X.

Karácsony előtt királyi látogatója volt az Ábel-családnak. A halál majestása jelent meg szerény körükben.

Úgy kezdődött, hogy Miklós bácsi a nagy locspocsban sétált, meghült és influenzát hozott haza. Bár hónapok óta nem beszélt már a feleségével, hanem csak írott cédulák segítségével érintkezett vele, Etelka néni mégis elkapta tőle az alattomos betegséget. Mikor Miklós bácsi fölkelt, hogy megint sétálni menjen, Etelka néni ágynak esett. Hétfőn azt mondta az öreg Dudás doktor, hogy tüdőgyuladása van. Ekkor megjelent a házban Viola néni, a családi betegápoló és kezébe vette az ügyek intézését. Viola mindjárt azon kezdte, hogy nekitámadt Miklósnak.

– Igazán bemehetnél hozzá! Szegény igen rosszul van.

Az öreg vállat vont.

– Ha látni akar, szóljon, én magamtól nem megyek.

A beteg azonban nem szólt. Nagy főkötővel a sárga arcán feküdt a fehér párnán. A madárorra most még nagyobbnak látszott, mint máskor. A szúrós szeme mindig a szomszéd szoba ajtaján függött és Miklós bácsi sietve retirált, valahányszor magán érezte a tekintetét.

Ez így tartott péntekig. Ekkor az öreg Dudás csóválni kezdte a fejét.

– Rossztól félek! – mondta a fórházban Miklós bácsinak.

Az öreg – melyikünk tudja, hogy miféle vadállat lappang a szive mélyén? – az öreg szeme fölvillant… Hogyan, hát lehetséges még, hogy lehulljanak róla a rettenetes súlyu láncok, melyeket egy egész életen hurcolt magával?

– Igazán bemehetnél hozzá! – könyörgött neki Viola néni.

– Szólt?

– Nem szólt éppen…

– Akkor nem megyek be!

Az urát nem kívánta a beteg, de igenis a közjegyzőt. A fejébe vette, hogy végrendeletet kell csinálnia. A két sógorát is elhivatta és bezáratta az ajtót. Miklós azalatt epésen dohogott a fórházban.

– Ellenem szól ez a dolog, pedig nekem úgy sem kell tőle semmi!

Cinikus kedvében sétálni akart menni, de azután mégis meggondolta magát és sárga télikabátjában, köcsögkalapjával a fején napestig ott ődöngött az udvar fagyott georginái között.

Eljött az esperes is. Rögtön utána megjelent Szabina néni. Rumszkyné tulajdonképpen azért sietett ide, nehogy „azok az Ábelék“ elhordjanak valamit Etelka holmijából. Mert ami itt van, az mind Éber-vagyon. Ábeléknak semmi jussuk hozzá. Hiszen az urát különben is mindig útálta a kedves jó Etelka. Szóval Szabina néni, aki negyven esztendő óta élvezte az örökhagyó jogait, most örökölni akart…

Azután csend lett, rettenetes, fölemelő csend. Megérkezett ő felsége. És Miklós bácsi kezeiről lehullottak a bilincsek.

Az öreg egy könnyet sem ontott a temetésen.

– Nem tudok komédiázni, – dohogta.

És mialatt a harangok zúgtak, azon töprengett, hogy mit kezdhetne a szabadság foszlányával, amit a sors odavetett neki öreg napjaira. Hátha mégis elmenne Bécsbe?

A temetés után megtudta, hogy mi van a végrendeletben. Etelka néni kitagadta valamennyi fölmenő és oldalági rokonát és mindenét az urára hagyta. „Minden néven nevezendő ingatlanaimat és ingó vagyonomat hagyom az én szeretett uramnak, Ábel Miklósnak.“

Miklós úgy megtántorodott, mintha fejbe ütötték volna. Mi ez: szeretett uram? Se bevezetés, se magyarázat, csak így: szeretett uram, – mintha ez volna a világon a legtermészetesebb dolog. Mintha nem veszekedtek és gyűlölködtek volna egy hosszu életen át.

Szabina néni azonban elkezdett sipítani, azt mondotta, hogy nem hagyja annyiban a dolgot, ügyvédet keres, pert indít, ő be tudja bizonyítani, hogy ez Éber-vagyon, Ábelékat egy fitying sem illeti meg.

Az ünnepek előtt még lanyha és párás volt az idő, déli szél fújt és attól kellett félni, hogy fekete karácsony lesz, az utolsó napon azonban mégis megfordult az idő, december huszonnegyedikén pedig arra ébredtek a varjasi gyerekek, hogy az ablakokon jégvirágok pompáznak. Áhítatos nagy csöndesség borult az egész városra, csak innen is, onnan is hallatszott egy-egy karácsonyi malac visítása. A kerek lyukon át, melyet meleg gyerekszájak az ablaküveg páfránybokrai közé leheltek, látni lehetett, hogy a város vastagon ki van vattázva hóval és még egyre kavarognak a csillagos pelyhek.

