II.

A fiatal orvos lassan felment az első emeletre, ahol a külön bonctermek vannak. Kinyitotta az ajtót: a piskótaalakú boncasztalt szép tisztán, már a szoba közepére gurították. Nyugodtan tett-vett, mint az alvajáró. Mintha idegen ember beszélne, úgy hallotta a saját hangját, mikor leszólt a szolgának:

– Azt a fiatal leányt hozzák fel először, János.

Ketten behozták és óvatosan ráemelték az asztalra. Barna haját lelógatták az asztal végén.

– Most menjenek ki.

Bezárta az ajtót, lehúzta a keztyűt és még egyszer, gondosan megmosta a kezét. A lancettákat, fogókat odakészítette az asztal mellé. Az ablakon erősen sütött be a nap: odament és leeresztette a redőnyt. Lassan felhúzta megint a keztyűket. Most habozott egy percig. Aztán két lépést tett az asztal felé, előrenyújtott nyakkal, mint egy kiváncsi, ijedt kis fiú, aki életében először lát hullát.

Végre kinyújtott karral, gyengéden, megsimogatta a leány homlokát. A szemek szépen be voltak csukva. A szál összeszorítva.

– Margit – mondta, hogy élvezze azt a borzasztó csendet, ami e szó után következett.

Aztán gonoszul, kegyetlenül elmosolyodott: elővette zsebtükrét és úgy, ezzel a gonosz, dühös nevetéssel az arcán, nézte magát sokáig.

– Hát most mit csináljak veled? – mondta aztán hangosan. – Megcsaltál.

Sziszegett a dühtől, amely csaknem megfojtotta.

– Hm. Úgy. Igen. Hát nem várhatott, nagysád, délutánig. Inkább a halált… Az az ostoba fickó… hm, persze. Hogy egy percre az esküvőjén… az megérte kegyednek. Az én három évem, az én vágyakozásom… az meg annyit se ért meg, hogy délutánig… csak éppen délutánig…

Először a szívnél szúrt be. Lassan vágta fel a mellkast, a fogóval szétfeszitette a bordákat. Az izmok sikosan váltak el egymástól.

– Látod? A szép melled… te elbizakodott, te ostoba… látod? ide nézz!… Ilyen belül… Ezt sajnáltad tőlem… Nézd… a szép fehér nyakad… mert kiváncsi voltál rá… nézd…

Végighasította a nyakat.

– Nézd, te gyáva… te ostoba, ostoba asszony…

Kalapáccsal bontotta fel a koponyát. Gummikeztyűs kezével belenyúlt a rengő velőbe.

Nézd… nézd… ez az _igazi_ meztelenséged… nem az a másik… az a hazug… amire vágytam… A halállal akartál fölénybe kerülni… fölöttem, aki ismerem az ostoba, értéktelen halált… és akit az élet egyszerű misztikuma tudott csak elbűvölni… az életé, amit nem ismertem… az élet rejtelmes, örök titka… Te ostoba asszony… A halálban akartad nekem adni magad… de nem kellesz… undorom tőled… elmult a varázs… kiábrándultam…

És dühében sírt, és a könnyei belefolytak az asszony nyitott, meztelen és rút szívébe.

ÁRNYÉK.

Valami lakatosműhely lehetett, ahogy homályosan emlékszem: de énnekem ez nem volt akkor fontos. Hanem nagyon sokat ültem a kis dobogós-ablakba és az ablak fölött, drótszálon, lebegett egy nagy, arany kulcs, – úgy látszik, a lakatosműhely cégtáblája volt. Már mostan nem merném egész bizonyossággal állitani, hogy tiszta színaranyból való kulcs volt: akkor szentül hittem és Szidi néni, aki az ablakban ülve meseszóval tartott, rámhagyta. Sőt, hogy őszinte legyek, tovább ment ennél (isten bocsássa meg, nyilván örült, hogy jó mese-témát adtam neki, úgy is nagyon kifogyott már), és beszélni is kezdett az Aranykulcsról.

– És az Aranykulcscsal ki lehet nyitni az Aranyország aranykapuját? – kérdeztem meghökkenve Szidi néni csodálatos egyértelműséggel rámhagyta azt is, mire én tágra meresztettem a szemeimet és csodálkoztam, mintha Szidi néni mondta volna ezt nekem és nem én ő neki.

– És ott minden aranyból van? – kérdeztem ijedten.

Szidi néni ezt is rámhagyta, és én hüledezve csóváltam a fejemet, hogy ilyesmi hogy lehet és gondoltam aranyból embereket és asztalokat és házakat, átlátszó aranyból aranykocsikat, aranylovakkal – és meg voltam győződve róla, hogy mindezt Szidi nénitől tudtam meg.

Ez volt az egyik dolog, a másik pedig, hogy mikor este elfújták a lámpát és a mécsest feltették a szekrény sarkára, mindig ugyanarra a helyre, – hogy akkor a szembelévő falon, pontosan mindig ugyanazon a helyen, megjelent Szidi néni, profilban, hegyes állal és hegyes orral, továbbá a fal sarkában, már félig a menyezeten, egy szakállas, görbeorru gavallér, akit később Mukinak neveztem el, majd egy másik, kecskeszakállú férfi, szintén profilban, a kályha fölött, a Spitz úr, akiben volt valami hetyke és mindig hátat fordított Szidi néninek, innen nyerte nevét. Azt hiszem, egyszerűen úgy a dolog, hogy a szekrény, a spanyolfal és a nagy ónix-váza körvonala árnyékká folyt össze minden este, a mécses mögött, ilyen profilokká, a falakon. Mindegy, Szidi nénire rögtön ráismertem; hogy Mukit Mukinak hivják, az meg nyilvánvaló, az rá volt írva az arcára, azon nem kellett gondolkodni, nemkülönben Spitz úr is egész beállításával, nyakának tartásával, méltán rászolgált erre a névre, különben kalapja is volt.

Szóval: Spitz úr, Muki és Szidi néni minden este ott voltak a falon, mihelyt a mécses felkerült a szekrény sarkába. Spitz úr néha egy pillanattal később jelent meg, de ez csak azért történt, hogy Szidi nénit bosszantsa. Nyiltan és bevallottan Spitz úr udvarias volt Szidi nénihez, értelmesen nézett rá, mintha nagyon érdekelné az, amit Szidi néni beszél. De az ember azért érezte, hogy ebben az udvariasságban valami rejtett gúny van, hogy gúnyból hajol meg olyan mélyen Szidi néni előtt és ha meghajolt, belenevetett a kis kecskeszakállába. Sőt Szidi néni is tudta ezt és eleget mérgelődött magában, de nem tehetett semmit, mert, mondom, nyilt gorombaságon Spitz urat nem lehetett rajtakapni részint, részint pedig közvetlenül nem beszéltek egymással, csak Mukin keresztül. Muki, aki, azt hiszem, egy kicsit gyomorbajos ember volt, siránkozva csóválta a fejét a Szidi néni rémes történetein és bárgyúságában nem vette észre, hogy Szidi néninek azért görbül le az álla és szorul össze a foga olyan dühösen, mert Spitz úr hetyke mosolya ingerli, és nem azokon a rémes történeteken izgul fel, hiszen ilyent ő százat is el tudott mondani egy nap, anélkül, hogy odafigyelt volna.

Közvetlenül és szavakkal először azon az éjszakán beszéltem velük, amikor az Aranykulcs került szóba. Ez körülbelül egy órával azután történt, hogy megjelentek a falon Szidi néni, Muki és Spitz úr. Most már nem emlékszem, én hoztam-e szóba, vagy Szidi néni. Azt hiszem Szidi néni, mert Spitz úr már akkor nagyon kétértelműen mosolygott.

