III.

És aztán újból, egy emberéleten keresztűl úgy volt ez. Megint homály és köd volt hosszú, hosszú éveken át, ragyogó köd néha – olyan nekem most, mintha ti a reneszanczkoráról könyvet olvasnátok. Igen, az egész természetnek értelme volt abban az időben: a fákban embervér keringett és mindent aranyszínűre festett a mi felhevült képzeletünk. Minden annyiban hatott csak rám, amennyiben az én örömömet szolgálta: csak kemény tárgyak voltak és lágyak – lágyak, mint az asszony öle és kemények, mint a kard.

De egy napon, sok-sok év múlva, megtudtam, hogy az asszony elárul. Ti gúnyolódtok felettem, mert öreg vagyok s nyugodtan mondom ezt – nálatok az asszony árulása halált és összeomlást jelent, eldördülő pisztolyt, fekete szakadékot: mert nem tudjátok, mit jelent az idő. Azon a napon, este történt, úgy voltam én is: kábultan álltam meg szobám közepén s vártam, hogy gyilkolni fogok. De nem gyilkoltam, a városerdőbe mentem és ott töltöttem az éjszakát. Próbáltam magam elé képzelni az asszony arcát, úgy, ahogy éveken át, remegve és elszoruló szívvel lestem ezt az arcot: elképzeltem és vártam, hogy szorul majd ökölbe a kezem s hogy fogja el szívemet a féltés ismerős, halálos görcse. Ismét láttam két szemét és száját. De nem történt velem semmi. Fáradtan és lemondóan gondoltam, hogy ez az első pillanat kábulatától van csak így és hogy életem elviselhetetlen pokollá változott, melynek égető parazsát érezni fogom, mihelyt elmult ez a kábulat s azontúl örökké.

De a kábulat elmult és még mindig nem történt semmi. Reggel megéheztem és betértem egy boltba, ahol tejet vettem és kalácsot. S míg ittam, éreztem az ízét: csudálatosan újnak és tömörnek, amilyennek hosszú-hosszú éveken át nem éreztem. Ekkor megértettem, hogy hosszú éveken át a szerelem íze keveredett a tej ízébe, míg ittam és megváltoztatta annak az ízét.

Azután kimentem újra az erdőbe és mellre szívtam a levegőt – és nehéz földszagot éreztem, üdítőt és frisset – és megértettem, hogy hosszú-hosszú éveken át a szerelem keveredett a levegőbe és én nem éreztem a levegőt.

Már akkor sejteni kezdtem, mit jelent nekem ez a nap. Megnéztem egy fát – láttam a kérgét és megvártam, hogy bújnak ki ebből a kéregből a rügyek. Nagyszerűen érdekes és izgató látvány volt – és akkor megértettem, hogy hosszú-hosszú éveken át a szerelem eltakarta előlem a rügyeket és a friss levelek illatát.

Emberek jöttek-mentek – mindegyiknek arcán egy világ, új és élettel teli – és én hosszú évekig nem láttam egyetlen arcot se.

Kő esett le egy épülő ház pereméről – megálltam s elgondolkodtam, miért kellett leesnie ennek a kőnek. Gondolkodtam és rájöttem és nagyon vídám lettem tőle – ó, itthon vagyok, itthon vagyok megint!

A város, amelyben tíz éve laktam, olyan új, olyan friss volt nekem, mintha tíz év múlva aznap tértem volna vissza először – ó, otthon voltam abban a városban, melyet tíz év óta nem láttam, mert benne voltam ugyan, de börtönben voltam, a szerelem börtönében.

Örömtől, mámortól kábultan botorkáltam és ekkor két ucca között szembe találtam magam a láthatár peremével – és a láthatár fölé e percben emelkedett a Nap – és én szembe kaptam a Napot, harmadszor életemben, ragyogóan és zengve. És ekkor, mint aki hosszú-hosszú álomból riad fel, megdörgöltem a szemem és megértettem, hogy a szerelem hosszú-hosszú éveken át eltakarta a Napot és befestette a színét.

Tavasz volt megint a világon és a szívemben és én kitárt karokkal álltam ebben a tavaszban s boldogan kiáltottam a felkelő nap felé: »Ó visszaszerzett életem! Ó ujrakezdődő gyönyöre a létnek és a megismerésnek! Már nem szeretem őt! Isten, Isten, boldog Isten, irgalmas jó Isten, már nem szeretem őt!«

És sírtam boldogságomban: a fűbe feküdtem és magamhoz szorítottam a földet, amit visszakaptam, hogy édes gyermeke és ura és királya legyek újból – és amit már-már elszakítottak tőlem.

De ez is régen volt már, hallatlanul régen – utána megint sötétség következett – s hogy mikor volt igazam, mikor _igent_ mondtam, vagy mikor nem-et: úgy tudom, csak most, mint a habozó, ki gombjain számolja: igen, nem, igen, nem, s az utolsó gombra határozottan rámondja: _igen_, vagy _nem_ – de magában érzi, hogy azért mondja csak, mert utolsó a gomb, s nem azért, mert hisz benne, hogy igazat tanácsolt.

POR.

Egy… kettő… három… oda… és egy… kettő… három… vissza, az asztalig. Lehet még tizenöt perc… mondjuk tíz… míg vagy százszor sétálhatok így, faltól az asztalig, óvatosan, hogy meg ne lökjem az asztalt s a gyertyák fel ne boruljanak… Most már egyedül maradok, – mondta a pap – egészen egyedül, végig, az egész negyedóra az enyém. Milyen jó, milyen jó, milyen jó ez. Mostan már nem kell leülnöm addig, úgy-e nem, az egész negyedórát így végigsétálom, egyenletes, ütemes léptekkel, leeresztett kezekkel és a fejemet leszegve… Ó, de jó ez…

Egy… kettő… három…

Igen, tisztelendő úr, tudom, erre gondolok majd… Az egész negyedórán át erre gondolok most… és most majd félek tisztelendő atyám, úgy-e, szép illedelmes vagyok, nem bántok senkit, nem fogom meg a torkát senkinek. Tudom, hiábavaló, sokan vannak nagyon. Az őrök, meg katonák… meg a két legény… Nem fogok verekedni, tisztelendő úr.

Egy… kettő… három…

Hát… igen… Hogy is van csak? Porból vagyunk, így mondta? Porból vagyunk és porrá leszünk. Ez a feladat, úgy-e ezen kell gondolkodnom. Ezt még végiggondolhatom, még van tíz perc – és ha végiggondoltam, akkor már nem lesz semmi, úgy-e, akkor nem fáj, úgy-e, nem fognak fojtogatni, tisztelendő úr, nem ütnek, úgy-e, ha jó és engedelmes leszek? Majd megkérem őt, hogy ne szorítson, nem szükséges, majd magam szorítom oda a fejemet, nem is kell hozzám nyúlni… Magam bedugom a fejem, a nyílásba… van hely elég, nem kell erővel…

Egy… kettő… három…

Hát igen… tudom… erre gondolok. A porra, amivé leszünk… Jó ez, jó ez nagyon. És a porra, amiből lettünk… Ó, tudom, ezt meg kell érteni, meg kell érteni, tíz perc alatt… és ha megértettem, úgy-e, akkor nem fogok ordítani, tisztelendő úr és nem tépem magam… és nem őrülök meg…

