III.

Kétféle gyógymódot kisérlettek meg az őrült királylyal. Az egyiknek az intézője volt bajorországi Izabella királyné, a másiké a király nagybátyja, a Burgundi herczeg, a ki az elmebeteg király nevében kormányozta az országot.

A királyné édes orvossággal próbálta helyreállítani a királyt, a nagybátyja keserűvel.

Az édes orvosság az asszony, a keserű a vér. Ez tudvalevő dolog.

A királyné orgiákat rendezett az őrült férj számára, a nagybátya pedig egy kis parázs polgárháborút az Armagnacok (vetélytársai) ellen. A francziák egymás vérét ontsák.

Csakhogy a király nem találta az édeset eléggé édesnek s a keserűt eléggé keserűnek.

Gyűlölte már az asszonyokat.

– Vigyétek előlem ezt a sok kifestett bábot! Undorodom a látásuktól! Csókjuk émelyít, illatuk undorít, fecsegésük dühbe hoz! Gonoszak, gyalázatosak mind! Nincs bennük semmi szemérmetesség! Bacchansnők, maenadok! Vízbe kell fojtani valamennyit!

Ekkor terjedt el a híre az udvarnál, hogy létezik Francziaországban «egy» erényes asszony, Jean de Carouge felesége, Sylvandire. Szépsége mesés: de egészen ellentéte a divatos fogalmaknak. Arczát nem kendőzi, az a természettől kapta rózsáit és liliomait, szemöldöke nincsen se szénnel festve, se bearanyozva, szemei kékek és ragyogók, haját nem hordja feltornyozva, begyantázva, hanem hosszan leeresztve egész a térdhajlásáig. Nem viseli a rettenetes abroncsos vertügadánt, sem a laposra szorító czethalhéjas corsettet, a czukorsüveg alakú fejkötőt; hanem a régi divatú ruhákat, a mik a női termet plasztikai szépségeit kitüntetik. És a mellett csodálatosan hűséges a férjéhez, Jean Carougehoz, a ki főkapitánya II. Pierrenek, Alençon herczegének. A lovag maga is előkelő birtokos úr, a ki nejével együtt Argenteuil várában tanyázik. – Hisz ez egy csodaasszony!

– Miért nem hozzák ide a királyi udvarhoz ezt az asszonyt? – kérdezte VI. Károly bajorországi Izabellától.

– Mert nem jön el a férje nélkül.

– Hát hívják meg a férjével együtt.

– Azt nem lehet társaságba hívni.

– Miért nem? Van valami erkölcsi hibája?

– Az nincs; hanem a szájának a lélekzete olyan nehéz, hogy nem lehet kiállani. Bizonyosan odvas fogai vannak.

– Hát húzassa ki.

– De azt senki sem meri a szemébe megmondani; mert az ilyen észrevétel halálos sértés számba megy s párbajra ad okot.

– No hát hívják fel azt az embert én elém, majd megmondom neki én.

A királyné teljesítette a férje kivánságát.

Carouge lovagot a király elé vezették.

A király a szája elé tartotta a zsebkendőjét, mikor Carouge lovag közeledett feléje.

– Hallod-e, Carouge lovag: én egy fontos küldetéssel akarlak megbízni; Skócziába küldelek követnek, hanem előbb tégy róla, hogy megszabadulj a szád nehéz lehelletétől, a mi a veled való beszélgetést utálatossá teszi: húzasd ki az odvas fogaidat. Ha az meglesz, gyere vissza elém.

Jean Carouge nagyon vegyes érzésekkel tért vissza argenteuili várába. Büszke volt a király kitüntetésére, de meg volt alázva a testi hibájának szemére lobbantása által. (Ha valakinek nehéz lélekzése van, azt maga rendesen nem szokta tudni.)

Elmondta a feleségének a vele történteket.

– Miért nem figyelmeztettél te engem erre a rossz tulajdonságra?

Az asszony elbámult, mint egy tudatlan gyermek.

– Én azt hittem, hogy ez a férfiszájnak a rendes sajátsága.

Nagyszerű mondás! Egy hitvestárs, a ki a saját férje száján kívül más férfi szájának a lehelletét nem érezte soha!

Ez a mondása a szép Sylvandirenek, mint a futótűz, terjedt szét az előkelő világban; az udvarban is közbeszéd tárgya lett; egy poéta verset is írt róla.

– Ez aztán asszony! – mondá a király. – Szobrot kell neki emelni!

S ez okos beszéd lett volna, ha egy bolond nem mondta volna.

Nyomban hivatta a király a Burgundi herczeget. Ezt a vérrel gyógyító doktort.

– Hallod-e, bátya, – mondá neki, – ez a ti herczehurczátok az Armagnacokkal engem nagyon úntat.

– Nem vágtunk még le elég embert? Nem égettünk föl elég várost?

– Ez mind semmi. Komédia. Nekem igazi háború kell. Én meg akarom támadni Richardot.

– Az angol királyt? Hogy gondolja azt fölséged?

– Csinálok összeesküvést Skócziában az angol király ellen, s mikor azzal el lesz foglalva, akkor rajta ütök.

A Burgundi herczeg ráhagyta a királyi bolondságot. A vérkúra hatásának vette. Hisz ez gyógyulás volt. A király beleszeretett a háborúba. Ez már érzés! Királyhoz méltó érzés! Kártyaasztal helyett harczmező!

A király azonban ezt a bolond ötletet rögeszméjévé tette.

Carouge lovag nemsokára visszatért, odvas fogaitól megszabadítva; a király rábízhatta a nehéz küldetést. – Rögtön hajóra kellett ülnie Jean de Vienne tengernagygyal s elvitorlázni Skócziába, ott fölkeresni az elégedetlenek vezérét s kifőzni velük az országfelforgató tervet II. Richard király ellen, melyben Francziaország fegyveres beavatkozása bizonyosra igértetett.

Jean Carouge nagy kitüntetésnek vette ezt a világtörténetbe vágó megbízatást s elfogadta a király parancsát; maga tengerre szállt s feleségét otthon hagyta argenteuili lovagvárában egyedül.

… Mind a két gyógymód bevált szépen az elmekóros királynál.