– Az aranykulcs, – mondta Szidi néni meglepően folyékony előadásban – az aranykulcs igenis ott lóg a fejünk felett és nézetem szerint pontosan beleillik az aranyországi aranykapuba. Vannak, akik ebben kételkednek, de ezek, nézetem szerint, olyan kalapos fiatalemberek, akik nyilván azért hordanak kalapot, hogy az ember azt higyje, végig fej van a magas kalapban: holott semmi sincs benne, csak az a cinikus mosolygás.

Resteltem a dolgot és csittitani próbáltam Szidi nénit. Muki síránkozva csóválta a profilját és egyre azt hajtogatta: »ugyan, ugyan, Szidi néni«. Mondtam, hogy hiszen nagyon egyszerű a dolog, meg kell próbálni. Szidi néni élénken helyeselt. Spitz pedig kétértelmüen jegyezte meg:

– Kérem, kérem, úgy-e, ha a nagyságos asszony mondja, meg lehet próbálni. Nem mondom, hogy nem lehet megpróbálni. Parancsoljon velünk.

Mindezt Mukinak mondta Spitz úr, mert egymással nem beszélgettek.

– Talán lemennénk az utcára… – vetettem fel bátortalanul.

Ebben megállapodtunk és felkészűltünk mind a négyen. Udvariasan előre akartam bocsátani őket, de mondták, hogy csak menjek előre. Egy kicsit feszélyezett érzés volt, velük tartani: mert csak egymás mögött tudtak haladni, egymás mellett nem és ha az egyik elhaladt a másik mellett, akkor vagy az egyik, vagy a másik eltűnt, belefolyt a másikba és a másik oldalon megint előkerült. Bakot is lőttem ügyetlenségemben: arra kértem Mukit, forduljon arccal felém, hogy láthassam, mire zavartan és kicsit sértődötten megmagyarázta, hogy nem fordulhat arccal előre, mert akkor egy sötét folt lesz az arcából, – csak profilban tudnak élni mindnyájan.

A lépcsőn is zavarba jöttem, udvariasan mutattam a lépcsőre, hogy tessék, tessék, – de ők álltak a falon és végre lejöttek, mellettem, a lépcső árnyékán, egymás mögött. Elől Muki ment és mutatta az utat, utána Szidi néni, láthatóan mérgelődve, hogy Muki legutolsónak jön és nyilván gúnyosan mosolyog. Muki egy zsebkendő árnyékát szedte ki a zsebéből és megtörölt egy árnyék-szemüveget.

Az Aranykulcs azonban nem volt a helyén és Szidi néni láthatóan meghökkent. Egy pillanatra úgy nézett Spitz úrra, mintha az lopta volna el.

– Nyilván odakint lesz a Városliget Árnyékában – mondta Szidi néni és erre mindnyájunknak eszébe jutott, hogy valószinűleg ott van.

Sietve haladtunk végig egy utca világos-fekete árnyékán, a szembe lévő házak árnyéka mentén. Siető árnyékok jöttek szembe, mind profilba, egy vonallal megrajzolt, siető alakban, feketén. Egyik-másik köszönt is Szidi néninek, sőt Spitz úr meg is állt diskurálni egyik barátjával, a bajuszuk mozgott a falon és a két kéz összefolyt.

Minden rendben ment, eleinte kicsit furcsa volt, hogy a szembe jövők nem kerültek ki bennünket, hanem egyszerűen keresztülmentek rajtunk és mi is keresztülmentünk rajtuk, de ehhez is hamar hozzászoktam, rájöttem, hogy nem is érzem, mikor keresztülmegyünk egymáson, nem hogy fájna.

Nem mertem szólni, hogy fáradt vagyok, de Szidi néninek eszébe jutott, hogy villamosra kellene ülni. Jött is a falon, szembe, egy villamos, szép, tiszta, árnyékos. A kalauz csengetett és megállt, nem a lépcsőn mentünk fel, hanem egyszerűen keresztülmentünk a villamos elején és beültünk profilba fordulva, az ablakok mellé. A villamos megindult, végigszaladt a falon, keresztülszaladt egy csomó emberen, akik abban a percben eltűntek, de nyugodtan és vígan folytatták útjukat, mikor a villamos leszállt róluk. Az utca-lámpákon is csak úgy keresztül mentünk, – a körúton nagy bonyodalom támadt, össze-vissza futkosott, keresztül-kasul, mindenki – egy nagy, fekete gombolyag lett az egészből, ami lassan oldódzott fel, úgy, hogy megint kiváltunk, a villamossal együtt. Spitz úr a zsebébe nyúlt, fekete gyufát szedett elő, fekete cigarettát tett a szájába, meggyújtotta a gyufát, amiből fekete láng csapott fel, rágyújtott és finom, csipkéhez hasonló fekete füstfelhő szállingózott. Szidi néni prüszkölni kezdett és éles megjegyzéseket tett, rosszmodorú fiatalemberekről. Spitz úgy tett, mintha nem venné magára.

Aztán leszálltunk a villamosról és véget értek a házfalak is: kint voltunk a mezőn. Én tovább akartam menni, de megint zavarba jöttem, Spitz úr, Szidi néni és Muki megálltak és azt mondták, hogy így nem mehetünk tovább, állva, hanem feküdjünk le hosszába, a mezőre, úgy könnyebben megy. Kicsit furcsállottam, de nem mertem szólni, lefeküdtem melléjük. Abban a pillanatban Szidi néni, Muki és Spitz úr három méter hosszúra nőttek meg, és egész vékonyak lettek. Nagyon megsajnáltam, főleg Mukit, aki így hosszan és vékonyan oly siralmas és szomorú volt, részvétemet fejeztem ki és aggódva kérdeztem, hogy talán beteg. Síránkozva felelt, hogy este felé, mikor a nap leszáll, mindnyájan így meg szoktak nyúlni és ilyen soványak lesznek, de nem baj, reggelre meghíznak megint, jobban, mint íllenék, délben, mikor ebédre kerül a sor, olyan köpcösek és kövérek, hogy az már szinte kellemetlen, – de hát mit tegyen az ember árnyéka?

Egy fekete hegyoldalban mentünk fölfelé és most minden oly szép és légies volt; hosszú-hosszú jegenyefák közt jártunk, regényes bokrokon keresztül. Nekem megfájdúlt a szívem, úgy tűnt, hogy már ezer és ezer mérföldet suhantunk így, egyik hegyre föl, másik völgybe le s még mindig nincs kezemben az Aranykulcs, amivel Aranyország aranykapuját kinyithatnám. Oly könnyű volt suhanni és mégis oly borzongató felhők habkönnyű árnyéka libegett keresztül a testünkön és percekre mintha köddé váltunk volna mindannyian.

És ekkor egy száz méter hosszú jegenyefa tetején megláttam az Aranykulcsot; az ám, ott függött egy ágon és úgy ragyogott, mint a lebukó nap. Szidi néni nagyot ugrott örömében és sorba ölelgetett mind a hármunkat.

– Na látja – mondta diadalmasan Spitz úrnak.

– Jó, majd meglátjuk – mondta Spitz úr és kétértelmüen mosolygott.

