V.

Az őrült királyt mintha egyszerre kicserélték volna. Elpihentek a rigolyái, az ébren látott álmai, az üldöztetési mániája. Nem dühöngött; nem szidta az asszonyokat; sőt a saját feleségének udvarolt. Kereste a vidám társaságot s maga körül gyüjté a hadvezéreit s azokkal komolyan értekezett a megindítandó nagy hadjárat felől. Sőt nagy katonai szemléket is tartott s azokat maga kommandirozta lóhátról.

Mindez nagyon megnyugtató lett volna, ha nem egy bolondnak az alattomos ravaszsága lappangott volna alatta.

A király behívta az udvarához az Alençoni herczeget, a ki egész lovagkiséretét elhozta magával. Azok között volt Jacques de Gris, a herczeg főlovászmestere.

Ez a lovag arról volt nevezetes, hogy arczban és termetben nagyon hasonlított VI. Károly királyhoz; csak beszéd dolgában különbözött tőle. A királynak éles, rikító hangja volt, a lovagnak pedig mély és dörgő.

A király maga is tudott erről a hasonlatosságról s nagy mulatságát találta benne, ha némely járatlan vidéki jövevény összetévesztette kettőjüket. A lovag jó czimbora volt. A király elfogadta ivópajtásnak és kártyázófélnek. Tetszett neki az a merész bohóság, hogy a lovag, mikor vele beszélt, épen olyan fisztulahangon iparkodott fuvolázni, mint a király; s hogy maga is belement a tréfába, azt azzal nyilvánítá, hogy ő meg a lovag hangjához hajazó basszus hangon beszélt hozzá, mikor összekerültek.

Ott is marasztotta az udvaránál Jacques de Gris lovagot.

Talált ki a számára rangjához és tehetségéhez méltó hivatalt. Kinevezte a postagalambok felügyelőjének. Ez bizalmi állás, a mi fontosságára nézve megfelel egy miniszterének. A postagalambok hozzák Skócziából és a tengerről a legérdekesebb titkos tudósításokat. Ezeket nem lehet akárkire rábízni. A galambposta miniszterének föladata ott ülni a galambházban, s minden jelentkező szárnyast azonnal megvizsgálni, hogy nem hozott-e a farka tollán egy ráhúzott levélgöngyöleget. Hogy ne únja magát a galambok minisztere, a király oda szegődött mellé és piquétezett vele, közben fogdosván a galambokat.

Azt is megtette a király, hogy mikor valami alkalmatlankodó küldöttség jött hozzá kihallgatásra, odakölcsönözte a hasonmásának a diadémos baretjét s őt küldte maga helyett a pugrisokat audiencziában elfogadni; maga pedig ott maradt a galambházban a szárnyas postákat elfogdosni.

Azok jöttek is nap-nap után s igen érdekes tudósításokat hoztak magukkal.

A franczia segédcsapat, melyet Jean de Vienne szállított a flottáján, szerencsésen kikötött a skót tengerparton, élén Ingelram de Coucy lovaggal és Jean Carouge királyi meghatalmazottal.

Azonban a gonosz anglusok azt tették, hogy az egész tengerparton minden emberi lakást fölégettek, az élelmi szereket elpusztították, még az erdőket is kivágták. A franczia vitézek koplaltak és dideregtek.

Ez volt az első izenet.

A második aztán biztatóbban hangzott; a franczia segédcsapat egyesült a skócziai lovagokkal s közös erővel betört az angol területre.

A harmadik hír változatosság okáért azt tudatta, hogy a franczia lovagok összevesztek a skót lovagokkal. A skótok azt a hypothesist állították föl, hogy «ti, franczia vitézek, csak verekedjetek derekasan az angolokkal; majd mi segítünk nektek; de mikor fosztogatásra kerül a sor, az már a mi dolgunk, abban ti ne segítsetek.»

A negyedik galambposta már azt a hírt hozta, hogy Ingelram de Coucy lovag alaposan összeverekedett a skót szövetségesekkel s ott hagyta őket és hajóra szállt egész csapatostól.

Ez már gonosz hír volt.

De voltak annál még gonoszabbak is, a mik a száraz földről jöttek; de azokat senki sem merte a királynak élő szóval tudtul adni; csak az alteregojának súgták meg a fülébe, mikor parancsszóra helyettesíté a királyt.

Ez érintkezett vele egyedül – piquétezés közben.

A bolondnak csak bolond módra lehetett beadni a keserű pilulát.

– Azok a czudar angolok! – mondá de Gris lovag kártyakeverés közben.

– Ne keverd olyan sokáig azt a kártyát, még meggyullad, – dörmögé a király. – No hát mit vétettek azok az angolok?

– Betörtek erős hadsereggel Francziaországba s Bary herczeget kegyetlenül elverték.

Ez volt a revanche a franczia expediczióért Skócziába.

Más akárkit, a ki ezzel a hírrel eléje mer kerülni, okvetlenül agyonütött volna a király. Ennél beérte azzal, hogy a kártyákat a szeme közé csapta.