Jó, jó, jó. Egy… kettő… három…

De hát hogy is ordíthat és marcangolhat valami, ami porból lett… milyen bolondság! hiszen a por csendes és hallgatag… Csendesen és hallgatagon villong a mezők felett és csendesen ereszkedik le… De hogy lehetett belőle ember, jajgató, ordító ember, aki a másikat tépi és harapja… A csendesen elomló sziklából való a por, úgy-e, amit csöndes szigeten láttam egyszer… száz és száz év alatt békében omlott le, nem bántott senkit, éhes és szomjas nem volt és vér nem folyt belőle… Hogy lettem én a porból – ó, meg kell érteni, meg kell érteni gyorsan…

Egy… kettő… három…

Régen, régen apám volt nekem és anyám. Talán ők születtek a porból, mert hiszen én már őbelőlük születtem…

Egy… kettő… három…

Honnan vettem hát csontjaimat és húsomat és véremet? Igen, ők az okai… a nyomorultak… ők az okai csontomnak és véremnek… ők az okai, a nyomorultak, e rettenetes gyötrelemnek… ha ők nincsenek, most is csendes, békés por lennék ama sziklán és az esti szellő susogva fujdogálna fölöttem.

Egy… kettő… három…

Átkozott, átkozott két ember! Kik engem e világra hoztak a porból! hogy lettetek ti? most megtudom!

Kezdetben volt a szikla, s körülötte fák és álltak hallgatagon s a tenger hideg hulláma csapkodta a partot. Ó, milyen szép volt, rettenetes szép – ó milyen boldog, tiszta, halálosan édes volt a halott tenger s a halott kövek az ég alatt. Ó hogy vonultak fölötte éjszaka a sötét, komoly fellegek s hogy zengett az ég… míg ember nem volt e földön, tisztelendő atyám! Míg ember nem volt e földön s az Ur lelke szállt a vizek felett – nem így mondta az imént?

Egy… kettő… három…

S az ötödik napon, mikor elvált a víz s a föld s szelek fujtak – akkor megállt és pihent.

De ekkor, amaz elátkozott szigeten, porladni kezdett az egyik szikla, valami betegség szállta meg… Beteg por volt, igen… a kő beteg pora, melyre eső esett s vizével elegyítette, s a szikla vonaglani kezdett, vonaglott a betegségtől, mint a kukac – piha! vonaglani kezdett s gömbölyű gombócba csavargott kínjában… és elgurult…

Egy… kettő… három…

S gurult a porfolyó a parton s midőn gurult, behorpadt, hurkák váltak le róla s mindegyik külön vonaglott… a beteg sziklakő daganata felállt a földön, mint egy nehéz kelevény… És ez volt az ember…

Egy… kettő… három…

Hohó! tisztelendő atyám! most aztán őszinték legyünk! félre a mesével! mert most látni akarok. Nem isten volt, aki e lényt gyúrta a porból – az isten meghalt az ötödik napon – ó látom! ó hála, hála, most látom, most értem! – mikor a szép, boldog, tiszta, halott világot megteremtette, elaludt s meghalt maga is, mert nem kellett már a tiszta és hallgatag hegyeknek s a feneketlen, mély vizek átvették az ő bölcsességét. De a magárahagyott port betegség támadta meg s már nem volt isten, aki meggyógyítsa, hogy béke szállna reá – nem volt már isten, aki megakadályozza, hogy a kőszikla rút daganata felálljon s mozogni kezdjen – mikor meghalt az isten, megbetegedett a Természet s az ő betegségét Embernek hívják. S ekkor a Betegség átvette uralmát e Földön.

Egy… kettő… három…

És ott bujkált az első ember, árasztva nedveket és bűzt, a hallgatag sziklák között… Ott bujkált a beteg por… belsejében fájdalmas vérrel és hússal, belsejében pokloknak tüzével s rettenetes vággyal, hogy eloltsa e tüzet s felhabzsoljon mindent, ami mozdul, hogy ezt a tüzet eloltaná…

Egy… kettő… három…

Éhes volt, tisztelendő atyám, éhes volt az ember, semmi más. Most nincs hazugság… most nincsenek szép szavak… most meg kell értenem… most majd én mondom el neked, tisztelendő úr, hogy volt ez.

Éhes volt a beteg por… éhes, semmi más. Egyetlen száj volt a feje és az ujjain karmok. S ami a közelébe került, azt karmaival megragadta és begyömöszölte lihegő, vörös szájába. Gyermekkorában, míg egyedül volt, mohón nyelte a követ és homokot – kő és homok fájdalmas, szörcögő gennyé vált benne és ez volt a vér. Én láttam ezt a bűzös, öklendező folyadékot, láttam kígyózva, lüktetve kanyarogni, ömleni a daganatból, amit hideg, tiszta vassal téptem fel, hogy ömöljön…

Én láttam… Egy… kettő… három…

Éhes volt a vér… éhes volt az ember… S ahol vért és húst érzett a közelében, megragadta, feltépte és megette. Míg egyedül volt, elbujt a fák között s ha állat került a közelébe, megtámadta, széttépte, felfalta. A bogarak lábát kitépte, a nyúl fejét odaverte a sziklához… Amerre járt, vér, vér… szétmarcangolt tagok, csontok, amikről lerágta a húst…

Egy… kettő… három…

És ekkor találkozott anyámmal.

A fa mögül vette észre, ahol leskelődött. Egy szomszédos fa ágán ült s nézett messze, a tenger felé. S apám kitátotta a száját és karmait begörbítette. S lassan kúszott anyám felé, hogy felfalja. Hátulról támadt rá, de mikor két karjával megragadta, a másik szembefordult vele. És ekkor viaskodni kezdtek. Apám nagyratátotta torkát, hogy leharapja anyám fejét, – hohó! tisztelendő úr. Anyám pedig karmolt és viaskodott. A földön hemperegtek s karjaikkal fojtogatták egymás mellét. Lihegtek és haraptak, de egyik se tudta megölni a másikat. Fogaikat vicsorgatták és szájuk tátogott. És ahogy fojtogatták s marták egymást, egyszerre akart harapni mind a kettő… egyszerre akarta felfalni mind a kettő a másikat… és ekkor a két harapó száj összetapadt… És így maradtak… aztán ájultan eresztették el egymást… nem birtak egymással…

És így születtem én… Egy… kettő… három…

Hahó! Hó! Igy születtem én… az ő kicsorduló vérükből… amikor fel akarták falni egymást…

Igy születtem én, az én vérem… ez a vonagló, tüzes pokol, ami éget és fáj… így lettem én, tisztelendő úr, a porból… a beteg porból…

Egy… kettő… három… nem birom tovább… hogy éget, hogy vonaglik…

Én ismerem ezt a folyadékot, ami bennem van. Én láttam ömölni, a másik testéből, akit megöltem…

Most hát rajtam a sor… De még van időm… úgy-e, van időm? Ó, nem félek én a csendes, tiszta portól, amivé leszek… ó, nem a félelem reszket így torkomban… ő az, a vonagló, beteg folyadék… Mi az?

Mi az? Mit akarnak? Hová?

Jól van no… hiszen megyek már… ne szorítsa a karom, mert akkor nem megyek. Ha szorítja, nem megyek… harapok… A tisztelendő úrral akarok beszélni… nem lehet már? dehogy nem… a porról akarok beszélni… Nem lehet? Akkor harapok…

Jó… megyek már… hát nem látja, hogy megyek… mit lökdös?

