IX.

A míg a hóhérlegények a párbajban megölt De Gris lovagot levetkőztették, a bibornok-érsek fölállt a karosszékéből s ünnepélyesen kimondá a legfelsőbb itéletet, ezüst pásztorbotja görbéjét kinyújtva az elitélt halott felé.

– Deus judicavit! Ego te condamno aeternas ignes inferorum.[2]

E kenetteljes szózat közben az őrült király felugrott helyéről s elkezdett hangosan kaczagni:

– Hahaha! Hahaha! Ez derék tréfa volt! A ki a szép asszony csókját és amuletjét elrabolta, az nem Jacques De Gris lovag volt, hanem én magam! Itt van az amulet!

Azzal a király a csodatevő óraművel ellátott kristálykeresztet kebléből előrántva, odadobta Jean Carouge lovag lábaihoz.

Általános volt az elszörnyedés.

Csak a király maga kaczagott őrjöngő diadallal, éles hangon rikácsolva: «No hát hol van az, a ki itéletet hozott?!»

Ez istenkáromlásra a biboros-érsek két kézre kapta és ütésre emelte a súlyos ezüst pásztorbotját.

Izabella királyné rémülten veté magát királyi férje ölébe, eltakarva őt saját testével; – különben megtörténik az a hallatlan eset, hogy egy főpap agyoncsap egy királyt a pásztorbotjával.

*

Jean Carouge lovag az eset után kivándorolt Afrikába, a honnan soha sem tért vissza; a szép Sylvandire kolostorba temette életét. VI. Károly király további bolondságait elfelejtette már a világ, hanem a kártyáit még most is forgatjuk.

A HÓMENYASSZONY ÉS A REMETE.

(Legenda.)

Alcantarai Ferencznek hítták; dúsgazdag főúr volt, vitéz lovag, szerencsés szerelmes. Egyszer aztán megutálta a tobzódást, a vérontást és a szerelmet. Vagyonát szétosztá a szegények között, pánczélját levetette, menyasszonyától bucsut vett; szőrköntöst öltött, mezitláb elzarándokolt a havasok közé, ott keresett egy barlangot, abban meghuzódott s a legszigorúbb vezeklésben tölté el ifjú életét.

Mindent el lehet feledni: a borral telt poharat, a vérrel festett kardot; de a szerető asszonyt nem lehet elfelejteni soha.

Alcantarai Ferencz remete korában sem tudott megválni egykori bálványától, a ki miatt ott hagyta a világot. Azt a jégkeblű hölgyet kiformálta hóból a barlangja közepén, hogy éjjel-nappal maga előtt lássa.

Ezt a hómenyasszonyt ölelte, csókolta a nap minden szakában, s a mi a hóalak csókjából ajkaihoz tapadt, az volt egyedül testi szomjának csillapítója. Tán a lelkének még inkább.

A hómenyasszony hívebb az elhagyottnál; mert az viszonozza a szerelmet; ez nem csalfa, nem csapodár, ez nem kínozza gyilkos szeszélyeivel az imádóját.

De azért a hűség még a hómenyasszonynál sem tart örökké. Megérkezik a hatalmas csábító: a nyári forró szellő.

Alcantarai Ferencz napról-napra észleli, hogy bálványképe fogy. Nemcsak az ő csókjai fogyasztják az alakját, más is hizeleg neki. Az imádott kép összeroskad; lassan-lassan semmivé lesz; végképen elenyészik. A remete egyedül marad. Nem birja a nagy magányosságot elviselni. Elindul zarándokútra. Bejárja a hitetlenek tartományait. Mindenütt tanítványokat szerez, hirdetve, hogy édesebb az ölelgetése a hóbálványnak, mint az élőnek. Sokan vannak, a kik ezt elhiszik; bevallják, így tanulták. Egész szekta támad körülötte. A hóbálvány szerzete.

Aztán mikor az első hó leesik, beköszönt a tél, akkor a remete visszavándorol a barlangjához.

És ime nagy örömére ott látja a barlang közepén a hómenyasszonyt _ifjú_ szépségében.

Hű tanítványai távollétében elkészítették hóból a kedves alakot.

Hogy rohant oda hozzá!

– Visszajöttél hozzám! Óh de nagyon vártalak.

S ölelte, csókolta a visszatért kedvest, a hűséges szerető menyasszonyt.

… Az Alcantaristák szektája még most is fennáll és terjed.

A MISKOLCZYAK.

(Történelmi elbeszélés.)

Mi a szerelem? Virágméz.

Mi a szerelemféltés? Virágméreg.

A liliom is virág, a maszlag is virág, szépségben, külső formában vetekednek egymással.

Ez a két virág képviseli a Miskolczy-család nehéz végzetét.

Hőse e történetnek vitézlő Miskolczy Simon Deák, ki ezt a névpótlékot (Literatus) a wittenbergai univerzitáson szerzett klasszikus míveltségével érdemelte ki. Professzornak készült, a mi akkor Magyarországon ritka nehéz állás volt.

E szándékát félbeszakította édes anyjának, Ományi Katalinnak véletlen halála. Ezáltal egyszerre apai örökségéhez jutott, melyet az ideig édes anyja birtokolt, özvegyi jog czímén. A régi magyar törvényes szokás szerint a nemesi özvegy örököse maradt az elhunyt férje vagyonának, sőt még a szavazati jogának is, és a fiát csak rangjához illő módon neveltetni köteleztetett.

Simon Deák tehát egyszerre úr lett: földbirtoka kiterjedt Miskolcz-, Csaba-, Szolgagyőr-, Ziliz-, Ladmócz-, Sárospatakra s még néhány bükkvidéki falura; Miskolczon, Patakon ősi lakóházai is voltak.

Édes anyja első férje korán bekövetkezett halála után nagyhamar férjhez ment újból Árky István sárospataki földesúrhoz, a kitől fia született: András.

Miskolczy Simon ez időben lehetett két esztendős.

Az elsőszülöttnek aztán éreznie lehetett a különbséget a mostoha gyerek s az édes gyerek között. A csecsemőt beczézik, ringatják, altatják, annak a neve «te édes», a bátyjának a neve már «te kamasz!» Amazt aranykanállal etetik, neki fakanalat nyomnak a markába s a padlón van a helye, mikor az ételmaradékot eléje lökik.

S ez a körülmény a két testvér között örökké fenmarad. Az öt esztendős Simon lovon ül s üti a fejét a fakarddal, ha nem nyargal tetszése szerint. Később a Bandinak minden ákombákját agyonmagasztalják, ha a krétával a pallóra firkál, míg a Simonnál van dolga a nyirfavesszőnek, ha hibát ejt az egzerczicziumban, a mit a doktor diák feladott eléje.

Az Árky fiú, mint elkényeztetett gyerek, zsarnoka volt a bátyjának: folyton árulkodott rá, bevádolta a szülői, a tanítói előtt s nagy öröme telt benne, ha azt valami büntetés érte. Szüntelen verekedett vele: ő kezdte, s aztán ha az erősebb bátyja visszaverte, ő szaladt panaszra nagy jajveszékelve. S ha azt megbüntették, még ki is csúfolta.

Így nőttek fel egész legénykorig, folytonos testvéri czivakodás között. Együtt jártak a sárospataki kollégiumba: a Simon volt tizenkilencz éves, az öcscse tizenhét.

Ebben a korban már szívesen látják az ifjakat a leányos házaknál.

S ilyenkor már a szívben megmozdul az a titkos vágy, a minek neve még ismeretlen.

Könyvből nem tanítják ezt. Versírók még nem voltak akkor (1600), a kik megénekelték volna az édes fájdalmat.

Mind a két fiú szerelmes lett ugyanazon szép leányba, a kivel együtt tanulták a «lengyel»-t tánczolni. Az még csak tizenöt éves volt.

S a Simonnak és Bandinak már sok ökölcsapás emléke kéklett az orczáján, a mit egymástól kaptak.

A szülők rájöttek e nefelejts foltok okára.

Az a szép, gyönge Girincsy Anikó, a viczispán serdülő leánya.

Gondoskodtak róla, hogy a bajnak idején elejét vegyék.

A nagyobbik fiút elküldték jó messze ez országból, Wittenbergába; ő volt a talentumos, a ki mindenben eminens volt. A Bandi rest volt és feledékeny; ő rá ki volt mondva, hogy nem lesz belőle prédikácziós halott.

Nem is volt rászorulva; rá, mint egyetlen fiúra, nagy ősi birtok nézett, s az rövid időn kezére is jutott. Az atyja meghalt, s azzal az úrfi rögtön abbahagyta a tudományok keserves mívelését, válét mondott a kollégium falainak, elfoglalta őseinek Sárospatak mellett épült kerített kastélyát, özvegy anyjának hagyva a pataki úrilakot, a ki nem tudta volna eltűrni kisebbik fiának durva kihágását, dorbézoló tivornyáit vele egy födél alatt.

De még jobban szomorította az özvegyet elsőszülött fiának a dolga.

Simon kitűnő bizonyítványokat küldött haza az univerzitásról s anyjához írott leveleiben kinyilatkoztatá, hogy erősen föltett szándéka esze és munkája után életpályát törni magának: professzornak készül, a sárospataki kollégiumban a theologiai kathedrát szándékozik elfoglalni s míveltséget, tudományt terjeszteni hazájában.

Rettenetes gondolat! Hogy egy magyar főnemesi család ivadéka ily alacsony sorsot választott magának. Diákokat tanítani! Papbért, lukmát beszedni! Prédikácziókat tartani zsíros parasztok gyülekezetében! A büszke párduczkaczagány helyett felölteni a tógát, felkötni a stólát! Lemondani nemesi bandériumok vezetéséről, bizonyosra vehető alispáni hivatalról. Sőt főispáni méltóságról, országbiróságról s elcsúfitani az ősrégi családfát egy «tiszteletes tudós» titulusával!

Ományi Katalin az aggodalmai miatt sűrün tanácskozott nagybátyjával, Lorántfy Mihálylyal, ki ez idő szerint a pataki vár kormányzó kapitánya volt, s ketten együtt azt eszelték ki, hogy Simon Deáknak elküldik a Miskolczy-család levéltárából azokat az okiratokat, melyek ezen ősrégi nemzetség múltjáról bizonyságot tesznek.

E régiségtől megfakult pergamenekből, melyek mind a család czímerével vannak feldiszítve, az égbe néző sassal, majd megtudja az eltántorodott fiú, hogy mivel tartozik dicsőséges familiája nevének.

Dédőse e nemzetségnek Bors vezér volt, egyike azoknak, kik Árpád fejedelmet kísérték honfoglaló diadalútjában. Ő hódította meg Borsod és Bars vármegyét, s azok az ő nevét tartották meg. Ennek ivadéka szerezte Miskolcz város hírre emelésével a Bors-Miskolczy nevet s a borsodi főispáni méltóságot. Egy későbbi unokája még magasabbra vitte. II-ik István királylyal szemben a felvidéki nemesség őt kiáltá ki ellenkirálynak; – további ősei nádorispánok voltak: Miklós nádor, Gyula nádor, Fülöp nádor az Árpádházbeli királyok uralkodása alatt. Domokos bán pedig sógora lett III-ik Béla királynak.

És ennyi dicső ősnek a hírnevét most egy elkorcsosult utód el akarja homályosítani azzal, hogy kard helyett pennával keresse a kenyerét: hogy a míg azok a Miskolczy név elé kevélyen illesztették a Bors nevet, ez a lenézett, kigúnyolt «Deák» nevet ragasztja utána!

Nagy gyalázat volt ez az egész messze elágazó atyafiságra!

Azonban Simon Deákra még az őseinek a kinevezési okiratai sem voltak hatással. Ő többre becsülte azoknál a baccalaureátusi diplomát, a mit esze, szorgalma, tudománya által kiérdemelt.

Messze időkre kiható tervei voltak: a hitreformálás apostola szándékozott lenni s nem álmodozott egyébről, mint arról a csendes boldogságról, melyet tanulmánya befejeztével édes otthona nyújtani fog a pataki házban, hűséges szerelme oldalán: hisz az elváláskor a bájos Girincsy Anikó esküvel fogadta neki, hogy hű marad hozzá, várni fog rá s máshoz nőül nem megy. S a leányok meg szokták tartani az adott szavukat.

Aztán bizott is magában. Hisz oly délczeg, daliás alak volt: iskolatársai között arczra, alakra is első. Nemcsak a concertatiókon győzte le valamennyit, de a censurán is. Kardcsapás helye nem bélyegezte még síma arczát és homlokát, pedig e nélkül diák nem kerül ki az egyetemből.

A kétszeresen özvegy Ományi Katalint a fölötti bánata vitte a sírba.

Hasztalan volt az anyának az a gondos fáradozása is, hogy Simon fiának hozzá méltó életpárt keressen, a kit meg is talált Szirmay Orsolya személyében. Ez ugyan nem volt valami világhódító szépség, de szintén magas familiából származott, s nagy hozomány járt vele készpénzben. Ámde Simon Deák hallani sem akart az anyja által neki szánt jegyesről: a szívét egészen betöltötte első szerelme, a szépséges Girincsy Anikó. Simon Deák anyja halála után sietett haza Magyarországra.

Végignézte magát a nagy velenczei állótükörből: puderezett haj lefüggő vuklikkal, símára borotvált arcz, himzett gallér, zászlós nyakravalóval, puffos ujjú selyemkámzsa, átszorítva bőrövvel, melyről kard helyett szíjon lóg le a bőrtáska, abban a kalamáris, az írószerszám; aztán sokránczú pulader, végül térden felül érő stiblik, a mikre szijjal van felkötve a sarkantyú. (Ez szükséges volt a lovagláshoz: Simon Deák Miskolczról Patakig lóháton utazott.)

Wittenbergában nagyon szerethették ilyen alakban, de Patakon maskara volt.

– Senki sincs a háznál? – kérdé Simon Deák a kulcsártól.

– Bizony üres ez, a mióta a nagyasszonyt eltemették belőle. Se konyha, se pincze, se edény, a nemzetes úr, az András, mindent elvitetett a maga várába.

(A vén cseléd az öcsöt nemzetes úrnak czímezte, a bátya csak «úrfi» volt neki.)

Simon Deák egyet gondolt: otthagyta az üres szülői házat, lóra vetette magát s felkereste Árky András kastélyát, mely a város közelében feküdt, erős, emeletes épület, szögletein kiugró tornyocskákkal, erősen körülpalánkolva. Ismerte jól ezt az épületet mostohája idejéből, ki a nyári törvényszüneteket itt szokta tölteni.

Otthon találta a mostoha öcscsét. Ő is, az is alig akartak egymásra ismerni. András egészen a megholt apja képmására alakult át. Bozontos bajúsza, szakálla, borpiros arcza és orra, üstökbe csavarintott haja a homlokán, kétoldalt lecsüngő csimbókjai mintha örökségül szálltak volna rá. Vidrabőr dókát viselt, ezüst kapcsokkal, hozzá piros nadrágot, sárga sarukat, széles öve mellett ezüst tokba dugott kést és fokosbaltát.

Nagy hahotával fogadta a belépő bátyját, a kit őrtálló csatlósa bejelentett.

– Te vagy az, Simi bátya? De megifjúhodtál! Hová lett a hajdani bajúszod?

A testvérek azért csak összeölelkeztek s magyar szokás szerint összecsókolóztak.

– Mi hord a tájunkon? – kérdezé András. – Úgy, igaz! Hiszen te professzor kathedrába készülsz: azért ez a nyírott pofa. No hát, tudsz még magyarul? Vagy veled már csak diákul vagy sobákul lehet konversálni?

Simon aztán megnyugtatá: «Tudok diákul is, németül is, de azért jó magyar maradtam.»

– No, ha igaz magyar maradtál, akkor ülj ide velem a poculatoriumhoz: tudod azt a régi közmondást: «a potu incipe cœnam», a mit az asszonyok úgy ejtenek ki, hogy «apró czipó czérnával jó».

Azzal odaerőltette az asztalhoz a bátyját, a hol nagy leveses tálban kinálkozott a mézes lengyel pálinka (magyarul «alemázia») s biztatta a kupiczák ürítésére. Úgy is hívták a magyarok, hogy «domitorium» meg «appetitorium». Ezt megkívánta a konstituczió.

– Hát te, bátya, még nem is tudod talán, hogy én azóta megházasodtam?

– Nem tudósítottál felőle.

– Nincsen papiros a házamnál, nem tudok írni. Szépséges kis galambocskára tettem szert. No, majd megismered a vacsoránál. Kissé durczás ugyan és akaratos, mikor rájön a bolondórája: csakhogy énnekem van egy kipróbált házi szerem, a mit az apámtól örököltem: az is nagy sikerrel alkalmazta a maga asszonyánál: az kiűzi belőle az ördögöt.

Simon Deák kíváncsi volt ezt a csodaszert megismerni, András aztán odamutatott az ajtó sarkára. Ott függött az a bizonyos szíjból font korbács, az őzláb nyelű. Gyakran látta azt a mostoha apja kezében s hallotta miatta sírni az édes anyját, a mitől a vére felforrt s a keze a kése nyelét markolázta: szerette volna a mostohája szívébe mártani.

Hát most más asszonyt gyógyítanak vele. Szegény pára!

Az asszonyka nem jelent meg a férfiak ivószobájában. Azok dohányoztak s szabad szájjal beszéltek, a mi nem női füleknek való volt.

Rövid időn még egy új vendég érkezett a házhoz. Hatalmas úr, a ki hintón jött, csatlósok kíséretében. A pataki vár főparancsnoka, Lorántfy Mihály, őszbecsavarodott legényember, de ez nem foglalt helyet az ivóasztalnál: az asszonyság után tudakozódott; a házi gazda engedelmet adott neki rá, hogy bemehet az asszonyához.

Mikor betette maga után az ajtót, András kivakkantá:

– A vén kecske fülig bele van bolondulva a feleségembe.

– S te nem vagy féltékeny?

– Az asszony dolga megvédelmezni az erkölcsét, s Patak vár ura nagy marha, azzal nem jó összetűzni olyan embernek, a ki előre akar menni.

Ez a mondás elég világos volt.

A hajdu jelentette, hogy a vacsora fel van tálalva.

A két testvér átment az ebédlőterembe.

Az átelleni ajtón kilépett a várkormányzó, a háziasszonyt vezetve karján.

Simon Deák azt hitte, hogy az ég szakad a fejére, mikor a hölgyet meglátta.

Ez az ő eszményképe volt: a csodaszép Girincsy Anikó.

Az a nő, a kiről folyton álmodott, a kinek esküszavára, hű szerelmére alapította egész jövendője tervét, a kiért a könyveket bújta – és a ki most mint öcscsének az asszonya jő eléje felfőkötőzött fővel.

– Hozta Isten Kegyelmedet nálunk! – üdvözlé az asszony, kezét nyújtva eléje. (Hajdan tegezték egymást.)

Simon Deák leküzdte háborgó indulatát s megcsókolta a nyújtott kezet. Annak a keze is reszketett, de az övé is.

A háziasszony helyet mutatott az asztalnál, baloldalán a sógornak: a jobboldali ülés a méltóságos urat illette meg.

András úr az asztal átelleni oldalán ült, patriarkális szokás szerint.

Mielőtt helyet foglaltak volna az asztalnál, a várúr elkezdte a kötekedést Simon Deákkal:

– No hát, tiszteletes uram, nem mondunk egy asztaláldást vacsora előtt?

– Én még nem vagyok tiszteletes, csak Deák.

És így elmaradt az asztaláldás, hacsak annak nem vehető a várúr kedélyes mondása:

– Dicsértessék – a szép asszony.

Simon Deáknak alig ízlett a felhordott étel, daczára szép szomszédnője szíves kinálgatásának; végiggondolta magában az egész dolgot s kezdte azt érthetőnek találni.

Anikó családja büszke volt a rangjára: az apa alispán: ha választás volt két kérő között, inkább nyújtották kezüket annak, a kire nagy előmenetel vár: most is szolgabiró már, az öcsének, mint a bátyának, a ki professzori pályára készül, a honnan nincs semmiféle előmenetel. A szülői akarat kényszerítő volt. A leánynak ahhoz kellett menni, a kihez szülői parancsolták. Szívről, szerelmről szó sincs a házasságkötésnél.

A leány esküje, hűsége délibáb: bolond, a ki fellegvárait építi belé.

Simon Deák hallgatott, mélázott.

Nem tűrhette ezt a pataki vár ura. Belekötött:

– Nos hát, öcsémuram, mikor szándékozik a kathedráját elfoglalni Patakon?

Ezt nagyon óhajtotta volna Lorántfy Mihály, mert azon járt az esze, hogy ha ez a külföldön kimívelt tudós azokat a szabad eszméket elkezdi hirdetni, a mikkel ott szaturálta az elméjét, nagyon könnyű lesz valami veszedelmet keresni vagy perduelliót a nyakába varrni, a miért aztán megnótáztassék, a birtokai konfiskáltassanak, s azokat aztán a feljelentő donáczió útján magának elkaparinthassa.

Hát ez igen tisztességes útja vala hajdanában az akvirálásnak.

De ezúttal nagyon csalatkozott.

– Soha sem, – válaszolt Simon Deák határozott hangon. – Eszemben sincs, hogy kathedrába üljek. Meg sem pihenek Sárospatakon, a hol semmi keresetem nincsen.

– Hát mitévő fog lenni, öcsémuram? – kérdé Lorántfy, kit bosszantott ez a számításain átvont kereszt.

– Hazamegyek Miskolczra s átveszem uradalmaimat, a miket apám után örököltem, visszaveszem a Miskolczy Bors nevet, letagadom a Deákot, bajúszt eresztek akkorát, hogy a fülem körül csavarhatom s vetekedem a vitéz czimboráimmal, hogy melyikünk iszsza a másikat az asztal alá? Leszek magyar úr, a hogy hozzám illik.

Erre a szóra két könycsepp gördült végig a szép háziasszony arczán. Érezte, hogy ennek ő az oka.

Lorántfy Mihály észrevette az áruló könycseppet. Sejtett valamit. Tovább űzte-fűzte.

– És akkor bizonyosan meg is fog házasodni uramöcsém?

– Első dolgom az lesz.

– Talán van is már szíve választottja?

– Van. Boldogult édes anyám választotta ki a számomra.

– Szabad a nevét megtudni?

– Miért nem? A legelőkelőbb borsodi család leánya: szirmabessenyei Szirmay Orsolya kisasszony.

A várúrnak széles nevetésre szaladt a szája.

– Miért tetszett nevetni?

– Semmi, semmi, uramöcsém. Gratulálni akartam kegyelmednek. Azzal ugyan nyugodalmas élete lesz, mert benőtt már annak a fejelágya.

– Legalább nem kell a nevelésével fáradoznom.

A háziasszony Simon kezére tette a kezét s kérő hangon mondá:

– Ugy-e bár, ha megnősül kegyed, el fogja hozzánk hozni a feleségét?

– Nem igérem, hogy szószegő ne legyek.

És Simon Deák csakugyan szavának állt. Másnap korán reggel, mikor még mindenki aludt a háznál, minden búcsuvétel nélkül otthagyta az Árky-kastélyt. Bár tartotta volna meg azt az elhatározását, hogy sohasem fog oda többet visszatérni.

Hanem hát Simon Deák olyan ember volt, a ki igéretet nem tett szóval, de ha magában elgondolta, hát azt megtartotta.

Alig múlt el másfél esztendő, hogy a hintaja begördült az Árky-kastély kapuján. Elhozta magával a feleségét rokonlátogatóba.

Egészen más alak volt most, mint a minapi látogatásakor: arczban, öltözetben tökéletes magyar.

A feleségét rábízta az ángyára, maga az öcscsével maradt a pipatoriumban.

– No, bátya, – mondá András öccs, – gratulálok neked a feleségedhez. – Hej, rengeteg pénzt kaphattál vele hozományul.

– Honnan gondolod azt?

– Az ábrázatjából, szegénykének.

Hiszen az igaz, hogy Szirmay Orsolya egész vasládával hozta a körmöczi aranyat a férjéhez, de az is igaz, hogy nem volt valami világi szépség.

– Hát a feleségem áldott jó asszony és engemet szeret. Nálam nincsen szükség asszonyszelidítő házi csodaszerre.

András öcsöt elhallgattatá ez a találó replika.

Annyival jobban megnyílt a szíve Anikónak Orsolya előtt. Csakhogy kaphatott egy érző keblet, a melybe átöntheté sűrű keserveit. Egész élete valóságos mártirkodás garázda, goromba, részeges férje mellett, ki asszonyi méltóságát is szüntelen megalázta aljas hűtlenségeivel.

Hazatérett Orsolya az egész úton tartotta a férjét a szenvedő ángyika panaszainak elmesélésével, nem is sejtve, hogy azzal mennyi kínos érzést támaszt annak a szívében.

Miskolczy Simon Deák azután több évig boldog életet élt hűséges párjával; a második évében házasságuknak fiuk született: annak Mihály nevet adtak, keresztatyja, Miskolczy Mihály neve után. Annak a nevelése képezte legfőbb örömüket.

Ekkor a balvégzet elragadta a szerető asszonyt férje mellől. Szirmay Orsolya megtért a Miskolczy-család sirboltjába az avasi templomban. Simon Deák híven viselte a gyászt egy esztendeig elhunyt nejéért. Tovább nem bírta ki, hogy a hű teremtés után üresen maradt szobákat járja nappal, az ő megjelenő szellemét lesse éjjel. Odahagyta a miskolczi házat, a kis fiát átadta nagybátyjának, Mihálynak, a ki nős volt: ott nevelték tovább. Maga elköltözött a sárospataki házába s ott elzárkózott életet élt. Csak olyankor látták, a mikor vadászni ment az uradalmi erdőségeibe.

De hát éppen csak a vadászat lett volna a szenvedélye, mely Patakhoz kötötte?

Nem értesült-e a cselédjei révén a sokféle mendemondáról, mely közhírként szállongott az Árky-család viszálykodásairól. A férj kalandjai köztudomásúak voltak. Hetekig elkóborolt dőzsölő czimborák társaságában: néha bevert fejjel hozták haza. Távolléte alatt egyedül maradt feleségét vígasztalni eljárt a kastélyba a hatalmas főúr, Lorántfy Mihály; de biz ez a maga részére nem talált viszont vígasztalást. A nő erénye visszautasított minden bűnös ömledezést.

A főúr panaszával magához a férjhez fordult. Az nem volt ő rá féltékeny: a patronusára. A feleség kegye foglaló, a mivel a pártfogást meg lehet vásárolni. Csakhogy ebből a foglalóból még apró pénzt sem adogattak.

– Gyanús nekem ez a dolog, – mondá Lorántfy Árky Andrásnak. – A te feleséged olyan, mint egy szent. S én a szentekben nem hiszek. Ennek van valakije, a ki a szívét elfoglalva tartja.

– Az bizony meglehet. Simon Deák bátya, a mióta a felesége meghalt, itt tanyázik Patakon.

– Lessünk utána.

És úgy tevének.

Lorántfy Mihály rövid időn értesült a kémei által, hogy Simon Deák egy lovásza kíséretében el szokott lovagolni az Árky-kastélyhoz, olyankor, a mikor András úr hosszabb időre eltávozott hazúlról: az erdőben hátrahagyja paripáját, maga gyalog elmegy a kastélyig: ott az egyik donjon ablakából kötéllajtorját bocsátanak le eléje, azon felmászik s azután otthon találja magát.

A tőrvetés sikerült. Egy éjszaka Árky András a tátrai zergevadászatból váratlanul otthon termett. Neje szobáját zárva találta. Azt óriási erejű csatlósával, Sztankóczy Boldizsárral betörette. Ott találta a neje társaságában Simon Deákot.

Simon Deák elfeledkezett az univerzitáson feljegyzett bölcs mondásról: «Ha szép asszonyt látogatsz meg, kardodat otthon ne felejtsd». – Ő fegyvertelen volt. Így aztán a marhaerejű csatlósnak könnyű harcza volt a védtelen ellenében. Ütötte, a hol érte, és Simonnak ezalatt még azt is látnia kellett és hallania, hogy András ártatlan, erényes nejéhez rohanva, annak szép, gesztenyeszínű haját keze körül csavarja s gyönge tagjait vérig korbácsolja, nem törődve a nő sikoltásaival. Végül aztán a brutális csatlós felnyalábolta Simon Deákot s kidobta a donjon ablakán. Szerencséjére a vitézkötése beleakadt a vízfogó rézsárkány fejébe, s onnan a lugason lekapaszkodhatott csonttörés nélkül.

E meggyaláztatást nem tűrte el Simon Deák. Megtorlásra gondolt.

Másnap korán reggel felköté jó damaszkusi kardját, két pisztolyt dugott a nyeregkápájába s lóra kapott. Egyesegyedül koczogott alá az Árky-kastélyhoz. Ott meghúzta magát a ligetben s várta az ellenesét.

Az nemsokára megjelent a csatlósa, Sztankóczy kíséretében. Ők is lóháton voltak. A csatlós vállán puska függött.

Simon Deák, a mint meglátta őket, nagy bátran eléjük lovagolt s a mint lőtávolba értek, rákiáltott az öcscsére: «Egy szóra, András!»

Árky András, a mint észrevette bátyja szándékát, odakiálta a csatlósára: «Lődd agyon!»

Mire a csatlós lekapva válláról a puskát, rögtön czélba fogta Simon Deákot.

Ámde az gyorsabb volt, megelőzte a halálos lövést s kapóra elsütött pisztolyából egy golyót küldött a czélozó csatlós szemébe, mely a koponyába hatolva, halálos sebet ejtett. Sztankóczy kiejté a puskát kezéből s a lova nyakára borult, az haza vitte nyargalvást.

A két testvér magára maradt. A kardnak kellett közöttük dönteni. Egymásra rohantak lóháton. Mind a kettő vágott, egyik sem hárított. András ősi szablyája lapos vágást adott, melyet Simon bátya kalpagja felfogott; de Simon Deák kardja ketté hasította András koponyáját, az holtan esett le a lováról. S benne magva szakadt a sok századon át virágzott baronyai Árky-családnak; ő volt az utolsó férfi-sarjadék.

Simon Deák, lemosva fejéről a gyalázat foltját, odalovagolt a kastélyhoz. Az ismeretes donjon ablakán kinézett Girincsy Anikó. A lövés hangja csalta oda.

– Ott fekszik az urad az erdőben holtan! – kiálta fel hozzá. – A te halottad ő, temettesd el.

