XI.

Az idők folyása nem egyenletes, hanem láthatatlan zátonyokon és lejtőkön kanyarog végig, azért cammognak a napok olykor posványos lassúsággal és azért vágtatnak máskor harsogó gyorsasággal. Mostanában megint lefelé ment az út. A bundák és gummicipők még ott voltak az előszobákban, a varjasiak még a multkori hóförgetegről beszélgettek, mikor már valami biztató csicsergés hallatszott be az utcáról. Manliusz úr ekkor valami édes borzongást érzett, egy pillanatra letette az írótollát és kinézett az ablakon. Odafönn az emeleten Viola néni is kinyitotta az erkélyajtót. A kémények fölött, az égboltozat fényes méhében, fekete pontok iramodtak párosával. Megjöttek az első fecskék! A város végében aranysárga felhőgomolyagként leveleztek a parti fűzfák.

Toll Jenő megint mindennapos vendége lett a páva-háznak. Egypár szándékosan elejtett megjegyzése megütötte Péter úr fülét és titokban némi lázba is ejtette az öreg urat. Toll ugyanis olyasmit mondott, hogy nem tud beleszokni a képviselő tétlen életébe, a jövő választásnál semmiesetre sem fog többé föllépni, de az is meglehet, hogy időközben lemond a mandátumáról. És ekkor az öreg úr szivét is édes tavaszi sejtelmek kezdték borzongatni. Bár nem volt önző ember, most már nagyon szerette volna, ha Mariska hamarosan megesküszik a képviselővel, mert titkos rögeszméjévé lett, hogy ez a házasság fogja bevezetni az ő politikai föltámadását. Pál úr is megint az ifju ember sugalló hatása alá került. Előtte világos volt, hogy nem lehet Jenőt az öreg elefánt ízetlenkedéseiért felelőssé tenni. Hogy Mariska jövendőbelije számító ember, hogy a fejével gondolkozik és nem a szivével, az nem is baj. A fehér páva akkor már erősen kiábrándult saját fajtájának előkelő élhetetlenségéből.

Mariska pedig vitette magát az árral. Nem lehetett szembehelyezkedni a varjasi közvéleménnyel, amely most már sürgősen követelte a tisztességes befejezést. Varjas összes hölgyei úgy vélekedtek, hogy ő és Jenő egymáshoz valók és Mariskának nem volt ellene komoly kifogása, midőn a vőlegénye ápril utolsó napjára tűzte ki az esküvő napját. Abban állapodtak meg, hogy a gyászra való tekintettel szűk családi körben fogják megülni a lakodalmat és egyelőre nagybuzgón nekiláttak az előkészületeknek.

Ápril huszonkilencedikén Ábelék vacsorára hívták az elefántokat. Ez félig-meddig béke-ünnep is volt, mert a két család feje kissé még feszélyezettnek érezte magát egymással szemben. Viola néni délelőtt ki akart kocsizni a gyümölcsösbe, hogy korai retek után nézzen a melegágyakban, de aztán egyszerre akkora fölfordulás történt a konyhában, hogy nem lehetett kimozdulnia. Mariska magára vállalta, hogy elmegy ő a néni helyett. Tíz óra felé a kocsi már ott baktatott vele a kavicsos országúton, a keskeny parasztszántások között, melyeken zöld felhőfoltokban sarjadt az ifju vetés. A tavaszi napfény édesen sütött, a dombok felől pacsirta-ének hallatszott. Csakhamar fölbukkant a kocsi előtt az Ábel-féle gyümölcsös nagyszerü szélkereke.

Két imádója volt Mariskának odakünn, Andris és Fillér. Andris a kertész fia volt, egy tömzsi, haragosképü, szófukar parasztkölyök, Fillér pedig a kertész kutyája, egy vizslafejü, komondorszőrü, borzlábu és fölötte jókedvü szörnyeteg. A gyerek és a kutya örökösen Mariska sarkában voltak. Télen át sohasem látták, valószínü azonban, hogy sokat álmodtak róla és a gyerek meg a kutya számára nem a fecske, hanem a kisasszony hozta meg a tavaszt.