Kicsit magasnak találtam a jegenyét, de Szidi néni biztatott, hogy csak nyúljak bátran utáni. S valóban, kinyújtóztam s elértem a száz méter magas jegenye legfelsőbb ágát, és kezembe vettem az Aranykulcsot. Kezembe vettem a ragyogó Aranykulcsot és majdnem felkiáltottam örömömben. De ekkor Spitz úr élesen és gúnyosan elnevette magát és én görcsösen összeszorítottam a markom, hogy ki ne ejtsem a kulcsot, ám úgy volt, mintha az üres levegőt markoltam volna. Íjedten nyitottam ki a tenyerem, hogy ott van-e a kulcs és ott feküdt a tenyeremben, laposan és feketén. Ott feküdt, egy pillanatig csak, aztán kiugrott a tenyeremből s felugrott a falra, és mikor körülnéztem, a szobámba voltam, és a nap erősen sütött az ablakon keresztül, és a szembelévő falon, jobbra az ágyamtól, élesen és feketén ott feküdt az Aranykulcs árnyéka, az Aranykulcs, a lakatosműhely cégtáblája ott fityegett az ablakunk előtt és az árnyékát bedobta a falra.

VIASZFIGURÁK.

Egy borús, kedvetlen vasárnap délután magamra maradva, idegenek között, magamhoz is idegenül és hitetlenül, a panoptikum előtt ácsorogtam és a rikító, durva plakátokat bámultam csüggedten: – milyen durvák és bántóak – és az a vonakodó bús kiváncsiság fogott el, ami néha, kétségbeesett percekben kívánatossá teszi, hogy megfeledkezzünk arról, amit szeretünk: gondolatainkról és érzésünkről s menjünk lefelé, piszkos és rossz szagú lépcsőkön, nyissuk külvárosi söntések ajtaját, – üljünk le részeg, danoló bakák közé; zsebünkben operai szabadjeggyel Siegfriedhez, menjünk be a bolhaszínházba és nézzük végig az előadást; zsebünkben D’Annunzió legújabb regényével, vegyünk ötér planétát és olvassuk el figyelmesen, – álldogáljunk hosszan és tompán tolakodó tolongások közepén, ahol elgázoltak valami munkást – és félig ájult, szorongó öntudattal, bámészan hallgassunk, hosszan és figyelmesen holmi kikiáltót egy látványos bódé előtt.

Így voltam és megváltottam a jegyet a panoptikumba és mentem föl a cifra lépcsőn és álldogáltam a királyok viaszszobra előtt és csodálkoztam, mily mozdulatlanok, igazi ruhájokban, igazi szakállal és hajjal. Hét óra volt, már akkor féltem – pedig az első emelet csupa idillt és boldogságot ábrázol: tündérek táncolnak az üveg mögött és bölcsők fölé mosolygó anyák hajolnak. Legföljebb holmi tréfás helyzet. Egy leányka kiöntötte a levest a háziasszony kötényére és a leves most végigfolyik a padlón… igazi tányérból… Végig megyek a termen és azon töprengek, miféle titkos emlék, micsoda régi, ismeretlen félelem az, ami mindig elkomorit és elcsüggeszt, ha viaszfigurákat látok. A terem végén szűk kis ajtó felfelé kanyargó csigalépcsőre nyílik – fölírás: _Borzalomkamara_ – _csak erős idegzetüeknek_. Ezt éppen zárni akarják, odafönt senki sincs már.

Összeborzongok, aztán magamhoz térve nevetni kezdek. Mi ez? Ez otromba, paraszti ijesztgetés hatni tud rám, a kulturemberre, aki figyelmesen s fegyelmezetten néztem végig híres sebészek legképtelenebb műtéteit – elegáns köpenyben hullák tüdejét metélgettem s keztyűmet huzogatva, vizsgáltam a cédulát, amit meztelen öngyilkosok lábára kötöznek, lent, a Szvetenay-utcai tetemnéző pincéjében. Ostobaság. Várjon, mondom a szolgának és pénzt adok át – én még fölmegyek, majd jőjjön vissza – és fölmegyek a homályos csigalépcsőn és derengő, félig égő lámpafényben végigjárom a kongó, elhagyott szobákat és benézek a zugokba és egyedül nézelődöm, habozok. A lépcsőn már meghökkenve riadtam össze – fejem felett akasztott ember lógott, sötét boltozatból. Micsoda bornirt ötlet – mondom idegesen és tovább megyek – de milyen pállott, nehéz szag van itt. Egy pinceablak rácsa, félig lecsukva, a rács hegyes vasléce keresztülment a tüdején egy tolvajnak, aki éppen mászik kifelé a pincéből. Jó, nagyon naturalisztikus – hát aztán? Na, a levágott fejű ember. Egy szétdarabolt munkás, úgy, amint a villámos keresztülment rajta. Lépcső, sötétebb alagút. Ugyan, gyerünk csak. Egy halálsárga anya, amint a gyermekét vagdalja. Két gyilkos fojtogat sötét szobában egy embert, a másik hálóingben lóg ki az ágyból, kettévert feje a földre lóg, lába a vasba akadt. Az inkvizició kínjai… Egy meggyilkolt, tizennégy éves fiú, a fél feje hiányzik… Hát az ott mi?… Valami homályos lyuk… habozok… fölebb hajolok és belenézek… Korhadt földbe ásott koporsó, egyik deszkája csikorogva emelkedik… hamuszürke, halálratorzult hullaarc furakodik a vízbe és tátott szája, véres üvegszemei hápognak a levegő felé… egy álhalott, akit eltemettek és most véres körmeit beleássa a deszkába…

Mi az? csak nem zárták be az ajtót odalent? Hová ment az az ostoba ember?… Végre itt hálni, azt mégse akarok… Fázom is, a kezem hideg… kicsit sebesebben sietek a kijárat felé… no, merre van?… És miért nincs itt rendes világítás… Megriadok: Egy tükörben saját arcomat pillantom meg… viasz a viaszok között… milyen riadt, fakó és gyűlöletes most az az arc… Egy hosszú, véres vágást képzelek rá, a sűrű, lucskos folyadék kettészelt homlokomból fehér ingemre szivárog. És most egyszerre kényelmetlenül, borzongva érzem, hogy ez lehetséges.

Miért fájnak úgy ezek a komisz, durva viaszok és mit jelent az egész lidércnyomás? Igen, láttam hullákat és sebeket a valóságban s emberi testem törékeny nyomorúságát azokon keresztül éreztem százszor és megsirattam. De itt viaszból, ravasz mesterkedéssel és kegyetlen műgonddal rekonstruálták vissza mindazt, amit gyorsan el szoktunk rejteni, betakarni földdel, mert nem alkalmas arra, hogy kellemes képzeteket reveláljon. Megcsinálták viaszból és festékből a nyilt, tátongó sebeket, amelyek nem gyógyulhatnak be s nem is porladhatnak el – maradnak, állnak egy helyben s hirdetik szájasan, durván, mint a mosogatólészagú cseléd a maga igazát: íme, ilyenek vagyunk. És ki meri mondani, hogy ez nem művészet? Minden művészet legfőbb jellegét: megfogni a percet, a mozdulatot, mely különben elmulna: – ez a »műfaj« is szépen kifejezi. Aki csinálta a viaszkot, becsületes és ambiciózus megfigyelőmunkát végzett és híven akarta visszaadni a valóságot.

De kinek szól ez a rettenetes, lelketlen művészet? – azaz, ami visszariaszt. Kinek gyönyörűsége, kiben kelt jó étvágyat és megelégedést, kinek érdeke és vigasztalása és létjogáról kit győz meg az a »műfaj«, mely bebizonyítja, hogy lucskos húscafatokból vagyunk összerakva, s az ember egy bűzös és szennyes folyadékokkal telt, fájdalmas zsák, mely undorító halommá bomlik össze, ha valahol fölmetéljük… Kinek okoz örömet, kifordítani ezt a zsákot s mulatni azon, hogy ő ilyen s ezzel elismerni, hogy semmi több?