Azzal, hogy Árkynénak is bajt ne okozzon, nem tért vissza Patakra többé, hanem Petrahónak fordulva, Miskolcz felé ügetett.

Ott aztán csendesen meghúzta magát az atyai házban.

Elmúlt egy esztendő, azt lehetett hinni, hogy Árky András halálát mindenki elfeledte. Párbajban történt: megvolt rá az ok.

Ekkor egy hűvös őszi estén, a mikor a szokott vadásztársaság hazaoszlott, és Simon Deák magára maradt, zörgettek az ablakán: staféta érkezett.

Patakról hozott sürgős levelet. Girincsy Anikó írta.

Tudatta vele a nagy veszélyt, mely fenyegeti.

Gróf Forgách Zsigmond országbiró II. Mátyás király parancsolatjára elrendelte az ő nótáztatását.

Lorántfy Mihály olyanféle vallomásokat csikartatott ki Árky szolgáiból, hogy Simon Deák orozva tört rá Árky Andrásra s úgy ölte meg. Ezért kihallgatás nélkül fejvételre itélték. Pataki és környékbeli jószágait Lorántfy kapta meg donatióba. Felhívja az asszony Simont, hogy siessen menekülni a gyalázatos halál elől.

Miskolczy Simon átlátta, hogy itt nincs számára védelem. A kinek a hatalmasok megkivánták a birtokait, annak a feje el van vesze.

Árkyné jókor értesült ez itéletről és sietett Simont megmenteni.

Simon Deák most hamarosan megírta az elébb megkezdett levelet fiának, kit nagybátyja nevelt, tudtára adva, hogy nemcsak birtokait veszté el, de nemesi czímerét is, ősei nevével, válaszszon magának más nevet s igyekezzék eszével, vitézségével visszaszerezni, a mit atyja elveszített.

Azzal felkötve jó kardját, pénzét tarsolyába tömve, lovára vetette magát s utolsó búcsuvételül fellovagolt az avasi templomhoz, melynek márványlap-fedte kriptájában ősei porladoznak. Nem valamennyien, mert a legtöbbet a csatatéren temették el. Atyja, Márk Deák, a mezőkeresztesi harczmezőn pihen, ennek a bátyja pedig a Kis-Győr melletti Kék-Mezőn.

Simon Deák e sírboltnak egy kavicsát rejté keblébe. Ez volt összes öröksége, a mi dicső ősei után rámaradt. Meg a kardja.

Odacsatlakozott a nemzeti szabadságért táborozó hajduk seregéhez, kik szerte portyáztak a hazában, s ott vérzett el a csatatéren, ott porlad a szabadsághősök közös sírüregében. Sírkő nem beszél róla. Szerelmének és a szerelemféltésnek áldozata volt.

Egyetlen fia, Mihály, ki atyja keresztnevét vette fel családi nevéül, II. Ferdinánd király alatt harczi vitézsége jutalmául 1630 május 12-én visszanyerte ősei nemesi czímerét s az apai Miskolczy nevet, a mit utódai most is dicsőséggel viselnek s ott lakoznak az ősi földön.

(Unokája, Simon János adatai nyomán.)

DE MI LESZ A FELTÁMADÁS UTÁN?

Tessék elhinni, hogy még azzal nincs megoldva minden kérdés, hogy «feltámadunk».

Hiszen az már bizonyos. Az már nemcsak dogma és hitágazat, de tudományos kisérleteken alapuló tény.

Rég tudva van, hogy az indus bonczok addig tudnak koplalni, a míg minden életerő kivesz belőlük, s megáll az érverésük. Akkor leteszik őket a sírboltba, s ott hagyják huszonegy napig. Ennyi halál után ismét kihozzák őket a friss levegőre, tagjaikat bedörzsölik ambrával, borszeszszel; s arra azok lassankint felébrednek és enni kérnek.

Pelletier franczia hadiorvos az I. Napoleon alatti hadjáratban, a mint a franczia seregek a homokpusztán keresztül üldözték a mamelukokat, egy franczia katonát a napszúrástól holtan lerogyni látott. Nem volt idő vele bajlódni: ott hagyták. Három nap mulva megint ugyanazon az úton visszajöttek s megtalálták a holt bajtársat. Az már akkor fekete volt, mint egy mumia. Az orvos most már ráért vele bajlódni. Megkisérté erős borszeszt tölteni a halott szájába. Az néhány percz mulva nagyot csuklott, torzképet csinált, felnyitá szemeit s még egy kortyot kért abból a pálinkából.

Lemercier híres franczia műtő pedig nemrég kisérletet tett egy halálra itélt franczia gonosztevővel a feltámasztás lehetőségének bebizonyítására. Először is érvágás által annyi vérét kibocsátá, hogy az elitélt szívverése megállt; azután meszes vizet fecskendett be az ereibe s akkor az egész embert elteteté egy jégverembe. Két hónap mulva megint felhozatta s akkor a mészvizet kiszivattyúztatva ereiből, azokat megint friss meleg vérrel tölteté meg. És ime a gazficzkó, mielőtt a szemei felnyitásával elárulta volna, hogy él, a míg a doktor a feltámasztással vesződött, kilopta a zsebéből az óráját.

Ez mind igaz.

Hanem ennél igazabb, a mit itt a közéletünkben láttunk.

Volt egy magyar gróf, X. Arthur, a kit mindenki ismert, a nélkül, hogy valaki örült volna ismeretségének. Hóbortjai tették nevezetessé, melyekben nem volt semmi genialitás; pazarlásai, a melyekben nem volt semmi uriasság; vérengzései, a mikben nem volt semmi bátorság; és szerelmi kalandjai, a melyekben nem volt semmi költészet.

Mindenki azzal a véleménynyel volt felőle, hogy ezt az embert rövid időn vagy agyonütik, vagy ő üt agyon valakit, vagy a mi legbizonyosabb, koldussá lesz, elprédálja mindenét.

Körülbelül úgy is történt. Egy rossz napon vett egy szép kétcsövű pisztolyt, s azt olyanformán próbálta ki, hogy egy hitelezőjét agyonlőtte vele, a miért nem akarta neki adni a pénzét meg a leányát. A leányra is rálőtt, de azt nem találta halálosan, az megélt. Ezért azután a nemes vármegye ő belőle is halottat csinált, csakhogy nem úgy applikálta nála a mészvizet, mint doktor Lemercier a brigandnál, hanem úgy, hogy kimeszeltetett vele a számára négy falat a vármegyeházánál, s abban tiz esztendőre eltemette.

Arthur tökéletes halott volt tiz esztendeig. Soha ez idő alatt a börtönből a nap alá ki nem jött, úgy, hogy a szobájának a padló deszkáiból mély lyukak voltak már koptatva a folytonos alá és fel lépegetéstől.

Ez a tizesztendei halál annyiban használt neki, hogy azalatt a jószágai minden adósság alól kiszabadultak. Mert a régi táblabiró-világban voltak még olyan ostoba tömeggondnokok és perügyelők is, a kik azt tartották, hogy _első_ kötelesség: a hitelezőket kielégíteni, a _második:_ az adós birtokát megmenteni, az _utolsó:_ megköszönni, ha az ő fáradságuk jutalmára is marad valami. Hysteron proteron!

Mikor Arthur grófnak az utolsó napja is letelt, az alispán bement hozzá a börtönébe.

– No, bajtárs (jó ismerősök voltak hajdan), ütött a feltámadás órája. Megint élő vagy. Jószágaid megint teher nélkül kapod vissza. Mit fogsz most csinálni?

– Tudom én azt már, – válaszolt a feltámadott. – Egy egész hétre való programmot csináltam már magamnak. Kárpótlás kell a tizesztendei bőjtért. A mint ma innen kiszabadulok, hajtatok a Neue Weltbe, valahány szép lány van, mind összeszedem, sorba tánczolok valamennyivel, a czigány csak az én nótámat húzza. Egy huszonnégy óráig járom a tánczot a szép lányokkal. Második napon azután egy huszonnégy óráig nem teszek egyebet, mint iszom. Egymagam bezárkózom egy szobába, körülrakom magamat tokajival, burgundival, Cyproval, Cliquotval, s iszom huszonnégy óráig folyvást. Harmadnap beveszem magam a Koronába s huszonnégy óráig sorba játszom makaót, nasivasit, landsknechtet, ferblit, trente-et-quarante-ot, – kikártyázom magam kedvemre! A negyedik nap felkeresem azt a zsidót, a ki nem akart a bérletemből semmit nekem fizetni, mind a tömeggondnoknak adta, azt megverem kegyetlenül. Azután a kaszinóban beleveszek a legelső emberbe, a kit szemközt találok, azt kihivom és karmonádlinak aprítom. Ötödik nap megveszem a legdrágább angol paripáját Ivánnak, s azt huszonnégy óra alatt agyonnyargalom. A hatodik nap azután felkeresem azt a leányt, a kit olyan rosszul lőttem meg, s vagy elveszem, vagy még jobban meglövöm.

– A hetedik nap azután megint visszakerülsz ide ebbe a szobába, – fejezé be a programmot az alispán. Én hát sietek uj padlókat berakatni.

Arthur gróf csakugyan megtartá a programmját híven.

Az első huszonnégy órát feltámadása után végigtánczolta a félvilág könnyű hölgyeivel; a második nap a borok katalogusán keresztülitta magát; a harmadikon aztán a kártyaasztalnál csinált annyi adósságot éppen, a mennyivel a vármegye gondviselése alá került. A negyedik nap (mérges is volt), elment a zsidót megverni. Hanem a zsidó erős volt elvette tőle a botot. Annál dühösebb lett. Rohant programm szerint a kaszinóba. Ott nem talált többet egy úrnál, a ki őt igen nyájasan üdvözlé, – azt ő viszonzásul pofonütötte, az őt visszaütötte. Arra ő azt párbajra hívta. Akkor kisült, hogy az az úr a Zahlkellner. Akkor aztán adott neki ezer forintot, hogy ne szóljon senkinek erről a casusról. Ötödnap programmjához híven csakugyan megtalálta azt a lovat, a melyik a legdrágább a városban, azt megvette, s aztán nekiindult steeple-chaset csinálni egymagában, s a míg árkon-bokron keresztül nyargalt, ugratott: egyre azt főzte az agyában, hogy mit tegyen holnap a rosszul meglőtt leánynyal? A ki már azóta férjhez is ment: elszöktesse őt a férjétől, s ha nem szökik vele, agyonlője-e tökéletesen? Bizonyára vagy az egyiket, vagy a másikat meg is tette volna, ha a Butterfly meg nem botlik s lovagját a fején keresztüldobva olyan szerencsésen fejtetőre nem hullatja, hogy az rögtön nyakát szegé.

Hát mire való volt ennek feltámadni?

Az a kérdés, hogy «jobbak» leszünk-e, ha feltámadunk?

Mert hogyha nem, akkor az ilyen ember, ha a mennyországba kerül, _elkártyázza a Krisztus palástját_, ha pedig a pokolra megy: ott _elcsábítja az ördög feleségét_.

VILÁGTEREMTÉS.

Régóta folyik a harcz a Hit és a Tudás között. Nevezzük őket classicus nyelven Religio és Philosophiának.

A Philosophia nyomul előre; hódít, támad, ostromol, tért foglal, új fegyvereket használ. Tábora hatalmas szövetségeseket számít. Vele van az Astronomia, a Geognosia, a Physica, a Mathesis, a Logica. Tételeit igazolják a napok és tejutak, s az ásatag ősvázak és az élő molluskok, tanuja minden, a mi él és meghal.

De a Religio tábora az emberiség százmillióinak lelki érzülete. Egyedüli erőssége a Traditio, de az hatalmas vár. Tanuja minden, a ki hiszi a feltámadást, az új életet. Törvényein alapul az emberi társadalom, a család, a haza.

Rég elmúltak az idők, a mikor még a világi hatalom pallost, bilincset, máglyát adott harczi eszközül a Religio vezetőinek. Galilei nem görbíti meg a térdét, hogy megtagadja tanait a föld forgásáról, a máglya nem hamvasztja el a kételkedés hirdetőit többé.

A Religio azt hirdeti: «A ki hisz, idvezül».

A tudás egy kérdéssel felel: «Hol»?

Ma már kathedrából hirdethetik a kételkedést, s a tagadásnak iskolája van. A Philosophia ráolvassa a hivő emberre a tudás tételeit. «Mit képzelegsz te abban a csalhitben, hogy te vagy a világ ura, mikor maga ez a te világod, melyben uralkodol, nem egyéb egy kipattant szikránál, mely még nem hamvadt el egészen, melyet a szomszéd nap lakói meg nem látnak? A napod maga sem egyéb, mint egy porszeme a nagy tejútnak, s a föld, mely szült, csak olyan édesanyja a féregnek, mint neked, a kit el fog temetni. S még azzal hizelkedel magadnak, hogy neked lelked van, különb, mint a tengeri kagylónak, melynek nincs látása, mégis házat épít gyöngyökből, drágakövekből, s ezzel a lélekkel keresed az Istent, a míg élsz, s új világot követelsz a lelked számára, ha meghalsz. Hol keresed azt? Az astronomia nem vezet utadra, a legközelebbi bolygóban, ha laknak emberek, azoknak más arczuk, alakjuk van, mint neked; s ott is anyától lehet születni, s hogy akarsz oda eljutni? Ha fajsulya van a lelkednek, a föld vonzóereje visszatartja. Ha nincs, elemeire oszlik. Ha köneny a lelked, feljuthat az athmosphaera felszinéig, tovább nem; ha éleny: megég; ha széneny: leszáll a földre. Erényeidet őrzöd, jótékonyságot gyakorolsz, abban a hitben, hogy majd ezért a túlvilágon megjutalmaznak? Mi jutalmat vársz? Imádkozol, s kihez, kihez? A nagy Teremtőhöz, a ki naprendszereivel van elfoglalva, s azt kivánod, hogy «perelj uram perlőimmel», s hogy kedvesen fogadjon, meg akarod vesztegetni lantban, hegedűben, czimbalmi zengésben. Imádkozol ellentétekért. Két ellenséges hajóhad szemközt áll, ütközetre készen, mind a kettőnek a harczosai ugyanahhoz az Istenhez zengenek zsolozsmákat, hogy fegyvereiket segítse győzelemre. Melyiket hallgassa meg? S mikor az ütközet eldült, az égő, az elsülyedő hajók láttára, a haldokló tömegek kínordításai közepett a győztes fél «Te Deum laudamus»-t énekel, s felhívja az Istent, hogy gyönyörködjék a művében. S nem éred be vele, hogy magadnak menyországot igérsz, az Istenfélőnek, hanem poklot is teremtesz az Isten ellen vétők számára; holott a pokol létezését kizárja a logika. Hisz a Sátán nem büntetheti meg azokat, a kik az ő hívei voltak, s az ő örök ellenfele, a Jehova ellen vétettek. S az egész túlvilágról való hitet megdönti a tudás. Igenis elkövetkezhetik az itélet napja erre a kis ködös planétára, melyre a te nagy világod van fölépítve, ha egyszer egy útját tévesztett üstökös beleütközik; de akkor a darabokra szakadó földkéreg s annak a kiszabadult belső lávái és gázai úgy összekevérednek az üstökös alkatrészeivel, hogy azokban a Te hamvaid feltámadásra nem juthatnak. A túlvilágról, a jövő életről több tudata van annak a górcsövi parány kukacznak, mely az almafa idei levelén petéjéből kimászva testvéreivel együtt vékony selyemszállal hozzákötözi a fa reketyéjéhez bölcsőjét, a falevelet, hogy a halál ellen, a tél ellen megvédje magát; az már jobban tudja a feltámadás titkát, mely neki majdan szárnyakat ad, mint te: a természet királya!»

Ezt hirdeti a Philosophia.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezzel szemben emeli fel glóriás fejét a Religio.

«A te erősséged a tudás, az én erősségem a hit. A te várad a csillagász-torony, az enyém a templom. Neked könyvtárak segítenek, nekem csak két könyvem van: az Evangelium és Mózes Szent Irása. Tied lehet az egész világegyetem; de enyém a száz milliók lelki világa. Enyém az ország, a hatalom és dicsőség. Te felállítod azt a tételt, s bizonyítod adatokkal, hogy az az egész nagy világ, melynek teremtője egy mindenható Isten, maga sem egyéb, mint egy szikra a végtelen világegyetemben, s az ország, a hatalom és dicsőség, a mit elvadult elmék az istenre rákényszerítettek, egy elenyésző semmi. Te megtagadod, hogy az emberek sorsát mennyei akarat intézi, s az országok fejlődéséről van, a ki gondoskodik. Én bizonyítom, hogy ez a világ a maga történetével, alakulásával, nagyobb csodája Istennek, mint a napok tömege. S az ember testben és lélekben nagyobb remekműve az Alkotónak, mint a Zodiacus összes csillagai. Van-e a napoknak lelke? Tudnak-e a csillagok az Isten létéről? Isten csak ott van, a hol ember van, s a hol ember van, ott mindenütt ott van az Isten. Állat, növény, földkérgen áttörő szikla mind él; de Istent nem ismer. S ha Istentől megfosztjátok az embert, hová lesznek az imádat dicsfényes alakjai? A megváltó Jézus keresztre feszített alakja egyenlővé lesz-e a mikroskopikus ázalaggal? Mózes, a nagy törvényhozó egy nagy csalóvá sülyed-e alá, hogy elfelejtessék? És a Boldogasszonyok, kiknek képeit a családok szentélye őrzi? Ha az oltári alakoktól meg tudnátok fosztani a hivők milliárdjait, nagyobb pusztítást követnétek el, mint a fekete halál és az özönvíz.»

De a hit nem hagyja magát kémiai alkatrészeire szétszedetni. A hol csak emberi szenvedés, vágy, törekvés van, együtt él vele a hit. Az anya szívébe, ki beteg gyermeke ágya mellett virraszt, az imádság hozza meg a vigaszt, s az aggódó kebel fohászát nem cseréli fel azzal a tudományos adattal, hogy a korall, mit gyermeke nyakára fűzve hord, csak olyan élő állat, mint az ő magzatja. A menyasszony, ki messze elszakított szerelmese visszatérteért könyörög, nem hagyja imáját félbe azért, hogy a kettős csillagok körforgásának elmélete immár megoldatott.

A templom megtelik a zsolozsmától, a mit ezer érző kebel összhangoztat: «Erős várunk nekünk az Isten.»

S miért akarjátok az emberi lelket az állati párával egyenlővé tenni? Nem lobog-e előttetek a lángész világa? Költészetben, képzőművészetben, építészetben? Nem hirdetik-e a dicsőséges monumentumok, hogy Isten szövetkezett az emberi lélekkel azoknak alkotásánál?

Miért akarjátok az emberi léleknek halhatatlanságába vetett hitét leszállítani a hernyók és pillangók átalakulási ösztönére? Miért fosztanátok meg a haldoklót a halál békítő túlvilág-hitétől? Miért rontanátok le sírjaink fejénél a márványt, a «Feltámadunk» felirással?

Hát ez a ti egész világi és társadalmi létezéstek egész lényegében nem azokon a törvényeken alapul-e, melyeket a Religio adott az emberiségnek?

Nem a hit alapította-e meg az istentől kiadott parancsolatokban a családi életet, apa és anya szeretetét, mely végkifejlődésében a haza szeretetében dicsőül meg? Nem a hit parancsolatja védi-e meg a gyöngét az erős ellen, a becsületest az álnok ellen? Nem a hit parancsolatja emeli-e ki a nőt állati alárendeltségéből, hisz a hit nélkül a nő csak kéjre, szolgálattevésre rendelt asszonyi állatja a férfinak: a hit adott neki emberi jogokat, a hit nemesítette meg a szerelmet: állati ösztön helyett magas hivatást tűzve ki czéljául.

Lerombolhatnak a tudás emberei mindent, a mi szent volt, csak azt az egyet nem, a szerelem szentségét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Így szól a Religio a Philosophiával szemben.

A harcz nehéz, eldöntése nagy feladat.

Kell az ellenfelek közé egy békebirónak jönni.

Mondjuk talán Koronatanunak.

Ki lehetne az más, mint a Poézis?

A Poézis feladata lehet a tudás, a hit és a Phantasia közreműködésével megvilágítani a Világteremtés nagy mysteriumát.

IGAZOLÁS.

De hát mi joga, – de különösen mi oka van a Poézisnek beleavatkozni a Religio és Philosophia közötti vitába?

A jogot és okot az élet, a társadalmi mozgalom, a gyakorlati alkalmazása az elvi tanoknak szolgáltatják hozzá.

A szoczializmus manapság már egy hatalmas tényező a közéletben. Híveinek száma tábor, hite meggyőződés; nem kerüli a harczot. Szövetségese a Philosophia. A Philosophiából meríti hitvallását, alaptételeit. Küzdelmi világa a társadalom, a politika.

Ha az ember egyenlő az állattal, miért legyenek az emberek egymás között nem egyenlők? Ha a lelkünk nem különb a kukaczénál, adjátok meg nekünk is a kukacznak a szabadságát. Ha nincs túlvilág, nincs menyország, ne biztassatok bennünket azzal, hogy majd a túlvilágon, a kik itt utolsók, azok lesznek az elsők; mi egyformák akarunk lenni. Ne biztassatok bennünket örök üdvösséggel; a mindennapi szükségeinket elégítsétek ki. Mi dolgozunk, fáradunk, küzdünk: a kiváltságosak élveznek, boldogulnak, ránk nehezednek. Mi szolgálunk fegyverrel, vérünket áldozzuk a hazáért, s nincs szavunk a haza sorsának intézésében. Ha a föld maga is csak egy porszem a világban, hát akkor a haza micsoda? Milliárdokat adózunk; – hideg szobánk, kemény fekhelyünk, száraz falatunk, foltos ruhánk hirdeti a haza dicsőségét; de ha ez a hazaszeretet maga is csak egy csalkép? A nemzetiség nem más, mint a tömeg önzése; hát akkor a tömeg parányait ne vezesse az önzés? Törvényetek azt mondja, hogy ne kivánd azt, a mi a felebarátodé. De hisz a társadalom sommitásai mind azt kivánják, a mi a felebarátjuké: egyházfők, uralkodók, országnagyok, birtokosok, kereskedők, részvénytársaságok, művészek; mindenki, a kinek valamije van, kivánja, elszerzi a másét, hát csupán azok, a kiknek semmijök sincs, ne kivánják a másét? Azt mondjátok: a föld édesanyja gyermekeinek. Hát csak a munkásnak mostohája?

Így beszél a Philosophia. S következetességét nem lehet elvitatni. A Religio sem mondhat elléne. Evangeliumának alaptételei: «Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. – Oszd meg a vagyonodat a szegényekkel.» – Ezekkel a tanokkal tehát ki kell egyeznünk. De vannak tanok, a mik ezeken túltengenek: az anarchia tanai. Ennek a hívei nem alkusznak.

Ezek azt hirdetik: ha nincs menybéli hatalom, mi szükség van földi hatalomra? – Ha ellehet a világ Isten és angyalok nélkül, miért ne lehetne el királyok és kormányzat nélkül? A birtok tolvajság. A tolvajság ellenben szerzési mód. Minek a biró? Legyen mindenki a saját birája. Minek a templom? Minek a pap? Minek a törvény? A mi nekem jó, az a jó: a mi másnak rossz, az nem rossz. Egy eszme van, a mi vezet: az a nihil. Mindenki senki; minden lét semmi. A házasság rabság; a szerelem kutyaérzés. Állatok vagyunk.

Ez mind Philosophia.

Ellenség, a ki ellen a hatalom, a kormány, a társadalom nem tudja védeni magát.

Ezzel szemben áll a Religió, a hit. Mind a két tábor elférne egy kerek téren, akkorán, a mekkorát a názáretbeli Isten-ember töviskoszorúja körülkerít.

«Ő» a szeretet vallását hirdette; hogy lett belőle a gyűlölet kultusza?

A Philosophia és a Religio két ég-szülötte angyal; a fanatizmus ád nekik szarvakat és sárkány-szárnyakat, lesz belőlük Hierarchia és Anarchia.

Látjuk a működésüket az egész czivilizált világban. Róma, Páris, Bécs, Kisenev beszélnek munkáikról. (Hát mi nem érezzük a tőrdöféseiket, mérgezett nyilaikat?)

Hol fog ez végződni? Tudjuk, hogy özönvízelőtti megelőzőink, a hosszúfejű kétlábonjárók emberevők voltak. Nem messze vagyunk tőle. A statisztika mondja, hogy kilencz millió a száma azoknak a földlakóknak, a kik emberevők, a kik az őserdeiken átutazó idegen láttára örömmel kiáltanak fel: «Hús! Hús!» Hátha doctrina lesz ebből a felfogásból! Hátha elterjed, mint politikai tan, a czivilizált világban! Hisz ez a legegyszerűbb megoldása volna a világot mozgató kérdéseknek. Ellenség van elég, a ki nem tart velünk, együk meg! Eddig csak dúvadnak hirdette az embertársat a művelt világ, a kit megölni dicsőség; hát ha egyszer elismeri, hogy az ember hasznos vad, a kire vadászni jó? A leviathanok harczának ez lesz-e a kiegyenlítési módja?

Nem hozhatná-e meg a kibékítés szellemét a Poézis, világot derítve a kaosz fölé!

Megkisértem a világteremtés nagy művét láthatóvá tenni.

Nem áltatom magamat azzal, hogy győzni fogok. Mi az én gyönge szavam a tradicziók és aspirácziók ellenében? Ki érti meg? Magyarul irok, s ha saját hazám népei megértik is, azt fogják rá mondani: bolondság! Fantazmagoria! De azért czélom világos. Egy általam nagyrabecsült házaspárnak az élettörténetét bocsátom előre. Hedvig és Kázmér a nevük, a legfelsőbb tizezerhez tartoznak, a társadalom sommitásai közé. A nő deli szépség, a férfi egy dalia. Fiatalok és testileg-lelkileg épek. Szeretik egymást, vagyonilag függetlenek; birtokuk fényűzésre jogosít. A nő sokoldalú tehetség: fest, csendképeit magasztalják, művészileg játszik a zongorán; költeményei meghatók; a férj tudományos akadémiák tagja, praktikus tudományfejlesztő a felfedezések terén. Semmi szenvedély nem háborítja házaséletük tiszta nyugalmát.

És azért mégis boldogtalanok. A nő vallásos a vakbuzgóságig; a férj szabadkőműves.

Sorompót vet közéjük a hit és a tudás.

A nő minden ünnepet, vasárnapot megszentel, a férj el nem marad a páholy üléseiről, és soha templomba nem jár. Ebből támad a csendes «separatio a thoro et mensa». A nő, mikor reggeli órában a roratera indul, gyakran találkozik a férjével a kapuban, a ki akkor vetődik haza a szabadkőművesek gyüléséből, vagy a lapja szerkesztéséből.

A mi az egyiknek a lelkét mint vezéreszme foglalja el, az a másikra nézve gúny és kételkedés tárgya. Ezen nem birnak kiegyezni. A nő a páholyra féltékeny, a férj a templomra. S ez jobban elkeseríti őket, mintha csábító szirén, szerencsés szeladon zavarná hitvesi hűségüket.

Ez a szív két ellentétes mágnes-polusa, mely vonz és eltaszít.

Ilyen egymást eltaszító szivek vannak a világon sokan.

Azoknak a számára írtam én meg ezt a munkámat. Vajha sikerülne! Elmondtam a házastársaknak a munkám irányzatát. Mindketten erős kétkedéssel fogadtak.

– Én nem hagyom a hitemet magamtól elvitatni, – mondá a nő. – A mi Szentírás, az az én lelkemnek a nyugodalma. A földet elvehetik tőlem a tudósok; de az egemet nem hagyom elvenni.

A férj pedig így fogadott:

– Én pedig kinyilatkoztatom, hogy holmi költői mesékkel, spiritiszta viziókkal nem hagyom magamat kielégíttetni.

– A valót fogja keresni a fantáziám.

– Állok eléje. Tehát kezdjük az elején.

«Hat napokon teremtette a Mindenható ezt a világot!!!»

S mintha fegyverül akarná használni ellenem, kezébe vette a természettani gyűjteményéből az anthrakoterium állkapcsát, mely kőszénné volt válva.

Hozzákezdtem…

– Igen is: hat napokon teremté a Mindenható a világot, mint az Irás följegyzé; de azok nem a mi földi napjaink szerint számíttatnak, hanem a világegyetem napja szerint, a míg az egész mindenség álló csillagaival, tejutjával, csillagködeivel, központja körül egyszer megfordul, s annak az időszámítása a mi napjárásunk szerint százezer esztendő. Emberi tudomány, távcső azt meg nem fejtheti, mert egy emberöltő nem képez többet e világnapban egy másodpercznél, s Földünk átmérője, mely a parallaxist meghatározza, egy megmérhetetlen parány.

ELSŐ NAP. _A központi égi test._

– Tehát ön elfogadja, hogy van egy központi nap, mely körül az egész világegyetem megfordul? – kérdé Kázmér. – Talán a Sirius?

– Nem a Siriust tartom annak. Az végtelen parány ily nagy feladattal szemben. Másutt találom azt fel. Az északi égen van egy nagy folt, melyet a csillagászok régóta ismernek s úgy neveznek, hogy «szenes zsák». Az égnek minden részecskéje tele van szórva csillagokkal. Még az ötödrendű parányi pislogókat is felfedezik az erős teleskópok. Egyedül ezen a fekete folton nem találnak semmi csillagfényt. Ott tehát egy önfény nélküli égi testnek kell létezni, mely milliószorta nagyobb, mint a mi földünk, s roppant vonzóerejénél fogva maga körül forgatja a napok milliárdjait. Ez takarja el előlünk a csillagos égnek azt az állandó foltját. Ez a világteremtés központja.

– S hogy jött ez létre? – kérdé Kázmér.

– Valamikor, az emberi észtől utólérhetetlen kezdetben valamennyi égi tűz egyesülve volt a nagy világtest körül. Lakói voltak Istenen kívül az élő szellemek, kiknek világa a napbeli tűz. Egyszer aztán a Teremtő «legyen világ!» szavára szétszakadt a körülburkoló tűz s milliárd csillagokra oszolva, szétrepült a végtelenségben: támadtak álló csillagok, tejútak, planéták. A világegyetem központja ott maradt.

– Hát a szellemekből mi lett? – kérdé Kázmér.