Hová megyünk?

Itt álljak meg? Jó… megállok. Az Isten irgalmára… esküdt úr… csak a kezemet oldják fel… akkor engedelmes leszek… jó leszek… Igen, figyelek… Ahá… Értem, olvasnak… értem én, jól… Helybenhagyta… legfelsőbb… helybenhagyta… a legfelsőbb… értem én, tudom, mert olvasnak… helyben… hagyta…

Csak még egy kérelmem volna, arra az esetre, ha…

Tekintetes esküdt úr!… Tekintetes… hahaha! ti kutyák! Hahaha! Ti vagytok azok… ti beteg daganatok! Mit ültök itt kövéren? Előttem játsztok? Hiszen te vagy az… ismerlek… mit ülsz itt? Leköttetted a kezem… hogy ne fojthassalak meg… mert éhes vagy a véremre, ezer év óta vársz rá, hogy felhabzsold… hogy kiontsad… mint ahogy én kiontottam a tiédet!… Nesze hát… nesze hát… itt ömlik… itt ömlik már… nesze, a tiéd… nekem nem kell… nekem nem kell a piszkos, a forró, a lucskos és lüktető… amitől annyit szenvedtem… idd fel, mint ahogy a por felissza, látod?… és most béke lesz… végre, végre… szelíd… tiszta béke… a halott szikláké és a szelíd szél békéje… ó, föld betegsége, élet!

VAK CSIBE.

Nevetséges, valakinek mégis csak el kell mondani ezt a dolgot és még hozzá hamarosan, mielőtt meggondolnám és eszembe jutna, hogy ostobaság. Kinek mondjam el? Annak az ujságírónak – szentisten, hát csináljon belőle riportot. Vagy itt, szemben ül egy huszárkapitány, talán bemutatkozom és elmondom neki.

De előbb mégis meg kellene fontolni, legalább azt, hogy hogyan kezdjem. Hát nézze, kedves kapitány úr, most három hétig falun voltam – bizony, egyik rokonomnál és most, egy hét alatt történt ez a dolog. Nem, nem, nem velem történt, dehogy. Hanem egy kis csibével történt, nem – nem valami kis leányt gondolok, hanem igazi csibét, kis csirkét, olyan sárgát, akkorát, mint az öklöm, buta kis csőrrel és vékony, bőrös lábakkal.

Valami tíz darab volt, egy öreg, morgós tyúk – az anyjuk – vigyázott rájuk. Az udvarban szaladgáltak, mindig egy rajban, mintha vékony cérnával a tyúk lábához volnának kötve. Világossárgák voltak és roppant ostobák, tessék elképzelni, ilyen apró kis állatok. A vén tyúk szigorú volt, de igazságos: egész nap velük foglalkozott, kapart nekik mindenféle magot, meg mit, nem tudom, hogy mondják ezt vidéken, mert városi ember vagyok. Ha nagyon buták voltak, akkor kokkantott egyet és kemény anya-csőrével megkoccintotta a buksi, sárga fejeket. Rendesen olyankor vált szükségessé az efajta fenyiték, mikor tyúkanyó leült, amit a csibék nagyon szeretnek: nyakrafőre futottak a jó, meleg pelyhek alá, ügyetlenül egymásnak futottak és addig nem volt csend, míg egy mérges, korholó vakkantás kíséretében oda nem ütött az egyiknek. Az akkor ijedten, siránkozva csipogott egyet-kettőt és gyorsan bebujt a szárnyak mögé. Ugyanígy járt az is, amelyik kiváncsiskodott, kidugta a fejét, nem maradt nyugton. Akkor aztán csend lett: a csibék eltűntek, a tyúk kövéren és melegen lélegzett, lüktetett a fejük fölött és a csibék aludtak, behúnyt szemmel, boldogan, mint a tej.

Ez a kis csibe, amelyikről beszélek, ez volt a legkisebb, onnan ismertem meg, mert különben egész egyformák voltak. Fehéressárga volt, még ügyetlenebb, mint a többi, mindig baj volt vele. Megfigyeltem, hogy leggyakrabban ez kapott barackot a buksijára: amellett mégis ez volt a leganyásabb – csak a szárnyak alatt szeretett lenni, az ételt nem becsülte többre. Mindig ott lábatlankodott az anyja körül, hogy az majd felbukott benne néhányszor. Nagyon szerette a meleget, úgy látszik, korábban kelt ki a tojásból a kelleténél. Nagyon kedves volt, mindig elől akart lenni, pedig a legkisebb lába neki volt – de szaporázta a lépést és ijedten, sápogva csipogott hozzá, ha arról volt szó, hogy első legyen a puha fészekben, langyos pelyhek alatt. Ott aztán elcsöndesedett. Igen.

Jó, jó, kapitány úr, mindjárt rátérek. A dolog úgy kezdődött, hogy reggel a kis csibe nem evett és még kisebb volt, mint rendesen. Valami határozatlan volt az egész kis állaton, közbe támolygott és többször felborult, megbotlott. Odamentem és felvettem a földről: nem futott el, ez volt a furcsa.

A kezemen feküdt most, egy kicsit remegett, a fejét, ami akkora volt, mint egy mogyoró, behúzta és csudálkozva várt, hogy mi lesz.

Ekkor láttam, hogy mind a két szeme bedagadt.

A nevetséges, átlátszó kis szemhéjjak, amivel madárféle alulról fölfelé zárja el gyöngyszemét: most duzzadtan, pirosan tapadtak a pihék közt. Először azt hittem, hogy csak ijedtében húnyta be, de aztán láttam, hogy nem tudja kinyitni.

Odavittem Márton bácsihoz és megmutattam neki a csibét. Szakértelemmel nézegette, bólintott. Elmondta nekem, amit faluhelyen, úgy látszik, mindenki hallott már, de engem nagyon meglepett: hogy ez a kis csibe hirtelen belenézett a napba és most gyulladt a szeme. Kérdésemre, hogy mit csináljak vele, vállat vont Márton bácsi: próbáljam meg, egy kis vizes pamuttal csavarjam be a csibe fejét, tegyem az ablakba és hagyjam ott egy-két, napig.

És két napig az ablakban volt a kis csibe és türelmesen várt, bekötött fejjel, mint egy kis beteg. A zsalut leengedtem és betettem a táblákat.

Délután háromkor kezdett el csipogni. Odakint, a tikkadt napfényben porzó udvaron akkor ült le délutáni bóbiskolásra tyúkanyó, – a jó fészekért veszekedő csibék csipogása behallatszott: bent, a pállott és alvó szobában valami szorongató és vigasztalan csendesség homálykodott. Ebben a csendességben hangzott fel a beteg csibe torka; – oly váratlanul és rögtönösen, hogy nem lehetett kétség benne: az udvarra felelget, azokkal szeretne beszélgetni. Aztán három óra hosszat egyfolytában, megszakítás nélkül és fokozódó fájdalommal panaszkodott. Végre elgyengült a hangja és csend lett.

Másnap kint voltam a hegyekben: hatkor jöttem meg. Már a küszöbön megütötte fülemet a beteg csibe hangja: egész nap csipoghatott, mert rekedt volt, mint valami ici-pici csengetyű, ami megrepedt.