Megfordulok. A lécen, sorba rakva, durva, sárga fejek: agyonvert emberek feje, mindegyik alatt név. Jó ismerőseim, egyenkint és összesen, – ezek a Borzalom-kamra színészei és egyben közönsége is. A napihírek és rendőri hírek hősei ezek és az _Életúntak_ rovat állandó, napi munkatársai: – ezek a kispolgárok, akiket elgázol a villámos, akik forró lúgba esnek, akiket harminc forintért késsel és baltával lerablógyilkolnak – mindennap, újra és újra, pontosan jelentkeznek, a maguk véres orcáival, ezek azok, akik hétköznappá teszik a tragikumot és sablonná a borzalmat, – igen, ezek az _Apa rémtette-emberek_ és a _Borzalmas öngyilkosság-emberek_ és a _Rémes rablógyilkosság a Tőr-utcában-emberek_ és a _Cseléd rémtette_ és a _Fölakasztott csecsemő-emberek_, akik úgy hozzátartoznak napi olvasmányainkhoz, mint az Időjárás és a Jelenvoltak Névsora. Ők feküsznek itt, összevagdalva és rémes arcokkal és ők járnak ide, hogy kiváncsian és borzongva nézzék, mi lesz belőlük, mennyire vihetik, ha egy kis szerencséjük van. Impresszionisták, futuristák, naturalisták s ti mind, új irodalmi irányok hívei, jertek ide, hiszen ő a ti emberetek, a kispolgár, hát nem ölelitek meg? Hiszen ő vallja és hirdeti, amit ti harsogtok, hogy egyedül a testkultusz az, ami érdekelhet, s hogy csak az élet, a nagy Élet lehet anyaga a művészi becsvágynak, úgy, amint van, minden szamár, öreg filozófus nélkül, a maga nagyszerűségében és rondaságában. Miért nem látlak itt, Wilde Oszkár? Hiszen a te Dorian Grey-ed hirdeti, hogy csak a testtel érdemes foglalkozni, a lélek nyomorékok agyréme csak, s a Gondolat-tól és Eszmé-től sárga lesz az emberek orra.

Itt fekszik Dorian Grey, akit sikerült sterilizálni minden gondolattól, hát elég jól nézett ki, míg aztán egy kocsirúd véletlenül föl nem öklelte, mely alkalomból kiderült, hogy beleit mégsem szépítette meg eléggé ez a káros gondolatoktól és érzelmektől való tartózkodás. Most ő a kispolgár kedveltje és a kispolgár, akit úgy megvetettél, az áll melléd, megveregeti a vállad és bizonykodik: bizony, csak test van, látjátok, – a többi, – könyvek, drámák, gondolatok, – a többi mind ostobaság. Visszaadni az életet úgy, amint van, s nem tenni hozzá semmit, nos, ifjú esztétikusok, úgy tele volt a szájatok, hogy nem lehetett szóhoz jutni miattatok, hát nesztek most, itt van, a nyers, valódi Élet és fegyvertársatok, a kispolgár, ő neki beszéltek. Látjátok, ott a sarokban egy jól sikerült hálószoba, – Zola Emil hullája, azon naturalisztikusan, ahogy a gáz megölte. Sárga viaszarca kifelé fordul, harisnyája lecsúszott, kibukott az ágyból. Csak erős idegzetüeknek és reálista íróknak.

Most pedig levegőt, mert megfulladok! Levegőt s egy szép sort, valami szép versből és egy hosszú, hosszú kortyot valami lázadó és nagyszerű zenéből, melynek nincsenek szavai, mint a testnek, csak lendülete van, mint a léleknek és egy hasonlatot az életről, cserébe az életért, – levegőt!

LEVÉL A JÓSKA ÖCSÉMRŐL.

Kedves jó Helén néni,

aggódom, vajjon megkapod-e ezt a levelemet, te kedves ibolyaszemű néni, pedig igen szeretném, ha megkapnád. Ma délután eső esett és én a leveleim közt kotorásztam és egyszerre a kezembe került egy leveled, amiben a Jóskára kérdezősködsz, hogy feleljünk hamarosan. Attól félek, nem sikerült elég hamarosan felelni, bizony nem lehetetlen, hogy egy-két év el is mult, hogy ez a levél választalanul hever a fiókban, úgy hogy azóta rémlik, egy-két dolog meg is változott, még azt se tudom teljes bizonyossággal.

De azért én mégis felelek, részben mert esik az eső, részben meg a leveled olyan sürgető, bár nem mindenütt értem a kérdéseket. Kicsit össze is kell hogy szedjem a gondolataimat, hogy is volt csak. Hiszen a Jóskát másfél éves korában vitted magaddal Bécsbe, mikor szegény mama meghalt és te a tizenkétéves korod óta hófehér hajaddal (valami betegségtől lett ilyen, úgy-e, így mesélik a családban), ibolyakék szemekkel és rizspornál fehérebb arccal a fehér haj alatt, először jelentél meg nálunk, mint egy kövér, drága hercegnő a tizennyolcadik századból… Jaj, te kedves, furcsa Helén néni, máig is hiába töröm a fejem, mi lehetett az oka annak a hallatlan barátságnak, amivel mind a hatan neked estünk, – mégis azt hiszem, a hangod, ez a porcellánvékony hang, amiből muszáj nevetni az embernek, mintha egy langyos vízcsepp gurulna le a füle mögött, – úgy-e nem haragszol? Vagy a szájad, hogy olyan nevetségesen csöpp. Nem haragszol úgy-e, de hiszen tudod, hogy néha a könnyünk is kicsordult, úgy nevettünk, mikor pörölni akartál velünk. Mivel hogy nagyon szerettünk, amiért olyan rettenetesen kövér és fehér, kicsi és drága voltál.

De hiszen nem erről van szó, hanem Jóskáról, akit magaddal vittél és kijelentetted, hogy nem is adod vissza. Úgy-e, kedves Helén néni, ne vitatkozzunk a meddő kérdésről, hogy bizony egy kicsit elkényeztetted a Jóskát, – eleget veszekedtünk már ezen: és most, hogy írok neked, úgy érzem, kár ezen veszekedni. Én ugyan még mindig azt mondom, hogy egy hat éves kis fiú ne hordjon válligérő, aranyszőke hajat, mert az affektált, – viszont el kell ismernem, hogy a Jóska nagyon helyes gyerek volt így. Mi otthon, anya híján kicsit vadul nőttünk fel, az igaz, a Jóska pedig zongorázni tanult nálad és bársonyzekébe járt. A zongora előtt igen magas szék volt és a Jóska tényleg jól játszotta a Minutten-valcert, bár én nem szeretem az ilyen csodagyerekeskedést. De mondom, úgy rémlik nekem, mintha az egész dolog nem volna aktuális és mintha elkéstem volna valamivel. Arra még pontosan emlékszem, hogy hazahoztad látogatóba a Jóskát és hogy akkor nem engedték vissza veled, amiből nagy tülekedés lett, te sírtál is, úgy-e és fenyegetőztél, – a vége, mint leveledből látom, mégis csak az lett, hogy egyedül utaztál haza, a Jóska itt maradt.

A Jóska itt maradt és most kezembe került a levél, amelyben hevesen és mondhatnám követelően szólítasz fel engem, írjam meg részletesen, mi van a Jóskával. Nézem, nézem a levelet, hm, dátum persze nincs rajta, szokás szerint – csak a te rettenetes krix-kraxjaid – de mondom, a kérdésekből következtetve: attól félek, a levél nemsokára azután íródot, hogy a Jóska visszakerült hozzánk. Hát most mit írjak?

