IV.

Mielőtt hajóra szállt volna Jean Carouge, kötelességének tartotta a feleségétől búcsút venni. Nem titkolta előtte, hogy hosszú útra vállalkozik, a mi talán egy évig is eltart. A veszélyeket elhallgatta előtte, a mik ez útjában várnak rá: azok államtitkok valának.

A szép Sylvandire könnyek és csókok zápora közt fogadta eskűszóval, hogy férje iránti hűségét, annak távolléte alatt, szentként fogja megőrizni.

Carouge lovag mégis óhajtotta e női hűséget valami csalhatatlan biztosíték alá helyezni.

A hogy ezt mindnyájan tudjuk, a kik igazhivők vagyunk, ez a hűségbiztosító-csodaszer egy amulet. Egy darab hegykristályból van kifaragva egy kereszt, melynek közepén egy kis óra van, a mit két angyal tart a kezében. Az óra remekmű: azt mindennap föl kell húzni.

– Ezt a csodálatos ereklyét viseld a nyakadba kötve mind éjjel, mind nappal. Ennek a varázshatalma megőriz minden csábítástól, minden ördögi incselkedéstől. Aki ezt viseli, tiszta marad; azon a rágalom sem ejthet foltot. Mert ha csak egy gondolattal vétkezne is a hitves hűsége ellen: ez óra abban a perczben megáll és többé el nem indítható.

(Kár, hogy az órásnak a neve nincs följegyezve.)

A szép Sylvandire megcsókolta az amuletet és keblébe rejté.

Azután arról is értesíté Carouge lovag a feleségét, hogy mi módon fog egyszer-másszor izenetet küldeni.

Jean de Vienne tengernagy postagalambokat visz magával a hajóra, egész kalitkával. Azokat eregeti majd tudósításokkal ellátva. A postagalamboknak a farka tollára húzzák rá a vékony hártyára írt levélkét tollszárban. A királyhoz küldött levél mellett elfér még a Sylvandirehez írott izenet is.

Ez a szép bucsúzás nagyon megenyhítette az elválás keserűségeit.

– Imádkozni fogok érted.