Másnap reggel erre a csipogásra ébredtem megint. Ekkor nagyon megsajnáltam a kis csibét: óvatosan kivettem az ablakból és kicsavargattam a nedves gyolcs közül. Abban a pillanatban elhallgatott, mintha elvágták volna a torkát.

Egészen kicsike és sovány volt most: a pelyhek, vizesen, hozzátapadtak nyomorult kis bőréhez: buksi fején pedig hetykén, borzasan állt néhány nedves, összetapadt toll. A nyaka kopasz lett és ráncos és veres, mint a paprika. Mikor a kezem melegét érezte, nagyon csendes lett: hallgatózott. A két kis szem nem nyílt fel többé – elmult a daganat, de a két gyöngy üresen és fehéren távozott a héjjak közt: a kis csibe megvakult. Nem furcsa? Én nem is tudtam, hogy a csibék is megvakulhatnak.

De nagyon nedves volt és borzas és én kivittem azért az udvarba, ahol sütött a nap és letettem a földre, hogy megszáradjon. Állva maradt a csupasz földön: mint két gyengén megtámasztott gyufaszálon egy félmarék sárga kóc. Csámpásan állt, behúzta a fejét és hallgatózott. Csibék szaladgáltak csipogva és fűillat csapott a csőréhez. A vak csibe állt és egy hang nem jött a torkából. Aztán ügyetlenül lépni próbált egyet, de mingyárt megállt megint. Most igen-igen elcsudálkozott.

Ezután ez történt.

A tyúk felállt, odajött a csibéhez: a csibetestvérek is odafutottak és körülállták. A vén tyúk kotkodácsolt egyet, aztán odakoppantott a csőrével – hát te honnan kerülsz elő és milyen állapotban? – mondta haragosan. A vak csibe nem felelt egy kukkot se, bűnbánóan gubbasztott, hagyta ütni magát, lógó csőrrel és összehúzódva – és kimondhatatlan boldogság volt a hallgatásában.

Aztán otthagyták és a tyúk leült megint és a kis csibék aláfurakodtak. Most megmozdult: a hang után tipegett, de már nem tolakodott: szerényen és udvariasan bújt el a tollak közt és most nagyon, nagyon boldog volt és úgy volt megint, mintha semmi se történt volna s rossz álom lett volna az egész.

Aztán sokszor láttam így a vak kis csibét. Ott mászkált a többi közt és nem volt már öröme, csak ha az anyja körül lehetett… igen… nem furcsa?… csakhogy sokszor egy dobogó láb felriasztotta a tyúkot, a csibék szétszaladtak és a vak csibe magára maradt: felállt, behúzta fejét és hallgatózott. Nem nagyon törődtek vele most már: hozzászoktak riadt, sovány kis testéhez. Én is elfelejtettem.

Egy hét múlva egyszer megláttam megint. A fáskamra oldalában gubbasztott. Egészen egyedül volt: úgy látszik elfáradt, leült. Óvatosan hajoltam le, hogy el ne riasszam: de nem volt szükség erre a vigyázatos mozdulatra, a vak csibe meg se moccant, mikor a kezembe vettem. Nem is csipogott: közönyösen hagyta, hogy áttegyem a másik tenyerembe, félrehajtotta a fejét. Lábam alatt csipogtak a csibék, de a vak csibe nem felelt már nekik.

Ekkor eszembe jutott valami: a másik tenyerembe néhány magot tettem és egy cseppecske vizet: most a vak fejét odaszorítottam a magokhoz. Egyszer, kétszer nem reagált: harmadszor kinyitotta a csőrét és odakapott. A tenyeremet találta: újból, most már mohóbban biccentett oda és ezúttal felszedett egy magot. Sokáig tartott, mig ziháló és vonagló torokkal lenyelte: párat pötyögött még a csőrével, mintegy biztosan tudni akarta, lement-e már, aztán élénken kinyújtotta a fejét, keresgélt és most sebesen, egész kihülő testében remegve, bedagadt szemekkel és csupasz, kopasz fejjel enni kezdett. Igen… és ekkor láttam… hogy a kis lábai… egészen… na, igen… egészen le voltak száradva… leszáradtak a lábai…

Hogy mi… hogy minek mesélem én ezt el… tetszik tudni… bizonyisten nem tudom, tudniillik csak azért, hogy furcsa, úgy-e… csak éppen ezt, mert aztán óvatosan letettem a földre, hogy majd másnap reggel megint megnézem… de már megdöglött… mire megnéztem… ott feküdt, döglötten, ahová letettem, a leszáradt kis lábai égnek meredve… de hát mit csodálkozik ezen kapitány úr, csak nem hiszi, hogy bolond vagyok, úgy néz rám… hát nem mesélhetem én el, mi van abba… hiszen elég furcsa… ön talán hallotta már, hogy a csibék is megvakulhatnak?… én még sohase hallottam… csak ezt akartam mondani… és hogy milyen buta egy látvány volt… amint úgy kapott a kis fejével a magok után… na!… gyerekség!… ideges vagyok… na… nevetőgörcsöt kapok min… mingyárt… Köszönöm… csak hagyja… van nálam zseb… zsebkendő… mingyárt jól vagyok… ne nézzen ide… micsoda egy hülye vagyok, igazán… olyan rettenetes nehéz lett a szívem… alásszolgája…

GETSEMÁNE.

Jánoskám, kedves, szelíd, szőke fiú te: most fehéren, hidegen világol odafönt a Hold és ti kifáradtatok, ittatok is, úgy-e és most alusztok az olajfák alatt. Az imént odamentem és percekig néztem szelíd, szomorú fejed: – nagyon megindultam, Jánoskám és nem költhettelek fel benneteket. Idejöttem a lugasba, ahol sötét tujafák résén villog be a Hold – idejöttem és most úgy érzem, talán nem birnám ki mégse, ha utoljára nem szólhatnék veled, egyszerűen és melegen, kedves, kedves Jánoskám. Majd hajnalban, mikor már nem lehetek köztetek, olvasd el szépen ezt a pár sort, amit idevetettem – olvasd el és aztán vesd a tűzbe, ezt igérd meg nekem, erre igen komolyan kérlek és hiszem, hogy megteszed, megértesz engem. Tudod, sohasem szívelhettem a leirott szót és óvakodtam attól, hogy írás maradjon utánam. Te szereted a régi papirokat és sok mindenfélét gyűjtögettél, meg irkáltál is – tudom, te kedves, lelkes fiú, a szavaimat, beszédeimet is feljegyezgetted titokban, – abban nem akadályoztalak, ha már kedved telt benne. De ez a pár sor neked szól, csakis neked, erről nem szabad tudnia soha senkinek, érted-e, erről beszélned se szabad senkinek. Azért is írom ilyen egész egyszerűen, látod, hogy talán nem is ismersz majd reám ebből a levélből – a zsidók szeretik a nehéz és dagályos szavakat és úgy kellett szólnom velük, hogy megértsenek.