Édes jó Helén néni, azt kérded, megkapta-e a Jóska a meleg bársonyruhát, a csipkegallérral, amit küldtél? Továbbá, hogy nőtt-e azóta a Jóska és hogy ápoljuk-e rendesen a hosszú haját? Hogy vigyázunk-e reggel a fürdésnél, meg ne fázzon – és mikor sétálni visszük, jól begombojuk-e a kabátját a Jóskának? Hogy gyakorol-e a Jóska – és hogy ne gyakoroljon túlsokat, mert egy kicsit nervózus. Hogy írjam meg pontosan, mit eszik – és milyen az étvágya a Jóskának? Hogy miket beszél a Jóska és szokott-e beszélni rólad? Hogy megmutattuk-e a tanárnak a szemét, amit egy kicsit erősíteni kellene. Hogy az utcán nem lökdösik-e komisz gyereke a Jóskát, – hogy velünk alszik-e, be van-e zárva az ajtó, ahol alszik a Jóska, mert földszinten hamar bemászik valaki, – hogy lehúzzuk-e a függönyt és meggyujtjuk-e azt a kis rózsaszin lámpát, amihez hozzászokott a Jóska és amit azért vettél neki, mikor Pesten hagytad?

Kedves jó Helén néni, miránk is kérdezel, hogy mit csinálunk, járunk-e rendesen iskolába, jól tanulunk-e és tudjuk-e már, milyen pályára akarunk lépni.

Kedves jó Helén néni, értesítelek, hogy már kijártuk az iskolát, hazajöttünk, – aztán megint elmentünk hazulról. És most nagyon sokfelé vagyunk – és én már nagyon régen nem beszéltem a testvéreimmel.

Én elég jó bizonyítványokat kaptam, – de, úgy látszik, Helén néni, a bizonyítványok nem bizonyítanak semmit, én mindig újabb leckéket kapok: – és kedvenc tárgyamat, a történelmet, most máskép tanulják.

Kedves Helén néni, értesítelek, hogy a Jóska nem kapta meg a meleg bársonyruhát, a csipkegallérral, amit küldtél. A Jóska azóta igenis megnőtt, nagyon hosszú és hórihorgas lett és a hosszú haját lenyírták. A Jóska halvány, kicsit savanyúképű fiú lett és úgy emlékszem, keveset beszélt, mikor utoljára láttam.

Amikor utoljára láttam a Jóskát, durva, szürkekék ruha volt rajta és én elfelejtettem megnézni, jól begombolták-e a kabátját. Kicsit előrehajtotta a fejét, mert a hátán nehéz zsák volt. Nem szólhattam hozzá és nem kérdezhettem meg, mit üzen neked, mert sokadmagával volt és a kezében görcsösen szorongatott egy szíjat.

A Jóska így ment, – akkor még meleg volt, de sokat, végtelen sokat mentek és később szelek jöttek a hegyek mögül, Végtelen hosszú, kopár mezőkön mentek keresztül, azután kanyargós utakon hágtak fel a sziklás hegyekre. A Jóska lába elfáradt és a torka kiszáradt. Estére jeges szél fujt és fekete lett a világ, – de egyszerre, mintha hajnalodnék, piros sáv bukkant fel az ég peremén, a kőhegyek mögött: vörösen lángolni kezdett a láthatár. A határfaluk égnek, – mondotta egy kemény hang és ők mentek tovább. Meredek sziklafalak közt vezetett az út, – az út végén egyetlen tűzoszlop világít. Komoran, dobogó léptekkel vonultak át égő faluk utcáin – kétoldalt füstölgő romok recsegtek. A Jóska nehezen járt és megbotlott egyszer, – mikor lenézett, két szétvetett emberi kart látott a lába alatt és valami puhába lépett… Hajnalban túl voltak a határon, akkor megálltak. Lovasok vágtattak előttük, integettek és kiabáltak. Messziről tompán mennydörgött. Rövid, gyors szavak futkároztak körül, – lassan nyomultak előre és hátuk mögött zengeni, bömbölni kezdett egy rettenetes zenekar. Lefeküdtek a hideg sárba és feszülten figyeltek. Aztán pattogni kezdett valami, mint a kukorica, – a Jóska nézett és csodálkozott: aztán egy parasztfiú, aki mellette feküdt, nagyot ordított és mikor odafordult, látta, hogy a fél feje hiányzik. Akkor nem csodálkozott tovább a Jóska, csak az arca rángatózott még egy darabig. Később hideg lett, hó szállingózott és ők dideregtek. Mély lyukakat ástak maguknak – és ezekben éltek hetekig. Aztán felkeltek, mentek előre, megint lefeküdtek, elásták magukat és vártak. Aztán hozzászokott a Jóska szeme az égő falukhoz és a füle úgy megszokta a folytonos dörgést, mintha ez a természet örök hangja volna és mintha soha nem lett volna feje fölött más, mint az elborult, hideg felhőharang és mintha ő mindig is itt élt volna, a fagyottföldű gödörben, ahol emberi tetemek feküsznek és fölöttük a csóka kering. Aztán nem tudom, mi lett. Egy napon talán odajött ahhoz az árokhoz, ahol ő feküdt, egy aranysujtásos lovas és megkérdezte, kinek volt bátorsága bemenni abba az erdőbe. És talán felálltak néhányan és a Jóska is köztük volt – és hideg éjben, hóviharban mentek az erdő felé, ahol kísértetiesen susogtak a fák. Elérték az erdőt és feltűzött szuronnyal kikutatták, – aztán megint este lett és elfáradtak, – feljött a hold, lefeküdtek és a Jóskát kiállították őrködni.

Most hát ott áll talán a Jóska, lábhoz eresztett fegyverrel, az erdő szélén és kitekint a havas mezőre. Szél fuj és ő összébbhúzza a kabátját. Jobbra tőle, egy kicsiny domb lapul meg, nem látja, – pedig a domb mögött egy idegen katona hasal, puskatusát arcához szorítja s összehúzott szemmel céloz a holdvilágban. Ujját most tette a ravaszra, – most mindjárt elrántja.

Jóska!… Vigyázz, Jóska… ugorj félre!

Nem szeretném, ha eltalálna.

BŰN.

Borzasztó nekem a gondolat, hogy ebből esetleg humoros novella lesz a tollam alatt, – most, hogy írni tudok róla, tárgyilagosan látom az esetet és ha érzésemre hallgatnék, a legkomorabb és szorongatóbb műfajt választanám a témához, talán a balladát s talán így kezdeném: »Tekintetes törvényszék, bűnös vagyok!« De talán jó, hogy ez írást ötperces tollrágás előzi meg; ezalatt rájöttem, miért érzem e történet mögött a tragikum rembrandi hátterét: velem történt meg az eset, valóságosan és igazán.

Velem történt meg, hogy nehéz szívvel és reménytelenül szerettem felebarátom feleségét, és megkértem, hogyha már találkoztunk, hadd kísérjem őt el a fasorban a kocsiállomásig, mert ott kocsiba ül és hazahajt a Mariska-lakba, hja bizony, a Mariska-lakba. Későcske volt már, és én kimondhatatlanul szomorú voltam; szegény voltam, nagyon szegény abban az időben, – minden vagyonom ez a szegénység volt és az, hogy reménytelenül szeretek. Féltékenyen őrködtem erre a vagyonomra, s az asszony nem is gondolt rá, hogy megfosszon tőle, – bár irígyelt ezért a nagyszerű érzésért, hogy olyanvalakit szeretek, aki nem lehet az enyém – ezt ő nem értette és nagyan tisztelt érte. Órákhosszat beszélgettünk erről az én szerelmemről mint valami érdekes és izgató betegségről, ami nem ragadós, hozzá lehet nyúlni, megtapogatni. Néha izgatottan beszéltünk róla, néha közönyösen és néha sajnálkozva, – de mindig és mind a ketten fölényesen. Ez már így volt.

