II.

Azután kimondhatatlan sok idő következik. Sok idő, mialatt velem alig történt valami, annál több bennem: szívemben és agyamban. Én egy kicsit nagyobb lettem, bajuszom is nőtt – két vagy három év alatt, két vagy három centiméter – és tizenöt év kellett hozzá, míg kék szemem egy árnyalattal sötétebb lett. Míg belül, a sötétben, szívem világokat és századokat átérzett – kívűl az arcom halványabb lett egy kicsit és két vékony barázda gyűrődött orrom és szájam körül: ez volt az egész, ami kifelé változott. Türelmetlenűl vártam, hogy mi lesz s mi az, amiért ennyit, ennyit várni kellett.

Egy délután aztán találkoztam egy asszonnyal: nehányan még emlékeznek rá, hiszen sok-sok éven át, nekem úgy rémlett, egy örökkévalóságon keresztül, ketten voltunk azután, az emberek között. Délután kettőkor találkoztunk és este hétig voltunk együtt. Fiatalember voltam, gondoltam, meghódítom. Beszélni kezdtem neki és ő áhítatosan figyelt: igen szép nő volt és jó illatokban bővelkedő. Megfogtuk egymás kezét és szorongattuk. Másnapra találkozót adtunk egymásnak: de ő nem jött el, valami zavar volt. Akkor boszankodtam és sokat törődtem az esettel: nagyon vágytam erre az asszonyra. Megint találkoztunk és én már félig bolond voltam a vágytól – megint elszakadtunk és most úgy volt, nem is találkozhatunk többé.

Aznap – őszi délután volt – megértettem, hogy én egész életemben erre az egy asszonyra fogok csak vágyni és más asszony nekem semmit se jelent – s hogy amit vártam és sejtettem és reméltem, éppen ez az asszony volt, kit íme, nem kaphattam meg. Hogy ezt megértettem, végtelen, boldog nyugalom fogott el: elhatároztam, hogy meghalok, s hogy boldogan és elégedetten halok meg, mert szerettem. A folyópartra mentem ki, ott ültem és sírtam. Kezem a fűbe markolt és azt gondoltam, hogy oly síma és édes, mint az ő haja. A folyó vize a hangjához hasonlított, olyan lágy és dáruzsoló volt – és az égbolt selyemtapintású volt, mint az ő bőre. Egy óra mulva lassan válamra nehezedett egy kéz: ő volt az. Félig fordultam csak meg, tovább sírtam és ő leült mellém. Ott ültünk órákig és tudtuk, hogy nem válhatunk el többé Mikor aztán magamra maradtam, csendes és békés volt az este – nevettem, megmosakodtam a folyó vizében. Beszélgettem a fákkal és a fák oly kecsesen nyújtogatták felém ágaikat, mint mikor asszonyok csókra nyújtják a kezüket. A szél finom, kék fátyol volt, ami a kezemre és lábamra hengergőzik.

És akkor másodszor láttam meg életemben a napot: két hegy között lefelé kúszott az égen – ragyogó volt, meleg és vonagló, mint a fehér csipkék és rózsaszínű szattyánbőrök kettős takarója mögött egy asszony édes és meleg szíve.