II.

Felment a hivatalba és délután kettőig ült a kényelmes bőrkarosszék tág öblében. Azután egy előkelő Andrássy-úti étterembe ment ebédelni, de semmi sem ízlett neki. Majd a kávéházban lóversenyekről, színházakról, nőkről beszélgetett néhány hivatalnok-társával, ujságírókkal. A szokottnál is izgékonyabb és fanyarabb volt ezen a szép, langyos őszi napon. Bántó maliciákat mondott mindenikről, aki szóbajött; válogatott a szivarokban. Estére szabadjegyet szerzett magának a színházba, hogy valamivel elüsse az időt. Színház előtt sétált a körúton, az ismerőseivel megállt néhány percre. Szidta azt a darabot, amit tegnapelőtt láttak együtt valakivel: ostobaság, mondta, hogy a férj megbocsát egy ilyen bestiának – egyszerűen gyávaság, mondta.

Az affér az Aréna-úton történt, egy kávéház előtt.

Valamelyik ismerősével sétált arra: öt óra lehetett. A kávéház terraszán egy kisbajuszú, barna úr ült, szép hölgy társaságában. Balogh Lajos torkába megint felgyűlt a keserűség: valahonnan ismerte a hölgyet és a barátjának elég hangosan megjegyzést tett rá. A következő dolgok egy félperc alatt történtek. A barna úr nyugodtan megfordult és rájuk nézett.

– Ennek a púposnak járt a szája? – mondta, kérdően a nőre nézve és egyenesen rámutatott Balogh Lajosra.

Balogh Lajos elhült. Csodálatos, de még sohasem mondták ezt a jelenlétében. Balogh Lajos életében először hallotta, úgy, bevallottan, hogy ő púpos.

De nem sokáig tünődhetett ezen az új szenzáción: a következő pillanatban hatalmas pofon csattant el Balogh Lajos arcán: az arcához kapott és életében először érezte, hogy az az arc, amit most a pofon felhevített, milyen lötyögős, ráncos, formátlan valami.

Azután zavarosan hallott még hangokat, valaki lármázott, mintha ilyesmit beszélt volna: »pfuj, szégyen gyalázat, egy nyomorékot megütni, nem szégyeli magát?« Megpróbálta, hogy ismételje magában ezt a mondást és dadogó szájjal, hülyén meredt arra, aki megütötte. De nem tudta őszintén érezni, amit mondani akart. Hideg, kicsit durcás, de szép férfiarc nézett rá. Aztán ő lassan és támolyogva ment előre az úton: valakik mentek el mellette, beszéltek hozzá, mintha heccelték volna. De ő csak legyintett: kiálló pofacsontja határozottan égett és fájt az ütéstől.

Egyszerre egyedül maradt, később jutott eszébe, hogy néhány embertől elkezelt. Körülnézett: a Thököly-út végén járt, hol apró munkásházak kezdődnek és gyárfüst terjeng. Hosszú kerítések mellett baktatott: egyszer kifogyott alóla a kövezet és egy tócsa mellett megállt. Az őszi alkonyat finoman permetezett: a púposnak eszébe jutott az arca, mert még mindig fájt: lehajolt és megnézte a tócsa vizében. De azonnal elkapta a fejét: riasztó, ostoba kép nézett vissza arcába – először látta az arcát így. A felöltője széle beleért a vízbe: a púpos lassan, gondolkodva levetette felöltőjét és nézte.

Nézte ezt a furcsa felöltőt, a korrekt gombokkal és az oldalzsebekkel, amiből selyemkendő csücske állott ki. Micsoda pokoli gúny volt, kinek a gonosz, kegyetlen tréfája ez a kabát, amit az ő testére szabtak? Eszébe jutott, gyermekkorában a fiúk egy dinnyének kifúrták a belét, szemet, szájat, orrot rajzoltak rá, emberfejet csináltak belőle: még monoklit is tettek a szemére. Egyszer meg valaki egy majmot felöltöztetett frakkba és a cirkuszban mutogatta. A púpos riadtan nézett körül: mintha felharsant volna valahol az a hahota, amit akkor a cirkuszban keltett a majom – és amit azelőtt és azóta nem hallott soha eddig. Lehetséges… lehetséges… lehetséges volna… hogy mindez csak tréfa volt… hogy őt csak úgy felöltöztették… mint más embereket… és beszéltek vele… és rámosolyogtak… és aztán, mikor gőgösen és kihúzva magát, elfordult… akkor kitört a hahota…

Most jött rá, hogy mindig gyűlölte a ruháit. Mintha hályog esett volna le a szeméről. Hiszen ezek nem neki való ruhák! Velasquez képei jelentek meg előtte, amiket nőkkel csacsogva és szellemeskedve nézegetett pompás múzeumok csarnokaiban. Látta a törpe púposokat, a király bolondjait, bohócsipkával, furcsa, rojtos-bojtos bársonynadrágban, piros zekében. Szegény, bolond, kijátszott púpos – valaki álmában leszedte róla ezeket a ruhákat, amiket rászabtak, amik neki valók voltak – és az udvaroncok ruháit adták rá, hogy mindenki kacagjon, mikor illegve végigmegy az úccán.

