V.

Valahányszor Varjason valami nevezetes dolog adta elő magát, másnap rendszerint ozsonna volt Etelka néninél, ahol különféle hölgyek összegyülekeztek, hogy véleményt mondjanak az eseményről. Ez olyan volt, mint hadgyakorlat után a vezérkari megbeszélés.

A majálist követő napon három vendége volt: Szabina néni, Irma kisasszony és Viola néni. Ez a Szabina néni, akiről az ifjabb varjasi nemzedék már nem is hitte, hogy még él, húsz-huszonöt esztendő óta csak a maihoz hasonló kivételes alkalmakkor szokott kimozdulni a házából. Ő is Éber-leány volt (Rumszky császári vice-adminisztrátor özvegye,) és a külsejére nézve Etelka tipusának hatványozott kiadását képviselte. Rettenetesen hideg kőszeme és hosszu, kopasz keselyűnyaka volt, a kicsi madárfején mindig fekete főkötőt viselt, mely egészen eltakarta a haját. A néni gazdag és ennélfogva nagytekintélyü asszonyság volt, Etelka kezet is csókolt neki és Szabina úgy bánt vele is, Violával is, mint két éretlen fruskával. Meg kell jegyeznünk, hogy Etelka valamikor nagy számítási hibát követett el Szabinával. Szabina ugyanis már ifju éveiben gyöngemellü volt és mindenki (elsősorban a néhai volt Rumszky) biztosra vette, hogy élete rövid lesz, mint az októberi rózsáé. Mindenki elszámította magát, leginkább Etelka, aki tizenhatesztendős kora óta föláldozóan ápolta a nénjét és a nagy örökségre való tekintettel eltűrte minden szeszélyét. Szabina néni maga igen fukar volt, sohasem adott senkinek semmit, – „maholnap úgyis a tiétek lesz mindenem!“ – de viszont elvárta, hogy neki minden képzelhető alkalommal ajándékokkal kedveskedjenek. Megvolt az a szokása is, hogy kisebb pénzösszegeket vett kölcsön Etelkától, amelyeket sohasem fizetett vissza, „hiszen maholnap úgyis a tiétek lesz mindenem!“ Ez így folyt már több, mint negyven esztendő óta. Újabban Szabina néni egészsége igen megjavult, az októberi méla rózsa szívós és kemény hecsepeccsé fonnyadt, már nem is köhögött, Etelka azonban betegeskedni kezdett.

– Nem hinném, hogy sokáig húzza! – mondogatta Szabina.

A szegény Etelkát igen elkeserítette a gondolat, hogy Szabina őt túlélhetné, de azért továbbra is tűrte zsarnoki szeszélyeit; úgy járt, mint a kártyás, aki nem tudja abbahagyni a játékot, mert veszteségben van.

A másik vendég Irma kisasszony volt, az esperes úr gazdasszonya. Ő különben nem is volt igazi vendég. A nénik, tekintettel a kisasszony félszeg társadalmi állására, nem barátkoztak vele, kissé gőgösen is bántak vele, de azért néhanapján magukhoz hívták, hogy megkávéztassák és hogy cserébe egy csomó érdekesnél érdekesebb ujságot halljanak tőle. A kicsi, keményre töpörödött, lihegő beszédü és fantasztikus mozgékonyságu leányasszony mindent tudott, ami a varjasi polgárházak falai mögött történt. Ez annál csodálatosabb volt, mivel nem igen járhatott emberek közé. A kisasszony különben tisztában volt a helyzetével és maga volt a kúszó alázatosság. A világért sem ült volna máshová, mint az asztal végébe, ott is összehúzta magát a szék sarkán és ha Szabina néni kíméletlen nyomatékkal _kisasszony_-nak szólította, akkor bűnbánóan lesütötte a szemét. Hogy valahogyan a ledér gondolkozás hírébe ne keveredjék, irgalmatlan szigorúsággal ítélt embertársai fölött. Ő azzal vezekelt meg élete nagy bűnéért, hogy fáradhatatlanul gyomlálta a szomszéd kertjét.

