.

– Bonover úr az, a ki ott jön? – kérdezte a leány.

– Igen.

Ujabb szünet.

Vajjon megáll és megszólítja őket Bonover úr? Mindenesetre ennek a rettenetes hallgatásnak végét kellett szakítani. Lewisham úr elméjében valami megjegyzés után kutatott, a mivel palástolja gazdájának közeledését. Meglepetve kellett azonban tapasztalnia, hogy az agya olyan üres, mint a sivatag. Rettenetesen erőlködött. Ha csak beszélgetni tudnának, ha csak némi könnyebbséget mutathatnának! De ez a teljes elnémulás valósággal olyan, mint a bűnösség beismerése.

– Gyönyörű nap van ma, – mondta végre Lewisham úr, – ugyebár?

A leány ráhagyta:

– Valóban.

Bonover úr elhaladt mellettük. Homlokát jelentősen összeránczolta, mintha valamit mondani akarna, ajkát pedig kifejezésteljesen összeszorította. Lewisham úr megemelte kollegiumi sapkáját. Csodálkozására Bonover úr erősen megkülönböztetett köszönéssel válaszolt, púpos formájú kalapjával széles ívet rajzolt le, kutató, helytelenítő tekintete egy pillanatra rája szegeződött, azután tovább ment. Lewisham elbámészkodott a kölcsönös ismeretségük folyamán szokásos fejbólintás ilyetén megváltozásának láttára. A rettenetes inczidens ezzel egyelőre véget ért.

Pillanatnyilag azonban bizonyos felháborodás fogta el. Végeredményben Bonover úrnak vagy akárki másnak mi köze van, ha ő egy leánynyal beszél, ha neki úgy tetszik? Elvégre, ha tudni akarja, ők be lehetnek egymásnak mutatva. Például a kis Frobisher mutathatta be őket. Mindamellett Lewisham úrnak tavaszi hangulata fagyosra változott. A társalgás további folyamán nagyon ostobának érezte magát és a vállalkozási szellemnek kellemes érzése, a mely ösztökélte és egyúttal csodálkozással töltötte el előzőleg, mértéktelenül összezsugorodott. Boldognak, határozottan boldognak érezte magát, mikor az ügy véget ért.

A park kapujánál a leány kezét nyujtotta.

– Bocsásson meg, ha megzavartam az olvasásában, – mondotta.

– A legkevésbbé sem, – mondta Lewisham úr kissé felmelegedve. – Régen nem társalogtam ilyen kellemesen.

– Tudom, hogy az etikett ellen vétettem, mikor megszólítottam, de annyira szükségét éreztem, hogy köszönetet mondjak önnek…

– Szót sem érdemel, – felelte Lewisham úr, a kinek titokban imponált az etikett kifejezés.

– Isten önnel.

Lewisham úr habozva állt a park kapujánál, azután visszafordult a fasorba, hogy ne lássék úgy, mintha nyomon követné a leányt a West Streetbe.

Miközben pedig távolodott tőle, eszébe jutott, hogy se könyvet nem adott neki kölcsön, a mint tervezte, sem pedig nem állapodott meg, hogy újból találkozzanak. Pedig a leány bármely pillanatban felcserélheti Whortleyt a claphami élet vázolt kellemetességeivel. Megállt és határozatlanul tétovázott. Utána szaladjon? Eszébe jutott azonban Bonover úr talányszerű arczkifejezése. Úgy vélte, hogy a leányt követni nagyon is szembeötlő volna. De mégis talán… Így állt dicstelen habozás közepette, miközben múltak a másodperczek.

Mikor hazaért a lakására, Mundaynét már az ebéd közepén találta.

– Maga elvisz valami könyvet magával, – mondta Mundayné, a ki anyai érdeklődéssel viseltetett iránta, – azután olvas, olvas és egyáltalán nem gondol az időre. Így félig hidegen kell megenni az ebédjét és ideje sem marad, hogy rendesen megeméssze, mielőtt elmegy az iskolába. Így egészen tönkreteszi a gyomrát, meglássa.

– Ne tessék félteni a gyomromat, – felelte Lewisham, felriadva zavaros és láthatólag komor elmélkedéseiből, – az az én bajom.

A szavai majdnem haragosan hangzottak.