– Minden napnak, álló csillagnak, bolygónak jutott egy szellem, mely a Mindenható intézése szerint alkot, teremt, fejleszt, ujraalkot, eltörli a létezőt. Mi földlakók ezt a csillaglelket úgy híjuk, hogy «természet».

– S mi tartja fenn ezt az óriási sötét tömeget álló helyén?

– Egy erő, melyet a tudomány úgy nevez, hogy «szabad tengely». Bir ezzel minden égi test, nap és bolygó, a mi Földünk is. Minden felsőbb iskolában bemutatja hallgatóinak a tanár a szabad tengely experimentumát. Egy földgömb alakú hegyes végű csigát elpördítenek, mely maga körül forogtában egyúttal körben kering. Ekkor egy kemény tárgyat (egy darab krétát) hajítanak a forgó gömbre, s az nem veri ki emezt keringő útjából, sőt a forgó gömb messze hajítja el magától a vele összeütköző tárgyat. És a «szabad tengely» elméletével meg van czáfolva a földi kataklizmák hivőinek az a hite, hogy egykor valami üstökös fogja darabokra törni a földtekét, s az idézi elő az itélet napját. Az üstökös, ha a feje szilárd anyag volna, a föld által messze elhajíttatnék a világürbe a találkozásnál. Úgyde nem is bir szilárd kéreggel: mikor az üstökös feje egy álló csillag elé kerül, az a csillag keresztülragyog az üstökös fején, ez tehát nem állhat egyébből, mint gázból. S ennek a gázgömbnek az érintkezésétől eléggé megvédi a földet a maga atmoszferája, mely sűrűbb tömeg az üstökösnél. Maga a földi légkör elég volna azt elhajítani, mint egy felfújt lapdát. Ezzel a világpusztulással tehát ne fenyegetőzzék se a csillagda, se a szószék: «Dies irae, dies illa Solvet sæclum in favilla». Nem égünk el. Ilyen szabad tengely tartja örök forgásban a központi égi testet.

– S mi czélja lehet ennek a sötét égi testnek a fentartásával a Mindenhatónak?

– Az nem sötét tömeg, csakúgy, mint a mi Földünk nem az. Napok serege sugározza körül, de azoknak a visszfénye elvész tőlünk a nagy távolban. Egyszerre több nap világítja meg a központi égi test felszínét, s azoknak a melege megtermékenyíti a kifogyhatatlan erejű talajt. Ott soha sincs éjszaka, soha sincs tél: örök nappal, örök nyár van. A növényzet óriási, tömérdek; virág és gyümölcs egyszerre nyilik, egyszerre érik, lombos fán, kúszó indán, a föld alatt kenyéradó gumó tenyészik. Tejet, mézet, édes italt csurgat a virágkehely, az óriás dió. Kenyéradó kalásza van minden fűszálnak, mely tenyészik szántás-vetés nélkül.

– Ez tehát valóságos Paradicsom.

– Igenis. Én is úgy fogom ezután nevezni.

– S kinek a kedvéért tartja fenn a Világteremtő ezt a Paradicsomot?

– Az üdvezültekért. Bizonyára a mi földünk szülötteiért is. Ott kezdik újra az életet, melyben nincs fáradság, nincs szenvedés, csak gyönyör és megelégedés. A roppant nagy égi test elég nagy arra, hogy a kerek világ minden idvezültje, a lángelmék, az istenfélők, a nemes szivűek elférjenek rajta.

– S mi úton jutnak el oda, abba a véghetetlen messzeségbe?

– Azt majd elmondom a munkám végén, a hol az emberről és az emberi lélekről lesz szó.

– Tudja ön már, hogy mi az az emberi lélek?

– Tudom.

– De reális, vagy annak elfogadható alapon?

– Még a kémiával is jó egyetértésben fogok maradni, s kimondom a különbséget lélek és lélek között.

Most a nő szólalt meg:

– Tehát ön hisz a túlvilágban, az idvességben, a lélek halhatatlanságában?

– Hiszek és arra fogom alapítani eszmejárásomat.

Ezzel mind a két hallgatóm figyelmét megnyertem.

Folytatom.

– Tehát a világteremtés első napján, a mikor a nagy alkotó létrehozta az ég világait, maga a Paradicsom nagy glóbusa élők nélkül maradt: a szellemek szétrepültek napjaikkal együtt.

Isten mindenikkel együtt maradt. Isten mindenütt jelen való. Isten mindentudó, Isten látja a jövendőt, melyet a következő napok rejtenek.

Isten megállapította már, hogyan fogja benépesíteni a nagy Paradicsomot.

Mi maradjunk csak a mi világunk terén. A kit szabad képzeletünk kohójából előkelteni, az a nap és a föld szelleme.

Isten úgy rendelé, hogy ezen a kis planétán, a mit mi földnek nevezünk, lények jőjjenek létre, a kiknek hivatásuk leend a paradicsomot benépesíteni. Utasítá a nap és föld szellemeit, hogy akaratát teljesítsék.

– S látta ön ezeket a szellemeket? – kérdé tőlem Kázmér.

– Látom és megállapítom létüket a műveikből. Hisz ha az, a mit egy élő teremtés nem lát, mert hiányzik a látóérzéke, nem létezik, akkor a tengeri csigák, kagylók, actiniák, puhányok nagy világa előtt nem léteznék az az egész világ, mely a tenger szine fölött van, mert nem látják. A Tridacna Gigas hatalmas állat, súlya és életideje felülmúlja az emberét, egyetlen összecsapásával éles medenczéinek kettévágja a közétévedt horgonykötelet, de arról nincs tudomása, hogy az mi volt. Az Argonauta Argo fel tud szállani a tenger felszinére, ott megfordítja a csigahéját, kiterjeszti a hártyáit, csápjait, csinál magából hajót, vitorlákkal, evezőkkel, s úszkálva gyönyörködik a meleg napsugárban; de arról nincs tudomása, hogy egy hozzá hasonló óriás alak, vitorlás, evezős, mint ő maga, szemközt úszik vele; mert nem látja; a napot sem látja, csak a melegét érzi. Én sem látom a földöntúli világot; Istent, szellemeket, de a melegüket érzem. A hiányzó organumot pótolja, kölcsönadja a költészet, a fantázia. De látom ezen magas lényeket szellememmel, tudásommal; látom a napfoltokban és a napfáklyákban; látom az élő természetben, látom a holt természetben, a föld rétegeiben; maga a tudomány tanuskodik mellettem, hogy itt egy élő erő, egy öntudatos szellem működött, míg ezt a világot megalkotta. És látom Istent a nemzetek történetében, saját hazám feltámasztásában, a legkisebb élő atomig, saját magamig, kit isten annyiszor kiszabadított nagy veszedelmeimből, bűneim büntetéséből. A veszélyt, bűnt saját emberi akaratom hozta reám, a menekülés, az engesztelés Isten műve volt.

… A két házastárs keze titkon egymásé után nyúlt.

MÁSODIK NAP. _A megolvadt földgömb._

A teremtés első napján a földteke olvadt állapotban volt. Elhajított darabja a lángoló napnak. Még fehéren izzó s önfényében világló égi test. Öntengelye körüli forgása sokszorta sebesebb volt a mostaninál s annál fogva a nap körüli keringése is. Talán egy hónap alatt végezhetett egy esztendőt.

Hogy egy ilyen megolvadt állapotban levő gömb minő fázisokon megy keresztül, azt a fizikai előadásokon egy egyszerű kisérlettel láthatóvá teszik. Olajból és faggyúból egy lágy gyurmát készítenek s azt gömb alakúvá idomítják. Ezen a gömbön egy rézpálczát szúrnak keresztül, melyet egy forgató gép tart folytonos pörgetésben. Ime az olvatag planéta a maga tengelyével.

A körülforgó gömb nemsokára behorpad a két tengelyén és narancs alakot vesz föl (a milyen a mi földünk valósággal).

A lágy gyurma lassankint az egyenlítője körületén erősen kidudorodik, karikát képez, mely utoljára elválik a központi tömegtől s mint egy gyűrű (néha kettős gyűrű) folytatja paralell futását az elhagyott gömb körül.

Ime a Saturnus kettős gyűrűjének a kimagyarázása.

– E szerint a Saturnus még most olvadt állapotban van!

– Később született a földnél. De meglehet, hogy földünk maga is olvadt állapotban volna most is, ha a Teremtő akaratából a nap-szellem segítségére nem jön a földszellemnek, hogy művét siettesse. A nap-szellem egy roppant nagy olvadt tömeget hajított ki a napból, melyből egy új planéta lett, melyet mi Uranus névvel jelezünk. Ez a tűztömeg, midőn a földteke pályáját keresztezé, hatalmas vonzóerejénél fogva, melyet a földre gyakorolt, leszakítá róla a láva- és gázgyűrűket; a lávából hömpörödött ki a föld drabantja, a hold, mely úgy kering most körülötte, mint keringett hajdan a lángkarika tömege.

A belső karika pedig, mely gázokból állt, a föld vonzóerejének engedelmeskedve, lehullott a földre s lett belőle tenger.

Ezt ugyan az izzó földteke rögtön átváltoztatta volna gőzzé, párává, ha a nap-szellem működése ismét érezhetővé nem lett volna.

Az Uranus izzó tömegének kiszakadása a napból, annak a korongjában roppant nagy hézagot támasztott: egy óriási napfoltot, mely a nap melegét egyszerre úgy leszállította, hogy mostani fogalmainkat meghaladó hidegség állt elő az egész naprendszerben, a mitől a föld felszíne egyszerre szilárd kérget kapott s megszünt saját tűzfényében világítani. A tengerek megtölték a lapályok medreit, s a belsejében forrongó földteke csak vulkánjai megnyitásával, hegygerinczei előtolásával tanusíthatta leigázhatatlan életét. Támadtak a Kárpátok, az Alpesek, az Apenninek, az Ural, a Himalája. Semmi szárazföld, semmi termő réteg, mely növénynek életet ád. És így élő állat sem támadhat rajta: miből éljen, ha nincs fű, fa, gyümölcs? A föld külseje hasonlíthatott a mostani hold alakjához. Csupa tűzokádó kráterek; körülöttük jégövek, havas hegygerinczek.

Valami élet csak a tengerek fenekén lehetett, a miről tanuskodnak a kővévált csigák, kagylók, és tanuskodnak a korall-szigetek, miket a féreg-világ autochtonjai, a korallok teremtettek. Ezek az állatnövények alkották a legelső szigeteket, a mik a tengerekből felmerültek. De a kagylóknak táplálék kellett, növény vagy ázalag; azokat megszülte a forró tengeriszap. Mert akkor még minden tenger forró volt: a földkebel melege forralta a vizeket. S minthogy a hegylánczok s a tűzhányók kivételével az egész földteke tengerrel volt fedve, még a pólusokon is, annálfogva a föld hevétől szítva roppant páratömeg szállt föl a földről a magasba. A gőzkör, az egész atmoszféra sokszorta magasabb volt, mint a mostani. A vulkánok a tüzön kívül gázokat is löveltek fel a magasba, s az mind növelte a légkört. Még akkor nem lehetett a Földet «föld»-nek nevezni, tűz, víz, kő volt az egészben.

HARMADIK NAP. _A ködcsillag._

A tűzön, vizen, kövön kívül volt még egy alkatrésze az alakuló földnek, a légkör: tízszerte nagyobb tömeg, mint maga a szilárd kérgű planéta. S ez is egy állandó kérget viselt, a felhőburkolatot. A szüntelen forró tengervizek kipárolgása megbonthatatlanná tette a felhőkárpitot; az állandóan körülölelte a csillagot. S annálfogva a kis bolygó tízszerte, sőt tán húszszorta nagyobbnak látszott, mint most látszik; de az a nap visszfénye volt a felhőburkolaton. Úgy tündöklött a mindenségben, mint egy elsőrendű csillag.

Ellenben magára a föld szilárd felszinére a nap fénye nem hatott le soha. Itt állandó volt a záporeső. Nem volt kék ég, nem volt hajnalhasadás; éj és nappal egyenlő. De azért nem volt a világegyetem sötét. A tenger világított. Még most is észlelik a tengerészek a napéjegyen éjszakáin azt a csodálatos foszforeszkáló tündöklését a tenger mélyének, melyet az önfénytől ragyogó puhányok árasztanak. De nagyobb élő állatok is sugároznak ki ilyen villanyos fényt, minők a Salpák, Vénusövek, Medúzák. Kinek világítanak? Hisz a forró tenger minden szülötte vak. A nyolczszeműt már új korszak szülte, együtt a halakkal. Vagy talán van a szemnélküli lényeknek is látóérzékük?

És azonkívül világítanak a szüntelen lángoló vulkánok, mik tűzoszlopokat lövelnek fel az égre; és világít maga a planéta északi fényével, ezzel a csodálatos fénykoszorúval, mely tűzszivárványként hidalja át az eget; alulról világítva fel a felhőboltozatra.

Az égboltozat nem kék, hanem veres, skarlát, rózsaszín, karmazsinpiros. Magasabb élő lény megvakulna tőle, szárazföldi vegetáczió elcsenevészne benne.

Hanem a tengeri növényzet annál jobban díszlik; azt védi a maga ege, zöld ég, a tenger boltozata.

A tengerfenék termékeny. A mi hamut, salakot, lávát a tűzokádók az égre felhánynak, az mind visszahull záporban a tengerbe, a felhők között telítve alkálival, salétrommal, s a tenger völgyeiben termékeny réteget képez, mely előteremti az algákat, fucusokat. Erdő támad a tenger fenekén hinárból, moszatból, mely táplálékot ád a csigáknak, a repülő kagylóknak, a vándorló állatnövényeknek.

Ha a napot nem lehetett látni az égen, a holdat még kevésbbé: időszámítás nem volt a földre nézve. Csak éppen az új év visszatértét jelezte egy világtünemény. Ez volt a csillaghullás napja. Évfordulója annak a katasztrófának, a melyen a földpályán keresztül rohanó Uranus a föld tűzövét szétrobbantotta.

E tűzöv nagyobb része összegomolyodott a föld drabantjává, lett belőle a hold, de tömérdek apróbb alkatrésze megmaradt égi rajnak s folytatta saját körfutását s évenkint ugyanazon napon ismét összetalálkozott az anyaplanétával, a Földdel.

Minden egyes darabja az égjáró csoportnak szilárd tömeg: többnyire vas, melyet a földi légkör nem bir szabad tengelyénél fogva eltaszítani; de surolásánál fogva meggyujt s lesz belőle hulló csillag, mely tűzfarkával jelöli útját az égen. A Föld tovább taszítja azt a világürbe: de ha vonzóereje nagyobb, mint taszító ereje, akkor a meteor lehull a földre; de az annyi a földtekének, mint egy porszem. Hanem annyi hatása mégis van e földpályát keresztező hulló csillagtömegnek, hogy az állandó felhőburkolatot megbolygatja, s akkor a szétdúlt felhőtömegek között megkezdődik az égi háboru. Valóságos égszakadás. A villanynyal terhelt felhők mennykőcsattanását, az ég dörgését emberi organizmus ki nem állaná.

Cyclonok támadtak, szélforgatagok, a mik óriási víztölcséreket szívtak fel a tengerből s azokat a tűzhányók krátereibe zuhantatták. A tűzhányót eloltotta a víztömeg; de nemsokára mint gőzgomolyt lövelte az vissza, rést ütve a felhők között, s perczekig eget nyitva a leömlő napsugárnak, mely megvilágította a hegyekké torlott tengerhullámokat. A víz volt ura a földnek, s a szél volt ura a víznek, a villám mind a kettőnek.

Aztán elcsendesült minden; a Föld visszanyerte általános uralmát ismét; a felhők összezárultak és lett teljes sötétség ide alant. Nem világított se nap, se vulkán, se tenger, se északfény. Hosszú éjszaka borította be a mindenséget.

Ilyen lehetett a ködplanéta szombatja.

Várta a csillag feljövetelét.

A földlélek ki volt fáradva; a belső tűz lelohadt; az egész golyó egy-egy magasabb lényektől lakhatatlan tömeg lett, azoknak alkotására képtelen. Ekkor a Teremtőnek egy új intése előidézte a negyedik napot. Parancsszava szólt a napléleknek.

A földtekét fel kellett szabadítani felhőéjéből.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az én hallgatóim belenyugodtak a leirásba. A természettudomány nem mond ellent a Szentirásnak. A vassá vált helixek, a márványnyá kövült solariumok tanuskodnak róla, hogy a teremtés harmadik napján kik voltak a földgömb lakói. Náluk volt egyedül az élet. Ezeket alkotá Isten a világteremtés kezdetén, s ezek voltak urai a Földnek, mint a hogy ura most az ember – egy világ-nap lefolyásáig.

Jelen voltak az őstanuk Kázmér fizikai gyűjteményében. Odatette a neje kezébe.

A SZENTANDRÁSI BÍRÓ FIA.

A burkus háború alatt történt ez az eset, a minek a híre szájról-szájra hagyva maradt fenn messze tünt időkből.

A két hadakozó potentát fegyverszünetet kötött; s azalatt, a míg a diplomaták egymásnak a vánkosából igyekeztek kihúzgálni a tollat, a fegyverben álló csapatok heverészhettek a szalmájukon: ha volt nekik.

Két lovas csapatot csak egy kis folyóvíz választott el egymástól: a Neisse; nyáron nem is akadály az a huszárnak: ott gázol át rajta, a hol csillámlani látja a vizet. Ez volt a határvonal.

Mind a két csapat huszár volt. Az innensők Batthyány vitézei, a túlsók Trenk Frigyes halálfejes huszárjai. Amazoknak kék dolmánya volt, farkasbőr kaczagánynyal, piros csákós süvege, emezeknek fekete mondúrja, medvebőr kaczagánynyal, halálfejes kalpaggal.

A kis folyó két partja tele volt nőve sűrű fűzfabozóttal, az ellenséges vitézek nem láthatták egymást, csak a felállított előőrsök, innen is, túl is, néztek egymással farkasszemet, a többiek csak akkor, ha a kommandószóra a folyóhoz itatni lementek.

Ki volt adva a parancsolat, hogy minden ellenségeskedésnek szünetelni kell, a míg hármas ágyúlövés hírül nem adja, hogy a háború újra megindult.

Hanem az itatáskor mégis csak össze kellett kerülniök egy puskalövésnyire. Olyankor aztán átdiskuráltak egymáshoz. Batthyány huszárjai magyarok voltak, Trenk lovasai németek; hanem tótul tudtak, aztán még a «teremtettét» is megértették mind a két félen.

A Trenk lovasainak a kapitánya azonban magyar lehetett, mert a mit az átkiabált, azt a magyarok meg is hallhatták, meg is érthették.

Olyan hangja volt, mint a bikának, s a mondásai tündököltek a körmönfont kifejezésektől. A mi csúfnevet csak kitaláltak a magyarok egymás boszantására, azt sorba rakta rájuk, megtoldva jó kivánságokkal.

A magyarok sem maradtak adósak. Azoknak a kapitánya, a hórihorgas Janosics, még törökül és ráczul is tudott szitkozódni s letromfolta a burkus kapitányt.

– No, ha olyan nagy vitéz vagy szájjal, – kiáltott át túlról a burkus magyar kapitány, – mutasd meg, hogy karddal is győzöd a patvarkodást. Amott van egy halom a ti oldalatokon; jőjjünk ottan össze holnap reggel, jó hajnalban s mérjük össze a kardunkat.

A magyar kapitány elfogadta a kihívást. Szokás volt az a régi bajnokok közt, hogy nyilt síkon összeakaszkodott egymással két kiváló dalia s a maga nemzete dicsőségeért páros viadalt küzdött meg életre-halálra. Ezt nem tartották a fegyverszünet megszegésének, csak vitézi tornának.

Másnap hajnalhasadtával trombitaszó jelenté, hogy a burkus részről elindult a bajnok a tusára. A kürthang az előőrsöknek szólt, hogy a vizen átgázolóra rá ne puskázzanak. Magyar részről is megadatott a válasz harsonával, Janosics kapitány felült a lovára, s ő is megindult a kijelölt domb felé, kisérve a trombitásától. Janosics kapitány híres vitéz volt, hat láb magas termet, hosszú karokkal; de a trombitása is megnézni való legény volt. Nem lehetett még több tizennyolcz évesnél, bajusza sem volt még, hanem a termete daliára vallott: csak úgy feszült rajta a dolmány, csak derékban volt karcsú.

Csaknem egyszerre kaptatott fel a dombra a két ellenséges bajnok. Itt a burkus jelt adott a trombitásának, hogy maradjon hátra.

Ellenben Janosics kapitány is jelt adott; de magamagának a hátulmaradásra, a mint egész testi alakjában megpillantá ellenfelét.

Hisz ez nem anyaszülte ember, hanem mesebeli szörnyeteg. Nagy bozontos feje csimbókokba fonott szürke hajjal a Góliát fejére emlékeztet. Ilyen lehetett annak a két válla, dereka is, hatalmas öklében fennen villogtatott egy szörnyű széles pallost, a mi egy csapással képes a lovagot a nyeregkápáig ketté hasítani. S a milyen szörnyű az alakja, olyan rettentő az arczkifejezése, sebhelyek forradásaival tele, szemei szikráznak, fogai csattognak. Alatta toporzékol a ló, mintha nem a mén vinné őt, hanem ő dobálná a lovat. Hangja olyan, mint a barlanglakó csodáé.

– No hát hol vagy, magyarok legvitézebb bajnoka? Állj velem szembe!

De biz akkor ez már épen az ellenkező részét fordítá feléje.

– Eb áll bajnak ezzel a vasgyúróval! – dörmögé Janosics kapitány. – Emberrel fogadkoztam én verekedni, nem behemóttal. Hisz ez megesz!

– No hát nincs a magyarok között vitéz, – kérkedett a burkus kapitány, – a ki össze merje csapkodni a kardját velem?

– De igenis, hogy van! – kiáltott oda a fiatal trombitás. S azzal odanyomta a trombitát a kapitánya markába: fújja rajta az a hátrálót, maga pedig kirántotta a szablyáját, sarkantyúba kapta a paripáját s felrugtatott a dombra.

A burkus kapitány végignézett a suhanczon s egyet törült a bajuszán, megvetően dörmögve.

– Eredj már te pálottszájú kölyök, mert ha megharagítasz, ugyan megtánczoltatom a hátadon a szentandrási bíró korbácsát.

– Nem ugyan hogy nem azt. Magam is a szentandrási bíró fia volnék.

– Melyik szentandrási bíróé, te?

– Hát a Vértessi Mihályé.

– Tyhű! A ki áldotta! Hisz akkor te az én fiam vagy, a Pesta! Én vagyok a Vértessi Mihály, a te apád!

A trombitás visszakiáltott:

– Ha kend az én apám, hogy került kend a németek sorába?

– Majd elmondom én azt neked, csak a kezembe kaphassalak! – viszonzá a halálfejesek kapitánya.

– Ha ez a kard nem volna a kezemben, úgy-e?

– No, majd meglátom, hogy van-e lelked a saját édesapádat levágni?

Ezzel a szóval hüvelyébe taszította félelmetes pallosát a nagy mahumed ember s csendes léptetéssel közeledett a legényhez.

A magyar vitéz meg volt rökönyödve.

– Ha kend az én apám, emlékezik-e kend arra a czifra szóra, a mire engem hátulkötős gyerek koromban tanított, hogy ki tudom-e mondani?

– Hogyne emlékezném, lelkemadta kölyke? «Tarka csikó tarka karikára kunkorodott farka.»

Erre mind a ketten elnevették magukat, s azzal a fiatal huszár is hüvelyébe taszította a kardját, s egyszerre odanyargaltak egymás mellé; de nem azért, hogy vitézi bajvívást míveljenek, hanem hogy összeölelkezzenek.

Mire aztán nagy hirtelen megkapta az öreg a fia lovának a zablyaszíját s elkezdett sebes iramodásban vágtatni a folyam felé, a két szemközt álló tábor láttára magával ragadva a huszárok legderekasabb legényét. Mire kommandót adhattak volna a császáriak részéről, az öreg vitéz már a túlsó parton volt a fiával, a kit el nem eresztett a markából többet. A kik nem hallották a mondott szavaikat, nem is értették ezt az egész dolgot. Hogy egyik bajvívó a másikat elfogja s magával ragadja, mint saskeselyű a kócsagmadarat.

Még nagyobb volt a burkusok bámulata, mint a magyaroké, mikor a Neissén keresztül kaptatni látták a két lovast, a kik közül az egyik erősen fogta a másiknak a zablyakötőjét. Az egyik a porosz huszárkapitány volt, a másik egy magyar trombitás. Látnivaló volt a fehér lováról, hogy ő trombitás.

Vértessi egész a sátoráig vitte a foglyul ejtett fiát. Ott leszálltak a lovaikról, azokat átvette egy csatlós s kipányvázta, lenyergelte.

Egy kornet odajött hozzájuk s a kardját kérte a fiúnak.

– Csak hagyják nála a kardját, – mondá a kapitány, – nem fogoly ez, hanem az én fiam; úgy cseppenhet, hogy itt marad. Hagyjanak vele a sátoromban magamra, beszédünk van egymással.

A kapitánynak ponyvasátora volt, oda tuszkolta be a fiát. A sátornak bizony nem nagy volt a felszerelése: egy kéve zsupp, arra végig terítve egy lópokrócz, két végén a két nyereg, a sátorczölöp kampójára akasztva egy iszák, mely egy borjúból állt, a melynek a négy lába, meg a feje le van vágva: a sátor közepén egy dob. (A burkus lovasságnak dobosai is voltak.)

Vértessi nem feledte el még a magyar szokást: a vendéget kollációval kell látni. A borjúiszákból előszedte a katonafaladékot s kirakta a dobirhára. Hering volt, meg pumpernikkel.

A Pista fiú nagyot csóvált a fején.

– Köszönöm. Nem jár belém. Nyers hal! Aztán ilyen korpakenyeret kapnak a burkus király katonái?

– Mikor kapnak.

– Már annál csak különb elemózsia van az én tarisznyámban, – s azzal Pista előhúzott az oldalán függő éléstárából egy fél prófuntot, meg egy darab paprikás szalonnát s legelébb az öreget kinálta meg vele.

Az le is szelt belőle egy darabot. «Biz ez jobb a heringnél.»

– Hát akkor mit szeret kend a heringen?

– Majd elmondom. Elébb én beszélek, hogy tudjad, hogyan került apád németek szolgálatába. Nem emlékezhetel rá, kicsiny gyerek voltál, mikor mi azt a nagy ribilliót csináltuk az Alföldön.

– De hisz emlékszem rá. Szép piros csizmám volt, azt is lehúzták a lábamról a ráczok.

– A ráczok! A ráczok! Azok árultak el bennünket; a kikben legjobban bíztunk, a kikkel fegyvertársaságban voltunk. Nekik is épen annyi okuk volt haragudni a németekre, a nagy urakra, a nyomorgató bérlőkre, az adóharácsolókra, a papokra, mint nekünk. Tőlük is elfoglalták a hatalmasok a földjeinket, legelőinket, őket is robotolni hajtották télvíz, nyáraszály idején távol földre: az ő templomaikat is bezárták, mint a mieinket; megesküdtek nekünk, vezérükkel a Szegedinácz Péróval együtt, hogy velünk együtt támadnak fel: nem irgalmaznak többet egy _háromszegletű kalaposnak_ sem, mégis, mikor mi fegyvert ragadtunk, hogy a nehéz jármot lerázzuk, _megrágták a szíjat:_ míg mi táborostul Gyulát ostromoltuk, a ráczok hátulról támadtak ránk. Szétbomlott a seregünk. Én egy kis csapattal keresztülvágtam magamat, a rácz vezérnek, Strbának adtam egyet a fejére a fokosommal, hogy elég volt neki, s aztán futottunk, a merre tágas volt a világ.

– Emlékezem én arra a futásra: minket is kergettek anyámmal együtt; a nádasban laktunk, harmatkásával, vadkácsatojással éltünk.

– Hát azóta hírt sem hallottunk egymásról. Én kevesedmagammal keresztülnádoltam erdőkön-hegyeken, a míg eljutottunk Lengyelországba. Odatörekedtünk a mi fejedelmünkhöz, a kinek visszatérését úgy várta a szegény nép idehaza. Aztán mikor bevergődtünk abba a városba, a hol a lakását tudtuk – az utczán csak jön ám velünk szembe a nagy proczesszió, templomi zászlókkal, trombitával, dobbal, papi kisérettel, vezetik elől a tokos lovat, hátrább a pánczélos vitézt, fátyollal leborítva, aztán jön a hatlovas hintó, a menyezeten sisak, pánczél, paizs, czímerek a négy oldalán, mellette gyászruhás fáklyavivők, azok is czímerrel, s mind e czímerekről annak a nevét olvastuk, a kit most nagy parádéval temetni visznek, a mi fejedelmünket, országunk reménységét, Rákóczi Ferenczet. Lengyelországban nem volt keresetünk többé; így származtunk át Burkusországba, a hol jól fogadtak bennünket.

Odakinn a sátornyilás előtt kordé nyikorgott, a ponyva félrehúzódott, s betekintett rajta egy markotányosné. Vidám arczú kaczkiás menyecske, tollas kalappal a fején, hordócskával az oldalán. Bizalmas hangon szólt – még pedig magyarul:

– Ejha, kapitány uram, de nyalka legényre tett szert! Ne kináljam meg egy kancsó gózéval?

– De jó lesz.

(Az a gózé valami almabor-féle ital.)

Elébb az öreg Vértessi húzott egyet az _orrosból_, aztán a fiának adta.

A Pista is nyelt belőle; de nagyon elfintorította a pofáját utána.

– Ejnye, apám uram, ha ez a jólfogadás a burkusoknál, akkor nem kérek belőle. Hisz ez nálunk _lőre_.

– De csakhogy van.

– Mije van hát a burkusnak, ha még bora sincsen? – dörmögé fitymálva a Pista legény. – Én csak nem élnék itt.

– Tudom, szolgám, tudom. A hogy itt ez országban a telkes gazda él, attól tinálatok otthon megszöknék a béres legény is. A burkus paraszt vízzel főz, vajjal süt, a búzakenyeret hírből sem ismeri, almából sutulja a bort: a sovány földjéért törik a tenyere s _alakírt_ pohánkát arat róla. De aztán van neki arany szabadsága. Ez nem robotol keményszívű úrnak, idegen bérlőnek; nem emel kalapot dölyfös potentát előtt, nem hajtja meg térdét festett képek előtt; nem hagyja elvenni magától Istenét, hazáját. Ezt szeretem benne, s a velem vándorolt magyarok is ezért hűségesek az ő zászlójához. Mit érted te azt, ostoba rossz gyerek? Te nem láttad azokat a zászlókat, a melyekre a «szabadság» volt írva.

