VIII.

De csak legalább azt a tanácsát fogadta volna meg Carouge lovag a czetvadásznak, hogy ha már hazaviszi a szarvat az otthonába, ne tűzze ki azt a várkapuja tornyába s ne húzassa fel rá a czímeres zászlóját; – de annak is az ellenkezőjét cselekedte.

Elébb a király elé vitte sérelmét, aztán meg a parlament elé terjesztette. Ország-világ hírül vette a gyalázatát.

A perbe idézett Jacques de Gris lovag tagadott mindent. Ő soha sem volt Argenteuil várában, nem vitt izenetet Sylvandire asszonyságnak, még kevésbbé rabolt el tőle amuleteket s más egyéb drágaságokat.

A parlament e tagadással szemben nem tehetett mást, mint hogy az ország törvényei szerint elrendelte a vitatkozó felek között a perdöntő párbajt, a nyilvános ordáliát, melyben Istené az itélet.

A király maga is jelen volt nejével és egész udvarával e nyilvános párbajon, mely Párisban ment végbe, a Place de Sainte Catherineon, a Temple mögött. A király és udvara számára biboros emelvény volt felállítva. VI-ik Károly mennyezetes trónon ült, mellette jobbfelől bajorországi Izabella, balfelől a párisi bibornok-érsek teljes ornátusában, kezében az ezüst pásztorbottal s mutatóujján a halászgyűrűvel. Szemben az udvari tribünnel volt felállítva egy vörös posztóval bevont échafaud, azon volt egy kar nélküli tőke a szép Sylvandire ülőhelyéül rendeltetve, a vérpad mellett állt a hóhérmester a legényeivel.

Az istenitélet döntése szerint azon esetben, ha a vádlott Jacques de Gris lovag esik el, akkor annak a hullája lóbőrbe csavarva a városból kihurczoltatik s a montfauconi bitófa alá elásatik; ellenben ha Jean Carouge lovag hal meg a párviadalban, akkor az asszony, mint hamisan vádoló, nyilvánosan pellengérre kötve, bakó által megseprűztetik.

A két bajnoknak előbb levett sisakkal kellett az érsek elé járulni s ott a feszületre megesküdni, hogy semmi ördögi praktikát nem hozott magával, a mi testét sérthetetlenné teszi s ellenfelét varázslatával megrontja.

Mielőtt az ordáliáknál használt moriont (nyitott elejű sisakot) föltették volna, Jean Carouge lovag így szólt a feleségéhez:

– Asszonyom! Én most az ön panaszára koczkára teszem az életemet s megvívok Jacques de Gris lovaggal életre-halálra. Isten fog itélni közöttünk, hogy ügyünk igazságos-e? Még egyszer nézze meg ön jól Jacques de Gris lovag arczát s mondja meg, az volt-e, a ki önt meggyalázta?

Sylvandire határozott hangon válaszolt:

– Bizony, ő volt az. Szembe szállhat ön vele. Ügyünk igazságos.

Azzal Jean Carouge lovag megcsókolta a feleségét s kézen fogva fölvezette a ráváró échafaudra. Aztán keresztet vetett magára, föltette a fejére a sisakját s leszállt a küzdő-porondra, szembe állva ellenfelével.

A király heroldja jelt adott az összecsapásra.

Szép látvány volt az. A franczia lovagok két legderekabbika vívott meg egymással, a párbaj szabályai szerint teljes pánczélzatban, három teknőjű paizszsal ellátva.

A kardok csattogása, a paizsok döngése közben VI-ik Károly király nagy kedvteléssel dalolta a népszerű chansont: «Jamais Anglais ne regnerait en France!» (Soha az angol nem fog uralkodni Francziaországban.) Nagy oka volt e nótát dalolni.

Mind a két viador egymáshoz méltó dalia volt, fegyverforgatásban jártas, testi erőben egyenlő. A porondon nagy kör volt számukra kertelve, melyen belül kedvük szerint tülekedhettek. Jean Carougenak sötét, zománczozott aczélkék volt a vértezete, Jacques de Grisnek fényes fehér, aranyozott kacskaringókkal; amannak a sisaktolla vörös, emezé azurkék, arczukból csak az ajk volt látható.

A viadal, egyenlő erejű vitézek között, hosszan elhúzódott, össze-vissza csaptak a paizsaikkal, fejüket a vért alá lehúzva s nehéz egyenes pallosaikkal a vértek fölött, egymás fejét keresve s a toporzékolás közben, egymást eltolni igyekezve, megfordultak egymás körül, a kék lovag jutott a fehér helyére. Az eltalált sisak nagyot kondult, a leszabadult tollbokréta messze röpűlt róla; de sebet egyik sem bírt még a másiknak adni.

A vörös posztóval bevont échafaudon Sylvandire térdelt, összetett kezekkel imádkozva szent Genovévához, hogy férjét segélje diadalra; míg az átelleni királysátorban bajorországi Izabella engedett szabad folyást rokonszenve nyilatkozatainak, hangosan biztatva választott lovagját: «Ne hagyd magad, de Gris lovag! Ez derék csapás volt!» – A király nem bánta.

Egyszer aztán de Gris lovag eldobta a balkarjára csatolt paizst; s hirtelen két kézre kapva a nehéz kétélű pallost, olyat sújtott vele az ellenfelére, hogy annak a paizsa ketté repedt, a kardcsapás Carouge lovag sisakját is érte, úgy, hogy annak az arczát elborította a vér, s ő maga a csapás súlyától féltérdre bukott.

Ámde Carouge lovag a térdrebukás pillanatában egy veszedelmes csapást mért ellenfele térdére, a hol a pánczél lemezei egymástól elválnak. Ezt úgy hívják, hogy «coup de Jarnac». De Gris lovag e megsántító csapástól hanyattbukott s a kardját is kiejté kezéből. Carouge lovag odaugrott hozzá s aczélsarkát ellenfele mellére téve, kardja hegyét torkának szegezte.

– Most valld meg, hogy bűnös vagy! De Gris lovag! Te raboltad el a becsületemet és a feleségem amuletjét!

– Nem vagyok bűnös, – hörgé a lovag. – Nem raboltam el sem a te becsületedet, sem a nőd amuletjét.

Erre aztán Carouge lovag a torkába ütötte ellenfelének a kardját, jog és igazság szerint, s azt ott a király és ország szemeláttára kivégezte.

Az elesett De Gris lovag hullája átadatott a hóhérnak és az ő peczéreinek, hogy bánjanak el vele.

A szép Sylvandiret pedig levezette az échafaudról Carouge lovag, s kiderült ártatlansága jeléül homlokát megcsókolta az asszonynak.