Azt hitte, megreped a halántéka, úgy elöntötte a szégyen – futni kezdett, a tócsa szélén otthagyta az őszikabátot. A gyerekek megfordultak utána és sikongva rámutogattak: nini, púpos, mondták. Megállt és félszeg, hülye mosollyal nézte a gyerekeket. Apró, piszkos boltok ajtajában legények álltak – tisztelettel elódalgott mellettük és sóváran végignézte termetüket. Egy boltajtó fölött a nevét látta: Balogh Lajos – de nem csudálkozott rajta – milyen ostoba dolog, lám, persze, hiszen ez nem az ő neve: itt van az igazi Balogh Lajos, aki egy ép ember – neki csúfságból és gonosz tréfából adták ezt a nevet – nevet adtak neki, komoly, igazi nevet, vezetéknévvel és keresztnévvel, mint az igazi embereknek – holott neki nincs neve.

Mind hosszabb s hosszabb kerítések következtek: beesteledett. A púpos egyszerre megállott, körülnézett, leült egy padra. A kerítés mögött verkli szólt. Előtte, Soroksár felé, már mezők és vetések következtek. Az égen halványan kiütköztek a csillagok és közvetlen közelében egy tücsök szólalt meg: valószínűleg a kerítés alján serkedő fűből. A verkli ezt játszotta: »A falúban a legárvább én vagyok…« a púpos elandalogva hallgatta a nótát, igen szépnek találta és most végre sírni kezdett. Felnézett az égre, mely barátságosan és lágyan takarta be őt éppen úgy, mint a nyomorult kis tücsköt és a roppant hegyeket. Maga elé nézett és egy görbe, nyomorult fát látott sok más, egyenes fák közt; ott állt és friss, zöld iszalag futott rá, veréb ült az ágai közt és a méhek és darazsak sem kerülték el. Kitárta vézna karját a lebukó nap felé, mely fényt és meleget árasztott rá, éppen úgy, mint másokra – beszívta a levegőt, mely lágyan, békésen folyt be tüdejébe, nem bánta, hogy ő púpos, de nem is mondta, hogy nem az. Ujra egy tócsa fölé hajolt – és a víz barátságosan nézte őt: púpos vagy, mondta neki nyiltan és őszintén, de nem nevetett és nem haragudott. Púpos vagy, mondták a fák barátságosan, mint ez a púpos fa itt, te szegény, szegény púpos. Gyere, szomorkodj bátran, szabadon, amiért ilyen nyomorult vagy, gyere, ülj le ide, sírd ki magad, van rá okod. Sírj, sírj, te szegény, szegény, szegény púpos. Sírj, teneked szabad, senkinek annyira nincs joga sírni: a gonoszok és rosszak, el akarták venni a könnyeidet, a te édes, egyetlen könnyeidet, mikor egyebed sincs, csak az, hogy sírhatsz. De jött egy jó ember, aki visszaadta. Sírj, semmid sincs és nekik mindenük: sírj, a világra szenvedni és gyötrődni születtél és arra, hogy mások felüdüljenek s örüljenek, hogy nem oly nyomorultak, mint te: mások, akiknek gyönyöröket és mámorokat nyújt az élet, míg neked csak nyomort és szégyent adott, mindhalálig. Sírj, sírd ki magad, te szegény púpos, úgy-e jó, úgy-e édes?

A púpos hallgatta a fákat és most már úgy zokogott, hogy egész teste vonaglott bele: egyetlen, forró vágy olvasztotta szívét – csókolni szerette volna, soká és sírva, a kezet, mely ma délután megütötte őt.

NAPOK.

Hogy az élet rövid, azt ti fiatalok találtátok ki – így szólt az öreg ember csendesen. – Ti történeteket beszéltek nekem, amikben úgy rohan élet és halál, mintahogy piros és fekete váltakozik a rulett forgó korongján. Sok szép színdarabot láttam és sok szép verset olvastam tőletek, szebbeket, mint a régiek írtak – de mindegyikből hiányzott valami, amit ti nem ismertek: az idő, az élet perspektívája. Csodálatos: ti az életet olyasvalaminek képzelitek, mint a születés és halál – pedig születni és meghalni lehet csak egy nap alatt, de élni nem. Szerelem, kétségbeesés és ujjongás: úgy következik nálatok egymásra, mint a láncszemek; mintha minden pillanata az életnek maga volna a teljes élet. Hát nem tudjátok, milyen rettenetesen hosszú az élet s a csendes, változatlan Örökkévalóság milyen végtelen, mozdulatlan tengerében úszik az a három vagy négy harsogó pillanat, amikor érezzük és felismerjük a sorsunkat? Ha visszanézek az életemre, úgy tűnik, mintha ezer év feküdne mögöttem: egy hosszú, hosszú könyv, amit ezer évig olvastam és megjegyeztem és megtanultam mindent. Látom gyermekkoromat, oly rettenetes, kietlen távolságban, amekkorát ti csak úgy tudtok megérteni, ha a Történelmet olvassátok, vagy a középkor sötét váraira gondoltok. És mindaz, ami történt velem, úgy fekszik az Idő pusztájában, mint az elhullott tevék csontjai, nagy távolságban, a sivatagot átszelő karaván-úton. Ebben a hosszú, hosszú életben hihetetlenül kevés dolog történt velem: végtelenül hosszú éjszaka volt, amit ébren töltöttem el s nem tudok egyebet róla, csak azt, hogy hosszú volt. Ti napfényről és örömökről beszéltek – elhiszitek-e nekem, hogy háromszor láttam csak a Napot, egész életem folyamán. Háromszor láttam és ezt a három napot egy örökkévalóság választja el – három egész emberélet, melyek nem ismerték egymást s amiket innen, a távolból láthattam csak meg egyszerre.