VI.

Jean Carougenak is volt nehány izenete a postagalambok farkatollára fölhúzva, a mik a feleségének szóltak.

A legutolsó azt hozta hírül, hogy Jean de Vienne tengernagy a horgonyait fölszedetvén s a franczia csapattal tengerre szállván, Jean Carouget, a skót udvarnál időző követet, ott felejtette, s most ez egy norvégiai brigantinnal utazik haza Francziaországba, semleges lobogó alatt, a mely őt az angol kalózhajóktól menten tartja.

A hajóskapitány maga volt a hajótulajdonos, vén viharedzett tengerész, a kinek rendes foglalkozása volt a czethalvadászat.

Jean Carouge megfizette neki a fuvart, hogy ezúttal a bálnák helyett keresse föl a havrei kikötőt.

Útközben barátságot kötött Carouge lovag a hajóskapitánynyal. Sokat beszélt neki a feleségéről, hogy az milyen szép asszony, derék asszony, mennyire eped a szerető férje után s milyen boldog fog lenni, ha őt ismét ölelheti. A kapitány is elmondta, hogy neki is van felesége, az is derék asszony, súlya két mázsa, nagyon szereti a portert, meg a gint; az ő boldogságuk is tökéletes, miután a férj mindig a tengeren van, az asszony pedig a szárazföldön. Minderre pedig nagyon kevés szót vesztegetett.

Annál beszédesebb lett a kapitány, a mikor a tenger csodáiról emlékezett meg. Beszélt a nagy krákról, a mesés szörnyetegről, mely néha fölemelkedik a tenger fenekéről a hullámok felszínére, széles háta, mint egy sziget, terpeszkedik a habtükör felett, telenőve tengeri kökörcsinekkel, állatnövényekkel, ágbogas korallokkal, a mik között vannak pirosak, fehérek és feketék. Ez a vízből kimeredő gerincz olyan, mint egy sziget; a hajósok kikötnek rajta, tanyát ütnek, összefogdossák a korallok közt mászkáló rákokat, tengeri pókokat, tintahalakat s lakomát csapnak belőlük; e végett gödröt ásnak a talajba, az pedig kemény, mint a kő; mert a krák bőre vastag pánczél; mikor aztán áttörték, kibuggyanik a pánczél alól a halzsír. Ennek örülnek még igazán a hajósok; merítik cseberrel, felitatják kétszersülttel; utóljára belehányják az ásott gödörbe a homardokat, langusztokat, kalamájokat, tengeri gazból petrenczét raknak a verem fölé, azt meggyújtják; mikor aztán javában sülnek a rákok, egyszer csak megúnja a krák a mulatságot, a mit a hátán elkövetnek s visszaszáll a tenger fenekére, ott hagyva a hoppon maradt hajósokat a tenger színén; úszhatnak, a hogy tudnak.

Aztán mesélt neki rémeseteket a tengerek csodájáról, a nyolczkarú hidráról, mely egész dereglyéket átkarol, elmerít; a tréfás delfinekről, a kik a kecskékbe szerelmesek, kiúsznak a partra, a hol a kecskék kolomphangját hallják s együtt ficzánkolnak velük a fűben; no meg a sajgató halról, mely a kezével hozzányuló embert úgy megüti, hogy zsibbadtan esik hanyatt. Mindezeket nagy áhítattal hallgatta Carouge lovag, sőt el is hitte. Hanem mikor a tengeri egyszarvúról beszélt neki a czetvadász, már abban Carouge lovag tamáskodott. Hogy létezzen a tengerek sötét mélyében egy szörnyeteg, melynek két, sőt három öles szarva van, a mivel megtámadja a hajókat s az oldalaikat keresztül fúrja: – ez mesebeszéd.

Egyszer aztán valósággal találkozott a hajójuk ezzel a tengeri csodával, a kit a természettudósok «narvál» – nak neveznek. A narválnak az orrán levő agyara megnő szertelen nagyságú, egyenes csavarformán tekert egyszarvvá, mely rettenetes fegyverül szolgál neki: megöli vele a czethalat és a hatalmas fizetert. Úszó szárnyai kicsinyek, hanem a farkában van az ereje, mely teste nagyobb részét képezi; ha azzal lefelé csap, mint a villám rohan előre, s ha fölfelé csap, gyorsan visszafelé; ily módon keresztülüti a gálya oldalát s megint kirántja belőle a szarvát. A Carouge lovagot vivő gályának kellett ezt kipróbálni. A rettenetes tengeri szörny olyan erős lökéssel fúrta keresztül a szarvát a hajónak a palánkján, mely a gályát féloldalra dönté. Azonban a bátor czethalász jó előre észrevette a félelmes ellenség közeledtét s csónakjába szállva várta azt be: mikor aztán a narvál beléfúrta a szarvát a hajóba, mielőtt azt visszahúzhatta volna, gyakorlott kézzel belehajítá háromágú szigonyát a szörnyeteg nyakcsigolyájába, a mi annak legkényesebb része. A halálra sebzett narvál nem birta többé visszahúzni a szarvát a hajó oldalából: a tengerészek agyonverték fejszéikkel. A szarvát lefűrészelték: a koponyájából kiszedték a velőt, a mi jó a pestis ellen, a húsát hagyták úszni, az nem használható.

Harmadfél öles volt a narvál szarva.

Carouge lovag pénzt ajánlott érte a kapitánynak, megveszi a ritka zsákmányt.

– Aztán minek neked ez a szarv, monsieur?

– Zászlórudat csinálok belőle, felhúzatom rá a czímeremet, úgy tűzetem ki a váram kaputornyára.

– Hallod-e, Carouge lovag, azt mondom én neked, hogy a kinek szép fiatal felesége van otthon, a kit rég nem látott, ne vigyen az magának haza semmiféle szarvat.

Carouge lovag megnyugtatá a kapitányt: az ő feleségének a hűsége jól meg van védve a csodaerejű amulet által.

– No hát legyen a narvál szarva a tied; de legalább azt a tanácsot vedd be, hogy ha haza viszed a váradba a szarvat, ne tűzd ki a kapu tornyára s ne húzasd föl rá a czímeres lobogódat.

A mi egy tapasztalt tengerésztől elég okos beszéd volt.