De ezen az estén egészen elvesztettem a hitemet. Bajok is voltak, amikről nem beszélhettem, – szállodába kellett menjek javaim sürgős hátrahagyásával és az asszonnyal való találkozás úgy hatott rám, mint a kegyelemdöfés. Még hozzá nagyon szép volt a nyomorult, az utálatos, és mikor a fasorhoz értünk, hirtelen azt mondta »Puff« és elfintorította az orrát.

Be kell mennem a kapu alá, a harisnyakötőm…

Engem odaállított háttal a kapunyílásba… ott álltam és hallottam, hogy a hátam mögött egyszerre suhogni kezdett valami… valami fehér suhogott, fehér meg halványlila… szemtelen, mohó, gyalázatos, fuldokló szövetek, csipkék… alattomos, romlott, ravasz kis szörnyetegek, amik csipkének mutatják magukat, holott én nagyon jól tudtam róluk akkor, hogy fülük és orruk és szájuk van és hogy csak tetetik magukat szelid, síma, ártatlan selymeknek. Vad keserüség szorongatta a torkomat, és mikor az asszony kijött és szólt valamit: válasz helyett idomtalan hangok törtek ki belőlem, mint a vér.

Akkor már nem volt mit alakoskodni: emlékszem, csudálkozva figyeltem meg, milyen kómikus, lehetetlen hangokat ad a tüdő és a hangszálak, mikor az ember a vágy miatt sír. Az asszony maga elé meredt, nem talált szavakat, így bandukoltunk végig a fasoron a kocsiállomásig. Akkor végre lélegzethez jutottam: – az utálatos vonítás megszakadt, és én végre fel tudtam nevetni. Erre ő is megkönnyebbült, elfogulatlanul beszélgettünk és tréfáltunk. Toprongyos ember jött arra és kis kutyákat kínált: kettőnek a feje állt csak ki kétoldalt a zsebéből, a harmadikat tenyerén nyújtogatta felénk. Egészen fiatal, apró kis kutya volt, aminek az volt a szokása, hogy széles, vörös kis nyelvével mindent végiglefetyelt, amit a szája elé tartottak. Az asszony sikongva nevetett és két kezébe fogta a kutyát. Erre a kis kutya formálisan megbolondult, mind a négy lábával kapkodni kezdett az asszony arca, melle, nyaka után, – szűkölt, tombolt, buksi fejével döfködött és tépte a selyemblúzt – végre elkapta az állát és vörös nyelvével villámgyorsan végignyalta az asszony arcát, szemeit, mielőtt megakadályozhatta volna. Az asszony sikítozott, – odakaptam és lerántottam a kezéből. De a kis kutya meg volt őrülve, vissza akart menni, nyújtogatta a talpát, hízelgett nekem, de nem úgy, mint az asszonynak, hanem csak ravaszságból, hogy odaadjam. Akkor először szorítottam meg a torkát. Az asszony nevetett és kérdezte, mennyibe kerül a kutya. Én nem kérdeztem semmit, de mikor az ember megmondta az árát, szónélkül zsebembe nyúltam és egyik kezemmel erősen tartva a kis kutya nyakát, kifizettem utolsó koronáimból. Az asszony tapsolt örömében és a kutya után nyúlt, de én visszarántottam durván és gorombán megmondtam, hogy nem neki vettem, hanem magamnak. Aztán gyorsan kezet nyújtottam, nem csókoltam meg az övét, elváltunk. Száz lépés után megfordultam és utánanéztem, – éppen akkor szállt kocsiba.

Én pedig nem vacsoráztam aznap, a kis kutyát begyűrtem kabátzsebembe, mint egy rongyot, gallérommal eltakartam és hazamentem a szállodába. Lopva osontam fel a lépcsőkön, – a folyosó sötét volt már, lábujjhegyen léptem a szobámba és lefeküdtem. A kis kutyát letettem a földre, – fürgén szaladgálni kezdett, szimatolta a falakat. Hirtelen megállt és panaszos, félénk csecsemőhangon sírni kezdett. Kiugrottam az ágyból, egy vánkost dobtam a sarokba, megfogtam a kutyát és rátettem. Felcsavartam a villamoslámpát a hálószekrényen, – a sarok sötétben maradt – kutya elhallgatott. Olvasni próbáltam, nem ment. Eloltottam a lámpát és hátamra feküdtem. Szemem a sötétségbe meredt, kinyújtott lábaim remegni kezdtek.

Előbb félénken, nyöszörögve kezdte, – hallgatózott, mint egy kis gyerek. Hogy aztán az idegességtől, mely gerincemben futkározott, nem tudtam mozdulni, felbátorodott és hangosabb sírásba fogott. Hallottam, hogy motoszkál, forgolódik, leesik a vánkosról, a fal felé fut. Most hangosan sír, éles, követelő hangon. Egyszerre hallom, hogy az ajtót kaparja. Kaparja és sikít. Felülök az ágyban, felcsavarom a villanyt. Igen, ott van. Az ajtóhasadék felé szimatol és kaparja.

– Mit akarsz ott? – kérdeztem.

De nem hallgatott el, még csak meg se fordult, – hallatlanul szemtelen, szinte kárörvendő makacssággal visított, szabályos időközökben.

Kiugrottam az ágyból, nyakánál fogva felemeltem. Tovább visított. Simogattam és hízelegtem neki, az arcomhoz emeltem, – elfordult és tovább sikított. Letettem a földre, tányérba vizet öntöttem, eléberaktam. Bedugta az orrát, prüszkölt, – otthagyta, az ajtóhoz futott, újult erővel kaparni kezdte és egyre hangosabban sírt.

– Mit akarsz? Hová akarsz menni?

Éreztem, hogy önti el a vér az agyamat.

Nyakonfogtam és bevittem az ágyamba. Egy percre elhallgatott, – elcsavartam a fényt, aludni próbáltam, bár tudtam, hogy nem sikerül. És mikor újból nyafogni kezdett, halkan, tapogatózva, már tudtam, mi volt az, ami az imént agyamba kergette a vért: – hiszen ezeket a hangokat, ezt a rút, elviselhetetlen, gyalázatos, állati panaszt, ezt a vonítást és szűkölést hallottam én ma már… ma délután… a fasorban… hiszen én, én sírtam így…

Ájult düh volt ez: a forró, lüktető kutyatest ott remegett mellettem, – utálattal kaptam meg és földhöz vágtam, hogy csakúgy nyekkent. Levegő után kapott, – aztán szaladgálni kezdett a szobában, egy perc mulva az ajtónál volt. Kezdte előlről.

De most pillanatig se haboztam: leugrottam az ágyból.

– Itt maradsz! – kiáltottam rá és nyeltem egyet. Ideges nevetés rázott. – Ohó barátom, várjunk csak egy kicsit. Hova olyan sietve? Várjunk csak szépen. Hiszen te nem is haragszol rám, amiért kidobtalak az ágyból. Egészen jól jönne, ha úgy elkergetnélek… mi? ki az ajtó elé, az utcára… hogy futhass… és szimatolj… vissza az úton, amerre jöttünk… a kocsi után… mi? Te dög.

Fölemeltem, visszavittem az ágyba. Rátettem a vánkost. Idegeim főzésbe jutottak – a kis kutya vadul ugrált, tombolt, bőgött – most már egészen nyiltan, szenvedélyesen, dühösen – nem könyörgött többé, követelte, hogy eresszem el, tegyem a földre – dühöngött.

És akkor az éj csöndjében, a merev és hallgató falak közt elhatároztam, hogy megölöm.