– Igaz, hogy nem láttam.

– Azt sem láttad, hogyan nyomorgatták a mi népünket a hatalmasok meg az idegenek nagy Magyarországon.

– Azt már ugyan láttam. Még most is nyomorgatják.

– Beszéld, a mit tudsz.

– Kiszáradt a torkom; nem jön ki belőle a szó.

– Igyál még egy pohárral, – kinálta őt a szép markotányosné.

– Nagyon hideg az az ital.

– Majd én felmelegítem egy csókkal, – kinálta jobban a szép asszony.

– Menjen kegyelmed; ne legyeskedjék! _Béka_ vagyok én még ahhoz, – tiltakozék a legény, szemérmesen félrefordítva a fejét.

– No hát akkor igyál kis legénykém ebből az _alamáziából_.

Egy kis átalag volt a hölgy oldalára kötve, általvető szíjon: abból osztogatta a tüzes lengyel pálinkát.

– Az meg majd olyan forró talál lenni, hogy arra megint egy csókot fog kegyelmed kinálni – hűsítőnek.

A hölgy nagyot kaczagott ezen. Sohse volt még ilyen a világon! Egy katona, egy trombitás, a ki fél tőle, hogy a szép asszony meg találja csókolni.

– Ilyen volt ám ez mindig, – mondá az apa. – Mikor három esztendős volt is, úgy félt, sikoltozott, ha egy asszonyszemély meg akarta csókolni.

Ez is ritkaság ám! Egy legény, a kinek három esztendős korától tizennyolcz éves koráig a termete ugyan óriásivá nőtt, hanem a szíve megmaradt gyermekszívnek.

A hölgy leült a tábori dobra s két keze közé fogva a térdét, nézett a legény arczába.

– No hát, kezdd el a mondókádat, – szólt az öreg Vértessi.

– Átallom. Ha ez az asszonyság hallgatja. Megesik rajtam, hogy a beszéd közben sírva fakadok, s szégyenleném, hogy azt egy asszony lássa.

A hölgy talpra ugrott. Egész magatartásából kilátszott, hogy nem közönséges asszony; feje hordozása elárulta a született úrnőt. Vállára csapott a legénynek.

– Derék fiú vagy, nagyot nőjj!

Aztán az apához hajolt s azt súgta a fülébe:

– Majd ha kibeszélték magukat kegyelmetek alaposan, hozza fel a fiát a vezérhez, a kastélyba.

Azzal fütyörészve hagyta ott a tábort, tovább hajtva a markotányos kordéja elé fogott szamárvemhét.

Úrnő volt ez; Beneschau birtokosnője; csak álruha volt rajta a markotányos gúnya, a miben kémszolgálatokat tett a porosz vezéreknek.

– No hát, hol kezdjem el?

– A hol én elhagytam; az erdőhegyi ütközet utáni dolgoknál; mert ott magam is voltam; levágtam hat ráczot.

– Boszúból azok felgyujtották Erdőhegyet; puszta lett belőle.

– De szép nagy falu volt! Csupa magyar lakta.

– De nem nagy örömük volt a ráczoknak az árulásukból; mert a mint a kuruczokat legyőzték, hazaszéledtek, jöttek a német katonák, s azok kuruczot, ráczot mind összefogdostak; Aradra hurczoltak, lánczra verve; még magát Pérót is, a fiával együtt, ott tortura alá vették, szörnyen megkínozták.

– Azoknak jól esett.

– De a mi vezéreink is ugyanarra jutottak. A német haditörvényszék arra itélte őket, hogy koczkát vessenek, s négynek, a ki legtöbbet vet, a feje vétessék.

– Emlékezel a neveikre?

– Hogyne emlékezném? Hisz szomszédaink voltak Vásárhelyen. Matolai Pál, Bartha István, Szabó Péter, Szánthó Mihály.

– Mind a legjobb embereim. No, csakhogy a Szilasi, a Pásztor, meg a Sebestyén, a keresztkomáim nem voltak közöttük.

– Nem ám, mert ezeket a Szegedinácz Péróval együtt arra itélte a hadi törvényszék, hogy irtóztató kínzások között kerékbe töressenek, s aztán a testük négyfelé vágassék s a bitófára szerte kiszegeztessék.

– Rettenetes! Rettenetes! – hörgött az öreg s megelőzte fiát a sírásban.

– Ott voltam és láttam.

– Hát a papjainkkal mi történt?

– Mind a hármat elfogták, tömlöczbe zárták, onnan gályára vitték; a templomunkat pedig átadták a faczipős barátoknak.

Vértessi felugrott a helyéből s égre emelt ökleit rázta vad indulatában.

– Isten! Isten! Erős Isten! hogy engedhetted ezt? Hol voltak a te angyalaid?

– Mit tehetnek az égi angyalok, ha az urak, katonák, meg a papok összeszövetkeznek?

– És te mégis szolgálsz fegyvereddel ezeknek a zászlója alatt!

– Ők az én uraim; én az ő katonájuk.

– Hát veletek mi lett? Anyáddal, veled, házunkkal, földünkkel?

– Minket kikergettek az utczára, házunkba idegen költözött, földjeinken jövevény aratott, takarított; anyám elvándorolt más városba, szolgálatba állott; engem felfogadott egy jószívű ember libapásztornak; öt esztendős voltam.

Vértessi a kardját csapkodta a földhöz veszett nagy dühében.

– És te most ezekért harczolsz, ontod a véredet!

… A porosz táborban nyergelőre doboltak. Egy _mommában_ készen volt minden lovas a paripája mellett.

– No fiam, te is gyere velem, láss példát!

Az ordinánczok a kapitány és a trombitás lovait is kapiczányon fogva tartották már a sátor előtt, csak fel kellett ülniök. A legénység trombitaszóra sorakozott a mezőn, mire a kapitány a fiával együtt megérkezett: úgy álltak már, mint a fal. Egy lónak az orra nem állt előbbre, mint a másiké.

A kastély felől előkelő úri csapat közeledett. Egy fiatal főtiszt a kiséretével, melyben egy úri dáma is volt látható, női nyeregben, lovagló ruhában.

– Az ottan Trenk Frigyes, a kommendánsunk, – dörmögé Vértessi félszájjal a fiának.

– Apám uram. Én azt a dámát, a ki mellette lovagol, láttam már az imént.

Ráismert az elébbeni markotányosnéra.

– Te csak nézz, de ne láss semmit.

Trenk Frigyes a csapat elé érve, egy dombon felállt kiséretével, s onnan nézte végig a Vértessi huszár-svadronyának evolúczióit.

Arra következett egy másfajta tábori látvány.

Egy csapat ukrainai muszka remonda lovat tereltek kozák hajcsáraik a gyakorlati térre; vad csikókat, a melyeknek még soha kötőfék nem volt a szájukban. Azok, a hol megálltak, egyszerre összedugták a fejüket, kifelé fordítva a hátulsó lábukat, rúgásra készen.

A remonda lovakat azért terelték ide, hogy mint most vásárolt paripákat a király névbetűjével elbillogozzák.

A tábori tűzben ott izzott a billogozó vas.

A parancsnok intésére hat kozák odakullogott a lócsapathoz, a nogajka ütésével egyet kiszakítottak közülök, azt azután, egy a fejébe kapaszkodva, kettő az üstökét markolva, kettő a lábait elkapva, a hatodik a farkát fogva, a földre lerántották, rátérdeltek, ráhasaltak; a csikó nyerített, ordított, rúgkapált, míg a tábori kovács az izzó billogozó vassal oda nem jött s a tomporára nem sütötte a király bélyegét. Akkor aztán szaladni hagyták. Következett a többi sorba.

Bizonyára az oldalára kapott sütögetéstől a muszka csikónak semmivel sem lett jobb erkölcse, mint azelőtt volt. Most már egymást is rugdalta.

– No gyerek, – mondá Vértessi, – most már mutassuk meg mi, hogy hogyan értenek a lóhoz a magyarok!

Azzal leszálltak mind a ketten a nyeregből s odajárultak a parancsnok és kisérete elé.

Vértessi szalutált s azt mondá:

– Parancsolja major úr, hogy egyet kifogjunk a remondák közül?

– Az most nehezen fog menni. Hogy fogják ki?

– Okkal, móddal.

A parancsnok a hölgyre bízta a választást.

– Válaszszon ki egyet a grófnő.

(Tehát grófnő a markotányosnő!)

Az úrhölgy odamutatott a falkára. Azt a fekete mént, azzal a hosszú kesely sörénynyel és farkkal.

– Meg lesz.

Azzal Vértessi lecsavarta a vállán keresztülkötött pányvakötelet s azt tekercsbe kerítve, a hurkot a bal kezébe fogta, a kötél végét az övéhez kötötte.

A Pista fiú pedig leakasztotta a nyakából a karikás ostort s odasunnyogva a szilaj vad lovak csoportjához, hirtelen odadurrantott közéjük.

Az egész vad ménes elkezdett száguldani az ostorcsattanásra; a legény hajszolta, folyvást kongatva a karikással. A ménes hosszú sorban elnyúlva vágtatott végig a dombon álló úri csapat előtt. Vértessi ott állt az útjában mozdulatlanul. Mikor aztán a kesely sörényű mén odakerült eléje, hirtelen odahajítá a tekercsben tartott pányvát feléje két kézzel.

Bámulni való az az ügyesség, az a kiszámított szemmérték, a mivel ezt cselekszik, hogy a pányvahurok nagy távolból éppen a kiszemelt vad mén fejét találja el s annak a nyakára hurkolódjék. De még csodálatraméltóbb az a férfierő, mely az ügyességet diadalra vezeti. A szilaj mén, a mint a veszedelmes hurkot a nyakára szorulni érzi, elkezd hánykolódni, rúgkapál, ágaskodik, két lábon tánczol, földhöz vágja magát, a fejét rángatja. Az az ember-alak pedig, a ki őt fogva tartja, úgy áll ott, két lábát megvetve, mintha a földbe volna nőve, a szilaj vad állat csak egy tapodtat sem bírja őt kimozdítani a helyéből. Két izmos kezével nyomról-nyomra húzza a szilaj mént a pányvánál fogva közelebb magához, míg egészen odakényszeríti, hogy annak a feje az ő fejét éri. Akkor az orrába fúj, a fülébe sugdos, befogja a mén szemét; annak az egész teste reszket, a sörénye borzong, a bőre rázkódik.

Akkor aztán a legyőzője megveregeti a nyakát, megtörülgeti a lobogós inge ujjával a szemeit; szól hozzá hízelegve: «Csina te! Csina te!», leoldja nyakáról a rászorult pányvahurkot, s aztán az övéből előrántott kötőfék zabláját hirtelen a ló szájába dugja; mire az észreveszi, már a fejére van kötve.

– Bravó! Bravó! Derék magyar! – hangzik az úri társaság magasztaló szava. – Ez már bravúrstükk volt!

– Mi ez egy magyarnak! – szólt vállvonva Vértessi. – Majd azt kell megnézni, hogy mit tud az a másik magyar az ilyen dologban!

Azzal odainte, csak úgy szemöldökével, a fiának. Hogyne értette volna el. Nem kell oda sok diskurálás. A Pista egy szökéssel fenn termett a szilaj mén hátán, kezébe kapta a kötőféket, átszorította a lábszárával a derekát, s elkezdett neki a szájával czuppogatni.

A vad paripa, a ki még soha embert a hátán nem hordozott, elővette szilaj természete minden erejét, furfangját: magasra szökellt, felugrott a két hátulsó lábával, majd meg két lábra állt, úgy forgott körül, mint egy tánczos; nem bírta a lovasát levetni a hátáról. Egyszer földhöz is vágta magát: lovasa ott is rajta maradt, a két lábszárát szétvetve, s a mint a ló újra felugrott, megint csak ott volt a hátán, sarkantyúit a kínzott állat oldalába verve. Utoljára a végső praktikáját vette elő a szilaj mén: elkezdett vágtatni teljes erejéből, körülnyargalta száguldva a katonáktól elzárt tért s aztán egyszerre a legnagyobb nyargalásból megtorpant, négy lábát előre feszítve, s fejét alávágva a szügyébe. Ennél a fortélynál minden rendes lovas keresztülrepül a paripája fején. De nem repült a Pista fiam! Fogta két kézzel a lova sörényét, vágta két sarkantyúval a vékonyát; hozzá volt nőve. Maga a Centaur ez!

Ekkor aztán a paripa meggondolta magát. Az okosabb enged. Sorsát senki sem kerülheti el. Engedte magát szép lassú lépésben odavezettetni az úri társaság elé; szakadt róla a tajték, orrlyukaiból fújta a gőzt. A Pista gyerek pedig a levett süvegével üdvözölte a tapsoló főurakat.

– No, ezt csinálja utánunk a német! – dörmögé az öreg Vértessi.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor vége volt a nagy produkcziónak, azt mondá a major Vértessinek:

– Hallod-e, kapitány pajtás, én ezt a te fiadat itt tartom _a király számára_.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mikor pedig a délczeg grófnő ellovagolt a kapitány mellett, enyelgő szóval mondá neki:

– Hallja kegyelmed, kapitány uram, én ezt a kegyelmed fiát itt tartom _a magam számára_.

Vértessi magában mondá:

– Csak bírjatok vele!

*

Az úri kastélyban fényes mulatság rendeztetett. A kastély úrasszonya, előkelő grófnő, egy osztrák tábornok özvegye, nagy és nevezetes szerepet játszott az osztrák-porosz háborúban s mindenféle kalandjaival sok bajokat okozott, a két Trenk hősnek egész proczesszusa támadt, a mibe maga Frigyes király is bele volt keveredve (tudtán kívül).

Ő adta a lakomát – a tisztek kedvéért, meg a maga örömére.

Van a németeknek egy műkifejezésük: «Jux.» Jux az, mikor egy gyanútalan kedélyű emberrel a többiek tréfát űznek: beugratják. Egy ilyen tréfára volt kiszemelve a magyar trombitás.

Odaültették az asztalfőre Trenk Frigyes, a vezér, s a szép grófnő közé. Szemközt vele pedig ültették az apját, a kuruczból lett kapitányt.

Az asszony traktálta, az apa itatta, a vezér magasztalta. A fiú bevette azt mind.

Az öreg Vértessi mind azt emlegette fel a fiának, hogy milyen krudélisul bánnak odahaza a magyar Alföldön a nagy urak a szegény paraszttal, a papok a kálvinistákkal; megérdemlik, hogy magyar katona ellenük fordítsa a fegyverét.

A vezér pedig azzal biztatta (magyarul beszélt hozzá), hogy ha a burkus király zászlója alá esküszik, azonnal a király tábori kornétásává fogják előmozdítani, fényes fizetéssel; félév mulva zászlótartó lesz belőle. Hozatott is a számára nagy, széles szalagon függő veres sasrendet, s azt a nyakába akasztotta. Azután a háta mögé állított egy porosz trombitást, a ki betanítsa neki a burkus tábori indulót; a fejébe nyomatott egy ezüst kaskétát, hegyes csücskével.

De legjobban szédítgette a szép asszony hízelgő szavával, (a ki szintén beszélt magyarul), maga hámozta neki a narancsot szép fehér kezével, s etette a pástétommal.

– No úgy-e, hogy ez nem hering, nem pumpernikkel? – hecczelé az apa.

Bort is töltött a ficzkó poharába a szép tündér, s koczintásra készté. Az pedig rajnai bor volt; s a poharat körömpróbáig kellett üríteni.

– No, kölyköm, úgy-e hogy ez nem almabor?

Minden ember nevetett már rajta. Ez szépen beleesett már a verembe.

– Sok lesz már! – dörmögé Pista a poharat töltögető istennőnek.

– Ne búsulj. Ha nem bírod, itt maradsz. Jó ágyat vettetek a számodra.

Ekkor a távolból trombitaszó hangzott át a Neissén. A magyar huszárcsapat takarodó hangja: «Mikor masirozunk, kapitány uram?»

A Pista fiú talpra ugrott, s hátratolta maga alól a széket. S aztán lekapta a válláról a trombitáját s ő is elfújta a huszártakarodót: «Hónapután, vagy azután, vagy csütörtökön délután, kedves katonám!»

– Mit csinálsz, te kölyök? – rivallt rá az apja.

– Fújom a takarodót. Aztán megyek a svadronyomhoz vissza. Nem vagyok én itt fogoly, sem dezentor; csak az apámat látogatni jöttem. Köszönöm a szíves vendéglátást.

– Te elutasítod a királyi kitüntetést?

– Te visszautasítod a szép asszony ölelését?

– Te elfelejted az apád száműzését, néped megkínzását?

Így szóltak hozzá három oldalról is.

A Pista fiú pedig leakasztá a válláról a keresztülvetett veres sas-rendet, letette az asztalra az ezüst kaskétát, szépen szalutált a majornak, kezet csókolt a szép úriasszonynak, a poharát hozzáütötte az apja poharához, s egész nyugodtan azt felelte:

– _Visszamegyek; otthon vár reám az édes anyám_.

A szép asszony megölelte, megcsókolta ezért a szóért. Az őrnagy is kezet szorított vele.

– Nem! – mondá az úrhölgy. – Azt a nemzetet, a ki az édes anyját se kincsért, se csókért, se dicsőségért el nem felejti, nem lehet a hűségétől eltántorítani.

A trombitást hagyták eltávozni. Hogy senki fel ne tartóztassa, az apja kisérte el a folyampartig. Ott búcsút vettek egymástól.

– Aztán a nevemben is köszöntsd az édes anyádat.

AZ ORRGYILKOS.

(Nem mese ez, hanem igaz történet.)

A budai hegyeken levő szőlőimet egy közeli faluban lakó munkások művelik: magyar emberek. Maguknak is van otthon egy kis gazdaságuk, hanem úgy osztják fel a munkát, hogy mikor a férfiak ide feljönnek szőlőt metszeni, kapálni, azalatt az asszonyok végzik a mezei munkát, mikor meg az asszonynép kerül ide kötözni, válogatni, akkor a férfiak dolgoznak otthon. A takarodás ideje alatt pedig szünetel a szőlőmunka, azalatt mindaketten otthon vannak aratni, kévét kötni. Szüretre megint itt van férfi, asszony, bevégezni a szőlőmunkát.

Van ezek között egy derék szál férfi, izmos, erőteljes alak, piros arczczal, nyilt tekintettel, valódi dalia. És a mellett csendes, békességes természetű ember: sohasem veszekedik senkivel. Pedig a társai sokszor kipróbálják a türelmét, különösen, mikor azt mondják neki, hogy «orrgyilkos.»

Mert nem valami orozva gyilkolót értenek ez alatt, hanem egy orrnak a meggyilkolóját.

Azzal szolgált rá, hogy tavaly ilyenkor a feleségének levágta az orrát.

Csinos fiatal menyecske volt: nem is látszott kikapósnak, apja, anyja tisztességes falusi gazdák voltak, jó nevelést adtak neki, nem is régen kerültek össze. Úgy hogy senki sem tudta azt megfogni, hogy mi ütött a fiatal férjéhez, hogy egyszer csak kapja magát, olyan szörnytettre vetemedjék, a mi gonoszabb a gyilkosságnál. Beszélt valami huszárról, a ki akkor ugrott ki az ablakon, mikor ő belépett a szobába, de hát azt senki sem akarta elhinni neki. Azt mondták, hogy kísértetet látott. A menyecske apja dúlt-fúlt haragjában, s szolgabiróval fenyegetőzött; hanem aztán szerencsésen helyre lett ütve a dolog, még pedig a helybéli borbély által, a ki hirtelen érvén a veszedelmet, helyre illesztette a menyecskének az orrát (nagy mesterek már ebben az újabbkori sebészek) s reparálva lévén a baj, mindegyik fél elnyögte a maga panaszát. Az öreg após sem fenyegetőzött a szolgabiróval, a fiatal férj sem hányta fel a huszárt. Csak egy kis hiba maradt fenn. Az, hogy a tilógus nem jól illesztette vissza a menyecskének az orrát. Mikor levette róla a köteléket, s a menyecske megnézte magát a tükörben, azt mondta rá:

– Ó, nem jól van ez! Hiszen félre áll! Nekem ilyen ferde orr nem kell! Csinálja az úr egyenesre!

A borbély vigasztalni kezdte:

– Jó lesz neked ez az orr, hugám, így is. Elég szép vagy te az uradnak így is. Ha én neked egyenesre csinálom az orrodat, akkor majd megint nagyon szép fogsz lenni; aztán megint megakad rajtad a huszár szeme, s ebből megint baj lesz.

– Hát az nem az úrnak a gondja.

– De ha azt akarod, hogy az orrodat egyenesre csináljam, egészen elől kell kezdenem az operácziót, s az neked nagyon fájni fog.

– Hát az megint az én gondom.

S kiállta az asszony még egyszer a keserves műtétet. Férfi nem szánná el arra magát: inkább felfelé fordítva viselné az orrát.

Hanem azután a menyecske megint hamar szép lett, akárkinek a szeme megakadhatott rajta.

Pedig hát az a huszár nem volt ám kísértet.

Mert igaz, hogy a menyecske még jámbor életű asszonyka volt, s ott abban a nagy faluban sokat adnak a jó erkölcsre, a miben legjobb tanító a jó példa. Rosz példát nem láthatott maga előtt.

Hanem egy napon, mikor csak maga volt otthon, beállít hozzá egy repülő könyvárus, s kipakolja előtte a tudományát. Szép olvasnivalókat hozott, különösen a nép számára valók. Czifra képes táblájuk van, belül is van drága szép ábrázolat. Aztán csak húsz krajczár az ára. Mi az a húsz krajczár? Hát a lélek nem kiván-e táplálékot? Ezt a tojáspénzből is el lehet szakítani. Egy hónap múlva jön a folytatása. Megint csak húsz krajczár lesz. Mikor együtt lesz, egész kis könyvtár lesz, még az unokái is épülhetnek belőle. A menyecske magára hagyta beszélni az ékes füzetet.

És azután drága dolgokat olvasott belőle.

«Hogy… nem igaz ám, hogy az asszony a férjnek hűséggel tartozik; hogy az ártatlanság erény; dehogy az: a férjet bolonddá tenni, az a virtus. Teszik azt minden népek, még az uraságok is; és a mely asszony legjobban meg tudja csalni a férjét, azt legjobban megdicsérik, az urát meg kinevetik.»

A második, a harmadik füzetből is mindezeket a szép példákat tanulta meg, a negyediknél aztán – kedvet kapott hozzá megpróbálni, hogy vajjon hogyan sikerülne a valóságban, a mi az írásban ilyen szépen meg van magyarázva?

Rosszul sikerült biz az! A gazda megugratta a huszárt, a menyecskével pedig azt tette, a mit elmondtunk; hogy többet el ne szeresse tőle senki.

Hanem hát a borbély helyrehozta a hibát, de megmondta a másodszori kinszenvedés után a menyecskének:

– Te, aztán nekem harmadszor is ide ne hozd az orrodat, mert mákuccse helyre nem teszem többet!

A férjén azonban csak rajta száradt az «orrgyilkos» név.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az idén megint ott végezték az ismerős munkások a szőlőmben a tavaszi munkát. Egész héten ott szoktak maradni, éjszakára ott hálnak a présházban, s főzetnek maguknak vacsorát a vinczellérnével.

Egy esős délután, mikor a munkával szünetelni kellett, azt mondja az orrgyilkos a társainak:

– De jó volna ilyenkor egy kis bor! Én nekem még van otthon egy hordóval. Várjanak meg kendtek a vacsorával. Addig megjárom, s hozok egy kulacscsal.

Jól van: helyben hagyták.

Talán valami egyéb is vitte az atyafit, mint épen a jó bor szomja. Szúrta az oldalát valami.

Épen jókor, azaz hogy nagyon is rosszkor érkezett meg. A szobaajtót bezárva találta. Neki veté a vállát s kiemelte a sarkából, mikor nem nyitották ki belülről elég serényen.

Ezúttal a huszárnak nem volt ideje az ablakon kimenekülni egészen, csak félig. S a szobában maradt felével hogy mi történt, azt csak az a somfa suhogó tudná megmondani, a mi egész volt, mikor a gazda kezében bejött, s darab lett, mikor kijött vele. Az utczára kijutott része a szerelmes lovagnak azonban annál hangosabban kiabált segítségért, fellármázva az egész utczát.

Mikor aztán ennek eleget adott, akkor a maradékot fordítá a gazda a menyecske épülésére.

Az a nyomorult csak az arczát dugta el a vánkosok közé, nem törődve a többi részével, rá emlékezvén a borbély mondására, hogy harmadszor helyre nem teszi az orrát.

A faluban állomásozó huszárság ezalatt mind kicsődült a szerencsétlenül járt pajtás kiabálására, s megértve a dolgot, karddal rohanta meg az orrgyilkos házát.

Hanem az sem volt valami anyámasszony katonája. Hirtelen eltorlaszolta az ajtaját, s vasvillát ragadva, halállal fenyegetett mindenkit, a ki a házába be mer törni.

Erre meg aztán a falu népsége csődült össze. Jöttek csapatostul rudakkal, vasvillákkal felfegyverkezve a megtámadott polgártárs megszabadítására, s nagy ütközet lett volna ott, ha jó idején közbe nem jön a vitéz kapitány uram, meg a becsületes biró uram, s huszárokat és gazdákat szét nem választanak: bíztatva mind a két félt, hogy csak menjenek szépen haza, majd lesz szigorú vizsgálat, s a ki bűnben találtatott, példásan meg fog büntettetni.

A csend és béke helyreálltával biró uram bement az orrgyilkos házába s megfeddé a haragos embert.

– Hát te micsoda istentelenséget csináltál már megint? Most mindjárt vason vitetlek fel a vármegyére!

Az asszony ott feküdt az ágyban. Beteg volt-e, vagy mi baja volt? Én nem tudom, talán az a háromfelé hasadt somfapálcza jobban tudja. De a mint azt meghallotta, hogy az urát vasra akarják veretni, odarohant a biró uramnak a lábához, megfogta a kezét s elkezdte csókolni:

– Ne bántsa az uramat, biró uram, nem vétett az semmit, én vétettem, én vagyok a hibás. Megérdemlettem volna, hogy akár agyonüssön. Sohse vétek ellene többet. Jaj, csak őtet ne bántsák, az Isten áldja meg!

– No látod ember, milyen jó asszony a feleséged, bocsásd meg neki szegénynek, – mondá a biró. – Te meg asszony, máskor jól viseld magad, hogy ilyen háborúság ne legyen miattad a faluban.

– Én nem bánom, hát megbocsátok neki, – mondá a férj, – de egy kikötéssel. Azt kivánom, hogy most mindjárt szedje össze annak a huszárnak az itt maradt dolmányát, sarkantyús csizmáit, s vigye el az édes apjához, mutassa meg neki, hogy ihol van a tanúbizonyság, a miért az uram a multkor úgy megcsúfolt, – most már lássa kendtek!

– Jaj, csak azt ne tegye kend velem, inkább öljön meg mingyár! – könyörgött a menyecske az urának.

– No már ezt a csúfot csak ne tedd a feleségeddel, – szólt közbe a biró. – Az egész falu meglátná, mind holtig csúfolnák miatta; csak neked lenne nagyobb szégyen. Érd be azzal, a mit már vettél rajta, s élj csak jó békességben.

Addig-addig kérlelte, míg kiengesztelte a haragos férjet; s másnap reggel már ott volt az megint a szőlőben árkot hányni.

Ő beszélte el ezt a történetet nekünk meg a társainak.

Hát az asszony?

Az is kiheverte nemsokára ezt a keserves mulatságot, de a mint felkelhetett a kenyérdagasztáshoz, első dolga volt azokkal a drágalátos szép mesés könyvecskékkel befűteni a sütőkemenczébe, úgy rakta azoknak a hegyébe a venyigét.

Éppen benn ült a kemencze előkében s be akart vetni, a mint benyit a konyhaajtón a repülő könyvárus.

– Ó, hogy a kutya tutúlja meg! Hát megint itt van kend!

– Itt bizony, látom, hogy jókor jövök. Hát kapok-e a lángosbul?

– Kap bizony kend a sütőlapátbul, de egybe!

– Hozom a folytatását a szép meséknek: ez ám még a java!

– Épen most fűtöttem be az elejével; nekem itt ne hagyjon kend belőle többet!

– Ejnye pedig de szép czifrák vannak a hátán!

– De szebb czifrák vannak az én hátamon, a kiket a kendtek drágalátos hübnere miatt szereztem; verje meg a csoda, a ki kifundálta. Városi dámáknak való a! Vigye kend azokhoz. Mégis itt van kend! Elmenjen kend, a mint jött kend, ne várja meg kend, míg a piszkafát megkeresem! Uszu Bodri! Csípd meg! Húzd le! Kapj az inába az ármányosnak!

Repült aztán a repülő könyvárus, a hogy csak a frakkja szárnyaival repülhetett, tovább.

Valóságos _történet_ ez! Nem adtam én semmit hozzá: csak a hogy a kapások elmesélték egymás között.

Erről jött az a gondolatom, hogy jó volna ezeknek a repülő könyvárusoknak elrontani a mesterségüket.

A MOSTOHA MESÉI.

Ez akkor történt, mikor még Francziaországnak annyi királya volt, a hány vármegyéje. Milyen szép franczia «Bund» nőhette volna ki ebből magát. A belgák és a flandriaiak is hozzá tartoztak. Egyik frank fejedelem harczolt a másikkal, mikor kedve tartotta. Nem voltak még gyútű-puskák, hanem a szakállas nyíl éppen úgy bele talált az édes testvér mellébe, mint a mostani kúp-löveg.

V. Balduin, Flandria grófja is azt a hibát követte el, hogy holta után két fiat hagyott hátra; azoknak két kardot, két csatalovat; hanem csak egy koronát.

Mikor meghalt, a fiúk még gyermekkorban voltak: Róbert volt tizenkét éves, Balduin tíz. Még most ölelik, csókolják egymást; ha megnőnek, bizonyosan meg fogja egyik ölni a másikat.

A harcz annyival egyenlőtlenebb, mert Balduin özvegyet is hagyott hátra, s Roëne az egyik fiúnak édes anyja volt, a másiknak pedig mostohája.

