II.

– Sire, ébredjen… A császár követei, Sire…

A császár nehezen nyitotta ki szemét és kábultan nézett ő fenségére.

– Sire, kegyes irgalmát esedezem, hogy megzavartam álmát… de oly nehezen ébredt… és Ferenc császár követei egy órája várnak a vörös teremben.

– Igen… a követek…

– Tegnap este kegyes volt elrendelni, hogy azonnal keltsék fel, ha megjönnek…

A császár felült ágyában.

– Igen… tudom már… rendben van.

– Jól érzi magát felséged?

– Sajnálom, hogy éppen most kellett ébrednem.

S még néhány percig az ágyban üldögélve, a császár, mindnyájuk meglepetésére, még félálomban és révedezve, néhány egészen távoli és ide nem tartozó, furcsa szót ejtett.

– Kár… mert éppen olyan szépet álmodtam… éppen ebben a percben… mikor felkeltettek…

A körülállók némán és hódolattal figyeltek.

– Azt álmodtam, hogy megint tizenöt éves vagyok… kadet a marseillesi iskolában… és egy csodaszép, csodaszép erdőben ültem… ó, micsoda szép erdő!… hajnalban, egy üde, szagos reggelen, de még sütött a hold… és minden remegett a szellőben… És tizenöt éves voltam és egy bűbájos provencei leány guggolt mellettem… fehér szoknyában… karcsú, fiatal térdei a hajamhoz értek… és valamit beszélt hozzám… de nem hallottam… milyen kár!… milyen kár, hogy már nem hallottam, mit beszélt… Szeretném tudni… hogy mit mondott nekem és mit akart tőlem… és miért jött oda bátran, egyedül… hajnalban, egy csendes, elhagyott erdei tisztás közepére… ahol zúgtak a fák és én egyedül feküdtem… egyedül és fiatalon… De éppen akkor keltettek fel…

A körülállók zavartan néztek össze. A császár megdörgölte szemét.

– Hja, igen… A követek.

Sóhajtva tolta félre a takarót.

– Várjanak, jövök.

Aztán elmosolyodott, mintegy bocsánatkérően, amiért félálomban elárulta magát.

– Az urak attól félnek, hogy beteg vagyok, mi? Nincs semmi baj. Magamnál vagyok. Az álmok szépek, uraim… de hát az élet munka és nem álom… úgy-e? Jövök már.

A HŰTELEN.