Említettük, hogy Viola néni is jelen volt az ozsonnán. Eredetileg le akart mondani, (otthon aznap szappant főztek,) mikor azonban megtudta, hogy kik lesznek Etelkánál, sietve magára vette feketegyöngyös mantillját és mégis elment a felsővárosba. Nem annyira kíváncsiságból, mint inkább óvatosságból. Tudvalevő dolog volt ugyanis, hogy Szabina néninek sok-sok esztendővel ezelőtt valami összeütközése volt Mariska megboldogult édesanyjával, a szép Lihnovszkával, azóta nem kedvelte a Fehér páva-hadat és ha Viola néni nem áll mellette talpig fegyverben, akkor az ozsonnából Ábelék ellen intézett portyázó támadás fejlődhetik.

A hölgyek az üveges fórházban voltak. Szabina nénit a vászonnal betakart diványra ültették, amely bútordarabnak igazi szövetét még soha senki sem látta, a néni feje fölött két kőnyomat függött a falon, az egyik József palatinus családját, a másik a mexikói császár agyonlövetését ábrázolta. Hogy megvédjék a légvonat ellen, egy krinolinos divatképekkel teliragasztott nagy spanyolfalat állítottak melléje.

– Mi volt ma nálatok? – kérdezte Etelka a sógornőjétől.

(Ez náluk olyan gyakori kérdés volt, mint az angoloknál a how do you do?)

– Nagyon egyszerü ebédünk volt, – válaszolt Viola. – Krumplileves, karmonádli zöld babbal és darástészta.

– Darástészta? Hát mosónő van nálatok?

– Nem mosónő, hanem szappanfőző-asszony.

Behozták a habos kávét, amelyet Etelka néni aranykarimás fehér csészékbe töltött, aztán a tejes-kalácsot, a birsalmasajtot és a befőtt gyümölcsöt. Ábel Miklósné egyébként igen takarékos volt, ilyen ozsonnák alkalmával azonban mindig megadta a módját. Szíves erőszakoskodással kínálgatta a vendégeit, főként a dunsztosból. Ő minden esztendőben egész spájzra valót főzött be, ez volt az ő tulajdonképpeni nyári foglalkozása, a tél folyamán azonban, bárhogyan követelte is az ura, sohasem engedett kibontani egy üveget sem, „hogy legyen majd, ha kell“. A tavasszal, mikor már attól félt, hogy a dunsztosa rá fog penészedni, mindenkit azzal akart etetni, az ura azonban ilyenkor elvből nem evett belőle.

A takarítónő (mert Etelka nem tartott rendes cselédet) kivitte a csészéket és Viola néni, akinek oldalát már régóta fúrta valami, egyszerre a közvetlen meglepetés hangján így kiáltott föl:

– Hogy mit nem ér meg manap az ember! Kimegyek ma délelőtt a konyhába, hát ott áll egy huszár, egy nagy kamasz, karddal, csákóval…

– Huszár a konyhában? – lihegte tüzes megbotránkozás hangján Irma kisasszony.

– Mindig mondtam, hogy az a Veron nagy bestia! – szólt Etelka néni.

Szabina pedig csak sziszegett egyet.

– Most jön még a java! – folytatta Viola. – A huszár azt mondja, hogy ő Veron fivére…

Irma kisasszony kajánul nevetett az asztal végében.

– A fivére?

– No, ez szemtelenség! – pattogta Etelka.

– Ez még mind semmi! Felmutatott egy pecsétes írást az árvaszéktől, hogy ő és Veron jelentkezzenek valami kis örökség miatt, mert igazán testvérek. Mit szóltok ehhez?

Első pillanatban nem tudtak mit szólni. Szabina volt az első, aki visszanyerte fölényes nyugalmát.

– Én a te helyedben kinyittatnám annak a leánynak a ládáját, – mondta szárazon.