Balduin halála óráján a feszületre esküdteté meg nejét, Roënét, hogy mindkét gyermekéhez úgy fogja magát viselni, mint édes anya. Roëne megesküdött a feszületre, egy haldokló ember lelkének. Az elvitte magával az esküt egyenesen az égbe.

No, mert a földiek ugyan nem tudják megitélni azt, hogy meg van-e tartva egy eskü vagy nincs.

Hiszen a ki azt látta, mint símogatja Roëne fehér kezével mostoha gyermeke aranyszőke fürtös fejét; mily szerető szemekkel őrzi, kíséri lépteit; hogy félti, ha nem látja; hogy ragyog tekintete, mikor megpillantja; mint reszket a gyöngéd szeretettől minden hangja, mikor hozzá beszél, – az könnyen azt hihette, hogy ez az édes gyermek s a másik a mostoha.

Roëne igen szépen tudott mesélni, és Róbert igen jó mesehallgató volt.

Flandriában hosszú telek vannak; ködös, zuzmarás tájak nem teszik azokat kellemesebbekké, s a falvak tőzegillattól bűzölnek. Férfi, asszony kecskebőr ruhát hord ilyenkor, s vörös lesz az orra. A mocsárok megáradnak, s kezdődik az őszi hideglelés korszaka.

A grófné hosszú téli estéken át meséket mondott mostoha fiának. Róbert ott ült lábai előtt s fejét mostohája térdére nyugtatá.

ELSŐ MESE.

«Túl a tengeren, ott, a hová a nap lenyugszik, van egy sziget-ország, tengerrel körülövezve.

A nap mindannyiszor oda tér meg, a mikor minket elhagy.

Ott nem ismerik a telet, a ködös eget, a csillagtalan éjszakát; ott tavasz van mindig, derült ég, meleg nap; a szellő balzsamillatot hord széjjel.

Ott a mezők mindig zöldek, s a bárányok gyapjú helyett selymet hordanak, minőből a királyok palástja készül.

Az erdők lombja soha le nem hull ott, hanem tarkállik tavaszszal piros virággal, őszszel piros gyümölcscsel.

A szőlő felkúszik a pálmafára s aranyszín fürtökkel fedi be hajladozó derekát, melynek koronáját aláhúzzák emberfő nagyságú diók.

A patakok medrében aranypor csillámlik, s a kagylók héjából igazgyöngy pereg ki, a pillangók szárnya szivárványnyal játszik, a madarak tolla eleven drágakő.

Sok égi madár is oly szelíd ott, mint másutt a házi galamb, az emberhez leszáll, ablakában énekel, álmait édesíti dalával, fészkét odarakja eresze alá.

A fenevad, a párducz, az oroszlán játszani hagy magával, csak szépsége és ereje van meg, de haragja nincsen; s a házi állatok oly okosak, mint másutt az ember.

Vannak madarak, a mik mézet gyűjtenek gazdáik számára, mint a méhek s más madarak, a mik parancsszóra vadászni járnak, vagy halakat fognak, mélyen a vízbe alábukva, miket gazdáiknak hordanak haza.

És paripák, miknek szárnyaik vannak, inkább a légben járnak, mint a földön s a vízben úgy úsznak, mint a delphinek…»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Róbert egy évig mindig a csodaszép országgal álmodott, melynek tüneményes virágairól, állatairól annyi szép regét tudott neki mondani a gyöngéd mostoha, a hű Roëne.

És azután Flandriát sokkal kevésbbé találta szépnek, melynek, az igaz, hogy nem volt akkor egyebe fenyőerdeinél és mocsarainál és egyéb gyümölcse a grófi kertben ápolt vaczkornál és berkenyénél, a lovai éppen nem voltak arravalók, hogy úszszanak, mint a delphinek, vagy repüljenek, mint a madár.

Egy év múlva Róbert tizenhárom éves lett s akkor következett a

MÁSODIK MESE.

«A boldog szigetországnak nemcsak ligetei oly boldogok, hanem városai is.

Ha már az állat is oly eszes ottan, mint az ember, akkor az ember bizonyosan olyan tökéletes, mint az angyal.

Mind istenfélők, mind jámborok, gyilkos, tolvaj nem támad közülök. Dolgozik mindenki okosan s befizeti a dézmát szólongatás nélkül; templomokat épít alabástromból, bele szent képeket drágakövekből kirakva, és az utczák maguk is olyanok, mintha pálmaerdők váltak volna márványnyá, minden palota oly karcsú oszlopokon nyugszik, miknek lombkoronájuk van.

Ott a fejedelmet atyának hívja minden ember, s a mit mond, az szentírás előttük. Nem is lakik az egész szigeten sem egy zsidó, sem egy eretnek.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Róbert tizennégy éves korában már meg tudta becsülni, hogy milyen sokat érhet egy olyan nép, a mely soha sem háborog, a melyiktől nem kell erővel behajtani a harácsot s nem kell lesni, melyik határon törnek be új hadakkal elégületlen szökevényei, hogy a flandriai grófok álmait elrabolják. De különösen magával ragadta képzelmét az a mese, hogy van egy nép, mely között nem támadhat sem zsidó, sem eretnek.

Tudta, mennyi vesződsége volt dicsőült apjának a törlüpinekkel, a kik abban a hitben voltak, hogy az embernek nem szabad másként járni, mint a hogy Ádámot az Isten megteremtette; az öltözet Isten ellen való bűn s kiket e véleménykülönbségért a kegyes Balduin alig győzött elpusztítani a világról, még azt az utolsó bőrt is lehúzatva róluk, a mit kizárólag viselni akartak.

Mikor tizenöt esztendős lett Róbert, akkor Roëne elkezdett neki mesélni a délszaki paradicsom szép leányairól.

Oh, tizenöt éves korában már megérti az ember a különbséget a kék és fekete szem között!

Flandriában tündéreknek neveznék őket, a kiket ott leányoknak hívnak; tűz a szemeikben, tűz az arczaikon, tűz a kebelükben. Phœnix lesz szerelmüknél az ember, mert megég benne és újra születik.

De valamennyi között legszebb a király leánya, Diana. A szűz hold, a szerelmes hajnalcsillaggal egyesülve. Hajfürtei a virágok himporát verik le, mikor a mezőkön sétál. Száz ifjú lett már őrültté miatta, de ő egynek sem adta kezét. Nagyon fiatal még, alig tizennégy éves.

«Éppen hozzám való», gondolta magában Róbert és azután sokáig elálmodozott a mostoha szép meséin azokról a deli szűzekről, egy boldog ország virágos ligeteiben, kik ott hosszan lebocsátott fekete hajjal járnak, karcsú derekaikon hímes övvel átszorítva a patyolat ing, mikor tánczolnak, úgy repül a légben az a hosszan hullámzó hajomlatag, mikor mosolyognak, olyan ragyogva tündököl kláris ajkaik közül a keleti gyöngynél ragyogóbb fogsor! – Mennyire másformák Roëne udvarában a hölgyek, sápadt, festett arczczal, tengerszín szemekkel; kemény vállfűzővel laposra szorítva, mintha ők is csatába készülnének, pánczélos ruhában, sárga hajfürteik egymáshoz ragasztva, fésükre feltekerve, hegyes bársonysisakok alá kényszerítve. Fogaik pedig szertelen nagyok s vagy nagyon ritkák vagy olyan sűrűk, hogy egymásnak éllel-háttal fordulva állnak a sorban.

«Oh, mint szeretném én ezt az országot meghódítani!»

Mikor pedig tizenhat éves lett Róbert, akkor azt mesélte neki Roëne, hogy a szép, boldog országot távol tengeren átjött barbárok rohanták meg; pogány, Krisztus-tagadó szaraczénok.

Emberek oroszlánfejjel, lólábakkal.

Rájuk nézni förtelem, szavaikat hallani irtózat.

A mit beszélnek, az mind istenkáromlás, a mit tesznek, az mind halálos bűn.

Ezek legyilkolták a szép, deli ifjakat a boldog országban, meghódíták a föld népét; az öregeket rablánczra verték, a templomokat elfoglalták és lovaikat állíták azokba. A szép hajadonokat pedig vásárra hajták s eladták rabúl.

«A szép királyleányt is?» kérdezé Róbert.

«Azt magának tartá meg a mór kalifa, Al-Bohágen, s mert a királyleány nem akarta őt férjül elfogadni bezárta őt egy sziklatoronyba, mely teli van kigyókkal, hideg hüllőkkel, s onnan nézi vasrostélyon keresztül a szép Diana a távol tengert, várva, hogy mikor jön a távolból egy lovag, ki őt onnan megszabadítsa.»

«A Jézus vérére esküszöm, anyám! nem szabad neki soká várni!»

Hiszen ha csak mese lett volna mindaz, a mit Roëne királyné mostoha fiának elregélt, az még mind jó lett volna rá nézve, majd megjött volna az esze, majd kigyógyult volna a mesékből.

Ámde az volt az ő veszedelme, hogy valóban létezett az a boldog ország: Spanyolország északnyugoti szegletében Galiciának nevezik azt s Galicia kis királyságát csakugyan elfoglalá a szaraczén.

«Én felszabadítom ezt az országot!» mondá Róbert, a fejedelemfi. «Anyám, adj nekem hajót, hadsereget. Én megyek Galiciát elfoglalni a pogánytól.»

«Hát flandriai grófságod mire jut?» kérdé Roëne rosszul titkolt örömmel, rosszul mutatott bánattal.

«Itt van Balduin öcsém; lesz ő majd úr helyettem itthon. Engem vagy a tenger fog elnyelni, vagy a mór fegyvere öl meg, vagy király leszek Galiciában. Flandria nem lát engem soha többet.»

Roëne aztán adott Róbertnek hajókat is, vitézeket is, pénzt is bőven, a mennyire szüksége volt; áldást is, a mennyit e rossz, átkozott, szívtelen mostoha adhat veszendőbe eresztett fiának.

Sőt még udvari tanácsosát is vele küldé, a ravasz Odoardót, ki maga is született spanyol és galiciai; az ottani helyzetekkel jól ismerős, s ha igaz, mit a fürkésző hír susog, hogy Roënenek titokban kedvese, akkor ez az egy ajándék fiának, legalább drága áldozat neki.

Róbert, a mint hajóhada készen állt, a mint seregei fel voltak szerelve, kedvező széllel megindult Galicia partjai felé.

Még ekkor nem volt tizenhét éves.

Ez az Odoardo a Balduin által kiirtott törlüpinek szektájához tartozott.

Nincsenek biz azok maig sem kiirtva; itt élnek közöttünk, elszaporodtak e világban, csakhogy nem állnak ekklézsiába.

Ennek a szektának ilyen hitvallása volt:

«Minthogy a bűnök úgyis megbocsáttatnak, tehát mindegy, akár bűnös, akár erényes az ember.»

«A mi az embernek jól esik, az jó.»

«A mit az ember mástól elvehet, az a sajátja, mert hisz az a _más_ is csak azért bír valamit, mivelhogy azt a _valamit_ nem az egyik bírja.»

«Az ember csak olyan állat, mint más, és a természet ellen vét, midőn fajának kiterjedését mesterséges rendszabályokkal akadályozza.»

«Minden kutyának joga van a természet szerint minden kutyával megismerkedni.»

«Az ember is csak kutya.»

«A szerelem csak betegség.»

«A házasság csak a legalsóbb fokú állatok, a pillangók számára van feltalálva, a mik az első szerelem után meghalnak.»

«Az apának nincs joga a gyermekei fölött, s a gyermek nem tartozik engedelmességgel az apjának.»

«Minthogy a másvilág mese, tehát minden ember iparkodik ebben az életben kivenni az osztályrészét minden élvezetből.»

«Ha az árulásból nagyobb haszon van, mint a hűségből, akkor az ember áruló lesz; ha a hűségből van nagyobb haszon, akkor hű marad.»

«A természet az ökörnek szarvakat, a farkasnak fogakat, a nyúlnak gyors lábakat adott az önvédelemre; az embernek adta a hazudást; – a hazudás az emberre nézve szarvak, fog és láb, tehát természetes önvédelmi eszköz.»

«A föld éppen úgy középpontja az egész világnak, mint a hogy minden egyes ember középpontja az egész földnek. Minden ember azt hiheti, hogy a többi ember csak azért van a világon, hogy ő körülötte forogjon, neki világítson, őtet melegítse.»

Az ilyen hitágazatok megfoghatóvá teszik, hogy miért indult neki a kedves Balduin olyan keservesen az eretnekek kiirtásának.

Hogy Odoardo nem hagyta magát a kiirtandók közé vegyülni, hanem ő maga is segített azokat pusztítani, az megint csak azt bizonyítja, hogy nagyon jól felfogta saját szektájának a tanait.

És a hajó mégsem sűlyedt el, mely Róbertet Odoardóval együtt szállítá túl a tengeren, pedig egy mostoha átka fújt a vitorlákba bele.

A hajóhad megérkezett Galicia partjaihoz, s Róbert elérte, hogy a szép ország földjére léphetett, a hova vágyott.

A mostoha meséi nem csalták meg. Paradicsom volt az, a hova lépett, annyival különb még a paradicsomnál is, hogy itt már ellenség is volt, a kivel verekedni lehetett. Mint tudjuk, az emberi élvezetnek _ez_ a neme Káinnak és Ábelnek csak a paradicsom sánczain kívül engedtetett meg.

Az ellenség ugyan nem volt olyan oroszlánfejű és lólábú, a hogy azt Roëne mesélte, hanem a szívében volt valami az oroszlánból, s a paripái versenyt futottak a széllel.

Róbertnek nagy gyönyört adott a harcz. Tizenhét éves ifjú volt; ha belekeveredett a csatába, nem nézte, ha maga marad-e száz ellenséges harczos közepett: addig vágott maga körül, míg tisztára seperte maga körül a tért.

Az ilyen hős tettekért dicsérni szokta őt Odoardo nagyon s újabbakra buzdítá. Eszébe juttatá mostohája meséit a hős frank lovagokról, kik egyedül harczoltak hadseregek ellen. Azt bizony Róbert is megtette elégszer. Nem fogott rajta a mór kelevéz, bár a mostoha sóhajai egyengették az útját.

Lassankint bekergette a mórokat kerített városaikba, Al-Bohágen nem bírt előle megvédeni sem mezőt, sem hegyet; maga is bezárkózott Compostella kapui mögé.

Róbertnek hozzá kellett fogni a megszálláshoz. Az ostromszerek akkori tökéletessége mellett ez hosszas mulatság volt. A változatos harczi zaj mámora helyébe következett az unalmas, egyhangú kőfalvívás.

Róbertnek hosszú ideje maradt sátorából lenézni Compostella házfödelére s találgatni, a sok veres torony közül vajjon melyik lehet az, a hol a kegyetlen mór kalifa fogva tartja a bűbájos királyleányt?

Sok apró csetepaté közben egyszer Odoardo egy compostellai mór vitézt fogott el s odavivé azt Róbert elé.

Ő maga volt a tolmács Róbert és a fogoly között. Odoardo sokáig lakott Spanyolországban, sokat élt a mór városokban; ismerős volt nyelvükkel, sajátságaikkal, Roëne is ő tőle tanulta meséit.

Róbert azt kérdezé a mór fogolytól:

– Él-e még a királyleány, a szép fogoly Diana?

A fogoly felelt rá:

– Ha Isten úgy akarja, hogy éljen, tehát most is él. Ember meg nem ölte őt.

– Nem engedett-e Al-Bohágen kényszerítésének, hogy nejévé legyen?

Odoardo tolmácsolá a mór feleletét:

– Sem Diana királyleány nem lett Al-Bohágen hitvesévé, sem Al-Bohágen Diana királyleány férjévé; élnek külön mind a ketten.

Róbertnek ez nagyon kedves hírhallás volt. Még többet akart megtudni a bűbájos Dianáról.

Odoardo aztán a mórt kivallatva, elmondá Róbertnek, hogy bizony egy kis hiba történt mégis a dologban; mivelhogy tudniillik Al-Bohágen nem boldogulván semmire a királyleánynyal, haragjában azt a boszút tette, hogy a szép Dianának levágatta az orrát. A királyleány aztán felvette a fátyolt s örök lemondást fogadva a világ gyönyöreiről, belépett Puerta del Sol apáczái közé. S valóban nem is tehetett okosabbat egy királyleány, a kinek nincsen orra.

Ez a hír aztán annyira elkedvetleníté Róbertet, hogy három nap ki sem nézett a sátorából; s harmadnap kijött dühösen és azt mondta Odoardónak, hogy ma megostromolja Compostella falait, s ha fele népe ott vesz is, de ő levágja Al-Bohágennek az orrát.

Odoardo nevetett Róbert dühén.

– Gyönge boszúállás volna az tőled: orrt orrért; te vesztettél egy egész szép leányt. Al-Bohágennek van egy szép leánya, a ki az elvesztettnél százszorta szebb. Állj úgy boszút, hogy te is nyerj vele. Leányt leányért.

Róbert kincseket igért a mór fogolynak, ha őt lopva bevezeti Compostellába.

S azon éjjel Róbert és Odoardo eltüntek a flandriai táborból.

Egy szép leányért mit nem tesz egy tizenhét éves fiú!

A kalifa leányát Zibellának hívták.

Csak tizenöt éves volt még s már tudott mindent, a mit álmában nem tanul meg senki.

Megcsalta apját első kedveséért, az elsőt a másodikért és a legutolsót a népe vérét pazarló ellenségért, a szép idegen ifjúért.

Olcsó diadal volt az Róbertnek, de veszedelmes nyereség.

Zibella megnyittatá előtte a kalifa kertajtaját és meghallgatá heves szavait és felelt neki épp oly hevesen. Azon a napon Róbert a kalifa kéjlakában volt elrejtve.

Másnap este ismét találkozott Zibellával és elmondá neki, hogy őt nőül akarja venni s azután fejedelemnővé teszi.

Harmadnap Odoardo megsúgá Zibellának, hogy Róbert csak azért lopózott ide, hogy Compostella bejárását kitanulja, a mórokat itt megostromolja s aztán a volt királyleányt vegye nőül.

Aznap este Zibella elárulta Al-Bohágennek, hogy kertje kéjlakában a megszálló sereg vezére van elrejtve.

Harmincz jó mór vitéze bánta meg a kalifának ezt a fölfedezést. A flandriai fejedelemfi úgy védte magát, mint egy oroszlán, míg kardja kezébe nem szakadt; akkor elfogták.

Mikor a kalifa elé hurczolták, bámulva látta a mór király lábai előtt ülni kedvesét, Zibellát, s a trón mellett állni tanácsosát, Odoardót.

A leány könnyelműen nevetett szemébe, Odoardo gúnyos megvetéssel.

– Lásd, – mondá a bilincsekbe vert királyfinak, – a törlüpineknek, kiket apád kiirtatott, mégis igazuk van. Én azért maradtam meg közülök, hogy ezt neked bebizonyítsam. Én adtam mostohádnak a tanácsot, hogy meséljen előtted Galiciáról; te azzal jutalmaztad csalfaságát, hogy fiának hagytad apai öröködet. Én hitettem el veled a királyleányról való mesét, a ki nem volt soha. Én csaltalak ide a kelepczébe, hogy egy szép pillangó szárnyával magadat fogasd meg. Én fosztottam meg seregedet hadvezérétől, s az most fejetlenül tévedez ellensége földén. S íme most te, szerelmes, bátor, erényes ifjú, meghalsz, kigúnyolva, elárulva, szeretődtől kinevetve, anyádtól, öcsédtől kijátszva; – én pedig egy nagy király trónja zsámolyán az első helyre lépek a te hulládon keresztül. Látod-e már, hogy igaz hit a törlüpineké?

E szavakat flamand nyelven mondá Odoardo Róbertnek; az ifjú összeroskadt alattuk. A mórok nem érték, mit beszélt, csak azt látták, hogy az ifjú, ki még bilincseiben is hős volt, e szavakra elsápadt és megtört.

Ekkor Al-Bohágen inte, hogy mindenki távozzék el; csak a fogoly ifjú marad vele egyedül.

– Ifjú vitéz, – szólt hozzá a mór kalifa, – te eljöttél messze földről, hogy egy országot meghódíts, melyről teneked azt mondták, hogy én rosszul bánok vele. Te ostrom alá vetted városomat, te beszöktél palotámba s el akartad rabolni leányomat, meg akartál ölni engemet és népemet kiirtani innen. Én ezt tudom, mert tanácsosod elmondá előttem. Te kegyetlen csapásokat osztál, midőn megleptünk, sok jó vitézemet halottá tetted, a kiknek vérét úgy siratom, mint gyermekeimét; most kezemben vagy és bizony senki sem fog engem kegyetlennek mondani, ha én téged irgalom nélkül megöletlek. De ha én téged megöletlek, mint ellenséget, ki arra méltó, akkor az igazságtalanok diadalmaskodnak. Akkor kaczagni fog rossz mostohád, álnok tanácsosod, hűtlen szeretőd, hogy úgy hittél szavuknak, és mindenki, a ki rajtad kaczag, azt fogja mondani kaczagás közben: Nincs Allahnak szeme, hogy lásson, keze, hogy igazságot tegyen. És ezt nem szabad mondani senkinek. Allah lát és Allah igazságot tesz, akkor is, mikor az emberek azt mondják: Isten sem teheti ezt már. Hogy Allah nevét meg ne gyalázza ekként senki, én már tettem felőle.

Azzal leoldá az ifjú kezéről a lánczokat, megfogta kezét s egy titkos ajtón át levezeté magával egy csigalépcsőn, mely a bástyák alatti kapuhoz juttatott alá. Ott két néma szerecsen várt reá, az egyik egy felnyergelt paripát, a másik egy bársonynyal bevont rézszekrényt tartott.

– Most szabad az útad elhagyott táborodig, – szólt a kalifa Róberthez. – Eredj vissza. Mikor sátorodba érsz, nyisd fel e szekrényt a benne levő kulcscsal és midőn felnyitottad, mondjad azt, hogy: «Az Isten igaz!» És azután folytasd az igazságtevést magad. Béke veled.

Róbert vágtatva tért vissza táborába. Midőn kinyitá a szekrényt, két levágott fejet talált benne: Zibelláét és Odoardóét.

A pogány mór nem engedhette, hogy valaki megcsúfolja Allah-t, ha saját vére volt is.

Róbert pedig úgy tett, a hogy a kalifa mondá: folytatta az igazságtevést.

Hazament seregével Flandriába, ott mostohája ellenséges haddal fogadta és elűzte.

Róbert Frisehonba menekült; ott özvegy és ifjú volt a királyné: Szász Gertrud. Róbert új főkötőt hozott az özvegynek, Gertrud új koronát a trónfosztottnak.

Roëne itt sem hagyott neki nyugtot; a mint fia, Balduin annyira megnőtt, hogy megülhette a csatamént, megindult vele Frisehon ellen, mostoha fiát elűzni trónjáról.

A csatában aztán elesett Balduin, s Roëne fia halálhírére megfojtotta magát palástja zsinórjával.

Így szállt vissza a mostoha meséi miatt elvesztett örökség Róbertre.

És a törlüpineknek mégsem lett igazuk.

A KAMÉLIÁS HÖLGY IGAZ TÖRTÉNETE.

Régi franczia krónikában találtam rá Gauthier Margit élethistóriájára, melynek alapján ifjabb Dumas Sándor nagysikerű «Kaméliás hölgy» színművét megalkotta. A krónika a hirhedett szépség saját emlékiratait idézi kútforrásúl.

Gauthier Margit előkelő provencei család leánya volt. Atyja oktalan pazarlásai miatt tönkre jutott, vagyonát elveszté. A magára hagyott úri leánynak életpályát kellett választani. Tizenhét éves korában vették fel a Théâtre Français kötelékébe. (1716.)

Memoirjaiban mély megvetéssel emlékezik a szinészéletpályáról, a mihez pedig határozott tehetsége volt. Alakja, hangja, értelmisége minden pályatársnője fölé emelte.

De utálta ez életpályában azt az erkölcsi lefokozást, a mit a társadalom éreztet a színésznőkkel. Azokat üldözött vadnak tekinti a világ, a kikre vadászni dicsőség.

Csakhogy Gauthier Margitot nem volt olyan könnyű _halálra_ kergetni. A természet oly rendkívüli testi erővel ruházta fel, a minő ritka férfinak adatott. A tolakodó udvarlót ököllel utasította vissza, s volt annak mit dicsekedni a kék folttal a szeme alatt.

Megtette azt, hogy a tiszteletére rendezett lakomán _az ezüst tányért úgy göngyölítette össze a két markában, mint a molnárostyát_.

Gauthier Margit ismerte a művésznői hivatással együttjáró különhelyzetet.

A művésznő nem olyan nő, mint más. Annak az életben is az a helyzete, a mi a szinpadon. Egyszer asszony, máskor leány. Ugyanaz a Phædra, a ki az Elektra. A mi más nőnél bűn, az nála erény. Kiváltsága van rá. A szerelem csak játék. Versben is jó, de prózában még jobb. A szűziesség mirtuszkoszorúját viselni dicsőség; de elveszteni diadal.

Gauthier Margit tudta azt, hogy az erényes nőt a szinpadon kívül is játszani háládatlan szerep. Azt kifütyülik. Nem is játszotta. Hozzájárulható volt. Csakhogy a kegyosztásának igen magas árát tudta szabni. Szerelmes versek árán nem lehetett azt kivívni. Egy tündéri pásztorórának az ára a meudoni Atalanta-villában ötvenezer livre volt. Nem minden ábrándozó szerelmesnek való előfeltétel. Az erénynek semmi sem olyan jó védelme, mint a magas ár.

Így is akadtak rá vállalkozók.

De valahány volt, mindannyi mélyen elhallgatott a szerelmes légyott élményeivel s másodszor nem kivánkozott vissza az Atalanta-villába.

Csaknem hihetetlennek látszik, hogy annyi hirhedett szívrabló el ne dicsekedjék a czimborák előtt egy olyan olympi jelenettel, a milyen közte és az istennő között lejátszódott. Lehet, hogy malicziából tették, hogy másokat is engedjenek a bűvkörbe beleszédülni.

Egyszer a világhírű Szász Móricz maréchal vetődött a versaillesi udvarba, a ki maga is azonnal nagy bámulója lett Gauthier Margit magas művészetének.

Vidám lakomázás közben a bűbájos istennőre tért át a szóbeszéd.

Szász Móricz maréchal volt korának legdélczegebb daliája. Férfiak és nők elleni harczban egyformán diadalmas.

Jelen volt a hős hadvezérnek egy fiatal unokaöcscse is a lakomán, Savigny Lancelot vicomte.

– Ugyan beszéld el, édes öcsém, – szólt kötekedve a maréchal, – milyen volt az a te szerelmi találkozód a bájos istennővel. Senki sem akarja a maga kalandját elmondani. Ez valami szokatlan, hogy urak, úrfiak ilyen titoktartók legyenek. Teringettét. Ha nekem egy királynéval van találkozásom, másnap mindenkinek beszélek a szépséglencséiről.

– Nekem ez ötvenezer livrembe került, – monda az öccs.

– Hát én megadom neked azt az ötvenezer livret, ha mindent elmesélsz előttünk.

– Tudod mit, bátya? Ne énnekem add meg azt az ötvenezer livret; hanem küldd el ezt a bájos istennőnek s aztán vállald el a következményeit.

– Tartom a fogadást.

Lancelot hozzákezdett.

Legközelebb furakodtak mellé azok az úri czimborák, a kik hasonló sorsban részesültek vele. Kiváncsiak voltak rá, hogy vajjon Lancelottal is az történt-e, a mi ő velük?

– Hát úgy volt az, bátya, hogy a titokteljes meudoni villában a bűbájos művésznő pompás lakomát rendezett a találkozásunkra, melyen egyedül voltunk kettecskén.

– Minden meg volt engedve?

– Minden. Ittunk egy pohárból, s a szamóczát úgy osztottuk meg, hogy ő vette elébb a szájába, úgy kinálta oda felét.

– Én az egészet vettem volna el – tartóstul.

– Majd tedd meg. A lakoma után karöltve átmentünk az eleusi mysteriumok szentélyébe: egy tündérgrotta az, minden ablak nélkül, kupolás padmalyából rózsaszín világosságot terjenget az argandi lámpa. Dagadó kerevetek kétfelől. A háttért nehéz brokátfüggöny takarja, melyet porczellán amorettek tartanak félig fölemelve.

Tündérnőm a függöny mögé vonult sokat igérő mosolygással, melynek beváltása néhány percz mulva bekövetkezett. Azalatt én is fesztelen kényelembe tettem magamat.

A függöny szétnyilt s kilépett rajta – Anadyomene. Valóban maga a tengertajtékból született istennő.

Csak a rózsaszínű Vénusz-öv volt a derekán, az is pongyola-csokorra kötve. Észvesztő tünemény volt!

Én magamon kívül rohantam feléje, karjaimat ölelésre tárva, mire az istennő hirtelen elkapta a jobb karomat s emberfölötti erővel egyet facsart rajta, hogy én egyszerre háttal lettem fordítva feléje, arra a másik karomat is hátra tekerinté, a két keze mintha aczélfogó lett volna: s aztán a két összefogott öklömet odaszorította a testéhez s a Vénusz-övével hirtelen körülhurkolta. Rabbá voltam téve.

– Miként én is! Épen mint én! – kiáltának közbe a kiszenvedett czimborák. – Így történt ez minden találkozónál.

– Ekkor aztán oda ültetett maga elé a kerevetre, tehetetlen állapotban, s még azt tette velem, hogy leguggolt elém a cnydosi Afrodite alakzatában, térdére fektette a rajzalbumát, s hogy tökéletes legyen a képem, a fejemet feldiszítette egy őzagancscsal. Valóságos Aktaeon lettem.

– Csak őzagancsot kaptál? Nekem szarvasagancsot adott, – szólt közbe a legjártasabb pályatárs.

– Mind így jártunk vele, – vallák meg a többiek.

– Az nem asszony, hanem ördög!

– Hisz ki van írva a villája homlokára, hogy ott _Atalanta_ lakik!

– No majd boszút állok én értetek! – mondá Szász Móricz.

S másnap ő kért találkát a félelmetes tündérnél, s bizony boszút állt rajta az elődeiért. De mint maga a hős maréchal megvallá, még soha életében oly hatalmas öklöző társra nem akadt, a ki oly keményen ellen tudott volna neki állani.