Mariska kinyitotta a kerti lakást, hogy kiszellőztesse. Valami kegyeletes kis szomorúságot érzett, midőn belépett a saját szobájába. Olyan meghatottan nézte a világosra festett leány-bútorait, a városi lakásból kimustrált képeket és elárvult nyári holmiját, mintha egy kedves halottjának ereklyéi volnának. Egy nagy szalmakalapot talált, meg egy pár vastag férfikeztyűt, azokat magához vette, azután kiment a kertésszel a melegágyakhoz. Később, miután már elvégezte a dolgát, a gyerekkel és Fillérrel bejárta a tavasziasan kopár kertet. Úgy érezte, hogy ez búcsúlátogatás. Nem is a kerttől búcsúzik, hanem önmagától. Azoktól a különböző Ábel Mariskáktól, akik valamikor itt jártak, szaladgáltak, pihentek, gondolkoztak és tervezgettek. És egyszerre eszébe ötlött, hogy tulajdonképpen az egész élet csupa búcsúzás. A tulipánok kidugják csúcsos fejüket a fekete virágágyból és már búcsúznak. Egy sárga pillangó libben el az ember előtt és örökre búcsúzik. Az ember gondol egyet és már Istenhozzádot is mond a gondolatának. Minden, ami kedves és ismerős, az búcsúzik, távozik és eltűnik, hogy helyet adjon annak, ami új és idegen.

A gyümölcsös végében volt egy kis kaszáló, ahol Mariska valamikor Katica-bogarat, később négylevelü lóherét szokott keresgélni. Most oda is kiment. Rákönyökölt az alacsony kerítésre és a fényes, kerek tavaszi felhőt nézte, mely búcsúzva vitorlázott az égen. Később egy szürkesapkás férfi közeledett az akácfák felől. Átugrott egy árkon és egyenesen feléje jött. Mariska vissza akart térni a házba, de aztán megállott. Megismerte az idegent. A báró volt. Pankotay. Éppen jókor, tőle is el lehet búcsúzni.

A báró megállott a kerítésen kívül.

– Jónapot, megismer még?

A leány nyugodtan bólintott a fejével.

– Hogy kerül ide?

– Automobilon… Nem hallotta a kocsimat?

– Nem.

Elhallgattak mind a ketten. Azután megint megszólalt a báró.

– Tudja, hogy egészen elszomorodtam, mikor megláttam az imént… Olyan egyedül állott a kopár réten… Olyan – hogy is mondjam csak…

Nem találta meg a keresett szót és megint elhallgatott.

– Megvolt már az esküvője? – kérdezte hirtelen fojtott hangon.

– Holnap lesz.

Mariska most vette csak észre, hogy a nagy kerti keztyü még a kezén van. Kissé elpirult, sietve lehúzta és odaakasztotta a kerítésre.

– Én az imént benn voltam a városban, – mondotta a báró, – Viola nénitől hallottam, hogy maga itt van, azért jöttem utána…

A keze ott feküdt a kerítésen a Mariska keze mellett. Mindegyik meglátta a másiknak ujján az arany karikát.

– Hol volt ennyi ideig? – kérdezte Mariska.

Csendes hangon kérdezte, inkább szomorúan, mint szemrehányóan. A báróból azonban egyszerre kibuggyant a titkolt keserűsége. Kétszer egymásután fölemelte a két karját, hogy aztán tehetetlenül leejtse megint.

– Hát igen, szöktem, bujdostam, – mondta nyersen.

– Előlem? – kérdezte Mariska szelid csodálkozás hangján.

A csodálkozás nem volt egészen őszinte. Tudták mind a ketten, hogy miről van szó. Pankotay ki is mondta az egész igazságot.

– Törtem a fejemet, gyötörtem az eszemet, de nem tudtam kisütni semmit… Itt van az a boldogtalan asszony, a feleségem… Már nem asszony, nem is ember… Csak egyetlen érzés él még benne: a hozzám való ragaszkodás… Senkit sem ismer, csak engem. Ha nem vagyok mellette, akkor nem eszik, nem iszik, csak ül, nézi az ajtót és vár… Mit tegyek vele? Eltaszítsam? Megöljem?