– Úgy, úgy! – hagyta helyben Irma kisasszony, aki mindig kereste a hatalmas asszony rokonszenvét.

Ez csak egy kis intermezzo volt és valamennyien érezték, hogy ők nem a Veron huszárja kedvéért jöttek ide. Szabina végül helyes vágányra terelte a társalgást.

– Hát hallom, – mondta, – tegnap valami nevezetes mulatság volt a jegesveremnél?

– Préglyné… – kezdte Etelka, de nem folytathatta, mert Irma kisasszony egyszerre rávetette magát erre a névre, mint a tigris a borjura. Ő nem volt künn a jegesveremnél, de azért mindent jobban tudott a többinél. Azt is tudta, hogy mi történt a fehér páváék elvonulása után. A polgármester haza akarta vinni a feleségét, de Préglyné a szemébe mondta, hogy nem megy. Etelka néni, aki köztudomás szerint úgy bánt a tulajdon urával, mint valami rossz cseléddel, ámulva csapta össze a két kezét, mintha nem tudná elhinni, hogy találkozzék asszony a nap alatt, aki így merészel beszélni az urával. Etelka néni különben azért nem értette meg a dolgot, mert ő – nem tudni miért – nem a polgármesterné, hanem a polgármester szerepébe képzelte bele magát.

– Hiszen én volnék annak a Préglynének az ura! – mondta baljóslóan.

Szabina néni nem volt megelégedve a társalgás folyásával. A polgármesternét tulajdonképpen már húsz esztendővel ezelőtt letárgyalták, róla nem tudtak újat mondani. Hogy Sturz Bandi végül leöntötte új fehér ruháját vörös borral? Ez érdekes kis epizód, de nem fontos dolog.

– Úgy hírlik, hogy Ábel Mariska _is_ nagyon jól mulatott? – mondta Szabina, miközben kőszemét Viola felé fordította.

– Igen, a báróval, – vetette oda kaján naivitással Irma kisasszony.

– Nem házas ember az a báró? – kérdezte Szabina, miközben a hosszu nyakát egészen behúzta.

– Házas, de azért nagyon csinos ember, veszedelmesen csinos ember, – mondta Irma kisasszony.

– Az én időmben is járt itt egy gróf, egy svalizser-tiszt, – akkor úgy hívták a katonákat, – az sokat járt a Kaszás-leány után…

– Miféle Kaszás-leány volt az? – érdeklődött Etelka néni.

– A sárga sarokház volt az övéjük, a fehér papok temploma mellett…

– Tudom már! Kaszás Berta, az édesanyja Ánis-leány volt, a régi postamesteréktől…

– Ebből az lett, – folytatta Szabina, – hogy a farsangon egy polgárember sem táncolt a Kaszás-leánnyal, azt mondták, táncoljon a grófjával…

– Nem is való, hogy tisztességes polgárleány mágnások után bolonduljon, – vélekedett Irma kisasszony.

Viola néni már felocsudott az orvtámadás okozta zavarából és bosszút lihegve tekintett körül. Szabinával nem akart kikezdeni, de a papkisasszonyt nem volt oka kímélni. „Cselédtraccs – a plébánia konyhájából került“, – ilyféle visszavágás járt az eszében, de mielőtt még támadhatott volna, már újabb nyíl repült feléje.

– A bárónak is nagyon megtetszhetett Mariska, mert ma is bejött, hogy találkozhassék vele, – folytatta Irma kisasszony.

– Ki jött be? Ki találkozott? – kérdezte dult arccal Viola néni.