– Én mégis azt hiszem, hogy a jól működő gyomor mindig többet ér, mint a teli fej, – válaszolt Mundayné.

– Én másként vélekedem, – mondta kurtán Lewisham úr és ismét visszasülyedt komor hallgatásába.

– Ifjúság, meggondolatlanság, – motyogta Mundayné az orra alatt.

V. Habozások.

Bonover úr, teljesen mérlegelve az esetnek megfelelő szemrehányást, délután, mikor Lewisham a krikettre ügyelt fel, váratlanul felbukkant. A beszélgetés bevezetése gyanánt nehány megjegyzést tett az első tizenegy játékának kilátásaira, melyeknek során Lewisham egyetértett vele, hogy a kis Frobisher nagyon jó formát mutat ebben a szezonban.

Szünet következett. Az igazgató hümmögött.

– Ha jól tudom, – mondta, mintha még mindig az előbbi társalgást folytatná és a játékra ügyelne, – ön _idegen_ Whortleyban?

– Igen, – felelte Lewisham. – Nem vagyok idevaló.

– De már kötött ismeretségeket a szomszédok között?

Lewisham úr zavartan köhögött, füle – az az átkozott fül – pedig elvörösödött.

– Igen, – felelte habozva, – igen, már vannak ismerőseim.

– Idevalók, ugyebár?

– Igen, azaz nem. Tulajdonképen nem.

A vörösség Lewisham füléről átterjedt az arczára.

– Egy fiatal hölgygyel láttam önt társalogni a fasorban, – mondta Bonover úr. – Az arcza némileg ismerős volt. Ki volt, ha szabad kérdeznem?

Megmondja, hogy a leány Frobisherék rokona? Ez esetben Bonover úr szokott álnokul barátságos módján még beszélni talál Frobisherékkel és a dolog a leánynak lesz kellemetlen.

– A… anyámnak egy régi ismerőse, – felelte Lewisham úr alig hallható hangon, elpirulva a saját becsületességén elkövetett erőszakon. – Tulajdonképen csak egyszer találkoztam vele Salisburyban.

– Hol?

– Salisburyban.

– Hogy hivják?

– Smith, – felelte Lewisham kissé elhamarkodottan, de már egyuttal meg is bánta a hazugságot, mely elhagyta az ajakát.

– Szép ütés volt, Harris! – kiáltotta Bonover és tapsolni kezdett. – Szép ütés volt!

– Harris jól játszik, – mondta Lewisham.

– Igen, – hagyta helyben Bonover. – De mit is akartam mondani az imént?… Igen! Azt hogy milyen csodálatos hasonlóságok vannak a világon. Itt van valami Henderson, vagy Henson kisasszony, Frobisheréknél megszállva… ugyanebben a városkában, a ki olyan, mintha valóságos mása volna annak a…

– Smith kisasszonynak, – mondta Lewisham és érezte, hogy az előbbi pirosság megint elönti az arczát.

– Nagyon furcsa, – jegyezte meg Bonover és gondolatokba mélyedve szemlélte Lewishamot.

– Tényleg furcsa, – dadogta Lewisham, miközben átkozta a saját ostobaságát és elfordította a tekintetét.

– Nagyon… nagyon furcsa, – ismételte nyomatékosan Bonover. – Valóban nem vártam volna öntől, Lewisham úr, – tette hozzá, már az iskolaépület felé irányozva a lépteit.

– Mit, igazgató úr?

De Bonover úr úgy tett, mintha már nem hallotta volna a kérdést.

– A fene! – mondta Lewisham úr. A kifejezés mindenesetre kifogásolható volt és Lewisham úr ekkoriban ritkán is használta. Majdnem azon volt, hogy utána megy az igazgatónak és megkérdezze, hogy kételkedik talán a szavában. Tulságosan nyilvánvaló volt azonban, hogy micsoda feleletet kaphat a kérdésére.

Egy pillanatig határozatlanul állott, azután sarkon fordult és nekivadult léptekkel indult hazafelé. Izmai remegtek, a mint ment, arcza pedig idegesen rángatózott. Lelkének vihara végül haragvó méltatlankodásban csillapodott le.

– Az ördög vitte volna el! – adta elő Lewisham úr érveit a hálószoba bútorainak. – Hogy az ördögbe nem törődik inkább a saját dolgaival?… Törődjék a saját bajával! Mi köze az én dolgaimhoz! – harsogta a mosdóállványnak.