Megint fölemelte a karját és megint leejtette. A leány egy pillanatra eltakarta az arcát. Valami förtelmes gondolat bukkant föl a lelkéből, mint a vizi szörny a kristály tóból. Csak egy pillanat század részéig mutatta magát, aztán örökre elmerült megint.

Mariska lassu léptekkel megindult a kerítésen belül, a báró vele ment a korláton kívül. Most már fogva tartotta a kezét. A parasztgyerek és a kutya csendesen kullogott utánuk. Most elértek a málnabokrokhoz. Az út a ház felé kanyarodott. Itt el kellett válniok.

– Én most hazamegyek, – mondta halkan a leány.

Pankotay arca oly furcsán eltorzult, mint a haragos gyereké. Úgy megszorította a leány kezét, mintha össze akarná zúzni.

– Hát mondja, van rá mód, hogy el ne veszítsem megint? Tud valami utat? Én mindent megteszek!

Most az ő tavából bukkant föl a vizi szörnyeteg. Mariska azonban haragosan megrázta a fejét. Megértette a bárót, az mindenre kész, mindenre képes, csak éppen arra nem, hogy feleségül vegye.

Csodálatos, hogy később, mikor már a kocsijában ült és a város felé hajtatott, mégis édesdeden mosolygott maga elé. Egy ledönthetetlen, nagy fekete fal állott közte és a báró között, de a fal mögött lángolva ragyogott a nap, az ő napja.

Este eljöttek az elefánték. A mama ezúttal megint páncélba szorította a termetét, hogy magára vehesse a bordó atlaszruháját. A nyakán mozaik-bros pompázott, _Andenken an Karlsbad_ fölírással. Az apa fekete ferencjózsefet viselt, hozzá sárga nanking-mellényt és fehér báli nyakkendőt, amelybe a nagyobb dísz kedvéért lófejü melltűt tűzött. Elefánték igen hangosan voltak, fuldokolva nevettek és senkit sem engedtek szóhoz jutni. Láthatólag föltették magukban, hogy ma végleg el fogják bűvölni Ábelékat a szeretetreméltóságukkal.

A képviselő néhány perccel később érkezett és mivel Mariskát nem találta az ebédlőben, az édesapjával az ablakfülkébe vonult, ahol halk beszélgetésbe merültek. A menyasszony később bejött és a két férfihoz lépett. Azok háttal állottak neki és tovább beszélgettek. Gyorsan, fojtott és száraz üzleti hangon.

– Rendben van? – kérdezte az öreg.

– Rendben!

– Nos?

– Kétszázhetven darab…

– Négy és fél percentes?

– Négyes. De van neki rimamurányija is egy csomó.

– Nem csaptak be?

– Engem nem lehet becsapni.

Jenőnek piros volt a nyaka a kevély önérzettől. Az öreg pedig mosolyogva csörgette nadrágja zsebében az aprópénzt. Néhány szót váltottak még, valami üzleti tolvajnyelven, azután meglátták Mariskát és az erőltetett jókedvtől sugárzó arccal fordultak feléje. A leány jéghideget érzett a mellében. A félelem és az undor összeszorította a torkát. Tudta, hogy ezek most róla beszéltek, az ő vagyonáról. Kurta, száraz vakkanások segítségével értették meg egymást, ami a mellett bizonyít, hogy ez nekik állandó beszédtárgyuk. Jenő, mielőtt megtette volna az utolsó lépést, pontos értesüléseket szerzett a leány vagyonáról, „mert őt nem lehet becsapni“.

Viola néni el volt ragadtatva a vendégei étvágyától. Az öreg elefánt a saját állítása szerint tizenhárom palacsintát evett és mivel az szerencsétlen szám volt, még egyszer odakérte a tálat. Ezeknek aztán érdemes volt főzetni!

Mariska nem evett semmit.

– Neki más jár az eszében! – mondta hamiskásan az öreg Toll.

Az elefántné azt hitte, hogy ez valami sikamlósság és úgy kacagott, mintha csiklandozták volna. Mariskának valóban más valami járt eszében. Most már megértette, hogy Tollék úgy összedolgoztak, mint a sátoros cigányok a parasztházban. Az egyik kártyát vet a leánynak, hogy szerelem áll a házhoz, a másik azalatt sorra nyitogatja a fiókokat és keresi a gazda pénzét. Mikor a képviselőséget akarták, akkor házasságról beszéltek; most a házasság kell nekik és azért megint képviselőségről beszélnek. Most összemosolyognak a páváék feje fölött, mert látják, hogy minden számításuk bevált. Ők együgyünek tartják minden embertársukat és az önzetlenség is együgyüség számba megy náluk.