– A báró, Mariskával… Félnégykor együtt sétáltak a temetőben… Láttam őket…

Viola megszeppent. Igen, Mariska délután a temetőbe ment, édesanyja sírjához…

E pillanatban félelmetes berregés és töfögés hallatszott be az utcáról. Valamennyien megismerték a hangot – ez Pankotay báró automobilja. Irma kisasszony szó nélkül fölkelt, az alvajáró nyugodt és biztos léptével az udvarra ment és kitekintett a kapun. Neki csodálatos sejtőképességei voltak. Mariska és a báró gyalogszerrel jöttek a felsővárosi temető felől, a gép pedig, melyben csak a soffőr ült, lassan döcögött mellettük a kocsiuton. Irma kisasszony visszasietett a fórházba.

– Félnégykor láttam őket először, most mindjárt öt óra lesz és még mindig együtt vannak…

Viola és Etelka a hálószobába rohantak és ott néztek ki az ablakon.

– No hallod, – szörnyűködött Etelka, – ez szép dolog! Tegnap tíz percre egyedül hagytuk őket és ma már…

– Azt hiszed, hogy összebeszéltek mára? – ijedezett Viola néni.

– Én nem hiszek a véletlenekben, lelkem!

– Jézus Mária és az az ember házas! – sopánkodott Viola.

– Ezek a mai lányok egészen mások, mint mi voltunk, – állapította meg Etelka. – Aztán tudod, Mariska az édesanyjától is örökölt valami lengyeleset…

– Világos nappal, az utca közepén! – sóhajtozott Viola néni, aki alkalmasint jobban szerette volna, ha a huga sötét éjjel és zárt helyen kereste volna a báró társaságát.

A kávécsata utolsó áldozata azonban nem Mariska, hanem a hadiszerencse forgandóságánál fogva, maga a szíves háziasszony lett. Etelka néni ugyanis az ozsonna végén még egy magakészítette narancstortával is meglepte vendégeit. Szabina néni megkóstolta a tortát, aztán Irma kisasszony füléhez hajolt és belesúgott valamit. Etelka ekkor gyanut fogott, maga is megizlelte remekművét és elhalványodott… A tortának avas íze volt!! A hiba mindenesetre a vajban volt. De hiszen Etelka néni maga vette a hozzávalót és maga készítette a tortát? Érthetetlen, megmagyarázhatatlan rejtély! Letagadni, elsimítani, jóvátenni azonban nem lehetett többet ezt a dolgot.

Este már egész Varjas tudta, hogy Ábel Miklósné „mindenféle romlott holmival akarta traktálni a vendégeit“ és hogy Ábel Mariska kettesben automobilozott Pankotay báróval.

A narancstorta-ügy igazságait már ismerjük, most lássuk tehát, mi igaz abból, amit Ábel Mariskáról és Pankotay báróról beszélnek a varjasiak.

A leány a majálist követő reggelen nem ment ki a házból, hanem takarítás után visszabujt a sötét hálószobájába, azzal a szesszel, hogy ma rendet fog csinálni a szekretárjában. Az ébenfa-szekrény megszámlálhatatlan fiókjaiban annyi leányos limlom halmozódott össze, hogy ott mindig el lehetett kotorászgatni egypár óráig. A rendcsinálás különben többnyire olyankor jutott eszébe Mariskának, ha magára akart maradni a gondolataival. Egészen délig halkan elmotoszkált a sötét borzlyukában, hol rajta kívül senki sem tudott volna gyertyavilág nélkül eligazodni, időközönkint abbahagyta a munkáját és átengedte magát a lelkén keresztül vonuló ábrándfelhők kalandos sodrának. A báró, megint a báró és mindig a báró! Mariska még egész testében érezte a megálmodott csókokat és most már annyira sem védekezett, mint éjjeli álmában, hanem bűnös és alázatos ernyedettséggel átengedte magát édes emléküknek. És gyönyörüségét lelte benne, hogy ismételten és részletesen végiggondoljon mindent.