Irom, mert nagyon nehéz ám a szívem, Jánoskám, ezen a szép, holdvilágos éjszakán; és olyan igen egyedül vagyok. Néhány órával előbb még együtt ültünk a terített asztalnál és ti faggattatok, hogy miért vagyok oly szomorú. Most megmondhatom már neked; mire ezt elolvasod, már úgy is tudni fogod, hogy az én utam elvégeztetett. Csitt, csitt, te derék, lelkes ifjú barátom; ne indulatoskodj, ne kiáltsd közbe szenvedélyesen, hogy nem lehet, nem szabad: ha a szívembe látnál, mily békével, csendesen és elhatárolva fekszik ott a mérhetetlen fájdalom: elnémulnál te is és éreznéd, hogy itt nem szólhat ember szava – csak a szél süvölthet magasan fejünk fölött, csak a tenger zúghat a mélyben – csak a végtelen Tér egyhangú kongása konghat tovább és a csend. Igen, elvégeztetett és jól van így. Most még néhány formaság – hajnalban katonák, akik elvisznek; néhány hosszú és fájdalmas kihallgatás – aztán a kereszt és a szögek.

Csitt, csitt, János: értsd meg, így van és én akartam így és jól van így. Emlékszel, amit a farizeusoknak mondtam? Már akkor tudtam, mivégre ezek a kérdezősködések és nagy nyugalom szállt meg attól a perctől. Nyugodt vagyok ám most is, kedves, szelíd barátom: bevallom, egy kicsit könnyeztem és emlékszem, az imént, néhány perccel azelőtt, hogy ezt a pár sort írni kezdtem neked, remegés fogott el és szédültem és így szóltam magamban oly sötéten, mint a mély sötétség: én atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e keserű pohár – s míg ezt mondtam, majdnem haragosan, egy percre azt hittem, elvesztem az eszméletem. De elmult ez, Jánoskám és most már tudom, hogy végig erős és komoly leszek. Csitt, csitt, te makacs, fürtös gyerek: értsd meg hát, így akartam, ez volt az egyetlen út, nem tehettem másképen. Meg kell értened, meg kell valahogy magyaráznom neked – és te el fogod temetni a szívedbe és soha nem beszélsz erről senkinek, érted-e, Péternek se, aki szilaj és heves, mint te és szereti a szép szavakat – de nem tud hallgatni és érezni, úgy mint te és holnap ő lesz az első, aki elárul, mint ahogy megmondottam.

Hallgass meg, János. Én nektek soha nem beszéltem az én életemről. Tizenkétéves koromban eltűntem Názáretből és harminc esztendős voltam, amikor ti megismertetek. Hittetek bennem és nem zaklattatok: jól volt úgy. De most elsuhan előttem az egész és én megértem ezt az életet s nem fáj beszélni róla. Tudod-e, János, hogy sokfelé jártam ám – tizennyolc év hosszú idő és ti nem tudtok erről a tizennyolc évről. Bejártam egész Kis-Ázsiát és nyolc évet éltem egy csudálatos szép földjén, a félsziget déli csúcsán, – hallottatok valaha a dravidákról? Majdnem gyermek voltam még, mikor közéjük kerültem. Ó János, tudnál-e szeretni engem, ha látnád, mennyi zavar és bánat és kétségbeesés kavargott a lelkében annak, akit erősnek láttál s akiben bizni akartál? Mondom neked: én is úgy áhitottam akkor a csodát, mint ahogy ti áhítozzátok és a ti népetek. És akkor ott, a dravidák közt, hosszú évekig úgy volt, hogy megtaláltam. Másféle emberek laknak ott – emberfölöttiek szinte, azt hittem először, míg hosszú évek alatt úgy fordult aztán, hogy én is meg tudom tenni mindazt, amit ők. Élnek köztük papok, Jánosom, akiket fakiroknak és derviseknek neveznek – ezekben a papokban találtam meg útját ama vallásnak, ami az én szívemnek kellett. Ők nem a szó emberei, mint a zsidó próféták – de hiszen ez vérmérséklet dolga és semmi egyéb! – az ő lelkük megfeszült akarata tetteken át válik erővé és csodává. Láttam köztük, az első években, olyanokat, akik kiállnak a sokaság elé és elém – s egyszerre szemünk láttára a levegőbe tudtak emelkedni, vagy kettészelték saját fejüket, vagy átszúrták szívét egy gyermeknek s aztán éppé, érintetlenné tették egy kézlegyintéssel. És voltak köztük, akik virágerdőt varázsoltak a szemünk elé, a puszta homokból, egy szempillantás alatt.

Ó, Jánosom, remegett a szívem s évekig lestem sóváran a szürke és mély szemeket, melyekből némán áradt a csoda. Míg egy nap megértettem, hogy történik mindez s másnap, némi erőlködés után felismertem önmagamban ugyanazt az erőt. Oly egyszerű, ó, oly egyszerű volt az egész: tudd meg, Jánosom, az emberi elmében van egy kemény pont, – valahol a két szem között, a koponya falán túl – ezt a pontot kell megmerevíteni agyunkban s e pontból mozgatni lehet más emberek szemét és elméjét, úgy, ahogy akarjuk – és e pontból, hiszem, meg lehet mozgatni a hegyet s így szólni: menj a tengerbe. Emlékszel, János, a bénákra, akiknek a kezét megmozgattam? Emlékszel, mikor ott álltam köztetek – csak én tudtam, hogy állok, mozdulatlanul – s ti láttatok engem felemelkedni a magasba, mert úgy akartam? Emlékszel-e arra a viharos éjszakára, Genezáreth taván? Ó, Jánosom, úgy-e láttatok akkor járni az olajos vizen, lágyan, kitárt karokkal, mint a fehér holdfény? Láttatok és sírtatok: és én ott ültem köztetek s megfeszültem a görcsös, boldog indulatban s lángoltam az örömtől: hogy íme, látjátok a csodát, mert akarom, – s mert nagyobb csoda, hogy láttatok ott járni, bár köztetek ültem; mikéntha ott jártam volna valóban. S nagyobb csoda, hogy jóllakott öt hallal és öt kenyérrel ötezer ember; mint hogyha öt halból lett volna ötezer – s nagyobb csoda, hogy megrészegedett a víztől egy káneai vőlegény: mint hogyha borrá vált volna a víz. Ó, Jánosom – és nagyobb, nagyszerűbb csoda lesz három nap mulva, hogy látni fogtok, élve, s felbontva látjátok síromat – mint hogyha valóban feltámadhatnék halottaimból: – mert akartam, hogy lássatok.

Akartam, hogy lássatok; de nem fogok élni, Jánosom. Halott leszek – mindenki élni fog, csak én nem. Csitt, csitt, János: te jó vagy és megértő – te állsz majd a többiek közt, mikor fényességben megjelenek előttetek s letérdelsz – s nem gondolsz akkor erre, amit lázongó, zavart szívvel írtam neked, éjnek évadján a lugosban, Getsemáne kertjében. Ó, Jánosom, az én szívem erős és kemény most már, mint a vas, de izzik, mint az izzó vas és lángok csapkodnak körülötte. Ó, Jánosom, én végtelenül szerettelek titeket! Mikor két évvel ezelőtt hosszú, hosszú heteken át tapostuk a sivatag homokját s a tevék csontvázai közül bélpoklosok keze ágaskodott felém rimánkodva – én a te szelíd arcodba néztem s elborzadva szóltam magamban: hát így, és újra így? Hát elrohadtok mind és porotok elkeveredik a föld porával? Én akkoriban hosszan, mélyen, mélyen gondolkoztam, János: abban az időben volt ez, mikor oly homályos, töredezett példázatokban tudtam csak beszélni hozzátok s mikor a régi írásokra hivatkoztam gyakran. Tehetetlen, kétségbeesett harc dúlt bennem: íme, mondtam magamban, hát hiába minden. Le tudtam győzni a Gonoszt, ami az emberben lakozott, az én akaratommal: – de le nem győzhetem a Gonoszt, mely odakünt lakik, az emberen kívül s melyet úgy hívnak: Végzet, – Végzet és Természet. Ime, az ő akarata rajtam és mindnyájunkon – hiába keményítem meg az én elmém, mert ha ő akarja: nincs tovább.