A leánynak most újból föltünt a döntő különbség, mely a két család arctipusa között van. Tollék a sertésfejü emberek. Brutálisok, falánkok, öntudatlanok. Ábelék pedig tépelődők, finnyásak és erőtlenek. Óh, ezek a sertésfejüek mindent megesznek és föl fogják falni az egész Ábel-házat. Őt is. Mariska már látja a saját jövőjét; ott ül vele szemben az öreg Tollné torz alakja. Valaha az is más lehetett. Az asszony maga szokta emlegetni, gúnyos kiábrándulás hangján, hogy leánykorában sokat olvasott, szerette a zenét… Most cselédsorban élt és szellemi szükségleteit az ura trágár adomáiból elégítette ki.

E pillanatban fölemelkedett Toll Jenő, hogy pohárköszöntőt mondjon. A képviselőházban nem volt még alkalma beszélni, de azért már egészen parlamenti modorban szónokolt. Egy képből indult ki, mely az ebédlő falán függött és melynek _Hit, remény és szeretet_ volt a címe. Azt mondta, hogy el kell árulnia lelkének egy féltett titkát. Ennek a képnek, „melynek talán csak igen szerény a műbecse“, nagy szerepe jutott az életében. Midőn első ízben meglátta, egy belső hang azt sugta neki: Ime, ez olyan polgári otthon, ahol nagy tiszteletben áll még a vallás, a tisztes hagyomány és a női erény… Pedig ezek a család és az állam talpkövei. És így tovább.

Mariska figyelmesen nézte a szónokot. Jenőnek, bár csinos ember volt, szakasztott olyan vaksi szeme, olyan duzzadt szája és olyan piros nyaka volt, mint az öreg elefántnak. Ő is tud nagyon goromba és nagyon önző lenni. És ha Szent Erzsébet lesz is a felesége, meg fogja csalni az első szolgálóval.

Viola néni volt az első, akit megríkatott a képviselő szép beszédje. De Pál urat is annyira elérzékenyítette, hogy trombitálva ki kellett fujnia az orrát, az öreg Péter pedig úgy leplezte nagy megilletődését, hogy szerfölött zord arcot vágott.

A képviselő végül leült és azzal tetőzte be a tisztes hagyomány iránt érzett rokonszenvét, hogy a lábával megkereste Mariska cipellőjét az asztal alatt. Mariska ekkor kissé elmosolyodott és így szólt magában:

– Nem, barátom, én ugyan nem tudom, hogy mi az a „kétszázhetven darab“, de azt tudom, hogy sohasem fogod megkapni!

Most már biztos volt benne, hogy ő nem lesz Toll Jenőné. A botrány, a halál, a becstelenség, – minden jobb, mint feleségül menni hozzá. És mialatt az édesapja a meghatottságtól remegő hangon válaszolt a képviselő pohárköszöntőjére, azalatt a leány nyilsebes fantáziája ide-oda iramodott a különböző lehetőségek között és kereste a menekülés útját. A halál? Nem, ahhoz nincs tehetsége… Tehát a botrány!

Lázas sietséggel kiszínezte magában egy országra szóló, egy többé jóvá nem tehető botrány képét… Milyen arcot vágnak majd a sertésfejüek, ha a préda – a kétszázhetven – kisiklik a körmeik közül? Ha meggyőződnek róla, hogy Mariska nem olyan együgyü, nem olyan becsületes, mint hitték? És eleve gyönyörködött már a varjasiak felzúdulásában is. Hogy fog hápogni Szabina néni! A papkisasszony! „Tudtam, előre tudtam!“ – ez lesz első szavuk. Senkit sem sajnált, az édesapját sem. Ez az ünnepélyes posztókereskedő úgy viselkedett, mintha a világegyetem szeme állandóan rajta függne. Egy képzeletbeli karzat kedvéért képes lett volna mindenét föláldozni, először is a leányát!