Azután sokáig kedvese maradt Gauthier Margit Szász Móricz maréchalnak.

Ettől fogva aztán nem volt többé a művésznő a férfikínzó Atalanta. Osztotta a boldogságot, a miből van elég.

Leghíresebb kalandja volt a württembergi uralkodó fejedelemmel. Párisban léte alatt a fejedelem beleszeretett az ünnepelt művésznőbe s viszonyt kötött vele. Annyira ment a kegyessége, hogy mikor Párist elhagyta, a művésznőt is elvitte magával württembergi udvarába s elhelyezé saját fejedelmi rezidencziájába. A miben semmi megütközésre méltó nincsen. A fejedelemnek saját szinháza volt a palotájában, s rendén találtatott, hogy abban egy elsőrangú franczia művésznő talentumát ragyogtassa. Csak egy kis baj volt a dologban, az, hogy a fejedelem palotájának a másik szárnyában viszont egy korábbi jogokkal felruházott művésznő regnált, a ki viszont a német múzsának volt a fölkentje: s annak is volt mit ragyogtatni. – Hát hiszen a fejedelem palotája elég tágas, hogy abban két istennő elférjen, a szíve még tágasabb, abban is elfér két imádott szépség. Hanem a szinpad nem elég tág, hogy abban két primadonna egymással összeférjen. Gauthier Margit halálig tudta boszantani vetélytársnéját, a kit minden szerepében nevetségessé tett, úgy, hogy a mély érzelmű fejedelem felmondta neki a szállást s visszaküldte Párisba.

Gauthier Margit ezért boszút forralt s azt igen erélyes módon hajtotta végre.

Szerzett magának két könnyű kocsit s azokhoz jó ügető orosz ménlovakat. Akkor a két kocsival elhajtatott Württembergbe. Ott megszállt egy városvégi vendéglőbe. Egész nap ki nem mozdult a szobájából, folyvást az ablakon ült és kémlelt. A két kocsija ott állt az udvaron befogva. Egyszer aztán meglátta, hogy a vetélytársnéja, a német szinésznő, közeledik az úton ismeretes zöldsárga hintajában: sétakocsizást tesz. Arra ő is lesietett a két kocsijához, az egyiknek a kocsisülésébe felkapott s kezébe vette a gyeplőt, a másik kocsisának utasításba adta, hogy kövesse nyomban. Akkor utána vágtatott a vetélytársnéja kocsijának; nyargalvást utólérte, melléje került, összecsapott vele, mind a kettőjüknek a kereke tengelye eltörött, de a német primadonna kocsija belefordult az árokba. A művésznő eltörte a lábát, sánta maradt egész életére. Gauthier Margit aztán felkapott a másik szekerére s menekült, a merre látott. Nem birták az üldözői utólérni a franczia határig.

Zajos élet után végre őt is utólérte a Nemezis. Annyi hazudott szerelem után, melylyel egész seregét az imádóknak boldogítá s bolondítá, igazán szerelmes lett egy pályatársába, Quirault Dufresnebe, a ki maga is elsőrendű művész volt, a közönség kegyencze, egyike a legszebb férfi-alakoknak. Ez foglalta le egész lelkét. Egy ideig együtt éltek közös idillben. Margit szenvedélye folyvást nőtt kedvese iránt s végre azt kivánta tőle, hogy vegye nőül.

Itt kezdődik aztán ifjabb Dumas Sándor tragikai meséje a «Kaméliás hölgygyel». A szerető elébb beleegyezik a házasságba, majd családi ellenvetések s egyéb meggondolni való körülmények miatt lemond a szerelméről s visszavonul. A mire Gauthier Margit mély búskomorságba esik.

Dumas Sándornál nagyhatású meghalási jelenettel végződik e szerelmes történet. Krónikánk azonban más kimenetelt ír le.

Gauthier Margit e szerelmi csalódása után visszavonul a színpadról, lemond dicsősége világáról s kolostorba lép.

Alig volt harmincz esztendős, mikor erre határozta el magát, alakjának tündéri pompájában, hangjának, művészetének teljes birtokában, a közönségtől bálványozva, imádóktól körülrajongva: mégis meghalva a világra nézve.

Előbb a goudeveauxi Orsolya-apáczák kolostorába lépett, de ott annyi éjszakai kínzó vezeklésnek volt alávetve, hogy nem birta kiállni.

Innen aztán a lyoni karmelita-apáczák kolostorába tért át, ott fölvette a köntöst s fogadalmat tett.

Tizenkét évig, holtig vezeklett a zárdai falak közt, naponkint korbácsolva a testét, mely annyi bűnt követett el.

Élte végén teljesen megvakult.

Azt írja a krónika, hogy kegyes életéért a pápa egy brevéjében megengedte Gauthier Margitnak, hogy a kolostori társalgó-teremben lefátyolozatlan arczczal jelenhessen meg. Negyvenkét éves volt.

Ez a krónikai története a «Kaméliás hölgy»-nek.

AZ ÉJJELI FOGÁS.

(Igaz történet.)

Előrebocsátom azon figyelmeztetést, hogy a ki hajlandóságot érez ideges rohamokra, az ne olvassa végig ezt a történetet, mert ennek a kimenetele olyan drasztikus, hogy azt soha senki el nem fogja felejteni, mint a hogy én nem bírtam az emlékezetemből kiirtani, pedig már negyven év folyt le azóta.

Igenis: éppen negyven esztendeje annak. Anno «Haynau.»

1849. október elején volt.

A magyar szabadságharcz tábora le volt már fegyverezve; de még állt Komárom vára és benne harminczezernyi vitéz honvéd sereg, Klapka vezénylete alatt.

Hirlap nem volt: – egy sem volt. Hanem azért a hír járt – a maga lábán. Táviró sem volt, vasút sem volt. Telefon – az volt: ágyú. Ez az igazi távbeszélő.

Senki sem akart megnyugodni abban a gondolatban, hogy már mindennek vége.

Jön a török az Alduna felől nagy sereggel.

Jönnek Ázsiából a honn maradt ős-magyarok, hét vezérrel, hétezer sátorral újra elfoglalni Attila örökét.

Jön Palmerston az angol flottával; jön Napoleon a franczia sereggel: nem engedik, hogy Magyarországot elfoglalja a muszka.

Ezeket a híreket természetesen Budán is meghallották.

Azaz, hogy bocsánat, Buda nem volt. Az egy romhalmaz volt. Pestből is hiányzott az egész Dunasor. Nemcsak az új palotasor, hanem a mi mögötte van: redut, angol királynő és a többi.

Tehát a Neugebäudet akartam mondani. Ott volt az új hatalom szeme s füle.

Zsandárok már voltak.

A Gellérthegyen még semmi czitadella nem volt: hanem egy őrház volt felállítva, a honnan éjjel-nappal meg lehetett látni, hogy mi történik odaalant. A zsandárok folyton czirkáltak az utczákon, az erdei útakon s hordták a rapportot a rendőrségre.

A Svábhegyen az «óránál» is volt egy rendőrállomás, aztán meg a «hét ház»-nál.

Egyszer csak hozzák hírűl a zsandárok a rendőrfőnöknek, hogy a svábhegyi erdők között fölöttébb gyanús tünemények észlelhetők.

Éjjel tíz órakor (októberben akkor már éjjel van) több nap egymás után rögtön keletkező fény támad a hegyek között, mely több ízben irányt változtat. Egyszer a Sashegy felé villan, máskor a Kakukhegy felé: el-eltűnik, meg újra kilobban. Ez valami titkos jeladás.

Az őrjárat odasiet a fény eredetéhez; de mire odaér, már akkor nem talál ott semmit.

Itt valami összeesküvés készül.

Bizonyosan a Károlyi-palotát akarják levegőbe robbantani, a hol Haynau lakik. A mult éjek egyikén megtörtént, hogy az összes érdemrendeit elrabolták éjszaka a bezárt palotából, a mit két fegyveres katona őriz.

Az elővigyázati intézkedések azonnal megtétettek.

A czirkáló őrjáratok száma megszaporíttatott, egy előörsi állomás az «Adliczer»-nél lett felállítva.

Csakhogy az összeesküvőknek mindezekről nagyon jól kellett értesülve lenniök; mert a bekövetkező éjszakán már nem a Svábhegyen mutatkozott a rejtélyes változó fény, hanem a Zugligetben a «Vajdabércz» alatt. Mire odasiettek, már nem volt ott.

A titkos kémkedés útján ki lett puhatolva, hogy a Svábhegyen guerillák járnak, s a Mártonhegyen egy ó-kútban kétszáz mázsa lőpor van elhelyezve.

Az az ó-kút ott volt Rajacsics uramnak az orbánhegyi telkén. A kutat megtalálták; de a lőpor már akkor nem volt ott. Rajacsics uram ott volt: de ő nem látott semmit: ő éjjel aludni szokott. Csak a jó «patriarkális» neve mentette meg, hogy komoly helyre nem került.

Az azután következő éjjel pedig a titokteljes fény épen az orránál fogva hurczolta a zsandárokat: egész le a «Farkas-völgybe». Mikor már azt hitték, hogy utólérik, hirtelen eltűnt, s negyedóra mulva már a hátuk mögött villant ki megint.

Ez egy rendszeres komplot.

Ezzel szemben magát az üldözést is rendszeresíteni kell.

Minden ház, minden szőlőkunyhó meg lett rakva őrökkel: a kik el voltak látva tremolázó sípokkal: be lett tanítva a sípjeladás különböző jelentése, hogy egyszerre minden oldalról előrohanhassanak, s a czernirozott merénylőnek minden visszavonulási útját elállhassák.

S mikor aztán már a Svábhegy tökéletesen blokirozva volt, akkor egyszer csak a rendes órában, kilencz és tíz között, ott látják kivillanni a rejtélyes világosságot a Sashegy sziklái alatt. Tehát kívül a czernirozási vonalon: a Gellérthegy közvetlen közelében. Világos a szándék! A várost szándékoznak megrohanni!

Mire rohamléptekben minden oldalról odasiettek: már akkor megint nem volt ott se híre, se hamva emberi lénynek.

Kezdett a dolog kisértetessé válni.

Ekkor az a furfangos gondolatja támadt a rendőrség főnökének, hogy hátha _lesből_ lehetne megejteni a veszedelmes vadat?

A Gellérthegy meg a Sashegy sziklái között vannak holmi odúk, melyekben két fegyveres férfi meghúzhatja magát. A többiek azalatt a közel levő villában állhatnak résen, s az első jeladásra előrohanhatnak.

A vakmerő összeesküvőknek bizonyosan a jövő éjjel ugyanarra a helyre kell jönniök.

Igen helyes volt a kombináczió!

Az előintézkedések a legnagyobb óvatossággal lettek végrehajtva.

Mindenki a maga helyén volt.

Már annyit megtudott a rendőrség, hogy a mult éjjel egy középtermetű férfi settenkedett e tájon, a kinek a kezében valami hosszúnyelű zászlóforma volt. Az oldalán pedig egy nagy czilindert vitt, szíjra kötve. Ez bizonyosan az a robbanó petárda, a mivel a merényletet végre akarják hajtani.

Ezen az estén valamivel tovább kellett várni; mert a hold már későn ment le, s a fényjeladás rendesen holdnyugta után szokott bekövetkezni.

Szép csendes őszi éjszaka volt, úgy hogy a denevérek czinczogását is meg lehetett hallani röptükben. A sziklaodúban elrejtett két zsandár lélekzését visszafojtva hallgatózott. Egyszer, a sziklára tett fül közeledő léptek hangját kezdi észlelni.

Itt jön végre!

Még néhány szívdobogtató percz, s a csillagfénynél láthatóvá lesz a közeledő férfialak. _Karbonári_ köpenyeg a vállán, fején _kalábriai_ széles karimáju kalap, kezében valami hosszúnyelű zászlóforma.

Ide jön egyenesen!

Megáll. Köpenyét félvállra veti, s baljával egy tolvajlámpát tart a feje fölé, mely vakító fényt vet egy irányban. Fejét figyelmesen forgatja jobbra-balra, mintha várna valamire.

Majd hirtelen nagyokat legyint azzal a hosszúnyelű zászlóformával.

Ez bizonyosan a jeladás az összeesküvő társaknak.

Ott van az oldalán az a bizonyos ércz czilinder is.

Most egyszerre felhangzik a sípjeladás, a zsandárok előrohannak rejtekeikből.

– Add meg magad! Hasztalan minden ellenállás!

– Mi tetszik az uraknak? – kérdi egész hidegvérrel a megtámadott.

– Mit jár ön itt, késő éjjel, tolvajlámpással?

– Én itt éjszakai fogásra járok.

(Németül még merészebben hangzik az: «zum nächtlichen Fang.»)

– Ahá! _Zum nächtlichen Fang!_ S még nem is igyekszik eltagadni! Mi van abban a czilinderben ott az oldalán?

– Tessék megnézni.

– Ide vele!

– De óvatosan tessék felnyitni a tetejét!

– Hogy fel ne robbanjon, úgy-e?

– Nem. Hanem hogy a lepkék ki ne repüljenek belőle.

A kit a vitéz zsandárok akkora stratégiai készülettel szerencsésen elfogtak, az a derék tudós Frivaldszky természetbúvár volt, a ki tudományos buzgalmában éjjeli sphynxekre és halálfejes pillékre vadászni járt ki a svábhegyi kastélyából. Az a zászló egy lepkefogó volt; a czilinder a rovargyüjtő doboz, s a tolvajlámpa a lepkecsábító fény.

Hanem erről az esetről nem vettek fel protokollumot.

BARAK HAGEB ASSZONYAI.

Épen háromszázhatvanöt asszonya volt Barak Hagebnak. Minden napra egy.

Hogy szökő esztendőben hogy jött ki vele? az titok.

Pedig Barak nem volt valami szultán, bizonyítja a «Hageb» melléknév, a mi annyit jelent, mint főkamarás.

Ez volt a hivatala Mohammed, Kovarezán szultánja udvaránál. Barak mint a nagy mongol birodalom követe került oda; Mehemed gyermek volt még: az özvegy szultána maga is fiatal asszonyság. Barakra bízták nagyhamar az egész gazdálkodást.

Szépen gazdálkodott!

Ő hozta be azt a reformot, hogy a hadseregnek a zsoldja négy réz-asperről háromra leszállíttassék.

Azt mondta, hogy a hármas szám szent szám, hárman vannak a próféták is.

Egyszer a nagyvezér, Dorfur Ali, azt mondá Barak Hagebnak, oda látogatván hozzá egy csésze kávéra:

– Nagy bolondság tőled ilyen sok asszonyt tartani. Ha nálunk is az volna a szokás, a mi odakünn a frankoknál, hogy az asszonyt ingyen adják, de még rá is fizetnek, hát te akkor most gazdagabb volnál Sapór királynál. De nálunk megfordítva van a világ rendje: itt pénzen veszik az asszonyt. Te igen sok pénzt elvertél már erre a czélra. S ha a magad pénzét vernéd el, bánná a dzsin! de az ország pénzét tékozlod el az asszonyaidra: s ez már baj. A mit te egy asszonyra kiadsz, azon száz lovaskatonát lehetne kiállítani.

– Hát aztán száz lovas katona okoz-e nekem annyi gyönyörűséget, mint egy asszony? – Ezt felelte rá Barak Hageb.

Bölcs mondás volt! Nem is tudott rá mit felelni Dorfur Ali. Csak a nagy szám ellen tett kifogást: minek olyan sok asszony?

– Hiszen azt igen helyeselném, a próféta is helyesli, tudom, hogy a ki teheti, szerezzen össze a virágos kertjébe mindenféle virágokat. Vehettél magadnak szőke hajút, fekete hajút, s a mi a két szín között van, fehér képűt és barna képűt, kék szeműt fekete hajjal, s fekete szeműt szőke hajjal, sárga színű chinait, olajszínű malájit, és azokból, a kik a hajukat veresre s a fogaikat feketére festik; meg a kik az orrukon pereczet húznak keresztül; ébenfával vetekedő szerecsent; de elég mindenikből egy! Hiszen Allah szerelmeért, a neveiket sem tudnád elszámlálni az asszonyaidnak; nem hogy azt meg tudnád mondani, hogy melyiknek mi hasznát veszed?

– Oh, dehogy nem tudom! – mondá Barak Hageb. – Hallgass reám, elszámolom sorba. Az _Ildibah_ jóslatokat tud mondani, a mik az ország sorsának intézésére fölöttébb szükségesek, a _Hafitem_ ért a bűvészethez s lelkeket tud idézni. A _Narmahál_ a madarak beszédét érti, úgy, mint én a tiedet. Az _Alpaide_ meséket tud mondani, a mik képesek egy szultánt álomba ringatni. A _Mahadéri_ és az _Assainte_ páros tánczot lejt együtt. Tudod, hogy a bajadér-tánczhoz két alak szükséges. A _Mangora_ a szultánkenyér készítésének titkát érti; a _San dabah_ pedig olyan szörbetet készít, hogy még a bajuszodat is sajnálod megtörülni utána. _Via-Hia_, a chinai, úgy tudja a sáskákat viaskodtatni egymással, hogy az szebb minden háborúnál; az indus _Kaika_ pedig a legvadabb állatot is meg tudja szelidíteni, hogy még az oroszlán is kocsiba hagyja fogni magát. A _Roxane_ a csillagok járását ismeri s megmondja a nagy emberek halálának napját. Az _Aysha_ ismeri a titkot, a mi által a ma reggel elültetett virághagyma estére már kivirágzik. A _Kaika_ nem szép, inkább rút, de a csömört ki tudja kenni a hátamból. A szilaj tatár _Jorikó_ gyönyörűn lovagol, s a többi asszonyokat is mind tanítja lovagolni. Ellenben a tudós _Aburaide_ a leveleket írja, a miket a tollába mondok arabul, a _Josa_ az alkoránt olvassa előttem, a _Ráchel_ zsoltárokat énekel, a _Kadigával_ és _Samuzával_ együtt, mert tudod, minden énekhez három hang kell. A _Jukima_ a kötélen tánczolásban remekel; az indus _Fibella_ a késhajigálásban művésznő; egy nádszálat eltalál közepén a tőre hegyével tizenkét lépésről. A _Borassa_ a gyógyfüvekhez ért. Az _Aliben_ aranynyal és tarka selyemmel tud himezni olyan szőnyegeket és kárpitokat, hogy azokat királyok is irigyelhetnék. A _Rochenora_ még annál is szebb talitarka táblákat tud mázolni. A turbánom tekercsét úgy fel nem tudja senki kötni, mint az _Alaciel_. S ha valami nevezeteset álmodom, ott van a _Bagdad-Chatun_, a ki azt nekem azonnal megmagyarázza. A Manola gyönyörűségesen játszik hárfán, az _Abigaiba_ a boraborán, az _Abassa_ a nakorán, a _Zebra_ a tamtamon, a _Kia_ a csingilingin; a mi mind együtt szép, a hogy tudod. S aztán a baraczkot meghámozni úgy nem tudja senki, mint a _Sichem_.

A nagyvezér csak számlálta először a keze ujjain, aztán meg a lába ujjain a Barak Hageb asszonyainak a neveit; de a mint azoknak a száma már átment a harminczasba, megijedt, hogy ott éri az éjszaka, elmarad az abdesztán-mosakodástól.

– Jól van, jól van! Ne mondd tovább. Szükséges neked mind a háromszázhatvanöt asszony a háznál, mindnek van valami hasznos dolga. Igazságod van; de rá vigyázz, hogy ennek az igazságodnak kárát ne valld egyszer valamikor.

A nagyvezérnek igaza is volt, meg nem is, a hogy a történtek fel fogják világosítani.

A Kovarezánnal szomszédos Kermán szultánja, Szidi Ahmed, megtudva, hogy Mehemed alattvalói milyen nagy elnyomatásban szenvednek, elhatározá, hogy fel fogja őket szabadítani. A szomszéd országok panaszait megorvosolni mindenkor kedves kötelességüknek tartották az uralkodók.

Szidi Ahmed roppant hadsereget gyüjtött erre a czélra. Némely persa történetírók azt mondják, hogy tízezer harczosa volt, mások százezerről beszélnek. Alkalmasint középen lesz az igazság, lehetett neki valami háromszáz testőre, a ki igazi katona volt, a többi csak rablásra vállalkozó csőcselék. Mielőtt hozzá kezdett volna, a hadsereg zsoldját négy asperről öt asperre emelte föl, a mi által leírhatatlan lelkesedést idézett elő.

Ő maga állt a hadsereg élére, s annyi drágakövet rakott fel magára, hogy a lova alig birta; a mi a mezitlábos harczosok büszkeségét végtelen emelte. A drága csemegéket tevéken vitette maga után a saját gyönyörüségére, a mi mindazoknak, a kik az éhkoppot nyelték, nagy vigasztalására szolgált.

Ezzel szemben Mehemed szultán is nagy hadsereget állított ki. Mennyi volt a száma? azzal nem szolgálnak a történetírók, csak azt mondják, hogy kétannyi volt. Maga a nagyvezér, Dorfur Ali, vezette a sereget.

Az ütközet előtti éjszakán Barak Hageb egyik asszonya, az Ildibah, jóslatot mondott a madarak repüléséből, megjövendölve, hogy a Kerman birodalom rövid időn össze fog omlani. A másik asszony, Roxane pedig megjövendölé a csillagok járásából, hogy a holnapi napon Szidi Ahmed meg fog halni.

Barak Hageb mind a két jóslatot kihirdette a főváros minden utczáin, a mi leirhatatlan lelkesedést idézett elő.

Maga is oly nagyon bízott a jóslatok teljesülésében, hogy nemcsak személyesen kirándult az ütközet színjátékában gyönyörködni, de még az asszonyait is magával vitte, a kik mind a legdrágább paripákon ültek, s kikeresve számukra a legjobb nézőhelyet, felállította őket egy kis domb tetejére.

Az ütközet kora hajnalban kezdődött meg, eget és földet megreszkettető dob- és trombitaszó mellett. A persa történetírók szerint a kovarezáni seregnek elesett negyvenötezer embere, míg a kermáni hadsereg nem vesztett többet három halottnál. A mandzsu historikus szerint ellenben a kermáni hadseregből harminczháromezer hullott el hősi halállal, míg a kovarezáni hadseregnek egy papucs sem maradt le a lábáról.

Itt is megint középen van az igazság. A kovarezáni hadsereg ugyanis az első nyilzáporra, a mit az ellenség a fejére zúdított, a hátára vetette a paizsát, dárdáját, s úgy elfutott erdőbe, nádasba, kukoriczásba, hogy utól nem érte senki. Kinek is volna kedve három krajczárért kispékeltetni a bőrét? A diadalmaskodó kermáni hadsereg aztán rohant kirabolni a szerteszét fekvő falvakat: ez levén a szokott módja az elnyomott népek felszabadításának.

– A próféta szakállára! – kiáltott fel Barak Hageb, mikor az ütközetnek ezt a kimenetelét látta, – nekem úgy tetszik, mintha Ildibah jóslata nem egészen teljesülne. A kovarezáni birodalom omlik ma halomba.

– Még nem ment le a nap! – felelt rá Ildibah. – Fussunk!

Ezt a tanácsot maga is meg tudta volna adni magának Barak Hageb.

Nem is sokat kérdezősködött a madaraktól, hanem a lova vékonyába vágta a kengyel vasát, s nyargalt, a merre tág volt előtte a világ.

Az asszonyai is mind vele futottak.

Szidi Ahmed fülébe is eljutott a híre Barak Hageb mesés gazdagságának s különösen nagyszerű asszonygyűjteményének. Mikor vége volt az ütközetnek, a serege fosztogatni széledt; ő maga pedig a helyett, hogy Kovarezán bástyáit ostromolja, jobbnak látta utána eredni Barak Hagebnak, hogy elvegye tőle a drága kincseit s a még drágább asszonyait.

Késő estig futott egymás után a két porfelleg: az egyiket Barak Hageb asszonyai verték fel, a másikat Szidi Ahmed testőr lovasai, szultánjokkal az élükön.

Alkonyatkor egy nagy bambuszerdőt értek el a menekülők. Itt meg kellett állaniok, mert azon a sűrűségen nem lehetett lóháton keresztültörtetni.

– A próféta feleségének a kötényére mondom! – kiálta fel Barak Hageb, – a te jóslásod is furcsán teljesül, Roxane. Magam leszek a mai nap halottja, nem Szidi Ahmed.

– Még nem jöttek fel a csillagok! – felelt rá Roxane. – Csak te pihenj meg a patak mellett s végezd az abdesztán mosakodást, a többit bízd reánk.

Azzal az asszonyok összeszólalkozva, azt a furfangot művelték, hogy a lovaik sörényéből bajuszt, szakállt csináltak maguknak; nagy, fülig csavarintott bajuszt s övig rengő szakállt. Azután a fiatal bambusznádakból dárdákat metéltek, azoknak a végeire a tőreiket szúrták fel lándzsahegy gyanánt. Nyílnak elővették a hajaikba tűzött ezüst nyilakat, a tegez idege kitelt az összesodrott lófarkakból. Mire Barak Hageb az esteli imádkozásból előkerült, egy egész hadsereg állt előtte szakállas vitézekből. Maga is megszeppent, olyan rettenetesek voltak.

A tatár Joriko s az indus Zibella álltak a sereg élén s ők kommandéroztak, s megtörtént az a nagy csoda a világon, hogy egyik asszony engedelmeskedett a másiknak.

A seregüket háromfelé oszták. A derékhadat az erdő szélében állították fel csatarendbe, a másik két csapatot elrejtették a mellékbozótokban.

Így várták be az üldözőket.

A mint Szidi Ahmed megpillantá a csatarendben álló marczona alakokat, azokkal a nyeregkápát verő szakállakkal, bizony megrezzent a szíve. Ezek emberek a talpukon.

S akkor egyszerre előrugtat azoknak a sorából a legdélczegebb dalia, s erős, mély hangon oda kiált:

– Hej, te, Szidi Ahmed, ha van lelked, szállj ki ellenem egy kelevéz-hajításra!

S azzal odarugtat a fenyérre vakmerően, a feje fölött pergetve az ujjai közt a hajító dárdát. Zibella volt az, a késhajigáló bajadér.

Már csak Szidi Ahmed is kénytelen volt szembemenni a kihivó vitézzel.

Az pedig, a mint egy hajtásnyira jutottak egymáshoz, úgy röpíté a kelevézét Szidi Ahmedre, hogy a rezgő bambusz-szál a kés hegyét annak a homlokába fúrta. A szultán lefordult a nyergéből egyszerre.

Akkor a szemben álló phalanx sorlövést adott a testőrseregre, az ezüst nyilakkal. Az ezüst nyíl pedig veszedelmes fegyver; nagyon messze elhord s nagyon czélba talál. Abban a pillanatban a bozótban elrejtett csapatok is kitörtek kétfelől nagy robogással; Jorikó, a szilaj tatár amazon, a nyergébe állva vezette csapatját, a hogy a murtirigátorok szokták, a kik nem ülve, de állva vágtatnak a ló hátán a csatába.

De a kermáni testőrök se vették tréfára a dolgot. Öt krajczár szép pénz, de biz annyiért sincs kedve az embernek a bőrét kilyukasztatni; hátukra kapták a paizsaikat s ott hagyták a szultánt a földön, maguk pedig szaladtak visszafelé, hogy a lovak hasa érte a füvet futtában, s tele torokkal ordíták a világba:

– Jönnek a tatárok! Itt a karkimiaiak! Nyakunkon a murtirigátorok! Tízezer, húszezer, százezer óriás érkezett Barak Hageb segítségére! Tüzet fújnak az orrlikaikon s menykövekkel lövöldöznek!

Ekkor aztán a kermániak futottak a bozótba s a kovarezániak jöttek elő a kukoriczából.

– Látod-e, – mondá Roxane Barak Hagebnak, – az én jóslatom teljesült. Ime, Szidi Ahmed itt fekszik előtted halottan.

– De még az enyém is teljesülni fog, – mondá Ildibah, – mert a kermáni birodalom össze fog omlani. Megyünk Kermánba.

S azzal levágták az elesett szultán fejét, dárdára szúrták, s ezzel a diadaljellel indultak útnak Kermánnak. Útközben egész seregre szaporodott számuk. A szétfutott harczi nép mind odacsődült hozzájok, bosszútól fellelkesülve, a kermániak pedig önkényt kaput nyitottak előttök: kisült, hogy ők még keservesebben el voltak nyomva, mint a kovarezániak. Hálákat adtak Allahnak, hogy Szidi Ahmedtől megszabadítá őket, s kikiáltották Barak Hagebet szultánjuknak.

Így ment teljesedésbe Ildibah jóslata.

E csodálatos és csaknem hihetetlen nagy diadal után maga körül gyüjté az asszonyait Barak Hageb s így szólt hozzájuk:

– Ti dicsőséges asszonyok! A kiknek én köszönhetem az életemet, s a mi több az életnél, dicsőséges hírnevemet, s a mi a dicsőségnél is több, országomat: – kérjetek tőlem bárminő jutalmat, Allahra fogadom: ha van ezen a világon az, a mit kivántok, megadom ti néktek.

És ekkor előállt a dicső Zibella, a ki Szidi Ahmedet megölte, s a többiek nevében így szólt:

– Valóban nagy jutalmat érdemlünk tetőled, a te asszonyaid; mert úgy küzdöttünk melletted, mint férfiak; jobban, mint férfiak. Azért nem kivánunk tőled kevesebbet, mint hogy add meg a szabadságunkat, s a te országodban legyen oly szabad az asszony, miként a férfi.

Barak Hagebnak két nehéz könycsepp gördült végig az orczáján, a mikor e szót hallá.

– Olyan dolgot kértél, a mi van és még sincs ezen a világon, – mondá Zibellának. – De én megfogadtam Allahra, hogy megadom. Legyen hát Kermánban olyan szabad az asszony, mint a férfi, s Barak Hageb asszonyai hirdessék legelébb, hogy ezt ők vívták ki!

Ezzel az egy szóval úgy meg volt nyerve a nép szíve Barak Hageb számára, hogy senki többé a szomszéd uralkodók közül meg nem merte támadni a trónján, sőt valamennyien mind siettek neki kinálni a nőnemen levő rokonaikat feleségül. Maga Kovarezán szultánja, az egykori ura Barak Hagebnak, Mehemed, követséget küldött hozzá s felajánlá neki, hogy válaszszon a hat húga és nénje közül tetszése szerint feleséget.