Elhatározásomat magam előtt azzal magyaráztam, hogy a kis kutya visítása nemcsak hogy engem nem hagy elaludni, hanem fellármázza az egész szállodát, – bizonyosan hallják is már, bejönnek, felelősségre vonnak, hogy itt nem szabad kutyát tartani, – kilöknek. Akkor hová megyek aztán?

Hidegen mérlegeltem az eshetőségeket. Késsel nem megyek semmire, – vér, piszok nem kell. Talán a vánkossal, – de nem tudom leszorítani, kiugrik.

Megfogtam a kutyát a vánkos alatt – simogattam, beszéltem hozzá – megfogtam a nyakát és lassan szorítani kezdtem. Kinyilt a szája, a szeme kevéssé kidagadt és rámmeredt. Hüvelykem alatt éreztem a nagy ütőér lüktetését.

Ekkor léptek közeledtek a folyosón.

Valaki elment az ajtó előtt, – talán a lóndiner. Eleresztettem a kutyát, felálltam, az ajtóhoz futottam. Szívem hangosan vert. A kutya utánam futott.

Vártam, míg minden elcsendesül, – az ablakhoz léptem és lenéztem a süket udvarra. A párkányon kis csomag hevert; óvatosan lefejtettem a spárgát, – két részben maradt a kezemben. Most felemeltem a földről.

– Kutya… kutyuka – mondtam neki. A fejét simogattam, közben másik kezemmel rátettem nyakára a spárgát.

Hurkot csináltam és erősen megrántottam. Ekkor irtózat fogott el – a díványon ott feküdt a kabátom, felkaptam – a fuldokló kutyát begyömöszöltem a kabát egyik ujjába és ezt az ujjat – a kezem reszketett közben – másik spárgával elkötöttem. Összecsavartam a kabátot és az egészet a sarokba dobtam.

Eloltottam a lámpát, a takarót fülemre húztam és vártam. Kiszámítottam, hogy öt percig tart, míg megful. Halálos csönd volt most, és ebben a csöndben egyszerre úgy éreztem, hogy a lélegzetem kihagy, megfulladok. »Ostobaság!« mondtam magamban, nevetni próbáltam, de a fogam vacogott. »Autoszuggesztió!« mondtam újból.

Öt perc mulva kiugrottam az ágyból, – levegő után kapkodva felöltöztem… a kabátot otthagytam a földön… kalapot vettem fel és kinyitottam az ajtót. Lassan, hihetetlenül lassan mentem le a lépcsőn. Találkoztam a szobalánnyal, – akkor köhécselni kezdtem, meg dúdolni. A kapuban köszönt a portás, – könnyedén megemeltem a kalapot. Tíz lépést nyugodtan mentem, – aztán futni kezdtem.

Sötét mellékutcákon futottam, – gyanus árnyak csaptak el mellettem. Egy jasszlegény bő nadrágban, véraláfutásos szemekkel, szembejött, – aztán megfordult utánam. Én is megfordultam, – tekintetünk találkozott. Erre zavarba jött, fütyörészni kezdett, én pedig ránevettem. Remegtem a vágytól, hogy hangosan felkacagjak. Szerettem volna beszélni vele, elkísérni, valahol inni együtt, vagy fejbeverni: a kezem ökölbe szorult.

Hogy jutottam a villához, magam sem tudom. A virágágyak közt hasas üveggömbök hunyorogtak, erre emlékszem. Fölkapaszkodtam egy kőre és bezörgettem az egyik ablakon.

Fény villant fel, aztán kialudt. Ő volt az, az ablakhoz jött, kinyitotta.

– Várjon, kiemelem – súgtam.

Hagyta. Azt hiszem, félig ájult volt a rémülettől. Hideg száját egészen kinyitotta, – a fogait éreztem, mintha hűs, nedves rizskásához ért volna az ajkam. Nem beszéltünk, – csak én mondtam néhány halk, parancsoló szót. Éjféli ütközetnél, a bozót mögött hasonfekvő katonák adják le egymásnak így, halkan, keményen a vezényszavakat.

Reggel a kávéház felforgatott székei közt talált rám a szálloda portása. Tudta, hol keressen. A kabátomat hozta, amit a szobámban felejtettem. Kérdezte, mit csináljon a kutyával. A kényelmes kis állat bebújt a kabátom ujjába és nyugodtan aludt egész éjjel. Reggel tejet adtak neki.

Délelőtt dolgaim utan szaladgáltam, délben egy kis korcsmában ebédeltem, ahová hivatalnokok szoktak járni. Délután a körúton találkoztam az asszonnyal. Egy kicsit elpirult és elbúcsúzott, – elutaznak, mondta; két perc mulva nem tudtam, miről beszéljek.

MŰVÉSZET.

Kezdetben voltak a betűk és én így szóltam: »úr ír«. Az úr, akiről itt szó volt, magas ember volt, fején fényes cilinderrel – hogy miről és mit ír, arról kevés sejtelmem volt, de éppen azért izgatott ez a kérdés. Egyik barátomtól megkérdeztem, de az kitérő választ adott.

Egy másik barátom engem kérdezett, hogy mi hol lakunk. Az uccát nem tudtam pontosan megmondani, de biztosítottam, hogy Pesten az a legelőkelőbb ucca. További kérdésekre kicsit zárkózottan, mint olyan ember, aki magánügyeiről nem szívesen nyilatkozik, – de rövidségéhez képest elég plasztikus válaszban elmondtam neki, hogy mi csak néhány éve lakunk itt, azelőtt a Bakonyban birlaltunk szerény kastélyt, a hozzávaló ménessel és két wigwammal. Meg voltam róla győződve, hogy a barátom nem tudja, mi az a wigwam és bosszantott, hogy nem kérdezi, tehát úgy tesz, mintha tudná.

Barátom azonban nem kérdezte, sőt a saját dolgaira tért és elmondta, hogy náluk vettek egy fürdőkádat. Könnyedén bólintottam és futólag megjegyeztem, hogy nálunk van már ugyan négy kád, egy az ebédlőben, egy az írószobában és kettő a wigwamokban, de tudomásom szerint most vesznek a hozzámtartozók még ötöt, melyek közül kettőre rácsavarható laterna magikát szereltek fel és egy kis gépet, amelynek segítségével a fürdőkád magától mozog, mikor benne ülök, – sétál forog, sőt egy kicsit – egy egész picikét – fel is tud emelkedni a levegőbe.

Arra a figyelmeztetésre, hogy hiszen a wigwamok bakonyi kastélyunkban vannak és nem itt Pesten, megmagyaráztam, hogy itteni lakásunk csak ideiglenes és hogy a kastélyt most alakítják át amerikai rendszerüvé. Megjegyeztem, hogy e célból éveken át tanulmányoztam Amerikát, mert apám engem bizott meg ezzel a jelentéktelen dologgal, egy kicsiny, de tartós gőzhajót bocsátott rendelkezésemre: – akkora az egész, mint ez a pad, de nekem igazán nem kellett nagyobb, fő hogy a vitorlát derék gépem mindig jól hajtotta és így néhány hónap alatt megtettem az utat. Őszintén bevallottam, mert nem szerettem a hazudozást, hogy a kis gőzhajó már nincsen meg, – egy gyárba adtuk, ahol mostan tágítják egy kicsit.

Ezután bizonyára abbahagytam volna ezt a témát, mert akkoriban még nem voltam barátja a fecsegésnek és dicsekedni se szerettem: – de hát mit tehettem, a barátom kíváncsiskodott és tudni óhajtotta, milyen rangom volt a hajón. Mosolyognom kellett ezen a naivságon és tartózkodó, de nem barátságtalan leereszkedéssel megmagyaráztam neki, hogy ezen a hajón nincsenek rangok és ilyenre én nem is reflektáltam, – különben pedig egy régebbi tengerészutam alkalmából, amiről most nem akarok beszélni, megkaptam a másodtábornoki kinevezést és címert és én teljesen meg voltam elégedve ezzel.