Mariska most már tudta, hogy ő az egyetlen a családban, aki tud akarni. Eddig nem mert, de most már fog, még pedig a maga felelősségére. És most már tisztában volt azzal is, hogy az elefánték tulajdonképpen igen kicsi emberek. Úgy lerázza őket magáról, a porba hullatja, mint a bogáncsot.

Valami kaján, kárörvendő jókedv vett erőt rajta. Kötekedett a képviselővel, kacérkodott az öreg elefánttal, egy csepp pezsgőt is ivott. Szerette volna, ha a képviselő nemcsak a pénzét, hanem a személyét is sajnálná. Később megunta a játékot, azt mondta, hogy elkészíti a teát és kiment a konyhába. Egy negyed óra múlva visszajött megint az ebédlőbe. Azt hitte, hogy álmodik, midőn megpillantotta Pankotayt. A báró ott ült a két Ábel úr között. Az arca sápadt volt. Zavart mosollyal köszöntötte a leányt.

– Láttam, hogy társaságuk van, gondoltam feljövök gratulálni, – mondta rekedt hangon.

A valóságban maga sem tudta, hogy miért jött föl. Dél óta itt ődöngött a városban, nem tudott elmenni és nem tudott magával mit kezdeni.

Mariska leült a vőlegénye mellé és fölemelt fejjel, rózsás arccal és mosolyogva nézte a bárót. Most Toll Jenő vitte a szót. Láthatólag produkálta magát Pankotay előtt, éles kritika alá véve a kormány vasúti politikáját. Amióta megválasztották a varjasi májszterek, mindenhez értett.

A teát a szalonban itták meg. Pál úr leült a zongora mellé és játszani kezdett. Mariska odavitte a csészéjét, aztán Pankotayhoz lépett, aki egyedül állott az ajtóban.

– Lenn van az automobilja? – kérdezte halkan és gyorsan.

– Lenn. Miért?

– El akar vinni?

– Magát? – Hová?

– Ahová akarja.

A báró úgy megijedt, hogy nem tudott mit válaszolni. A lába remegett, neki kellett támaszkodnia az ajtófélfának.

– Én nem kaptam cukrot! – szólt tréfásan panaszkodva Toll Jenő. – Pedig én vagyok a vőlegény!

Marsika hozzálépett és három kockát tett a csészéjébe.

– Kézzel, – mondta érzelmesen az elefántné, – úgy édesebb lesz neki!

A leány megint visszament a báróhoz.

– Akarja? – suttogta.

Pankotay bólintott a fejével. Farkasszemet néztek, a tekintetük tüzelt a homályban.

– Menjen le és várjon meg. Öt perc múlva követem.

– De mit mondjak itt –?

– Semmit. Menjen el szó nélkül.

A báró két percig még ott állott, miközben mereven nézte a leányt, aztán eltünt az ajtóból. Mariskának ekkor váratlanul eszébe jutott valami, amire eddig még nem gondolt. Az édesanyja levelei! Azokat nem hagyja itt. Hogy mit fognak holnap róla beszélni, azt nem bánta, de az Ochsenfurth-dolgot nem szabad megtudnia az édesapjának. Ő maga akarta viselni tettének felelősségét. Ne mondja senki, hogy a Lihnovszkától örökölte a könnyelműségét.

A hálószobájába ment és kivette a fekete szekretárból a levélcsomagot. Különben nem vitt magával semmit, sem kalapot, sem kabátot. Az új fehér mullruhája volt rajta, amelynek kedvéért ma tette le első ízben a gyászt. A parádéslépcső felső ajtajánál összetalálkozott a vőlegényével.

– Hová megy? – kérdezte Jenő.

– Majd meg fogja tudni… Most ne kérdezzen semmit, hanem menjen be a többihez.

A képviselőnek az a gyanuja támadt, hogy itt valami tréfás meglepetés készül. Egyelőre arra használta a félhomályt, hogy erőszakkal megcsókolja Mariskát. A leány kiszabadította magát karjaiból és lassan lement a lépcsőn. Az ebédlőben éppen tizenegyet ütött az óra és eljátszotta a Das Wandern ist des Müllers Lust-nótát. Mariska egy búcsúzó pillantást vetett a gipsz Flóra felé. Ezt nem fogja többet látni. Mert bármi történjék is, ha száz esztendeig él is, annyi bizonyos, hogy Varjas városába nem teszi be többet a lábát.