Páváéknál napok óta aggodalmasan emlegették Miklós bácsi különös viselkedését. Az öreg úr nagyon megváltozott. Azelőtt mindig az utcát rótta, most azonban egész nap otthon ült, pedig nem volt már senkije, aki számon kérte volna a kóborlásait. A fórházban ült, a vörösen izzó kis vaskályha mellett, köhögött, krákogott és apró cédulákat rakosgatott a nagy asztalra. A cédulákat mind a szegény Etelka néni irogatta neki, amióta már nem szoktak egymással beszélgetni. Miklós bácsi újból és újból elolvasta a különböző üzeneteket, amelyek oly kurtán és furán voltak megfogalmazva, akár a katonai napiparancsok, némelyiken sokáig el is gondolkozott, mintha valami titkos értelmet keresne a száraz szavak mögött. Nem szerette, ha háborgatják, éppen csak az egy Mariska látogatását fogadta szívesen.

– Téged nagyon szeretett a nagynénéd, – mondta a leánynak.

Mariskának úgy tetszett, hogy a bácsi szemének tekintete is egészen megváltozott. Egypár héttel ezelőtt még igen fiatalos volt a nézése, olykor szinte zavarba is hozta a leányt, most azonban oly tiszta, nyugodt és szomoru volt, mint a téli verőfény. Azt mondta Mariskának, hogy vigyen el a subládából, amit akar, az Etelka ruháit azonban ne bántsa, azok csak maradjanak együtt.

– Téged nagyon szeretett a nagynénéd. Ő nem igen beszélt róla, ha valakit szeretett, de azért elment volna az illetőért a tűzbe is…

Ünnep másodnapján mégis fölkászolódott az öreg úr és elment hazulról. A temetőbe ment. Hazamenet a fehér papok temploma előtt vezetett el az útja és ekkor gondolt egyet és belépett az Isten házába. Ezt már húsz esztendeje nem cselekedte, amióta ateista volt. Az utolsó mellékoltár előtt volt egy pad, ott szeretett ülni Etelka néni. Az oltárkép a Szent Családot ábrázolta. A Boldogasszony és Szent József kézenfogva vezetik a kis Jézust és boldogan tekintenek a mosolygó gyermekre. A családi boldogság derűs képe lett volna, csak ne lett volna a mosolygó anya szíve éles kardokkal teli tüzdelve.

Miklós bácsi azután mindennapos látogatója lett a templomnak. A varjasi szent vénasszonyok kárörvendően allelujáztak, hogy no lám, hát mégis megijedt a vén istentagadó! Pedig dehogy is ijedt meg. Csak az a különös érzése volt, hogy ő most már nem egész ember. Levált róla valami, ami egésszé tette, ami az ő élete és az ő húsa volt. Valami, amivel azelőtt nem törődött, amit gyülölt is, de ami nélkül nem volt élet az ő élete. Ezt kereste ő a templomban és Etelka néni ruhás-szekrényeiben. Egészen belesoványodott és belerokkant az örökös keresésbe.

Mariska megértette az öreg úr lelkiállapotát és most már az ideje javát vele töltötte. Minden reggel eljött hozzá és csak későn este ment haza. Ő vezette a háztartást, délutánonkint pedig, kézimunkája fölé hajolva, csendesen ott ült a fórházban, mialatt az öreg úr köhécselve motoszkált a sötét lakásban. Ha beszélgettek, mindig Etelka néni körül fordult a szó. És a leány meghatott csodálkozással tapasztalta, hogy Miklós bácsi életének romjai fölött egy különös, sápadt és tiszta virág kezd bimbózni: a meghalt felesége iránt való szerelme. Most már úgy emlékezett vissza Etelkára, mintha ő lett volna a világ legfinomabb és leggyöngédebb asszonya. Aki életében soha sem tudott neki parancsolni, annak a halála után híven engedelmeskedett. Hogy utólag kedvében járjon Etelkának, otthonülő lett, takarékos a fukarságig, sőt titokban forgatni kezdte az asszony elárvult imádságos könyvét is. Egy nap pedig kinyitotta íróasztalának titkos fiókját, kikeresett belőle egy megfakult arcképet és a tűzbe dobta. Etelka néni nagy ellenségének, Gallmayer Pepinek képe volt. Débardeur-jelmezben ábrázolta a művésznőt, a ruha ledérségét azonban már szinte tiszteletreméltóvá avatta elavult szabása.

Vízkereszt napján az öreg Dudás doktor meglátogatta Miklós bácsit. Megtapogatta az ütőerét, megnézte a nyelvét és azt mondta, hogy nincs semmi baja, de azért nem ártana, ha gyapjualsót viselne ebben az influenzás időben. Másnap, sötét hajnalon, a takaritónő fölkopogtatta a fehér páváékat, hogy jőjjenek hamar, mert az öreg tekintetes meghalt. Búcsú nélkül, egész csendben elment a felesége után, a hirnök, aki érte jött, nyugodt szendergésben találhatta, mert most is egyenesen feküdt még ágyában, a paplanján egyetlen gyűrődés sem látszott.