Erre azt mondta Barak Hageb:

– Én nem választok sem a húgaid, sem a nénéid közül: mert nekem nem boldogságra, hanem bölcseségre van szükségem. – Hanem ha atyafiságra akarsz velem lépni, add nekem feleségül az anyádat!

És elvette feleségül Mehemed szultánnak az anyját, a bölcs és jószívű Hakinát. S a háromszázhatvanöt asszony után beérte ezzel az egygyel.

S minden nemzet történetírói azt jegyzék fel róla, hogy bölcs és népáldotta uralkodó lett belőle, ő alapította meg a koraszethai dinasztiát.

Történt mindez 1234-ben, a Hedsira 612-ik esztendejében.

A HALBERSTADTI ÁDÁM.

A boldog hajdankorban nagy czeremóniákkal járó ünnep volt a hamvazó szerda.

A kik jártasok a régi írásokban, azok tudni fogják, hogy ezt az ünnepet a nagy-szombati zsinatban szerzé Gergely püspök, a kinek «Nagy» melléknév adatott, s ugyanezt később az agathai concilium szabályozá.

A megszentelt hamu készítődött azokból a pálmaágakból, a melyekkel előtte való év virágvasárnapján a templomok feldíszíttettek, s a másik év hushagyóján elégettetének.

Ezzel a hamuval hinték be a hivők fejeit hamvazó szerdán, annak a jelképezéseül, hogy mindnyájan por és hamu vagyunk, tehát magunkat megalázzuk.

Egy ilyen hamvazásról érdekes adatot találunk Heortokratesben, egy magyar nyelven iródott kétszáz esztendős krónikában.

«Az nyolczadik Bonifácius R. P. mikor az hamvakat hintené az emberek fejekre: eleibe mégyen az génuai Püspök, akki az Pápa ellenségeivel, az Ghibellinusokkal tartott; az Pápa az egész fazék hamvat az szeme közzé öntötte s az fazokat is fejéhez ütötte, ezt mondván: «Memento tu, quod Ghibellinus es, et cum Ghibellinis in cinerem reverteris. (Jusson eszedbe, hogy gibellinus vagy s a gibellinusokkal együtt hamuvá fogsz lenni.)»

Halberstadt városában a hamvazó szerdai czeremónia egy különös népszokással volt összekötve. Kikeresték a városban azt az embert, a ki a közvélemény szerint a leggonoszabb életünek volt megbélyegezve. Ezt a czégéres bűnöst azután hamvazó szerdán, zsákba öltöztetve, mezítláb, lefátyolozott arczczal, a templomba vonszolták. Ott a pap behintette a nagy bűnöst hamuval, s a templomszolgák által kiüzette a templomból, ájtatos éneklés között. Ennek a nyomorult bűnösnek aztán az egész nagybőjt alatt az utczán kellett kóborolnia, sehol egy házba is be nem eresztették, ha éjjel lett, ha eső esett, a kapumélyedésekben húzhatta meg magát, s élelmét a házak elé kiöntött konyhahulladékokban kereshette. Keserves életmód volt.

Virágvasárnapján azután a penitencziáját kiszenvedett bűnöst ismét visszavitték a templomba, megmosdatták, olajjal megkenték, a püspök megáldotta, megszentelte, hófehér kantust adott rá s elnevezte «Ádám»-nak. És azontúl becsületes embernek tartotta mindenki.

Ez, meg kell vallani, igen szép szokás volt.

Megszabadulhatott azonban a kipéczézett bűnös a negyven napnál hamarább is a penitencziától, ha sikerült neki egy magánál még nagyobb bűnöst fölfedezni és följelenteni; akkor ez vette át az örökséget «cum benificio inventarii» s folytatta a vezeklést.

Ez eleinte nagyon jó dolog volt; mert ilyenformán a gonosztevők egymást árulgatták be. Hanem időjártával, e szigorú bünhödés mellett, annyira elment a kedvük a halberstadtiaknak mindenféle czégéres bűn elkövetésétől, hogy lámpással sem találtak olyan embert, a kit gonosztevőnek lehetett volna nevezni: pedig már a tízparancsolatot is kiegészítették százparancsolattá: például azt, hogy «tiszteljed a te atyádat és anyádat» kibővítve ekképen: «és a te ipadat és napadat, körösztapádat és körösztanyádat, a czéhbeli atyamesteredet és az árvák atyját és a város atyáit, nemkülönben a dajkákat, a kik anyákat helyettesítenek: mind tiszteljed!» De hát ezt is megtartották.

Így történt, hogy az 1666-ik esztendőben Halberstadt városában nem akadt már ember, a kin a hagyományos czeremóniát végrehajtsák. Papok, kurátorok, törvénybirák hasztalan járták sorba a házakat, nem találtak olyan embert, a ki abban az esztendőben valamit vétett volna.

Végre maga a főbiró, Maykäfer Klausz uram bukkant egy gonosztevőre, a kinek a neve volt Engelschuld Fridolin: az ő házával épen átellenben lakó fiatal aranyhimző.

Az elkövetett bűn pedig az volt, hogy az aranyhimző reggelenkint a háza legfelső ablakának a hidjára kenyérmorzsákat hintett a verebek számára.

Tudni kell az előzményeket! Halberstadt városának nem volt olyan kegyetlen ellensége, olyan gyülöletre méltó zsarnoka több, mint a veréb. Ez az irtóztató állat mindenütt feleszi a borsóföldekről az elvetett magot: csúffá teszi a kölest bugájában; megháborítja lármájával a köznyugodalmat s a tisztaságot épen nem kedveli. A hol eszébe jut! Egyszer épen a főbiró úrnak az orra hegyére. Máskor meg a tanácsházban, a protokollumba, a neve alá, a Locus Sigilli helyett! – No már ezzel csak elég van mondva.

A miért is kiszegeztetett a város kapuira az a rendelete az érdemes várostanácsnak, miszerint a verebeket mindenütt szét kell lőni, szét kell tépni, szét kell gázolni, vagy a hogy eredetiben hangzik: «Die Spätzle allenthalbe verschiesse, verreisse, vertrete!»

S ime, egy gonosztevő még arra mer vetemedni, hogy a kiátkozott szörnyetegeknek kenyérmorzsát hint az ablakhidjára, hogy jobban odaszokjanak! épen a főbiró lakásával szemben!

Rögtön érte mentek: kötelet vetettek a nyakára. Nem tagadhatta. Tanu volt rá a Wassersauf Wolfgang, az órás, a ki korán reggel szokott felmenni a városház tornyába, hogy a toronyórát felhúzza: onnan látta meg ezt a vérlázító bűntényt.

– Miért cselekedted ezt, Fridolin? – horkantott a bűnösre a főbiró.

De az megtagadta a választ, ha mingyárt a spanyol csizmával fognák is vallatóra.

Minthogy pedig a hamvazó szerdai gonosztevőt kimélni kell; mert arra mulhatatlan szükség van a szent czeremóniánál, annálfogva a kínvallatás elmaradt. Elég volt, hogy a bűn konstatáltatott, a reus által agnoskáltatott: ezen az alapon konvinkáltatott, kondamnáltatott és egzekváltatott. Hamvazó szerdán már ő volt az «Ádám» Halberstadtban, a kinek mezitláb, zsákruhában kellett kódorogni az utczán s lesni, hogy mikor öntenek ki az irgalmas lelkek a konyhaablakon egy kis zöldséget, vagy kenyérhéjat. A saját házába sem volt szabad belépnie.

– Megálljatok csak! – henczegett Engelschuld Fridolin. – Majd fogok én magam helyett nálamnál nagyobb gonosztevőt, a ki tovább viselje az «Ádám» nevet.

A históriai igazság kedvéért ugyanis meg kell említenünk, hogy bizonyára Halberstadtban is szokás volt mind a tíz parancsolat ellen véteni; de csak úgy, hogy senki meg ne tudja.

Ennek a konstatálása után felvilágosítandó mind az elkövetett bűn, mind a makacs tagadás Engelschuld Fridolin részéről.

Biró uramnak, Maykäfer Klausznak, volt egy szép leánya, Berta, a kinek az ablaka épen szembe nyilt Fridolin ablakával: az emeleten volt mind a kettő, a csúcsba menő eresz alatt.

Fridolin szerelmes volt Bertába, s a leány is hajlandóságot érzett iránta, ámbár a halberstadti szigorú erkölcsi rend mellett egymással szóváltásba elegyedniök nem is volt lehetséges. De néma jelekkel mégis kifejezhették érzelmeiket egymás iránt.

Ezek a néma jelek abból álltak, hogy korán reggel Berta és Fridolin kinyiták az átellenes ablakaikat s mind a ketten kenyérmorzsákat hintének az ablak kiálló hidjára. Azokra aztán odarepültek a verebek. A verebeknek pedig az a szokásuk, hogy a mint egy morzsát elkapnak, azzal gyorsan tovarepülnek. Ilyenformán a Fridolin ablakából a Bertáéba, a Bertáéból a Fridolinéba repkedtek át a madárkák, s minthogy a verebeknek szokásuk a csiripelés: a szerelmesek pedig értenek a madarak nyelvén, ilyenformán küldözték egymásnak az izeneteiket naponkint: télen még inkább, mint nyáron.

Észrevette azonban ezt a tilalmas játékot a biró felesége, Anzelma asszony, Bertának a mostoha anyja. A biróné maga is szép asszony volt és fiatal.

Fridolinnak tisztességes szándékai voltak Berta leányasszony iránt s azokat a susogó asszony által intimáltatta is a biróéknál: nőül kivánja hazavezetni Bertát.

De Anzelma asszony hallani sem akart erről az összeköttetésről. Ő a mostoha leányának magas állásu férjet keresett. A toronyórásnak az állása már csak elég magas! Wassersauf Wolfgang volt a biróné választottja.

Ennek pedig az volt az igazi oka, hogy a szép Anzelma asszony maga volt szerelmes az órásba, s oda spekulált, hogy ha Wolfgang elveszi Bertát, akkor mindennap eljárhat a házhoz. No de jobb nem űzni-fűzni tovább ezt a dolgot.

Ezért kellett annak a kegyetlen dekretumnak megszületni az egész verébnemzetség ellen!

S miután a dekretum megvolt: azt respektálni és effektuálni is kellett. A városházán minden behozott verébfejért egy pfifferlinget fizettek, a mit magyarosan «fitying»-nek hivnak.

Berta leányasszonynak az ablakát pedig biró uram lepecsételte, hogy azt a leánya ki ne nyithassa, a tilalom megszegése végett.

Ekkor aztán a szegény verebek hasztalan pipegtek, csiripeltek Berta ablakhídján: kopogtathatták kis csőreikkel a buczenscheibeneket. Nem kaptak több kenyérmorzsát.

Itt tünt azután ki a hű szerető szív állhatatossága a maga egész nagyságában! Ha az imádott leány nem etethette meg többé a kedves izenethordó madárkákat: a szerető ifjú daczolt merészen a tilalommal, s a törvény daczára, kenyérmorzsákat hintett az ablakhidján könyörgő verebeknek.

Így azután egészen érthetővé lesz a történet.

Az órás rajtakapta a törvénysértésen az aranyhimzőt: azt elcsipték, elitélték, hamut szórtak a fejére: kiénekelték a templomból, megtették Ádámnak. Ennek az Ádámnak aztán a biró leányát nem adják Éva-képen. Ez természetes!

A halberstadti Ádámnak az egész nagybőjt alatt az utczán volt a helye. Akárhol járt, távolból két fogdmeg kisérte, arra vigyázva, hogy valami irgalmas lélek fel ne nyissa előtte az ajtaját.

Fridolin azonban rajta volt, hogy minél előbb lerázza a válláról azt a dicsőséget s átruházza magánál nagyobb gonosztevőre.

Egész éjjel ott ólálkodott a biró háza körül. A biróné ablaka földszint volt s azt egy kis ágaskodással könnyen el lehetett érni.

Fridolin letépett egy csomó vad sóskát a templom mellől, a mely növény legelébb szokott kibújni a földből tavaszszal, s annak a nedvével bekente az üvegkarikákat a bíróné ablakán. Azok különben is zöldek lévén, a vad sóska nedve nem tett nagy különbséget.

Akkor aztán meghúzta magát a városi wahrzeichen árnyékában.

A mint az óra hajnali négyet ütött, közeledett a piacz felől az ő embere. Köpenyeg volt rajta, lámpás volt a kezében.

Mikor a biróné ablaka elé ért, letette a lámpást a kőre, betakarta a köpönyegével.

Azzal bekopogtatott az ablakon.

A szép Anzelma is megjelent: aztán súgtak, búgtak: nem tudni, hogy mit; de az bizonyos, hogy utoljára megcsókolták egymást az ablaküvegen keresztül.

Ekkor aztán előrontott a rejtekéből Fridolin, nagy kiabálással.

– Itt van a nagy gonosztevő la!

Wolfgang megijedt, elfutott, ott hagyott lámpást, köpönyeget.

– Fogjátok meg! Itt a nagyobb gonosztevő! – kiabált utána szaladva Fridolin, – a bakterek szerencsésen elcsipték Wolfgangot.

– Ez az igazi gonosztevő, né! Megcsókolta a birónét az ablaküvegen keresztül.

Az órás tagadni akarta a bűntényt.

– Nem igaz.

– De biz igaz. Most is zöld a szád a sóskalétől, a mivel az ablakot bekentem.

Ezt csakugyan konstatálták a törvény őrei: zöld volt a szája az órásnak.

– Ezért volt hát olyan savanyú ez a csók! Máskor édesnek éreztem.

A Wolfgangot aztán vitték egyenesen a biróhoz: s Maykäfer Klausz uram abba a kényszerhelyzetbe jutott, hogy az egyik gonosztevőt, a ki azért lett elitélve, mert a verebeket táplálta, fel kellett oldania s helyette a sokkal nagyobb gonosztevőt megtennie Halberstadti Ádámnak; mert az már csakugyan nagy gonosztett: a birónét megcsókolni üvegen keresztül.

Wassersauf Wolfgang aztán le is bünhödte a hátralevő napokat Palmarum vasárnapig.

S minthogy az «Ádám»-nak nem lehet Évája a biró lánya Berta, annálfogva mégis csak a Fridolinhoz adták feleségül.

Hogy a verebek fel lettek-e oldva az interdiktum alól? Arról már nem szól a krónika.

AZ ALBUM-LEGYEZŐ.

Bangisa Berti egyike volt a leghirhedettebb képviselőknek. Nemcsak a Sándor-utczai barak-palotában képviselte a kerületét, de Ős-Budavárában és a lágymányosi Konstantinápolyban is megfelelően.

A veje volt Kabolyapolyánai Bencze, szintén igen híres ügyvéd, a ki a kriminális védelmezésben excellált kiválólag.

Minthogy Bertinek veje volt, tehát leányának is kellett lenni, azt meg úgy hívták, hogy Milagrida. Valami híres énekesnőről ragadt rá ez a név.

Milagrida, mikor gyengéd volt, az apjának azt mondta, hogy «papa», a férjnek pedig azt, hogy «pubi». Elég jó volt az nekik.

Egyszer kap a postával a papa egy hosszú katulyát, felbontja, talál benne egy legyezőt – santal-fából. A santal-fának olyan jó illata van, a mi hasonlít a bűzhöz.

Irás is volt a katulyában: rózsaszín levélke, melyben Zoraide kisasszony esedezik, hogy a nagynevű honatya kegyeskedjék valami emlékmondatot irni a legyezőjének egy faczér lapjára, a mi őtet végtelen boldoggá fogja tenni.

Ha már az embert olyan szépen kérik: miért ne tenné meg? Berti papa nem volt fukar szép hölgyek irányában, kivált mikor csak frázisokról volt szó. De azokat is szerette a klasszikusoktól kölcsönözni.

Zoraide? Ez török név, ennek valami törököset kell a legyezőjére irni.

Melyik magyar poéta irt török dolgot? Vörösmarty. Itt van a könyvtárban. Berti papa előkeresi Szilágyi és Hajmási balladáját s kiirja belőle a legyezőlapra ezt a sokat jelentő mondatot:

Török virág, magyar kebel: Ez hő, az rajta hervad el.

Ennél jobbat nem is kivánhat magának egy török kisasszony.

Néhány nap mulva Bencze úr kap egy hosszú papirtokot a postával; felbontja: egy legyezőt talál benne santal-fából; megharagszik, ettől semmi sportula nem jár! Hanem a mint szétnyitja, egyszerre Berti papának a manupropriája tünik a szemébe.

No, ha már Berti papa irt emlékmondatot ennek a hölgynek a legyezőjére, akkor ennek nagyon megkülönböztetett hölgynek kell lenni. Zoraide! Ez török név! Kövessük a papa nyomdokait. Hol az a Vörösmarty? Hogy mondja Szilágyi?

Rabság! Nehéz láncz! Hős karom, Miért nem vagy te szabadon?!

(Ez már csak elég szimbolisztikus frázis egy feleséges embertől.)

No hát ezzel vége van a dolognak. Ki az ördög gondolna arra többet, hogy mit irt valakinek az albumába, vagy a legyezőjébe?

Hanem egyszer nagy ünnepség támad; Milagrida asszonyságot ráveszik a barátnői, hogy hölgytársaságban, csupa merő asszonyokkal menjen el – korhelykedni Ős-Budába vagy Konstantinápolyba. Ártatlan tréfa az.

Lefoglalnak egy asztalt maguknak, a podiumhoz közel, a melyen az excentrique diva, a szép Zoraide, járja a bajadér-tánczot, s énekli az _abelére_ nótát, a melyből az _asszonyok_ nem értenek semmit.

A bűbájos _alme_, a mikor énekel, a legyezőjével hűsöli az arczát és a keblét; mikor pedig tánczba kerekedik, a csengős dobot kezébe kapva, odadobja legyezőjét az asztalra.

Ha férfiak ülnek az asztalnál, azok bizonyára a tánczot nézik, ha nők: a legyezőt, a tele irottat.

Az ismerős vonásokban pedig csodás vonzóerő van.

Milagrida első tekintetre rátalál a papa és a pubi emlékmondataira, nem is adja ki többet a legyezőt a kezéből, olyan melege lesz.

Másnap az ebédnél egy kis könnyű migrain teszi szótalanná Milagridát.

A papa, a pubi mindent elkövetnek, hogy megszólalásra birják. Hogy mulatott tegnap – a barátnőivel?

Egyszer aztán megszólal:

– Ugyan, édes papa, mikor irtad te azt a verset, hogy «Török virág, magyar kebel, ez hő, az rajta hervad el?»

– Én? Soha életemben semmiféle verset nem irtam.

– Hát te, pubi, mit értesz az alatt, hogy «Rabság, nehéz láncz, hős karom, miért nem vagy te szabadon?»

– Én? Én csak annak a folytatását irtam oda, a mit a papa elkezdett.

Notabene: ez van elől, az van hátul.

Milagrida okos nő volt; elfeledte Zoraidet is, meg a migraint is.

Tanulság ebből, urak, az, hogy ismeretlen hölgyek album-legyezőire ne firkáljanak emlékmondatokat.

KINEK VOLT HÁT IGAZA?

Volt egyszer egy ismerősöm, a kinek az a rossz szokása, vagy elve, vagy nem tudom én mije volt, hogy mindennek a rosszát szerezte meg. Mindenből, a minek már meg kellett lenni, válogatva válogatta ki a legeslegsilányabbat. Igy például volt neki egy szép tágas kertje; abban nem volt egyéb, mint bodzafa.

– Ugyan mit csinálsz ezzel a sok bodzafával? Miért nem ültetsz helyébe körtét, almát, mikor az szintúgy elférne?

– Hm, ha gyümölcsfát ültetek, féreg lerágja, elfagy, szél leveri, tolvajok ellopják, ezer boszúságom lesz vele; de a bodzát bánom is én, akármi éri: ha van valami állat, a mi megeszi, tessék neki a zöld hajtásától kezdve a fekete bogyójáig. Legalább nem aggódom miatta. Aztán ez is zöld.

– No, abban igazad van.

Azután volt neki két rossz, de igen rossz lova; az ott legelt az árvacsalán és labodabozót közt, s mindig tele volt a sörénye bojtorjánnal.

– De ugyan, ha már lovat tartasz, miért nem szerzesz valami olyan négylábú állatot, a mi hegynek fel is tudja húzni a szekeret, nemcsak lefelé?

– Hm. Ha jó lovat tartok, annak zabot kell vennem; azért a kocsissal kell veszekednem, ha a zabot ellopja, ha a lovat meg nem keféli; azt féltenem kell, hogy valami baj ne érje; – ezeket pedig kicsapom a gyepre, nem kérdem, mit esznek? S a mikor meghalnak, épen annyit ér a bőrük, mint így mindenestül érnek. Aztán az is odavisz, a hova a jó ló.

– No, abban igazad van.

Azután rettenetes rossz ételeket főzetett otthon. Én nem is hallottam hírét olyan dolgoknak, a milyenek az ő asztalára kerültek.

– De ugyan, kérlek, nem tudsz magadnak jobb szakácsnét fogadni? Hiszen alumnista-diákkorodban nem traktáltak így, mint mostan.

– Hm. Látod: ha az ember jól főzet, nem győz jóllakni; ha pedig rosszul főzet, akkor nagyon hamar jóllakik. Aztán utoljára csak az a kérdés, hogy jóllakjék az ember.

– No, abban igazad van.

Egyszer pedig megházasodott. Nem tudja azt senki, honnan birta előkeresni, mely országban fedezte fel, elég az hozzá, hogy talált ő magának egy olyan fehércselédet, a kit bizony már a legnagyobb udvariasság mellett sem lehet a szép nemhez sorozni.

– Nem szólok, kedves barátom, a dolgodba; mert az izlés csakugyan különféle, s aztán a szerelem azért vak, hogy a bagolyfejű pillangónak is akadjon párja: hanem ugyebár olyan országból hoztad ezt, a hol az emberek minden esztendőben uj bőrt kapnak?

– Hm. Látod, ha szép asszonyt veszek, az majd piperézi magát, czifrálkodik, annak udvarlói akadnak, féltenem kell; abba nagyon beleszeretek, bolondja leszek, az majd semmi után sem lát, mert kikap rajtam; míg ezt nem féltem sem attól, hogy a nap elsüti, sem attól, hogy gavallérok elszeretik, sem attól, hogy bálba kivánkozik. S aztán utoljára is csak annyira megyek vele, mint valami szép asszonynyal.

– No, abban is igazad van.

Egyszer azután az én jámbor ismerősöm felesége megszökött tőle, nem ugyan valami gavallérral, hanem a tulajdon kocsisával, a tulajdon rossz lovain. Ez eddig jó. Hanem az első statión megdöglött az egyik rossz ló, a másik elvitte még őket egy darabig, a míg hegy nem következett, ott megállt és nem ment tovább; a kocsis-seladon aztán tovább szökött – magában, meg az ura csizmájában «gyalog». Ariadne pedig magába szállt s visszahajtott az egy lóval barátom uramhoz. Ez volt aztán a kétségbeejtő.

– Látod, ha olyan rosszul nem főzettél volna, a feleséged nem lakott volna olyan hamar jól, s nem szökött volna meg tőled.

– Hm, abban igazad van.

– Ha szebb asszonyt vettél volna, nem szökött volna meg a kocsisoddal, hanem valami gavallérral.

– Hm, abban igazad van.

– Ha jobb lovakat tartottál volna, elment volna tőled végképen, s nem jött volna megint vissza.

– Hm, abban is igazad van.

– És most, hogyha gyümölcsfák volnának itt a kertedbe ültetve, valamelyikre felakaszthatnád magadat.

– Hm. – Bizony – abban is igazad van.

– Látod, hogy mégis nekem van igazam.

A HARMADIK ÜNNEPNAP.

(Korrajz.)

Hajdanában az én híveimnél az a szokás divott, hogy a sátoros ünnepeket három egymásutáni napon ülték meg. (Így hívták a husvétet, pünkösdöt és a karácsonyt, vasárnapon kezdték, kedden végezték.) Nagy volt ő náluk a buzgóság, valóban lélekemelő is volt, mikor a nagy ünnepnapokon a zsúfolásig megtelt templomban az az ezer meg ezer ezüst gombos, mentekötős férfisereg rázendíté a zsoltárt: «Mint a szép, híves patakra – A szarvas kivánkozik», hogy a mennyezet repedezett a hatalmas összhangtól, a mit az orgonaszó vezetett. Azután következett a prédikáczió, mely annál szebb volt, mentül hosszabb volt. A prédikáczió után jött sorra a hitoktatás, melyet a szentírásból a káplán olvasott fel. A prédikáczió a nagytiszteletű esperes, vagy épen a főtisztelendő szuperintendens úr munkája volt: a bibliai felolvasás alatt járultak a hívek, legelől a presbiterek, az úr asztala elé, átvenni a kenyérben és borban a vallás szent jelvényeit, a miket két pap osztogatott. Azután kiki újból helyére ült s szépen végigvárta, míg a férfiak ezrei után a nők is sorba járultak az Úr asztala elé, s olyan goromba ember nem támadt, a ki elébb elhagyta volna a szentegyházat, míg a két pap az úrvacsorájában az utolsó koldús-csapatot is nem részesítette. Azalatt folyvást énekeltek: «Perelj, Uram perlőimmel!» (A miben nem kell semmi vonatkozást keresni a mi házi dorombjainkra, az asszonyi népre. Annyi esze Dávid királynak is volt, hogy az asszonyokkal való perlekedéssel nem alkalmatlankodott a Zebaóthnak.)

Délután prédikált a második tiszteletes, felolvasott az ünnepi legátus, szintén nagy közönség előtt.

És ez így ismétlődött ünnep másod- és harmadnapján, változatos szerepcserével. Úrvacsorája mindig volt. A bort kiadta a _lukma_, a Krisztus testét jelző kenyeret a híres kenyérsütőnék. Hogy az úr vacsorája után a polgárember vacsorája sem maradt el, az bizonyos, a hogy ezt az ácsi kántor e négysoros rigmusban megörökítette:

Szemeitek a kulacson, Kezeitek a kalácson: Kár Ácson A Karácsony.

S a karácsony ünnepénél még kivánatosabb a húsvét. Amott csak a kalács kinálkozik, de itt már a «hús» kecsegtet.

Aligha van a világon a magyaron kívül más nyelv, mely a feltámadás dicső ünnepét a hússal tisztelje meg.

Mi a _páska_ alatt értjük a _bárányt_. Akkori hónapban ellenek a juhok. Ezért nevezik ez ártatlanság jelképét páskabáránynak. Ki ne emlékeznék kegyelettel húsvéti töltött bárányainkra, a tárkonyos báránybecsináltra, a fölséges bürgepörköltre zöld paprikával? Méltók azok egy ünnepnap magasztossá tételére.

Valóban érthetővé lesz a mi híveinknek azon szilárd ellenállása, melyet annak idejében kifejtettek önkényt gyakorló egyházi kormányuk ellen: a midőn tudniillik főtisztelendő Budai Ézsaiás uram azon életbevágó ujítást szándékozott hitágazatainkba behozni, hogy a harmadik ünnepnap megtartása az egész országban eltöröltessék, azzal indokolva kegyetlen rendszabályát, hogy ez a harmadik nap csak haszontalanul elvesztegetett munkaidő és semmi egyéb czélra nem szolgál: mint fölösleges dőzsölésre, pincze- és kocsmalátogatásra s egyéb, Istennek nem tetsző dorbézolásokra: ezt tehát meg kell szüntetni.

Nagy lett a felháborodás városszerte. A presbitérium in corpore jelent meg a paplakon s a kurátor eléadta ékes szónoklatban az egész ekklézsia protestáczióját e hitünket és vallásunkat megrontó ujítás ellen.

A főtisztelendő úr végighallgatta a _nép_ kivánatának tolmácsolását, s az nem talált zárt fülekre.

– Jól van, édes gyermekeim, minthogy olyan nagy a ti hitbéli buzgóságtok, tehát tartsuk meg a régi jó szokást, s legyen a legközelebbi húsvéti ünnep ismét három napra kiterjedő.

Ezt mondá a presbiteriumnak, mire az teljes diadalt hirdetve, az utczán összegyűlt nép közé visszatért.

A következő husvéti ünnepekre aztán főtisztelendő Budai Ézsaiás uram egy legátus helyett hármat invitált meg három kollégiumból, a kik mind kipróbált theologusok lévén, egymással versenyezve prédikáltak a három ünnepnapon.

A harmadik ünnepnapon aztán, mikor az Úr vacsorájára került a sor, s a presbiterium az Úr asztalához járult, legelől Buza Sándor kurátor uram, Budai Ézsaiás uram lévén az első pap, a ki a megtört kenyérfalatokat osztogatja, elébb azt kérdé a presbiterium fejétől:

– No hát, érdemes Buza Sándor uram, már most mondja el kegyelmed, hogy a három ünnepnapon miket tanult kegyelmed az épületes prédikácziókból?

– Hogy én miket tanultam? – hebegé elszörnyedve a kurátor.

– No igenis, a szónoklatok textusát, melyik evangelistából vétettek azok, mi volt az értelmük és a belőlük levont tanulság?

De egy szóra sem emlékezett abból Buza Sándor uram.

– No hát menjen kegyelmed vissza a helyére és gondolkozzék rajta, mi maradt meg a fejében; mert addig nem érdemes a Krisztus testének átvételére.

Következett a viczekurátor: Csiba János uram.

Biz az sem tudott a kérdésre egy kukkot sem felelni. Mind szégyenszemre elutasíttattak.

És így sorba az egész presbiterium.

Főtisztelendő uram valamennyit ismerte, nevén szólította: Goda, Boda, Tuba, Csizmadia, Szabó, Takács, Kovács, Ács, Szűcs, Mészáros, Csakás, Halász, Vadász, Kádár, Timár, Bognár, Kolompár, Sipos, Dudás, Seres, Boros, Katona, Huszár, Puskás, Gulyás, Lapos, Kövér, Vastag, Vörös, Fehér, Fekete, Pap, Mester, Farkas, Róka, Vas, Arany, Tót, Német, Oláh, Rácz… Egy sem tudott egy szót sem a három ünnepnapon elmondott, szebbnél-szebb prédikácziókból. Mind leülhettek a helyeikre.

És még hátra voltak a czéhek, a hajósok, szekeresgazdák.

Menekülni pedig nem lehetett, mert a főtisztelendő úr bezáratta a templomajtókat.

Hát még az asszonyok! Nekik is egzáment kell még állani. Mert az ünnepnap arra való, hogy az ember, a mit a templomban hall, azt a lelkében megtartsa.

