II.

De hát miért kellett VI. Károlynak megbolondulni?

Azért, mert nem tartott mértéket se az italban, se a szerelemben, se a gyűlöletben. Nem lehet megmondani, hogy a borból dobzódott-e többet, vagy a philtrából, vagy a vérből? Az pedig egyenkint is megbolondít. Király volt: tehette mind a hármat.

Egyszer hadjáratba vezette a seregét a bretagnei herczeg ellen.

A háború oka egy orgyilkos kiadatásának a megtagadása volt.

Mikor a mansi nagy erdőn keresztülvonult a sereg, egyszerre valami odúból előugrott egy szörnyalak, félmeztelen vadember, állatbőrben, taplóba túltúl takarva, haja, szakálla bozontos. Egy szökéssel ott termett a király lova előtt, s durva kézzel megragadta a zabláját, dörgő hangon kiáltva: «Király! Vigyázz! Árulókkal vagy körülvéve!»

A rémalak a fenyegető kiáltás után eltűnt.

Hogy a király kisérete nem üldözte, arra nagyon alapos oka volt. VI. Károly lelkén egyszerre úrrá lett az őrültség: kirántotta a kardját, elkezdte a kisérőit vágni, kaszabolni, négy lovagot megölt, a míg le tudták rántani a lováról, kicsavarták a kardot a kezéből s megkötözték. A királyt! Aztán az ágyhoz lánczolták, füstölték, zuhanyolták, köpölyözték.

Ez alkotmányellenes, sőt antidinasztikus gyógykezelés volt.

Nem is nyugodott bele a király felesége, az életvidám Bajorországi Izabella. Elkergette a király mellől a kuruzslókat, az államférfiakat (a mi mindegy) s maga vette ápolás alá. A király elmebetegsége egyik végletből a másikba csapott át. Egyszer siránkozó gyermek volt, a kit úgy kellett etetni, ringatni, máskor meg dühöngött, ruháit letépte magáról, majd meg a satyriasis nyavalyás vágyai szállták meg. A királyné kitalálta a panacéát. Eltávolított a király mellől minden férfit, a kikben a beteg csupa árulókat szimatolt, s odarendelt melléje két szép hajadont. Az egyik volt Visconti Valentina, orléansi herczegnő, a másik Champdivers Odette, egy lókereskedő leánya, ezeknek érzelmes ápolása alatt a beteg király kedélyének egyensúlya, úgy a hogy, helyreállott; azonkívül Gringonneur festett lapjai is hozzájárultak lelki megnyugtatásához.

Egyszer aztán azt gondolta ki a királyné, hogy férje lelki állapotának alapos helyrezökkentésére egy nagyszerű álarczos bált rendezett. Ő maga csinálta meg hozzá a fantasztikus tervet. Össze lettek benne hordva az óvilág minden nemzeteinek népviseletei. A király számára ezüst pánczélt készítettek, a mi nagy megnyugvására szolgált (félt az orgyilkosoktól), azonkívül hűset is tartott az előre várható nagy melegben, a mit annyi ezer viaszgyertya és fáklya fog támasztani. Ő maga emelvényes trónusról nézhette a változatos parádét, mely előtte végigvonult. A trónust oleánderfák vették körül, melyeknek bokrétás ágaira csöngetyűk voltak kötözve, a mik rögtön elárulták volna, ha valaki a királyhoz közel furakodik. Félt a testőreitől is.

A mindenféle nemzetek vademberei között legmulatságosabb volt az eszkimók csoportja. Ez maradt legutóljára. Tizenkét nemes lovag jött, csörgős szánkót húzva maga után, éjsarki lakóknak öltözötten. A fehér medvebőr bunda igen leleményesen gyapotból volt készítve, mely őket tetőtől talpig takarta. A király nagyon jól mulatott ezen a bohóságon. Hogy még tökéletesebb legyen a mulatsága, egy nemes lovagnak az az ötlete támadt, hogy ő egy égő fáklyával megérinti az egyik eszkimó bundáját. Az egész gyapotbunda egyszerre lángralobbant s egy pillanat mulva mind a tizenkét eszkimónak álczázott lovag tűzlángban égett; az égő pokol, az elkárhozottak ordítása váltá föl a tánczot, a zenét; az eszkimók egyen kívül valamennyien mind összeégtek, az az egy belebukott egy vizes kádba, úgy menekült meg. A királyt magát is csak az ezüst pánczélja óvta meg, hogy ott nem égett az eszkimók csoportja között; de a kétségbeesett menekülő tömeg által majd agyonszoríttatott, a míg ezüst keztyűs ökleivel utat tudott magának törni a kijáratig, a lánggal égő lovagok pokoli üvöltésétől üldöztetve. Jó szerencse, hogy alabárdosai vállaikra kapták, úgy czepelték ki a nagy zűrzavarból.

Ez a rémjelenet aztán még jobban elfajzította őrültségi rohamait. Majd annyira félt titkos üldözőitől, hogy elbújt az ágy alá, a honnan alig lehetett előcsalogatni; majd meg dühöngött, ütötte-verte, a ki eléje került, nem tekintve, hogy exczellencziás úr-e, vagy gyóntató pap.