Eltemették, Mariska kívánságára Etelka néni mellé, „mivel olyan nagyon szerették egymást.“

Egyáltalában azt lehet mondani, hogy az emberek igen jól megférnek egymással, amint egyszer megismerték egymást. Miklós bácsi és Etelka néni életében csak az volt a baj, hogy kissé sokáig tartott, amíg tisztába tudtak jönni egymással. Most azonban már jól ismerik egymást és föl lehet tenni, hogy nem is lesz köztük több félreértés a túlvilágon.

A szegény Miklós bácsi temetési menete már megindult, midőn egy talpig feketébe öltöztetett férfi tört magának utat a tömegben. A képviselő volt, Toll Jenő. Egyenesen Péter bácsihoz lépett, aki Mariskát vezette a karján és komoly, meghatott hangon mormogta:

– Ha megengeded, kedves bátyám, majd én vezetem Mariskát…

Útközben persze nem igen beszélgettek egymással. Csak a nyitott sír előtt szólalt meg Toll Jenő.

– Egy jó barátomat vesztettem el benne, egy nagyon jó barátomat, aki melegen vonzódott hozzám.

Mariska meghökkenve fordult a képviselő felé. Hiszen ő tudta legjobban, hogy az öreg úr soha ki nem állhatta Toll Jenőt.

A szertartás véget ért. A leány kocsiban ült. Valaki mellette volt és gyöngéden fogta a karját. Megint a képviselő. Most megszólalt, mély, lágyan remegő hangján:

– Bizony, szegény Mariskám, az élet rövid, az emberek pedig olyanok, mint azok a játszó gyerekek, akik a sok félreértéstől és torzsalkodástól nem jutnak hozzá, hogy játszanak…

Egy kis szünetet tartott, majd keményebb hangon folytatta:

– Hallottam, hogy az édesapám megint egyszer beleavatkozott az én dolgaimba… Mondanom sem kell talán – hiszen maga eléggé ismer már – hogy nem hatalmaztam föl semmire… Az apám egy vén gyermek. Egyebet nem mondhatok róla, mert hiszen az apám és szeret a maga módja szerint. Reménylem, maga nem is vette komolyan? Én az vagyok, aki voltam. Legfölebb annyiban változtam meg, hogy most, midőn magát szomorunak látom, még jobban szeretem.

Hazaérkeztek. A képviselő, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb dolog, fölkísérte Mariskát az emeletre, sőt szó nélkül ott maradt vacsorára is.

A varjasiak persze bőven megtárgyalták a temetés lefolyását és különös érdeklődéssel magyarázgatták a képviselő viselkedését. Úgylátszik, hogy a két dinasztia mégis sógorságba fog keveredni? Az öreg elefánt, aki nemrégiben még úgy nyilatkozott páváékról, mint holmi szélhámos népségről, a temetés estéjén elment a kaszinóba és azt mondta, hogy ilyen nagy gyászmenet nem volt még Varjason és hogy Ábelék meg is érdemlik az általános becsülést és hogy mindenkinek örülni kell, hogy vannak még ilyen polgárok a városban.

A varjasiak meghatottsága, mellyel egy hosszadalmas szerelmi regény szerencsés befejezését fogadták, rögtön kaján derültségbe csapott át, amint kitudódott, hogy Miklós bácsi végrendeletet hagyott hátra, amelyben minden vagyonát Ábel Mariskára testálta. És kitudódott az is, hogy nagy vagyonról van szó, sokkal nagyobbról, mint bárki is sejtette volna.

– Jó orruk volt az elefántéknak! – mondogatták az emberek.

Miklós bácsi végrendeletének egyéb következményei is mutatkoztak. A fehér páváék egy csapással megint a város legelső családjává lettek. Az emberek tüntetve emelték meg kalapjukat Pál úr angol lord-alakja előtt és lelkesen ünnepelték Péter urat a kaszinóban. Sőt Manliusz úr örömére az üzlet is jobban kezdett menni. Ha az ember igazán jó holmit akar venni, akkor a fehér pávához kell mennie, nem a pesti svihákokhoz.

A kilencven esztendős Rumszky Szabina azonban igen elkeseredett azon, hogy megint elesett az örökségtől és levelet írt egy országos nevü ügyvéd-képviselőnek, hogy jőjjön le azonnal Varjasra. A híres férfi nem jöhetett maga, de elküldte az irodavezetőjét, akinek olyan feje volt, mint egy balatoni fogasnak. A patvarista fél nap alatt beszerezte az összes információkat, azután kifejezte Szabina néni előtt ama gyanuját, hogy itt egy fölötte raffinált végrendelethamisítás esete forog fönn. Vállalkozott is a további lépésekre, de oly nagy előleget kért, hogy Rumszkyné megijedt és azt mondta, hogy meggondolja még a dolgot. Mindezt az esperes úr gazdasszonya mondta el Viola néninek egy ozsonna alkalmából, melyet a kérdés megvitatása céljából rendeztek.