Közbe szórakozottan tett-vett a szekrényében. A szekretár közepébe, apró fiókok közé, bolthajtásos kis fülke volt beépítve, melynek hátsó falát félig megvakult tükör ékesítette. A tükröt jobbról-balról egy-egy mahagoni fából faragott jón oszlopocska szegélyezte. Mariska ebben a fülkében őrizte régi iskolai füzeteit. Ő egyáltalában gondosan eltette és időközönkint újból és újból megnézte gyermekkorának emlékeit, mintha meg akart volna róla győződni, hogy ő és azok a különböző leányok, a lenhajuak, a vörhenyes szőkék, a gömbölyüek és rózsásak, a szögletes vizslacsontuak és pattanásos bőrüek, a jámborak és alattomosak, a hazugok és a rajongók, a szorgalmasak és a tunyák, szóval hogy ő és mindazok a leányok, akik fölváltva az Ábel Mariska nevet viselték, egy- és ugyanaz a személy.

L’Alphabet français a six voyelles et dixhuit consonnes, – olvasta egy megsárgult lapon. Aztán szórakozott kiváncsisággal belenyúlt a fülkébe, megfogta és mozgatni kezdte az egyik mahagoni oszlopocskát. Most vette észre ugyanis, hogy a tükör kimozdult a helyéből, a felső szegélye kissé előredőlt… Ezt majd meg kell enyveztetni!

Egyszerre rémülten megdobbant a szíve… Váratlanul egy kripta ajtaja pattant föl előtte. A meglazult tükör keretestül a kezében maradt, a szekretár méhéből egy ismeretlen fülke ásított feléje. Megfakult selyemmel volt kibélelve; átkötött papircsomag feküdt benne.

A titkos fiók! Az álomkép! A probléma megoldása! Mariskát babonás izgalom fogta el…

A szobájában nem érezhette magát biztonságban, Viola néni minden percben rátörhetett, azért a köténye alá rejtette a papircsomót és kiosont vele a parádés lépcsőházba. Ott nem fogják keresni. Leült a lépcsőfokára, a gipsz Flóra alá és a szines ablak fantasztikus fényében megnézte kincsét… Nem kételkedett benne, hogy élete nagy és döntő fordulat előtt áll. Az álom és a valóság csodálatos összetalálkozása meggyőzte róla, hogy nagy és titokzatos erők avatkoztak bele a sorsába, erők, amelyekben azelőtt nem is hitt… Valami neszt hallott a lépcső aljáról és ekkor megrettent; el volt rá készülve, hogy királyi nagybátyja fog fölbukkanni a homályból, miként megálmodta az éjjel. De csak a fehér macska volt, mely dormogva közeledett feléje, láthatólag boldogan, hogy úrnője térdéhez dörgölheti fejét.

Az írások! Csupa német levél volt. A lendületes és vékony apácaírás Lihnovszka kezétől eredt… Mariska most már remegő mohósággal kezdte olvasni. Az édesanyja ezeket a leveleket nagy időközökben írta, valamennyien egy embernek szólottak, egy embernek, akit szeretett. De nem a fehér pávának… A levelek túlnyomó részét még leánykorában írta, az utolsó egykettő azonban már Varjason kelt. Már a legelsők is teli voltak lemondással. „Fölösleges hangsúlyoznia, én jól tudom, hogy sohasem lehetek az öné, ön nem válhat el…“ Tehát házas ember volt! Mariskának azonban mégis úgy rémlett, hogy a tüntető lemondás alatt ott lappang a reménység egy parányi, szívós szikrája. A szikra csodálatosképpen ott tüzelt még azokban a levelekben is, amelyeket már asszonykorában írt Lihnovszka. Vajjon miféle csodálatos véletlenekről álmodozott? Aztán egyszerre vége lett. Utolsó levelét néhány hónappal Mariska születése előtt írta. „Ha visszagondolok arra, ami velem történt, nem tudom megérteni, hogyan kerültem ebbe a házba. De most már itt kell maradnom. Felejtsen el és küldje vissza leveleimet és emlékeimet. Én nemsokára meg fogok halni. Isten önnel!“

Az emlékei, egy szőke, fényét vesztett női hajfürt és egy megfakult kis fénykép, ott voltak külön egy borítékban. Az arckép egy fiatal nőt ábrázolt, különös, fürtös hajviselettel, avult szabásu, mélyen kivágott báli derékban, kissé merev fotografus-pózban. Nagyon hasonlított Mariskára, csak soványabbnak és jóval fiatalabbnak látszott. A kép alatt egy téntával irott német szó: _Dein_ – Tiéd. Ez volt a Lihnovszka!