Barátomat érdekelte, hogy rablókkal nem találkoztam-e abban az időben. Jólelküen felvilágosítottam, hogy a tengeri rablók csak vitorláshajókat támadnak meg: – s ha e fajta kalandokban volt némi szerény szerepem, az csak szárazföldi rablókkal és gyilkosokkal kapcsolatban történhetett, akiket apámmal együtt hajtottunk a bakonyi rengetegben. A felidézett emlékek hatása alatt röviden elmondtam egyik érdekes hajtásunkat, mikor tizenkét rablót és négy gyilkost hajtottunk almáspejkón, akik fára másztak előlünk, mire apám addig rázta a fát, míg négy rabló és – ha jól emlékezem – egy gyilkos leesett. Ezek közül hármat otthon megszelidítettünk és a kisebb házimunkák elvégzésére szoktattunk.

Láttam, hogy barátomat meglepik az apámról mondottak: megkértem tehát, ne szólna senkinek ezekről a dolgokról, mert nem szeretem, ha kérdezősködésekkel zaklatnak. Apám valamikor megállított két lokomotivot félkézzel és emiatt most nagyon nehéz a helyzetünk, – kiderült ugyanis, hogy a lokomotivok az ellenségé voltak és emiatt apámnak sok baja volt az ellenséggel. Ha megigérné, már mint a barátom, hogy igazán nem említi senkinek ezt a dolgot, akkor – titoktartásra – közölném vele, hogy a király sajátmaga volt kénytelen beleavatkozni az ügyekbe. Egy reggel személyesen megjelent bakonyi kastélyunkban, – még egyszer figyelmeztetem, ne említsen erről semmit, mert súlyos politikai következményei lehetnek, ha valaki megtudja. Szóval – ha igazán érdeklik ilyen jelentéktelen dolgok, amiknek én kevés fontosságot tulajdonítok – megjelent a király és igen kérte apámat, ne ingerelné az ellenséget. Apám becsületére hivatkozott, de aztán megegyeztek valamiben, azt én nem tudhatom, hogy miben, mert engem nem vontak bele a tanácskozásba. Különben pedig a fagylaltosgépekre kellett felügyelnem, mert akkor egész nap fagylaltot ettünk, – nem úgy említem ezt, mint kivételes dolgot, mert őszintén szólva, mi reggelire fagylaltot és csokoládét szoktunk enni – de akkor délben is fagylalt volt.

Barátom figyelmesen hallgatott végig és egy üveget mutatott, amivel a betűket nagyobbnak lehetett látni. Mosolyogva jegyeztem meg, hogy ismerem ezt a szerszámot: hiszen nekünk otthon van egy há… három méter nagy darab belőle, amibe ha belenéz az ember, egy betűt akkorának lát, mint egy kisebb ház, – ezzel az üveggel mi gyakran nézzük a csillagokat. Ó igen, nagyon helyes kérdés, a Mars-csillagot is szoktuk nézni vele. Hogy mekkorának látjuk? Na, nem nagynak, – akkorának talán, mint az Erzsébet-tér – de viszont nagyon tisztán és világosan meg tudjuk különböztetni az egyes tárgyakat.

Ó igen, elég érdekes dolgok, amiket látunk. A Marson főleg hangyák vannak, de akkora mindegyik, mint nálunk egy ember. Páncélos hangyák vannak és repülő hangyák, – és mondhatom, jelenleg éppen nagy a mozgalom; tudnia kell ugyanis, hogy kétféle hangya van a Marson: vörös hangyák és fekete hangyák és ezek éppen háborúban vannak egymással.

A részleteket aznap nem mondhattam már el barátomnak, de hazafelé, útközben, összeszedtem gondolataimat a vörös és fekete hangyákkal kapcsolatban, hogy másnap, ha megint szóba kerül ez a dolog, helyes válaszokat adhassak tudnivágyó barátomnak.

Másnap, mikor barátom megint előhozakodott az üveggel, már örömmel értesíthettem őt, hogy az előtte való este – direkte az ő kedvéért – behatóan tanulmányoztam a hangya-háborút, jó teleszkópom segítségével. A vörös hangyák hadállása most elég jó, mondtam, – egy nagy hegy mögött helyezkedtek el és készülnek átkelni a folyón, zárt sorokban, a vörös hangya-király vezetése alatt, aki nyolcszáz millió vörös hangyát vezényel. Érdeklődésére megigértem, hogy holnapra áttanulmányozom a fekete hangyák hadállását is, és bővebben referálok a fekete hangyakirályról, aki már most is rokonszenves nekem, mert haláltmegvető bátorsággal védte magát egy hegyszorosban, ahol gondolkodva sétált éppen, midőn egy barlangból vörös hangya ugrott elő és kardját lobogtatva rátámadott.

Hazafelé menet főleg a fekete hangyakirállyal foglalkoztam. A vörös hangyával szemben tanusított viselkedése mondhatatlanul meghatott engem is. Éreztem, hogy ilyen viselkedéshez nemcsak roppant testi erő és bátorság kell, de őszintén szólva, olyan lelki nemesség, mely a gonosz és áruló támadásokkal szemben éppoly kérlelhetetlen szigort vált ki egy királyból, mint ahogy jóvá és könyörületessé hangolja őt saját népével, az özvegyekkel és árvákkal és más védtelenekkel szemben.

Biztos voltam benne, hogy a fekete hangya-király előbb-utóbb győzni fog, de barátomnak ezt nem mondtam meg. Tudtam, hogy a fekete hangya-király fölényes győzelme csak akkor hat rá teljes erővel, ha előbb végigkíséri a megpróbáltatások egész kálváriáján: – közöltem hát vele, hogy a vörös és fekete hangyák között kitört háború egy óriási mű anyagát képezi: ez a mű egy akkora könyvben van leírva, mint ez a ház, ennek a könyvnek a lapjait gépek hajtják és az ember egy hídon állva olvassa a lapokat: – egy lap akkora, hogy a felére rá lehet írni az egész Robinzont. A hangyák háborúja négyezerkétszáz lap hosszú lesz.

És aznap, hazamenet, részleteket dolgoztam ki magamban, hogy másnapra kész legyen az anyagom. Két hangya összebeszél, hogy elárulja a fekete hangya-királyt, – egy sötét völgyben találkoznak és éjnek évadján megtámadják a palotát. Szerencsére a hangyakirályné ébren van és figyelmezteti férjét. Azonnal fellármázzák a tábort, két főhangya vezérlete alatt megindul a hadsereg és hosszú, sötét rajban megindul a tenger felé…

Erről a fekete, kanyargó rajról beszéltem másnap. Távol a tenger vize csillog a lemenő nap fényében. Vadregényes hegyek és végtelen lapályok váltakoznak. Az erdők mélyében, fák között, bokrok árnyában rejtekeznek és figyelnek a vörös hangyák. Órák kérdése, mikor törnek elé… A fekete raj komoran, baljós nyugalommal, összenyüzögve zúdul le a völgyre…

Így lettem íróvá.

TARTALOM.

A cirkusz 3 Két hajó 13 Északi szél 36 A púpos 45 Napok 55 Por 63 Vak csibe 71 Getsemáne 79 A lélek arca 88 Napisten 95 A régi város 101 A vak szobrász 109 Természetes kiválás 117 Erzsébet színházba megy 125 Kőből van a föld 133 Katonák 141 Álmodni 149 A hűtelen 157 Árnyék 165 Viaszfigurák 174 Levél a Jóska öcsémről 181 Bűn 188 Művészet 198