A mosdóállvány nem is törődött Lewisham úrral.

– Túlbecsüli a hatalmát, tisztelt uram, – mondta Lewisham kissé elcsendesedve. – Értse meg, hogy magam ura vagyok az iskolán kivül!

Mindamellett a Bonover úr intése után négy napig és néhány óráig Lewisham úr annyiban megszivlelte az esetet, hogy abbanhagyta a szabadban való tanulást és csökkenő sikerrel küzködött, hogy az időbeosztás szellemét és betűit kövesse. Túlnyomó részben csak kinlódott a felhalmozódott feladatokkal, nagyon lanyha energiával végezte őket, vagy kinézegetett az ablakon. A magának előlegezett hirnév azt suttogta, hogy az ujabb találkozás és beszélgetés a leánynyal akadály, gát és zavaró körülmény az egyetemre való készülésének munkájában, teljes lerombolása minden önfegyelemnek s kénytelen volt beismerni ennek a belső hangnak teljes igazságát. Szerelmesnek lenni csak ostobaság lehet és a szerelem másutt nem is lehet, csak a hitvány regényekben. Viszont felvillant előtte egy szempár tekintete a szalmakalap karimájának árnyában és elemi erővel vonta őt maga felé. Csütörtökön, mikor visszatérőben volt az iskolából, távolról látta a leányt, de tüntetőleg másfelé tekintve sietett őt elkerülni. Ez volt azonban a forduló pont. Elfogta a szégyenérzés. Pénteken a szerelembe vetett hite megint forró és erős volt, szive pedig telve megbánással az elvesztett napokért.

Szombaton reggel a leány képe annyira élénken állt előtte, hogy még a legjobban előadható tárgynak, az algebrának a tanításában is folyton megzavarta. Az iskolai órák befejeztével megfogamzott az elhatározása és a hirnév hanyatt-homlok menekülni volt kénytelen. Délután elmegy és bármiként is találkozik és beszél a leánynyal. Bonover csak egy pillanatra jutott eszébe, hogy megint elűzze magától. Különben is… Bonover úr kora délután aludni szokott.

Igen, elmegy, megkeresi és beszél a leánynyal. Semmi sem tarthatja vissza.

Mihelyt ez az elhatározás megfogamzott benne, képzelődése valósággal izzani kezdett, hogy mi mindent mondjon neki, hogy miként viselkedjék és határozatlan, kedves álomképek tömege rajzott az agyában. Ezt mondja, azt mondja, tulajdonképen nem mond semmit, csak egész mindenségét a szerelmesnek csodálatraméltó érzése tölti be. Micsoda komondor tartotta oly sokáig távol tőle! Mire is gondolt ő tulajdonképen? Hogy magyarázza meg az elmaradását, ha csakugyan találkozik _vele?_ Feltéve, hogy teljesen őszinte akar lenni…

Mérlegelni kezdte az őszinteség határait. Vajjon elhiszi-e neki, hogy nem látta őt csütörtökön? Elhiszi-e, ha azt mondja neki?

… De rémes, mindezek közepette egyszerre megjelent Bonover úr azzal a kéréssel, hogy vállalja el a felügyeletet Dunkerley helyett a krikettjátszó téren ezen a délutánon. Dunkerley volt az idősebb kisegítő tanitó, Lewisham egyetlen kollegája. A szemrehányásnak utolsó nyoma is eltűnt Bonover modorából; mikor szivességet kért tőle, csak a kényúri módja volt az olajág átnyujtásának. De ez a szivességkérés kegyetlen megpróbáltatás volt Lewishamra. Egy sorsdöntő pillanatig a beleegyezés határán ingadozott. Azután hirtelen felmerült előtte a hosszú délutáni felügyelet, mialatt a leány esetleg örökre elmehet Claphamba. Elfehéredett. Bonover úr az arczát figyelte.

– Nem, – felelte Lewisham úr tompán s csak miután ebben az egy szóban kibökte mindazt, a miben bizonyos volt, kezdte magát valami mentségért gyötörni. – Nagyon sajnálom, hogy nem állhatok a szolgálatára… de az elfoglaltságom… Valóban, délutánra már másként vagyok lekötve.

Bonover úr szemöldöke összeránczolódott erre az áttetsző füllentésre és tuláradó nyájassága egyszerre elborult.