Mariska könnyek között csókolgatta a képet. Ez volt tehát az ő öröksége! Most már neki is volt édesanyja. A kegyeletes kultusz, melyet eddig a megboldogult emlékével űzött, inkább üres szertartás volt, e pillanattól fogva azonban látta, ismerte és megértette az édesanyját. A szegény Lihnovszka! A cifra nyomorúságban ragyogva járta be előkelő édesapjával a garnizónokat. Hátasparipája mindig volt, de a harisnyája többnyire lyukas lehetett. Az édesapja szenvedélyesen imádta a leányát, meg tudott volna érte halni, de azért elkártyázta az anyai örökségét. Minden férfi udvarolt Lihnovszkának, feleségül azonban senki sem akarta venni. És midőn Lihnovszka szegény szive megmámorosodott a tavaszi mirtusfák illatától, akkor édesapjának egy bajtársát látta maga mellett, aki szintén nagyon előkelő, délceg és lovagias katona lehetett, akinek azonban már volt felesége.

Néhány megcímezett borítékról, mely a levelek mellett volt, Mariska megtudta, hogy ki volt a szeretett férfi. Katona volt, dsidástiszt, Ritter Ottokar von Ochsenfurth. A név furcsa hangzása kissé elszomorította és kiábrándította a leányt, de végül csak megbékült vele.

Még ott ült a lépcsőn, mikor a távoli szobákon keresztül zümmögni hallotta az ebédlőóra muzsikáját. Dél volt. Ekkor visszalopta magát a szobájába, elrejtette a kincseit és megmosta a kisírt szemeit, mert ebédhez kellett mennie. Asztalnál lopva nézegette édesapja hideg és szögletes arcát és ekkor eszébe jutottak Lihnovszka szavai: „nem tudom megérteni, hogyan kerültem ebbe a házba…“

Délután pedig kiment a temetőbe. Az a különös érzése volt, hogy beszélnie kell az édesanyjával. Meg kell neki mondania, hogy legyen nyugodt, ő nem fogja elárulni a titkát, ő megérti, az ő pártján van, szereti őt is, sőt – ha éppen kell – szereti még Ochsenfurth lovagot is.

A varjasi temetőben Lihnovszkának volt a legszebb sírja. A fehér páváék sohasem feledkeztek meg reprezentativ kötelességeikről és ezek közé tartozott az is, hogy a család elhunyt tagjai a temető főútja mellett, díszes sírban pihenjenek. A térdeplő angyal, aki Ábel Pálné sírja fölött imádkozott, látható volt ugyan még egy tucat más siron, (a varjasiak mindent utánoznak!) de a Lihnovszka angyala igazi fehér márványból való volt, a többi csak terrakottából. Mariska leült a kis padra, mely a vasrács mellett állott. Ő persze pontosan tudta édesanyja születésének és halálának napját, de azért most tünt föl neki elsőízben, hogy a szegény Lihnovszka a halálakor egy egész esztendővel fiatalabb volt, mint ő ma.

Mialatt ott ült, bekövetkezett a nap másik csodája, egyszerre előtte állott ő, akit minden idegében érzett akkor is, ha nem gondolt reá, előtte állott Pankotay báró. Akármit beszéltek is Etelka néni ozsonnáján, a báró bizony nem Mariska kedvéért jött ide, hanem az esperes úr levele következtében, hogy megnézze és szükség esetén kitataroztassa a régi temetői kápolnát, mely alatt anyai ősei, a fiágon kihalt Laczházy urak aludták az igazak álmát. Ha pénzről volt szó, akkor Pankotay nem bízott meg, csak önmagában.