A Halál járt mellettem és az arcomba nevetett, Jánosom. A Halál járt mellettem és az ő szolgája, a Halálfélelem. Ha széppé és nemessé akartam tenni egy arcot – hirtelen megjelent a szemekben a halálfélelem s rámvigyorgott – elfutottam onnan, s mikor zaklatott szívvel a patak vizébe néztem, hogy az én arcomon megtaláljam az emberi lélek szépségét – az én arcomról is a sárga halálfélelem meredt rám.

Ekkor megfeszítettem elmémet és így szóltam magamban: Lássuk csak. Amit eddig tettem: tettem a Végzet ellenére – és sikerült. A Végzet úgy akarja, hogy meghaljon minden ember s hogy féljen a haláltól. A halálfélelem mulattatja e szörnyű zsarnokot – mert senki sem mer meghalni s kell hogy az ő akarata meglegyen. Jönni kell tehát egy embernek, aki akarni tud, mint a Végzet – aki szembehelyezi az ő akaratát a Végzettel – aki épp úgy akarja magának a halált, mint ő – és elrabolja tőle. Ha lesz egy ember, aki meg akar halni, hogy mások éljenek – a Végzet kiejti kezéből elvesztett játékszerét, a Halált, amit csak az Élet ösztönének drótján tudott ringatni.

Ezt gondoltam s elvégeztem magamban, hogy megteszem a kísérletet. Ó, János, nem tudom nézni ezt a rettenetes nyomort! Ó, Jánosom, nem tudom, mi lesz: de nem tudtam látni többé a ti kétségbeesett, eltorzult arcotokat, hebegő nyelveteket, kifordult szemeitek fehérjét, amint szembefordultok a Szörnyűség nyitott torkával. Hadd vesszek el; beleugrom e torokba, talán megfullad rajtam s ti megmenekültök. Ó, János, hinni akarok benne, hogy jól tettem – nem, nem szabad, hogy a te szép, szelíd orcádon is ott lássam a hideg verítéket egyszer s az összecsikorgó fogakat.

Emlékszel? Ott, a vacsorán bort töltöttem nektek és így szóltam: igyátok meg: a vérem. Ki akarom ontani – nem szabad, érted, nem szabad, hogy Ő úrrá legyen mirajtunk. És nem szabad ezen gondolkozni tovább – így akarom. Meghalok s ti hinni fogjátok, hogy élek, de én azt akarom, hogy mindenki éljen, csak én, egyesegyedül én legyek meghalva, helyettetek.

Hajnalodik. A pirkadat zöld sávot húzott az ég peremére. Jánosom, kedves, kedves Jánoskám, isten veled. Most már mintha könnyebb lenne: tudod, majd erősen összeszorítom a fogamat és behúnyom a szemem. Úgy-e, érted, most már nem lehet visszafordulni, nem birok, de mintha egy kicsit gyönge volna a testem… Ó, János… egyszer szerettem volna még ülni veletek a zöld hegyoldalban, a nyájas napfény alatt…

… De mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te akarod…

A LÉLEK ARCA.

Nem vagyok tagja semmiféle tudományos társaságnak és a kísérleti fizikában sem vagyok járatos, abban az értelemben, ahogy szakemberek elismerik a tudóst: az ő szemükben nem szakember az, akit a terminológia zavarba hozhat. Ez a pár sebes és kusza szó, melyben felfedezésemet lejegyzem, nem is szakembereknek szól, általában nem szól a közönséghez sem, – inkább magamnak, későbbi használatra, szeretném hamarjában megrögzíteni azokat az eredményeket, amiknek alig néhány órája hogy birtokában vagyok s amik annyira felizgatnak, hogy összefüggő és kimerítő képet e percben aligha tudnék adni felfedezésemről.

Röviden csak ennyit: magában véve egyszerű optikai kísérletről van szó, ami, éveken át folytatott kutatások után, ma végre sikerült nekem s bebizonyította, hogy feltevéseimben igazam volt. Hogy e sikernek milyen gyakorlati és elméleti jelentősége van, azt e pillanatban nem tudom felmérni; bizonyos, hogy rendkívűli és ismeretlen tünemények kategóriája nyílik meg e kísérlet nyomában, s hogy egy ártatlan frázissal alkalmazkodjam hangulatomhoz: az élet rejtélye mától kezdve egy árnyalattal világosabb lett.

A következőket kell előrebocsátanom:

Hosszú évek óta foglalkozom pszichofizikával, – nem deduktive és spekulativ alapon, hanem az intuiczió tolvajlámpása mellett – tapogatózva a sötétben, mindenütt, ahol érthetetlen és homályos tünetek zavarják a természettudományos módszerek összefüggő sorrendjét. Hiszek a tudományban; hiszem azt, hogy ami rejtély és homály nekünk, az csak gyenge szemünknek az s nem valóban, hogy egyszerű és felbonthatatlan törvények foglalnak egybe mindent. De éppen mert hiszek az emberi megismerés fejlődéstanában, nem hiszek és nem hihetek egyetlen tudományos módszerben és elméletben sem, mely a belső, titkos megismerés kúszó fénye után kullog, hogy üvegbe zárt lámpát csináljon belőle, mely ragyogóbban ég, mint amaz, de mozdulatlan és csak kis területet világít be. A módszer tengelyt ád a gondolatnak s munkát végeztet vele, mert forgatja maga körül, de az ilyen gondolat egy helyben forog s nem visz előre. Egyetlen módszert ismerek: nem hinni semmiben s nem foglalni törvénybe semmit, tudni azt, hogy agyunk, e tökéletlen gép, tökéletlent produkálhat csak, s azért az összefüggéseket nem önmagunkban keresni, hanem odakünt, a létben, mely alkotott.

Fiatal koromban erősen neuraszténiás voltam s gyakran láttam viziókat: este, ha kihúnyt a lámpa, egy fehér fej jelent meg a sarokban és növekedve közeledett felém; felordítottam sokszor és segítségért kiabáltam. Néha kezek nyúltak arcomhoz, aztán eltűntek. Oly rettenetes félelem töltött el ennek a fejnek csak az emlékére is, hogy néha nappal se mertem egyedül maradni a szobában; mindig ugyanaz a fej volt és egyre borzalmasabb volt gondolni rá.

Később, hogy fizikailag erősebb lettem, ez a vizió ritkult. De egyszer egy spiritiszta tudományokkal foglalkozó szakkönyvben szellemek lefotografált képét láttam: pillanatnyi magnéziumfényben kapta le őket – állítólag – valamelyik tag, de nekem hideg borzongás futott végig a hátamon: _ez volt_ az az arc, elfolyó, fehér körvonalakban, – hosszú, elmosódó vonások – s amint ez átvillant rajtam, egy pillanatra vizióm volt megint, de nem elmosódó és kísérteties: egy szobát láttam félhomályban, ahol behúnyt szemekkel sápadt leány ült és körülötte csudálkozó közönséges arcú emberek.