A gépkocsi ott állott a nyitott kapu előtt. A báró Mariska felé nyújtotta keztyűs kezét és fölsegítette. A következő pillanatban bömbölve megindult a kocsi. Sebesen végig szaladt a Kossuth Lajos-utcán és az új pályaudvarnál kiiramodott az országútra.

– Hová megyünk? – kérdezte a leány.

– Budapestre, – válaszolt a báró.

Mariska nem kérdezett többet, hanem visszadölt az ülés sarkába és lehunyta a szemét. Lehet, hogy aludt. A báró fogva tartotta a leány kezét, a kis kéz hideg és merev volt.

Még éjfél sem volt, mikor az automobil ablakaiban már megcsillantak a fővárosi utcák lámpasorai. A kocsi a józsefvárosi régi Pankotay-ház előtt állott meg. Amióta beteg volt a báróné, bérbeadták ezt a házat, a báró csak két szobát tartott meg magának a földszinten. Félig legényszállás, félig gazdasági iroda volt, a falak sivárak, a bútorzat egyszerü, az asztalok teli vannak számlákkal, árjegyzékekkel és magmintákkal, az egész szállás dohányszagu és kissé nyirkos, mivel éjszaknak fekszik és a gondozással megbízott házmesterné nem igen töri magát a szellőztetéssel.

– Tehát itt volnánk!

A házmesterné meggyújtotta a gázlámpát és kiment megint. Amint magukra voltak, a báró szenvedélyesen magához ölelte a leányt. Mariska nem védekezett, úgy gondolta, hogy ennek a dolognak megvan a maga etikettje, melyen nem lehet már változtatni. Neki különben is az a furcsa érzése volt, hogy ő csak mint néző van itt, a fehérruhás nő, aki az asztal előtt áll és a báró vállára hajtja fáradt fejét, más valaki, egy idegen és közömbös nő. Kedve lett volna rákiáltani a fehérruhásra: Most már ne affektálj, érted úgy sem kár, de ezt az embert nem szabad megcsalnod! – Mert van a becsületességnek egy neme, amely így gondolkozik.

Pankotay észrevette, hogy a leány didereg. Eleintén arra gondolt, hogy becsöngeti a házmesternét és füttet, de utálta most a vénasszony arcát és inkább a meleg automobil-köpenyegét adta Mariska vállára.

– Maga nagyon fáradt. Üljön le.

A leány leült és szórakozottan tekintett körül. Érezte, hogy dermesztő hideget áraszt magából, kissé szégyelte magát ezért, sőt sajnálta is a bárót.

Vele szemben, rikító ellentétként a sivár berendezéshez, ovális keretbe foglalt, művészkéz festette arckép függött a falon. A kép egy magyarruhás, gyöngypártás fiatal nőt ábrázolt. Dióbarna haja, csodálatosan lelkes szeme, bájos és pátétikus profilja volt. A fenkölt szépségével, a rajongó tekintetével és a vonásain elömlő szomorúságával megkapó és jelentőségteljes benyomást tett. Ilyenfélének képzelte Mariska a fiatal Szilágyi Erzsébetet vagy Zrinyi Ilonát, akikért kisleánykorában rajongott.

És ekkor egyszerre úgy érezte, hogy nincs már kettesben a báróval. A légyottjukat megzavarta ez a harmadik. Bár jól sejtette, hogy kit ábrázol a kép, mégis megkérdezte:

– Ki az?

Pankotay arca elborult.

– A feleségem, – mormogta kedvetlenül.

– Ma is ilyen szép még?

A báró egy lemondó kézlegyintéssel válaszolt.

Egyszerre valami szomoru kiábrándulást érzett ő is. Azt hitte, hogy lerázhatja magáról, de most megint itt van és hideg vasmarokkal szorítja össze a szívét. A betegség, a gond, az élet nyomorusága. Nem, ő nem volt az az acélidegzetü, tüzes és kíméletlen egoista, aki néha szeretett volna lenni. Ő maga sem tudta, hogy kicsoda ő. Egyszer ilyen, másszor olyan, többnyire kétféle. Most már megint csupa kishitűség, töprenkedés és aggodalom. Mi lesz a kaland vége? Hiszen ezt a leányt nem a szenvedélye, hanem az öngyilkos ösztöne hozta ide. Ha tulajdonába veszi, tönkre teszi őt is, talán magát is. Mit kezdjen vele _aztán?_ Kitegye az utcára?