De mi lesz otthon az ebédből? A leves mind elforr, a páskabárány összeég, a kók összeesik, a töltött káposzta megkozmásodik: vacsora lesz az ebédből.

Bizony az lett abból. Mert a főtisztelendő úr esti harangszóig haza nem bocsátotta a gyülekezetet. Addig folyvást egzaminált.

Másnap pedig ugyanaz a presbiteri bizottság szépen felsompolygott a paplakra, s a küldöttség vezére szép, halk hangon előadá a főpapnak, hogy jobban meggondolva a dolog mivoltát, mégis csak jobb lesz azt a harmadik ünnepnapot végképen megszüntetni.

A ZSEBKENDŐ-KALAND.

Milanóból utaztunk Velencze felé a nőmmel meg az anyósommal. A ki ismeri már az olaszországi vasuti készségeket, annak nem kell osztályoznom, hogy az azokon utazás hányadik kategoriájába tartozik az élvezeteknek. Nálunk az elsőosztályú kupékban hat személyre van ülőhely; az olasz kocsik elsőrangú kocsiszakaszában tíz utasnak kell elférni. Sőt én egyszer a génuai utamban tizenharmadmagammal utaztam; mert a kik a harmadosztályú kocsikból lemaradtak, azokat az elsőosztályuakba tuszkolták be. S ez ellen nincs segítség. Egyszer pedig Róma felé utazva, olyan társaságban kellett meghúzódnom, hogy egész éjjel a zsebemben tartottam a kezemet a revolverem ravaszán. Éjfélben felszakítják az ajtót, s beront rajta hat torzonborz férfi, puskával, vadásztáskával a vállán, vizslával a pórázon; ezek pályáznak pacsirtákat, czinegéket vadászni a csincsésbe, a mik most vándorolnak vissza Európába. Étkezésről szó sincs az olasz vasutakon. Vannak úgynevezett trattoriák, de mire az utas a szalvétát felköti a nyakába, már a fülébe ordítja a kalauz a «partenzát» s ott marad a rizottó, meg a maccaroni à la napolitaine. Nem is utazik ott okos ember étkes kosár nélkül s beszerzi a hideg tyúkot, meg a szalmába fonott chiantit, különben éhen vész.

No, hát az egész világon mindenütt lehet segíteni a vasuti utazás kalamitásain egy kis borravalóval. Olaszországban ugyan nem. Nem is oszt itt borravalót se angol, se franczia, se német. Az már mind ki van oktatva a felől, hogy az olasz konduktornak a tenyerét megkenni ezüsttel hiábavaló pocsékolás. Legfeljebb az lesz belőle, hogy öt percz mulva visszajön az ajándékozóhoz az illető, tenyerén hozva a kapott ezüstpénzt, hogy az nem _lira_, hanem pápai _bajocco_, vagy görög _drachma_, s beváltatja igazival. Itt csak a muszka utazók adnak még borravalót. Ezért néztek minket is mindenütt muszkáknak.

Együtt voltunk hát már öten: mi hárman, meg két olasz pasasér; volt hely elég az elkászolódásra. Ekkor beront egy uj talián s elkezd nagy lármával patvarkodni, hogy neki a lefoglalt helyéről elrabolták a jelzésül ott hagyott zsebkendőjét, s tőlünk, a bennülő utasoktól követelte annak az előadását.

No, már sok szép megtisztelő czímet hallottam a fejemre zúdítani izgalmas politikai pályámon, de még ilyen válogatottakat soha! Még zsebkendőtolvajnak nem szidtak. Hogy pergett a nyelve, olaszul, hogy forogtak a szemei, még olaszabbul.

No, én már hallottam Rossit, hallottam Salvinit, hallottam Ira Aldridget Othelloban, de egyik sem csapott akkora patáliát egy zsebkeszkenő miatt, mint ez a talián. Azt hittem, mindnyájunkat meg fog dezdemónázni.

A két velünk levő utas, a ki értette az olasz szitkozódást, nem állhatta ki tovább, fogta az utitáskáját, plaidjét s kiszállt a kupéból, keresett nyugodalmasabb helyet; én is odaszólítottam a kalauzt, hogy nyisson nekünk más kupét, fizetek akármit; de az csak nevetett s mutatta igazi _olasz flegmával_, hogy nem kell arra a kiabálásra hallgatni.

Volt ottan rendőr is, és nekem eszembe jutott az az anekdota, a mikor Kaas Ivornak az édesatyja, az erélyes dán báró azt kérdezte Protmanntól, Budapest zsarnokától: «_Sagen Sie mir, wo kann ich Sie verklagen?_» De hát az olasz rendőr nem arra való, hogy valami rendet csináljon, a miatt agyonlőhetik a királyát, fejbe kollinthatják az utazót a szeme láttára: az olasz rendőrnek se szeme, se füle nincsen, csak kakastolltaréja van; az aztán megteszi.

Utoljára is elővettem, a mi kevés olasz tudományom van: «Maladetto mangiacatto, cerca il tuo fazzoletto all inferno!»

Úgy látszik, hogy megértette, mert a mint elkezdte keresni az elvesztett zsebkendőjét az ülőszéke alatt, ott szerencsésen megtalálta. Mutatta diadalmasan lobogtatva s bocsánatot kért. Akkor aztán beállt a szája, lefeküdt, horkolt.

Egy állomáson megint egy uj pasasér szállt be közénk. A mi zsarnokunk fölébredt, rögtön ismeretséget kötöttek, hangos diskurzusba kezdtek. Tudvalevő, hogy ha két olasz diskurál, az folyvást beszél, egyik sem hallgat a másikra.

Végre közeledtünk Veronához. A mi vasuti rémünk kászolódni kezdett. Az olasz nagy város kibontakozott előttünk. Nem messze a vasúti pályafőtől emelkedik egy óriási kémény; alighanem magasabb a bécsi Szent-István toronynál. A mi haragosunk büszkén mutatott e monumentális kürtőre. Ez az ő szalámi-gyára!

Most aztán tiszta volt előttem a helyzet.

Ez a mi illusztris utazótársunk _a veronai szalámikirály!_ «Il rè (non galantuomo) di tutti salamucci!» Hja! Ez már más! Akkor szuverén joga volt úgy gorombáskodni velünk.

Mikor eltávozott a kupéból, előttünk is meghajtotta magát, valamit mormogva az ellenünk emelt szidalmak visszavonásáról.

Udvariasan viszonoztam a rehabilitáczióját.

Megköszönte.

PECZÓLT URAM.

Komárom várához egy jó hajtásnyira van egy község, melynek lakosai mind nemes emberek, a kik azzal dicsekszenek, hogy az ő helységükben a kutyák is _aranyosban_ járnak. Tudniillik, hogy a helységnek neve «Aranyos.» Ott lakott a mult század elején (mindjárt a _nemesek hadnagyának_ a portája mellett levő házban) két derék nemes úr, név szerint Péntek Péter, Péntek Pál. Testvérek voltak, osztozatlanok. Közös volt a háztartásuk, marháik, lovaik, szolgáik; de asszonyaik nem: azoknak csak a konyhájuk volt közös. A testvérek is egyetértésben éltek, az asszonyok sem pöröltek össze soha. Pálnak a felesége magyar volt, komáromi eredetű, a ki csak annyit tudott németül, hogy «niksz tájts», Péter hitvese ellenben szerdahelyi származású volt, a ki csak németül hallott. Ez is egyik oka lehetett annak, hogy sohasem feleseltek egymással. Ellenben a Péter felesége híres volt arról, hogy nagyszerű szalonnás gombóczokat tud csinálni, a Pál felesége ezzel párhuzamosan tudta megteremteni a lisztsterczet, a mi nem csekély tudomány. A közös asztalnál egyik férj jobban dicsérte a felesége főztét, mint a másik, s torkig lakott vele.

Volt a helységben egy görög, a kinek Jósó volt a neve. Lehetett annak czifrább neve is, de abba senki sem ficzamította ki a nyelvét. (Kratochvilnak hívták.) Ez árult mindenféle kelendő czikkeket a boltjában: tűzkövet, taplót, ostornyelet, pántlikát, cseréppipát, muzsikáló dorombot, kaszafenőt, szopókát, – no meg sót is. Azt mind hozhatott Komáromból. De már a kávéért, nádmézért (czukor) Bécsbe kellett neki felfáradnia, mert az Komáromban háromszoros árú. A tyukász-szekérrel felvitték Bécsbe egy petákért, visszahozták portékástul három sustákért.

Ez a Jósó csodákat tudott beszélni vasárnaponkint, – a mikor csukva volt a szatócsbolt, ember és marha pihent, – a nemes szomszédoknak a méhesben.

Már az maga is csoda volt, hogy azok az urak, a kik zsindelyes házban laknak, nem érik be a lépes mézzel, hanem olyan mézet hozatnak az Óperencziákról, a mi nádban terem, és ahhoz olyan babot vesznek, a mit előbb meg kell sütni, aztán kézi malmon megőrölni, s mikor az levet ereszt, ezt a keserű koromba főtt lélöttyöt findzsából iszogatják. Irtózik ettől minden igaz kurucz, a ki Thököly Imre esetét a nagyváradi basánál olvassa a «hármas kis tükörből» azzal a «hátra van még a fekete leves»-sel.

Hát még mikor arról a rengeteg nagy Szent-István-toronyról beszélt a Jósó, a mi olyan magas, hogy mikor új hold van, az beleakad a szarvával a torony hegyén levő kétfejű sasba, s belekerül jó fertály óra, a míg ki tud belőle vergődni. Igaz görög hitére esküdött, hogy ez úgy van.

– No ezt nekünk is meg kell egyszer néznünk! – mondá Péntek Péter Péntek Pálnak, a mibe ez menten beleegyezett. Hisz az a Bécs nem a világ. Van a két nemes úrnak három lova, azoknak csak fel kell kötni a farkát, kiszedni sörényéből a bojtorjánt, hát megteszik azok a parádét. Útravaló elemózsiát elbír a tarisznya, tele kulacs hozzá, a saroglyában sarjú, abrakos zsák: minden kitelik hazulról. Pénz nem kell oda, minek? Legfeljebb egy török kendőre az asszonynak.

Csak az új holdat várták, hogy azon a nevezetes holdfennakadáson jelen lehessenek. A két feleség ellátta a két nemes urat minden útravalóval.

Meg is érkeztek szerencsésen a nagy császárvárosba, s nem történt velük egyéb baj, mint hogy a vámnál elvette tőlük a német a vágott dohányukat, kiöntve azt a bőrzacskóból a földre, a magukkal hozott mákospatkót pedig ketté kellett törniök, hogy nincs-e benne dohány?

De még egyéb baj is volt a patkóval.

Az, hogy a turcsik nem voltak megpatkolva, az ármányos német pedig végtől-végig kirakatta az utczáját nagy kemény koczkakövekkel; azokon a puha gyephez, sáros úthoz szokott csallóközi paripa nem érti a járást, egyik erre csúszik, a másik arra csúszik a vasalatlan patájával, az ember alig győzi a «Jézus Mária» kiabálást.

No, de nemsokára akadnak egy házra, melynek tárva-nyitva a kapuja. Itt bizonynyal vendégszerető gazda lakik. Az volt a «Vörös ökör». Oda egyenesen behajtatnak. Ráismernek a szárnyékra. Beállítanak. Rögtön jön egy bőrkötényes szolga, utána maga a termetes gazda. Az is sipkát emelintve fogadja a kedves vendégeket, a szolga kifogja a lovakat s vezeti az istállóba, egy másik kenyérpusztító a czókmókot szedi le a lőcsről s viszi fel a lépcsős tornáczon. Hasztalan szabódnak, hogy ő nekik ott kell hálni a lovaik mellett, etetni, itatni, nix nutz, felviszik őket az emeletre, ott betuszkolják egy czifrára kifestett szobába, mosdótálat, szappant hoznak nekik törülközővel. Ugyan minek az a nagy fáradság? Superlátos ágy is van a szobában kettő.

A szíves házigazda maga jön fel értük, meginvitálni őket a vacsorához. Nagy itt a szolgálat! Hát még a bécsi vacsora! Jön pakerehändli, heringes saláta, apró szőlős bukta, hozzá ser kancsóval, a mi csak úgy habzik, de itatja magát. Már csak azért is érdemes volt ebbe a Bécsbe felfáradni. Támogatás mellett tudtak csak a szobájukba felkerülni a trakta után; elébb azonban mindenkinek szépen megköszöntek mindent, megmondva a becsületes neveiket: «Péntek Péter, Péntek Pál.» A furfangos ágyakban azonban alig tudtak elaludni, az a ruganyos derekalj mindig ki akarja az embert dobni a nyoszolyából.

Hajnalban bejött a szobájukba egy fehérkötényes úr, az meg kivitte a csizmájukat kisuviczkolni. De ez már nagy tisztesség.

Még nagyobb volt az elbámulásuk, mikor, igaz magyar gazdaember szokása szerint, legelőször is az istállóba serénykedtek a lovaikat megtekinteni, s úgy találták, hogy azok nemcsak hogy csülökig gázolnak az alomszalmában, turkálnak az abrakban, hanem meg is vannak kefélve szép simára. No, ezek is megemlegetik Bécs városát.

De már arra sem Péntek Péter, sem Péntek Pál nem volt rábírható, hogy azt a rettenetes dolgot, a mit «frustuk» néven kinált nekik a házigazda, bevegyék. Légyétető az! Azért, hogy kávé a neve. Elővették a szeredásból a paprikás szalonnát s azt falatozták a bicskával. Annak a láttára meg a németet lelte ki a hideg.

Első dolguk volt azután kiókumlálni, hogy merre van hát az a híres Szent-István-tornya? Azt bizony Bécsnek minden szegletéből meg lehet látni.

Hujh, de rettenetes messzeségre van az! – Aztán ha odatalál is az ember; de hogyan talál vissza onnan a «Vörös ökör»-be? Mikor ez a bécsi német olyan ostoba, hogy nem ért egy kukkot sem más nyelven, mint németül!

– Megállj csak! – mondá Péntek Péter. – Tudom én annak a módját. Majd én, ha eltévelyedünk, előfogok egy jóképű németet, annak azt mondom, hogy «búúúh!» a két kezemmel mutatom a két szarvát, a piros lajblimon meg előadom, hogy vörös; ebből kitalálja, hogy a Vörös ökörhöz igyekezünk.

Péntek Pál belenyugodott a Péntek Péter indítványába.

Azzal neki indultak torony irányában, keresztül-kasul girbe-gurba utczákon, míg egyszer csak eljutottak egy lusta folyóvízhez, a mire egy kőhíd volt építve. Ott egy pofoncsapottkalapos német útjokat állta s erősen követelte, hogy az átmenetelért fizessenek fejenkint egy krajczárt.

– Micsoda? Fizetni a hídon vámot? Mi nemes emberek vagyunk!

– Péntek Péter, Péntek Pál.

De a német csak nem akart tágítani. Úgy látszik, hogy nagyon rá volt szorulva arra az egy krajczárra.

Azt pedig egy magyar nemes nem teheti, hogy ő vámot fizessen a hídon, mint valami paraszt.

– De hát voltaképpen miért is kelljen mi nekünk keresztülmennünk ezen a hídon, holott a Szent-István-tornyát, meg a holdvilágot a Vörös ökörből is megláthatjuk?

Fogták magukat, visszafordultak; otthagyták a vámszedő németet: «gebedj meg!»

Ebéd idejére szerencsésen hazakerültek a Vörös ökörbe. A nagy fáradságtól megjött az ápetitus. Ebéd is volt hozzá. A gazda ma is kitett magáért, még vágott dohányt is adott a pipába: üres lévén a dohányzacskó; az ugyan csípte nagyon a magyarnak a nyelvét, mert hát a német páczolva szereti a dohányt. (A kutya tutulja meg!) De annál jobban ízlik utána a ser.

Ez napon azonban se új holdat, se Szent-István-tornyot nem láthattak az atyafiak; mert elkezdett esni az eső. Ez már Bécsben rendes állapot: ott mindig esik az eső.

Másnap aztán azt gondolták ki, hogy más irányban ismerkednek meg Bécs városával. Megkerülik a «kertek alatt.»

Ilyenformán szerencsésen felfedezték a Prátert. Ennek a dicsőségéről is sokat historizált előttük a Jósó; de hozzátette, hogy ott ugyan őrizkedni kell a tolvajoktól, mert neki is kilopták a zsebéből az ezüstóráját. Vigyázott is a nagy csődületben Péntek Péter, Péntek Pál, hogy le ne vagdalják az ezüst gombokat a mándlijáról; a tajtékpipáját meg le nem adta volna az agyaráról.

Ott azután tökéletes gyönyörűségük volt a német pojáczákban. Hogy eszik a csepűt, hogy nyelik el a bicsakot, aztán felmásznak a rúdra, annak a hegyén a fejük tetejére állnak, lábbal az ég felé. Előadás után a pojácza leveszi a hegyes süvegét s bejárja vele a tisztelt publikumot, a művészet adóját behajtani.

Az atyafiak a legtöbb bámészkodótól azt a szót hallják, hogy «später.»

– Ez mind Péter! – dörmögé a bátya, s mikor hozzákerült az obulus-szedő művész, azzal nyugtatá meg, hogy «én is Péter vagyok, Péntek Péter.»

Péntek Pál ellenben azt hiszi, hogy az az eléje nyujtott csörgősipka arra való, hogy az ember abba verje bele a pipájából a hamut.

Ezen a napon sem lehetett meglátni sem a holdat, sem az István-tornyot, olyan nagy köd volt.

S ez így ment egy hétig; egyik nap eső, másik nap köd. Megunták ezt az atyafiak nagyon. Nincs a németnél jó idő soha! Gyerünk mink haza!

A nyolczadik nap korán reggel fölkelének, lementek az istállóba, felszerszámozták a lovakat, befogták az ekhós-szekérbe s keresték a házigazdát, hogy megköszönjék neki az eddigi szíves vendéglátást. Nem kellett azt keresni; jött az egy irgalmatlan hosszú papirossal a kezében s azt mondta a hálálkodó atyafiaknak, hogy «Bezahlt, uram!»

Ezt a csúnya szót ők soha sem hallották.

– Megkövetem, nagy jó uram, én nem vagyok Peczólt, az én nevem Péntek Péter.

– Az enyim meg Péntek Pál.

– Nix ta! – kiabált a gazda. – Bezahlt, uram!

S azzal a sok léhütő cselédje megragadta az útrakészülő atyafiakat, lehúzta erővel a szekérről, kifogta a lovaikat, visszatolta a félszerbe a szekerüket.

– No ez már mégis nagy barátság! Hogy a vendéget úgy megmarasztalják! No hát nem bánjuk, ha már olyan nagyon megszerettek bennünket, itt maradunk még egy napig; de már holnap mákosugyse hazamegyünk! Az asszonyok el se tudják gondolni, hová lettünk.

S még egy napig ott maradtak, élvezve a nagy vendégszeretetet.

Másnap reggel aztán megint az a szczéna következett.

A két atyafi indult volna már hazafelé; de minden oldalról fogták a lovaik zabláját s kiabálták a fülükbe: «peczólt uram!»

Talán sohasem is lett volna ennek vége, ha oda nem vetődik a nagy hajczihőre a bécsi ifjúság akkori vezéralakja, gróf Sándor Móricz, a ki a hirhedett paripáját ott tartotta a Vörös ökörben, s nem informáltatja magát a tényállásról.

A fiatal magyar főúr aztán megmagyarázta a csallóközi atyafiaknak az állapotot. A német fizetséget követel a vendéglátásért, mindennapra húsz vonás forintot. Ha nem fizetnek a vendégek, elveszi a szekerüket, lovaikat.

Azok csak akkor hüledeztek. Pénzük nem volt.

A hirhedett lovas úr aztán megkönyörült rajtuk, kifizette a tartozásukat a Vörös ökörnek, még nekik is nyomott a markukba útiköltségül tíz bankó forintot, nehogy hazautaztukban megint valami bajuk essék, a mivel aztán az atyafiak nagy vígan útrakelének.

Útközben aztán peczólt uraimék hűségesen megfizettek minden közbeeső állomáson gavallérmódra az élvezett papramorgóért, abrakért, szállásért, úgy, hogy midőn Szerdahelyre megérkezének, még öt forint nyomta a mellényzsebüket. Ottan rostokot tartottak; a korcsmáros azt kérdezte tőlük, hogy mit parancsolnak ebédre? Németül kérdezte.

Bécsben már ők is profitáltak valamit a németből:

– Zwei Gulden gölődiny.

– Drei Gulden stercz.

Ezért a horrendus összegért aztán kaptak akkora tál szalonnás gombóczot és sterczet, hogy az hat kapásnak elég lett volna. A maradékot nem hagyták ott, hanem beletömték a posztószél tarisznyába: puffadásig tele lett vele.

Este felé hazaérkezének a hozott zsákmánynyal.

Otthon pedig a két asszony, a ki az előre küldött hetestől megtudta az érkezésüket, szintén gölődinynyel és sterczczel várta haza az argonautákat.

– Tyhű, a ki áldotta! Hiszen mink is azt hoztunk haza Bécsből egész tarisznyával.

S minthogy itthon mindent elmondának, a mi velük történt Bécsben, rajtuk maradt holtig predikátumképen a «Peczólt uram.»

A LEGHÁTULSÓ PAD.

Sok szép templomot láttam széles e világban, de olyan szép egy sincs nekem, mint az én komáromi kálvinista templomom, a hogy én azt gyermekkoromban ismertem.

Nem a művészi festmények, nem a faragványok, nem a pillérek és boltozatok, nem is a pompás oltárok tették azt olyan széppé, hanem a nép, mely benne összegyülekezett. Belefért kétezer ember: – el is jött. A szószékkel szemben voltak az előkelő férfiak padsorai, azok mögött a hölgyek ülőhelyei. Mert a reformátusoknál hölgyek és férfiak elkülönítve ülnek a templomban. Fenn az oldalkarzaton, az orgona mellett, sorakoztak a diákok, túl rajta az iskolás leányok: azon túl következett egy hosszú, az egész fal mentét elfoglaló karzat. Ennek a padjait megtölték a komáromi szekeres gazdák és hajósok, szép kék posztó mentékben, nagy ezüst gombsorokkal, széles filigrán ezüst mentekötőkkel. Egy pár padot egész hosszában elfoglaltak a várbeli veterán katonák, kik a napoleoni hadjárat emlékeül akkora vitézségi érdem-csillagot viseltek a mellükön, mint egy csésze-alja.

S mikor az orgona megnyitó hangjaira ez az ezer férfi egyszerre fölállt a helyéről, az olyan volt, mint a tengermoraj, s utána a másik ezer, az asszonynép fölkelése, az meg szélzúgásnak vált be – selyemsuhogással. Mert selyemben, atlaszban, gradenápelben jártak a komáromi asszonyok és leányasszonyok, ha templomba mentek.

S aztán, mikor ez a tábor rázendíté a zsolozsmát: «Jövel Szent Lélek Úr Isten!» az volt az égostromló riadó! Az az «álleluja, álleluja» bizvást az egekig fölhangzott; nekem még most is a lelkemben hangzik. Azért nincs nekem olyan szép templom a kerek világon, mint a komáromi kálvinista templom, fehér falaival, egyszerű oszlopsoraival.

Pedig még akkor az a messze kimagasló tornya sem volt, azzal a moszkvai Kremlre emlékeztető kupolás réztetővel, aranyos csillaggal; – egy jámbor fatorony harangjai hivogatták istenitiszteletre a hívek seregét.

… A század elején volt ez: a napoleoni harczok befejezte után, mindjárt az utolsó nemesi inszurrekció nyomában.

Egy «új ember» telepedett le Rév-Komárom városában, mint hites ügyvéd, a kinek a neve volt «nemes Ásvai Jókay József». Fiatal feleséget hozott magával: Pulay Máriát. Szegény leányt vett el, a kinek semmi hozománya nem volt. A hajdani köznemesi családok leányai mind szegények voltak: kelengye, hozomány azokkal nem járt a szülők életében. Szülői maguk is nádas födelű hajlékban laktak. Voltam benne; emlékszem rá.

A legelső vasárnapon Ásvai Jókay József magával vitte a feleségét a templomba. A főajtón, az utcza felől járulva be, a nejét a női padsorok előtt elbocsátá, maga pedig helyet foglalt a presbyterek osztályában, a második pad második helyén. (Holtig az volt az ülőhelye.) Ott aztán csak az ájtatosságra volt gondja.

Hanem a felesége nem kapott helyet a hölgyek padjain. A nádas födelű ház szülöttét lenézték.

Azok ott az első padsorokban mind előkelő asszonyságok voltak: földes asszonyok, kontignácziós háztulajdonosnők, hivatalnoknék, gazdag búzakereskedők, talpas kalmárok, aerariális liferánsok hitvestársai. Azok csak nem szoríthattak neki helyet – az idegennek!

Hátrább a padokban következtek a kirurgusnék, patikárusnék, lutrisnék, posztókereskedőnék, vasárusnék, sóraktárosnék, kanczellistánék, schreibernék, ötvösnék. Innen rangfokozatban a kőmivesnék, molnárnék, mészárosnék, halásznék, kávésnék, mézeskalácsosnék, szappanosnék, a kikkel vetekedtek méltóságban a szekeres gazdánék, a kormányosnék, hajó-ácsnék, fullajtárnék, kötélverőnék; el nem felejtendők a kenyérsütőnék, pecsenyesütőnék, sajtosnék, kertésznék, és teljes érvényre jutva a magyar és német szabónék, csizmadiánék, vargánék, timárnék, fejkötővarrónék – és egyéb arisztokrata hölgyek.

És ezek mind ünnepi pompában képviselték az előkelő társadalmat; a legújabb komáromi divat szerint halcsontos miedereket, galléros wicklereket, keverített kádnyi selyemszoknyákat, tollal bélelt dudoros ujjú rekliket, schlingelt kötényeket viseltek, hosszú táritoppos fejkötőket keményített csipkefodorral, aranyvirágos szalaggal; a csilingelő aranyfüggő is hozzá tartozott. Már hogy adhattak volna ezek maguk között helyet a templomi padsorban egy olyan asszonynak, a ki nem hord selyem ruhát, hanem egyszerű merino-köntöst, cziczkendővel, hozzá sima tüll-anglé fejkötőt pántlika nélkül, csinált virág nélkül! – Minden padból elutasították az új asszonyt, a jövevényt.

A fiatal asszonyka azonban e megszégyenítésre se sírva nem fakadt, se el nem futott a templomból, hanem szépen oda támaszkodott a legutolsó padnak a támlányához s onnan hallgatta végig nagytiszteletű Kalmár József esperes uramnak a szónoklatát, a ki igen meghatóan prédikált arról a textusról, hogy a kik most utolsók, azok lesznek Isten előtt az elsők; még azt is bevárta, hogy az egyházfi odamenjen a hosszú rúdra akasztott helypénzszedő perselylyel, s ő is belehullatá a maga áhitatfillérét.

Nemes Ásvai Jókay Józsefnek pedig minderről nem lehetett tudomása. A templom nem theátrum, a hol az ember ülőhelyéből hátrafelé foroghat publikumot bámulni. Csak hazatérett tudta meg, hogy milyen megszégyenítés esett az ő szeretett hitvestársán.

… No, most állj elő, te hirös! Te Mór a Jókay nemzetségből; mit csináltál volna «te» ebben az esetben? – Futottál volna panaszra kurátorhoz, espereshez, presbyteriumhoz, orvoslást követelni a sértés miatt, helyet pretendálni a számüzött élettársadnak az úri gyülekezetben? Vagy küldted volna a szekundánsaidat a dölyfös asszonyságok férjeihez, s kihíttad volna őket egy szál kardra? – Vagy szépen végigkopogtattad volna az úri rend ajtait sunnyogva, kikunyorálni az előkelő dámák kegyes jóindulatát, hogy tűrjék meg maguk között a te szerény nevednek viselőjét – vasárnaponként – a templomban? – Válaszsz!

Nohát nemes Ásvai Jókay József egyiket sem választotta e három eshetőség közül, hanem elment Búza Sándor uramhoz, a ki becsületes asztalosmester volt, s csináltatott vele egy díszes templomi padot politúrozott tölgyfából, a minek zöld posztóval volt behúzva a támlánya, hogy azt állíttassa be legutolsó padnak arra az üres helyre, a honnan a felesége a legelső istentiszteletet állva hallgatta végig; abba vezette bele a nejét.

S néhány év múlva az a leghátulsó pad lett a komáromi kálvinista matronák és hajadonok legkedveltebb ájtatossági otthona. Még most is ott van: – a _legutolsó pad_, mint örök szimboluma az Isten előtti egyenlőségnek.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Nem zavarandó össze azzal, kinek mesés adatait Petőfi végzetéről a «Hon»-ban Lengyel József megczáfolta. _J. M._

[Footnote 2: Isten itélt, én téged elkárhoztatlak a poklok örök tüzére.

TARTALOM.

Egy szent nő 3 Nagypéntek 7 Lélektámasztás 10 A férj kabátja 22 A kit nem engednek meghalni 32 Mindent látni sem jó 36 A buenos-ayresi karácsony 49 A kuglóf 60 Astral-szellemek 65 Szeget-szeggel 72 A Balaton vőlegényei 75 A káromkodó asszony 87 Mit hozzon a Jézuska? 91 A nagymama imakönyve 95 A fátyol 98 A medzsidije 105 A mulatságos fogság 107 A tűzmadarak 110 Régi rege Izabelláról 112 A gondviselés egy repülő virágmag történetében 114 A szerelem és a kis kutya 116 A czigányasszony jóslata 119 Egy nevezetes csók 122 Az utolsó vers és az utolsó golyó 129 Tisztelendő és tiszteletes 136 A «milieu du siècle» meg a «fin du siècle» 141 Képek a multból 148 Ordália 153 A hómenyasszony és a remete 173 A Miskolczyak 175 De mi lesz a feltámadás után? 190 Világteremtés 194 A szentandrási biró fia 213 Az orrgyilkos 230 A mostoha meséi 237 A kaméliás hölgy igaz története 250 Az éjjeli fogás 257 Barak Hageb asszonyai 262 A halberstadti Ádám 271 Az album-legyező 278 Kinek volt hát igaza? 281 A harmadik ünnepnap 284 A zsebkendő-kaland 288 Peczólt uram 291 A leghátulsó pad 299