Ettől a perctől kezdve homályos ösztön élt bennem, hogy sokszor kicsúfolt és sokszor tagadott tünetek vannak szoros, fizikai összefüggésben rég felismert s megértett tünetekkel. Foglalkozni kezdtem a viziók elméleteivel, már amennyivel foglalkozhattam. Egy dologban megegyeztem velök: hogy a viziók _valóságos_ képek, nem álmodottak, – (vagy álmaink is valóságok? meglehet!) – hogy szemünk mélyén, a retina sárga foltján _valóságos_, fixirozott képe jelenik meg annak, amit látunk, s mint a mozifilm egymásra következő képeit a hosszú szalag, úgy rögzíti meg s teszi el valahová valami végtelenül finom szerkezet mindazt, amit valaha láttunk odakünt a nagyvilágban. S hogy néha megfordulhat a folyamat – a szemünkben elrejtett kép visszacsavarodik s az üres térbe veti ki mását – s akkor alakot és képet látunk az üresség fekete lapján: ez a vizió.

Hiszek az anyagban, melyből lettünk, s éreztem, hogy ez nem lehet másképen. S egy napon, hogy erről gondolkoztam, váratlanul s önként eszembe jutott annak a kísérletnek a lehetősége, amit ma éjszaka végrehajtottam. Ha ez így van, mondtam magamban, akkor bizonyos, hogy egész agyműködésünk ilyen alapon történik, a gondolkodás nem más tehát, mint rekonstrukció, képek visszaidézése s egybekapcsolása, képeké, melyek valaha agyunkba kerültek. S közel feküdt a gondolat: kell hogy e képek megjelenjenek a retina sárga foltján ahhoz, hogy tudjunk róluk, ahhoz, hogy eszünkbe jussanak, ahhoz, hogy felidéződjenek, – igen, a retina sárga foltja előtt képszalag fut el, régen felvett képek negativja, s ezt nevezzük gondolatnak és képzeletnek.

De hogy lehetne erről meggyőződni? Ha szemünkbe, vagy más szemébe nézünk: a szem azonnal tükörré lesz s nem ver vissza mást, mint aki belenézett. Miért? Mert mögötte sötétség van s a sötétség tükrözővé teszi az átlátszó felületet. Ha a vetítőgép lencséjébe néznél olyankor, mikor a lencse mögött nem ég a lámpa: nem látsz egyebet, a saját arcodat csak, jóllehet a lencse s lámpa között ott van a vetítendő kép. De ha a lencse s a kép mögött kigyúl a lámpa: e fény azonnal kivetíti a képet s az megjelenik a szembelévő falon. Szemünkbe is csak azt a képet látjuk, amit a szem a _valóságban_ lát, de van ott más kép is, a rekonstruált kép: maga a gondolat és képzelet, amit kivetítene magából, ha…

Oly egyszerű volt a következtetés. Ha közvetetlenül a szemlencse és a retina mögött kis lámpát lehetne gyújtani, mely _belülről_ átvilágítja a szemet: akkor ama _valóságos_ kép, amit önön gondolatunknak és képzeletünknek nevezünk, a látott képen keresztül kivetítődne a térbe, eltünne előlünk a világ s a szembelévő falon vagy ernyőn megjelenne nagyított képe annak, amit _gondolunk_…

Most már egyetlen pontra redukálódott a kísérlet: lehet-e belülről átvilágítani a szemet? Előszőr durva, anatómiai beavatkozással gondoltam megoldhatni a kérdést: kis villamoslámpát lehetne bevezetni, az orron keresztül, a szemgolyó mögé. Tanulmányoztam a terepet és kiderült, hogy ez lehetetlen.

A többit már néhány szóval elmondhatom. Hosszú évekig azt hittem, megoldhatatlan a kísérlet; néhány hónap előtt hallottam először a mezotórium ama mellékterményéről, mely a csontot is átvilágítja. Szereztem magamnak néhány grammot ebből a még névtelen elemből: két hónapig aztán egyebet se csináltam, mint hogy különböző beállításokkal kiszámítottam, mekkora intenzítás s milyen távolság kell ahhoz, hogy a koponya tulsó falára alkalmazott átvilágító fény a retina s a szemlencse közé rögzítse minden sugár gyújtópontját.

Ma éjszaka készültem el: műszeremet, a kis mezotóriumos sapkát feltettem a fejemre, – elsötésítettem a szobát.

Szemben velem, fehér kis vászonernyőn e pillanatban köralakú folt jelent meg: azonnal felismertem retinahártyám világossárga foltját, ezerszeres nagyításban. Ekkor izgalom fogott el: gyermekkorom jutott az eszembe, amikor homályosan éreztem, hogy valamikor új tüneményeket fedezek majd fel, új megismerések alapját. E pillanatban az ernyő kerek foltján egy kanyargó, erdei ösvény jelent meg, magas fenyőkkel köröskörül, az ösvényen egy szőke kis fiú közeledett, gondolkodva, tágranyitott kék szemekkel. Azonnal megismertem: ez én voltam, tíz éves koromban, az erdő pedig Mária-Besnyő közelében egy részlet, ahol akkor nyaraltunk.

És most váltakozni kezdtek a képek – erdők, mezők, hegyek, völgyek – szobákat láttam aztán és rég elfelejtett embereket.

Néhány perc alatt összeszedtem magam: _önmagamat_ akarom látni, így szóltam határozottan, valóságos lényemet, azt az elvont valamit, amit így nevezek: én.

És ekkor elhomályosult a sárga folt: a következő pillanatban elmosódó, fehér arc jelent meg közepén. Jéghideg borzongás futott végig a hátamon – _ez volt_ az az arc, a vizió, amitől rettegtem – és ez volt az az arc, amit ama könyvben láttam, ahol kísértetek képét fotografálták le egy spiritiszta ülésen.

Lekaptam fejemről a sapkát és villanyt gyújtottam. Néhány óra múlva magamhoz tértem s most itt ülök és sebesen, kuszán leírom, amit megtudtam. Még nem tudom, mit jelent felfedezésem s mit fog jelenteni valaha, s a tünemények mely kategóriája nyílt meg a tudomány előtt, ez még a jövő titka s elkövetkező kísérletek és elméletek hosszú soráé. De engedtessék meg nekem, hogy minden elmélkedésen s magyarázaton túl, a nagy munka előtt, érezzem azt az izgalmat, amit Volta érzett, mikor a sósavba mártott drót végén először rándult meg ismeretlen erőktől a levágott és élettelen békacomb.

NAPISTEN.

Kezdetben volt egy szürke fal, a szürke falon alul hosszú, sötét csík, aztán valami szilárd tárgy. A köd előtt valami puha dolog kóválygott és belül fájás, gonosz fájás, ez volt talán az ördög. A fájás következtében, ami belül volt, hangos zúgás származott, egy állandó és ritmikus hang, ez volt az első hang, ami a káoszból kivált, mint külön és körülhatárolt jelenség – eköré tömörült most a többi és forgott körülötte.

