I.

Reggel erősen sütött a nap és Balogh Lajos fintorogva, mérgesen pislogott, mikor leért az uccára. Nagyon élesnek találta a napfényt, a gyomra is émelygett a sonkacsülöktől, amit reggelenkint evett. Kabátját, ezt a furcsa kabátot, begombolta elől; körülményesen felhajtotta a nadrágját. Minden ruhadarab egészen korrekt és elegáns volt Balogh Lajoson: hangsúlyozottan divatszerű, alkalmazkodó. A szabó, mikor mértéket vett, élénken és gyakorlott hangon diktálta segédjének a számokat: sacco-öltönyről és zsakettről beszélt, élénken vitatkozott róla, hogy egysoros vagy kétsoros legyen és egyéb ilyen részletekről. Mikor a derékhosszúságot diktálta, olyan udvarias és természetes volt a hangja, mintha soha életében olyan háthosszúságot nem látott volna, ami legalább negyven centiméterrel hosszabb ne lenne a mellhosszúságnál; gyakorlott és minden meglepetéstől vagy csodálkozástól ment szavai úgy körülírták az esetet, hogy az ember azt hihette: a legújabb párisi divat a felsőkabátot hátban egészen bőnek és lötyögősnek írja elő és nadrágban az idén kizárólag hetvencentiméteres hosszúságút hordanak. És csinált Balogh Lajosnak szabályos saccót és őszikabátot: a gomblyukak legújabb divat szerint, horgosan körülvarrva, az ujjak elől bővülnek, a gallér erősen kihajtott, a mellény gallértalan. Oldalzsebet is csinált, saccóban az idén megint divat, és hátul, a kabáton akasztó volt, alatta selyemszalag, mintahogy egy rendes, divatos sacco-öltönynél már illik. Minden megvolt a ruhán, rávarrva, ráragasztva, beillesztve: és az, hogy az egész kabát, mikor az ember kézbe vette, valami értelmetlen, formátlan, képtelen rongydarab volt, mert nem volt kabátalakja: az a körülmény e kínosan korrekt és tökéletes részletek mellett valami olyan dologgá lett, amiről nem lehet beszélni, mert nem tartozott a tárgyhoz: a tárgy pedig az, hogy ez a kabát tényleg a legújabb divat szerint készült. Balogh Lajos ehhez a ruhához kifogástalan fehérneműt és gyémántos garniturát hordott; hozzászokott, hogy az emberek dícsérjék a gombjait és a nyakkendőjét. Az emberek valóban dícsérték a nyakkendőjét és volt olyan, aki megkérdezte, ki a szabója. Balogh Lajos lassankint hozzászokott, hogy ő elegáns ember.

Ahhoz is hozzászokott, hogy vele mindenki végletekig udvarias és előzékeny. Az uccán megálltak az ismerősei, kezeltek vele és szinte túlzottan érdekelte őket minden, amiről beszélt. Ha valami vitába beleszólt: a kávéházi asztalnál, udvariasan elhallgatott mindenki és végighallgatták. Mindenki kedves és jó volt hozzá: eléje tették a gyufatartót, rásegítették a kabátot. A viccein hangosan nevettek. Mindehhez hozzászokott, de valami kényelmetlen és fanyar íz maradt benne e jelekből, öntudatlanul: maga se tudta, mi az. Egy időben nőkkel kezdett foglalkozni: az, ami hozzájuk vitte, kezdetben csak valami bárgyú, remegő és tompa ösztön volt; ismeretlen hatalmú, elérhetetlen és nagyszerű istenség felé emelkedő állati imádat. De meglepetve tapasztalta, hogy az istenség, legalább látszólag, nem is elérhetetlen: a nők mosolyogva néztek rá, épp olyan kedvesen és udvariasan beszéltek vele, mint a férfiak. Sőt megtörtént, hogy vele szívesebben beszéltek, mint szép, sudár férfiakkal: pedig nem volt még csak jó causeur se. Ehhez is hozzászokott hát és cinikusan viccelődve és fölényesen beszélt a nőkkel, mint az éjjeli mulatóhelyek habitüéi. De ebből is valami keserű íz maradt vissza, amiről nem tudott számot adni magának, de ami keserűvé, aztán hetykévé tette és érthetetlen módon gyanakodóvá. Hangosan és kihívóan beszélt, belevágott más emberek szavába, nem tűrt ellentmondást: a vitákat két szóval elintézte és elutasítóan hozzátette: passz. Lármázott a pincérekkel, mindenből közkérdést csinált és fenyegetően szembehelyezkedett mások véleményével. Egyszer a színházban valaki lehajolt a kalapjáért és meglökte: ekkor elvörösödött, felugrott és rikácsolva, gorombán rákiabált a hatalmas termetű, szőke úrra, hogy miért nem vigyáz. A szőke úr zavartan mosolygott, bocsánatot kért, emelgette a kalapját. Balogh Lajos még vörösebb lett és a torkára gyűlt a tajték: még gorombábbat akart mondani, de nem lehetett. Rettenetesen gyűlölte azt az embert: szerette volna megfojtani, kikarmolni a szemét.