Mikor most kezet fogtak a térdeplő márványangyal előtt, Mariska megint azzal gyanusította magát, hogy álmodik. Mosolyogva, alázatosan, boldogan és kissé megszégyenülten sütötte le pilláit. A báró is egészen más volt, mint tegnap, mintha időközben vele is történt volna valami, ami megérlelte az ismeretségüket. Ma nem akartak egymásnak imponálni, nem is beszéltek Nietzscheről és az életről; amit ma beszéltek, az csak ürügy volt arra, hogy egymás szemébe nézzenek és egymás hangját hallják. Lassu, sétáló léptekkel kerülték meg a temetőt. Némelyik kő előtt megállottak és a báró részletesen érdeklődött egy-egy néhai vaskereskedő vagy tanító családfája után. Mariska mindenkit ismert Varjason, még azokat is ismerte, akik száz esztendővel előtte születtek. Bementek a kápolnába. Dominus Joannes Comes de Laczháza – olvasta Mariska a falba illesztett, félig bemeszelt, egyébként pedig nagyon rücskös vörös márványlapról.

Igen, a Laczházyak nagyon érdekes urak lehettek. Ez a Joannes arról volt nevezetes, hogy párbajra hívta az édesapját. Laczházy Domokos azt állította, hogy a földből éjnek idején mérges párák szivárognak elő és azért a torony tetején aludt. Mátyás pedig egész életében egyebet sem tett, mint célba lövöldözött. De csak pisztollyal; akik puskával lőttek, azokat nagyon lenézte, Isten tudná, hogy miért. A török háboruk óta nem volt semmi dolguk és a pihent eszük efféle dudvás ötletekben adta ki erejét.

A báró és Mariska elhagyták megint a homályos és hüvös kápolnát és folytatták bolyongásukat a verőfényes sírkerten keresztül. Amerre a férfi húzott, a leány engedelmesen követte. Most csipogó madárcsapat szállott el fölöttük, hullámos repüléssel. Mariska fölemelte a fejét.

– Vigyázzon, festékes lesz a ruhája! – mondta Pankotay és megfogta a leány kezét, hogy elvonja a frissen festett rácstól.

Egy pillanatig így maradtak. Nem mertek egymás szemébe nézni, de érezték egymás kezének mohó érintését. Mariska aztán szeliden kiszabadította a kezét. Egyszerre valami nagy szomorúságot érzett, ugyanazt a reménytelen szomorúságot, mely a szegény Lihnovszka sírja fölött ült.

Kimentek a kapun, be a városba. Már nem volt mit beszélniök, de azért együtt mentek végig a főutcán. A báró automobilja pedig türelmetlen dohogással döcögött mögöttük. És amerre mentek, izgatott emberfejek bukkantak föl és tünedeztek el az ablakokban. Ez olyan volt, mint az ürgék játéka.

Már ott állottak a Fehér páva-ház előtt. Ki hitte volna, hogy a végtelen hosszu főutcát ilyen gyorsan lehet megjárni?

– Most el kell válnunk, nem? – kérdezte a báró.

A kérdés furcsa volt, Mariska válasza nem különben.

– Azt hiszem…

Ha Pankotay azt mondta volna neki: Üljön föl a kocsimra, magammal viszem! – talán föl is ült volna. Talán. A báró azonban nem mondott semmit, hanem zavaros tekintettel elbúcsúzott tőle.

Az este, szombati nap lévén, zeneestély volt a fehér páváéknál. Megint Chopint játszották. Azaz csak akarták játszani, mert Mariska egyszerre fölugrott a zongorától, a szomszéd szobába ment, ahol sírógörcsöt kapott. Senki sem tudta, hogy mi baja. A jó Viola néni, aki olykor az okot összetévesztette az okozattal, így szólt:

– Valami csunya pletykát csináltak megint szegénykének, talán az bántja!