De a fájás egyre erősbödött és erősbödött a hang is és most már megkülönböztethető volt egymástól a két jelenség: a fájás és a hang ami származott belőle.

És a szürke falon jelent meg először az isten. Hosszú, sárga uszályának egyik csücske suhant végig a falon – abban a pillanatban eszméltem fel. Néhány percig elült a hang akkor – néhány pillanatig, kuszán és elmosódva, még emlékeztem az álom túlsó pontjára – láttam az elborult, őszi mezőt, a lankás hegyoldal alatt és egy pillanatra még, láttam magamat is, a hegyoldalban. Kissé ferdén álltam ott, gyökereim kiálltak a földből és lombkoronám előrehajolt. Ágaim csendben és boldogan zúgtak a szélben és én halkan és boldogan szörcsögve szívtam a a vizet a földből. Az isten sárga szakálla libegve mozgott leveleim között és csiklandozott. Előttem egy kis cserje ágaskodott, a cserjén valami röpdösött.

Igen, minderre emlékeztem abban a pillanatban, mikor a sárga csík először jelent meg a falon. És akkor még világosan tudtam, hogy én voltam a fa. Még arra is emlékeztem, hogy odajött valami állat és a kemény, duzzadt gyümölcsöt, ami megint csak én voltam, hirtelen leharapta a fáról. Aztán, nemsokára, valami borzasztó következett: az állat hörgött és toporzékolt és én ijedten, zakatolva ugráltam a belsejében; – akkor folyékony és vörös, sűrű voltam és csak néha láttam a sárga istent. Egy pillanatra megint megjelent előttem, de csak nagyon rövid ideig tartott ezúttal – valami sötét tárnába kerültem, ahol forgattak és gyömöszöltek, pácoltak, higítottak, alakítottak – végre egészen kicsi golyó lett belőlem és akkor megkapaszkodtam. Megkapaszkodtam és úgy éreztem, most egy ideig nyugodt lehetek megint, mint ott a hegyoldalban. A sárga isten is ott volt, de nem éreztem, hogy sárga, csak a melegét éreztem és én kiéhezve és elcsigázva, habzsolni kezdtem ezt a meleget. Most megint itt vagyok a hegyoldalban, gondoltam, hálistennek és lassan, óvatosan kinyújtottam megint a gyökereimet – lágy és meleg, sötét föld fogott körül – és szívni kezdtem ennek a földnek nedvét és melegét.

Aztán valami szobrász jött, aki megint mintázni kezdett. A lombkoronámat összegyömöszölte, a sok kis ágamból csinált négy vastag ágat, kettőt behajtott a törzsem felé – a gyökereimet is összecsavarta egy szívós, hajlékony gyökérré. Ez nagyon mulatságos volt. Közbe eszembejutottak egészen régi idők, mikor még egyebekkel próbálkoztam – mikor még a vizben is uszkáltam, víz alatt csuszkáltam, fák között bujkáltam és jól éreztem magam. Veszekedni kezdtem a melegistennel, hogy én megint úgy akarok. A melegisten nem akarta, de én makacskodtam: kis békaporonttyá lettem és erősködtem neki, hogy így majd jó lesz, én ezt már kipróbáltam. De erre kiderült, hogy nem tudtam jól lélegzeni, – a kopoltyúk kevés levegőt szívtak és majd megfultam. Na látod, – mondta a melegisten – és erre becsukta a kopoltyúkat és a törzsemben, belül, két kis hólyagot fútt. Igy mindjárt jobban éreztem magam. Aztán egyebeket is próbáltam, igen. Régi dolgok jutottak eszembe, madarak, fókák, macskák és párducok, – akikkel valamikor együtt futkostam – és megkísérlettem, hogy megint olyanná legyek. De sehogyse volt jó és végre abbahagytam az erőlködést és mindent rábíztam a melegistenre. És szívtam a nedveket és hosszú ideig aludtam – aztán minden összekuszálódott megint és hosszú ideig csönd volt és üresség.

És most eszméltem ezekre a dolgokra először és utoljára, most, mikor a sárga csík megjelent a falon. Akkor még, úgy rémlik, tudtam, miről van szó. A hang újra visszatért, most már világos volt előttem, hogy belőlem árad és hogy az a fa, ami a hegyoldalban állott, most itt van, a fal előtt, valami kerek, kemény földben fekszik – gyökere eltépve és elfonnyadva – ágai fehéren és puhán lengedeznek előtte, levéltelenül. A hegyoldal, az ismerős hegyoldal most egy fehér fal és a sárga isten uszálya ezen a falon síklik most végig, úgy mint máskor a hegyoldalon. És hogy a fa ugyancsak én vagyok most – és ekkor eszméltem a fájásra, ami belül, a törzsemben motoszkált. Ez a fájás onnan volt, úgy látszik, hogy gyökeremet eltépték és én nem tudtam, mint rendesen, belekapaszkodni a földbe, hogy felszívjam belőle a vizet. Innen volt a fájás és a rezgés, ami a torkomat rezgette, a hang.

Mikor a sárga csík megjelent a falon, feléje fordultam és ekkor ráeszméltem arra is, hogy az ágaimat mostan mozgatni tudom, akkor is, mikor a Szél nem fujja. A két puha, fehér ág ott lengedezett előttem és utánakapott a sárga isten uszályának. Mit kapkodtok, kérdeztem az ágaimtól, magatoktól, mikor nem is fuj a szél? De ők már nem feleltek nekem, mint rendesen. Mi ez, kérdeztem azután a sárga istentől, – mi ez, hogy a gyökereimet kitépték… és hová vitték el a gyökereimet, mi ez, mi ez, mi ez?… és a sárga isten felelt is valamit, de olyan messziről és sebesen és kuszáltan, hogy most nem értettem. Egyre távolodott a beszéd, még láttam, hogy integet nekem a sárga isten, de már nem értettem a beszédjét és amikor jobban oda akartam figyelni, rájöttem, hogy nem is beszéd az, hanem csak fény.

Most aztán igen rossz volt minden, az ágaim se beszéltek, a sárga isten se beszélt, a hegyoldal se beszélt, alattam se beszéltek, fölöttem se, mint ahogy megszoktam – bután és szótlanul néztek engem és nem értettek egy szót se a tárgyak. Már azt hittem, hogy vége lesz mindennek, amikor egy fehér, hosszúkás valami hajolt felém – ó, hiszen ez a jó, puha föld, gondoltam belül boldogan… és belekapaszkodtam és szívtam. Csakugyan, édes volt és éreztem, hogy árad szét ágaimban és lombkoronámban.

Még beszéltem is hozzá, a jó, puha földhöz – milyen rég nem láttalak, mondtam neki, milyen jó puha vagy és édes, úgy-e, most már nem szakadunk el soha többé – és akkor éreztem is, hogy felel valamit, de ijedten tapasztaltam, hogy már nem értem, amit felel – két ágammal belekapaszkodtam – és amit felelt, valami zúgás volt csak, értelmetlen, zagyva hangzavar akkor… később értettem csak meg, mit jelentett és mit szólt akkor anyám:

– Hallod-e, mit gügyög ez a csöppség? Gyü… gyü… azt mondja… hát ezt ki érti?…

Csakugyan, mire én az ő szavait megértettem, már én se tudtam volna megmondani neki, mit akartam akkor. És aztán mindent elfelejtettem.

A RÉGI VÁROS.