– A feleségem egy ismerősét várja ma délután, – mondotta, – és szükségünk lett volna Dunkerley úrra, hogy négyen legyünk a kroketthez…

– Nagyon sajnálom, – mondta Lewisham úr, elcsodálkozva, hogy Bonover úr krokettet játszik.

– Ön is tud talán krokettezni? – kérdezte Bonover úr.

– Fogalmam sincs a játékról, – felelte Lewisham.

– Ha Dunkerley úr kérné meg önt?… – kérdezte a tárgyra ismét visszatérve Bonover, ismerve Lewishamnak a formák iránti előszeretetét.

– Óh nem, egyáltalán nem ez volt az okom, – felelte Lewisham, mig Bonover még mindig összeránczolt szemöldökkel, megbotránkozó csodálkozás hangulatában, hagyta el őt. Lewisham elfehéredve és megmeredetten állt és csodálkozott a saját rendkivüli szilárdságán.

VI. A botrányos kirándulás.

Mihelyt vége volt az iskolának, Lewisham felmentette önmagát további kötelezettségei alól és hazarohant a lakására, hogy ott töltse az időt, mig az ebéd elkészül. Vajjon helyesen járt-e el így?… Kissé nehéznek tűnik fel ezt mondani Lewisham úrnak és az is kétséges, hogy egy férfi regényírónak nem volna-e tartozó kötelessége a saját nemével szemben, hogy őt megfékezze, de hát, mint az ablakkal szemben levő falon levő felírás mondotta: „_Magna est veritas et prevalebit_“… Lewisham úr buzgalommal kefélte és festői módon rendezte el a haját, kipróbálta valamennyi nyakkendőjének a hatását és egy fehéret választott, egy régi zsebkendővel kifényesítette a czipőjét, nadrágot váltott, mert a hétköznapi nadrágja kissé ki volt rojtosodva a sarkánál és tintával befestette a könyökét, a hol a szálak kissé kifehéredtek. Azután, mind jobban belemelegedve, szőrtelen arczát különböző látószögekből nézegette a tükör előtt és megállapította, hogy előnyére válnék, ha orra egy gondolattal kisebb volna…

Rögtön ebéd után elment hazulról és a legrövidebb úton az üres telkek melletti útra indult, azt mondva magában, hogy nem törődik vele, ha az utczán Bonoverral találkozik. Nem volt vele egészen tisztában, hogy mit szándékozik tenni, de világosan állott előtte, hogy látni akarja a leányt, a kivel a fasorban találkozott. Tudta, hogy látnia kell őt. Az akadályok érzése csak megszilárdította elhatározásában s ez jól esett neki. A telkek melletti útról a kőlépcsőkön felment a Frobisherék házán uralkodó lépcsős kis útra, arra az útra, a honnét a Frobisherék hálószobáját figyelte. Ott összefont karokkal, szemben a házzal leült.

Tiz percz híja volt két órának. Húsz perczczel három óra előtt még mindig ott ült, de kezét mélyen a kabát zsebébe dugta és lábát türelmetlen egyhangusággal tánczoltatta a lépcsőfokon. Felesleges szemüvege a mellény zsebében tűnt el, a honnét délután nem is került elő, kalapja pedig kissé hátracsúszott a homlokáról és látni engedte elülső hajcsomóit. Alatta az úton egy-két ember haladt, de úgy tett, mintha nem látta volna őket, hanem inkább két erdei szürkebegy nézésével szórakozott, melyek egymást kergették a napfényes, széltől hullámzó vetés hosszában. Mindenesetre indokolatlan volt, de haragudni kezdett a leányra, a mint az idő haladt. Érzése csökkenő irányzatot mutatott.

Háta mögött az ösvényen lépteket hallott. Nem akart visszanézni, mert bántotta a gondolat, hogy mások látják őt ülni ebben a helyzetben. Előbbi erős megfontoltsága, noha már leküzdötte, még mindig burkoltan tiltakozott a délutáni vállalkozás ellen. Egyszerre a járás fent az ösvényen megszünt.

– Hordanád el magad, – mormogta Lewisham a fogai között… Mögötte rejtelmes zaj kezdődött, a sövény gallyai hevesen suhogtak és egészen könnyű ugrások toppanása hallatszott.