Ott ültek és kerülték egymás tekintetét. Megértették egymás gondolatát és mind a ketten szégyelték magukat. Végül megszólalt a báró:

– Mariska, maga nem született arra, hogy valakinek a szeretője legyen.

A leány nem válaszolt, hanem elpirult, mintha sértést mondtak volna neki. A zavart tekintete később megakadt egy sakkjátékon. Kétszer is szólásra nyitotta a száját, de újból elharapta a szót. Végül mégis csak megtörte a kínos csendet.

– Szokott sakkozni? – kérdezte alázatosan, szinte könyörögve.

Pankotay méla iróniával mosolygott.

– Néha. Maga szokott?

És elkezdtek sakkozni.

Hajnali három sem volt még, midőn lassan cammogó kocsi állott meg az ablak alatt. Kapunyitás, léptek zaja, fojtott beszéd az előszobában… A házmesterné, a világ legügyetlenebb asszonya, bekopogtatott a lakásba.

– Kezét csókolom, egy úr van itt… Mondtam neki, hogy most nem lehet –

Valaki félrenyalábolta az asszonyt az útból és belépett a szobába. Egy rettenetes jupiteri szempár szórta villámait a báró, Mariska és a sakkjáték felé. Manliusz könyvelő úr volt. Nemcsak a haja, de köcsögkalapjának szőre is föl volt borzolva. Öklében vastag esernyőt tartott, melynek nyele buldoggfejet ábrázolt.

– Bocsánatot kérek, – mondta, – én az éjjeli vonattal jöttem!

Többet nem mondott, csak a villámló tekintete cikkázott nyugtalanul ide-oda, mintha még keresne valamit, talán egy bünjelt, amiről a sakkjátékkal akarják elterelni a figyelmét. Mariska hozzálépett és megfogta a karját.

– Manliusz, mesélje el hamar, mi történt odahaza… Megijedtek? Dühösek rám? De mielőtt belekezdene, én mondok magának valamit. Bármi történjék is, én nem megyek többet Varjasra!

A könyvelő végre leült egy szék sarkára és hajlandóságot mutatott a beszédhez. Ez azonban nem volt olyan egyszerü dolog, mint hihetné az ember. Olykor két-három kemény kérdést is neki kellett feszíteni, hogy lepattogjon róla egy morzsányi kis válasz. A leány mozaikba rakta össze ezeket a kurta válaszokat és végül mégis csak megtudott mindent. Úgy volt, hogy sokáig nem vették észre a szökést. Viola később keresni kezdte Mariskát és ekkor megtudta Bénitől, a mindenestől, hogy a kisasszony elment a méltóságos úr automobilján. Jóideig még azt hitték, hogy valami hóbortos tréfáról van szó és hogy hamar vissza fognak kerülni, miután a kisasszony még kendőt sem vitt magával. Az öreg elefánt volt az első, aki megsejtette a valót. A képviselő nem akarta elhinni, sőt gorombáskodott is az édesapjával, hogy mer ilyet mondani. De aztán, mikor már elmúlt egy óra is, nagy pánik tört ki a házban. Tollék elvonultak, az öreg lilaszínü volt a haragtól és még az utcán is kiáltozott. Viola néni sírógörcsöt kapott. A centaurok és a lapithok kora óta ennél gyászosabban nem végződött még békelakoma. Péter úr befogatott és elhajtatott a báró topolysági kastélyába, ő pedig, Manliusz, Budapestre jött…

A derék könyvelő évek óta nem beszélt annyit, mint ma.

– És az édesapám? – kérdezte Mariska bizonytalan és halk hangon.

Manliusz kissé kertelt, végül megmondta:

– A főnök úr annyit mondott csak, hogy neki nincs többé leánya.

A könyvelő is szeretett volna egyet-mást megtudni, de nem igen tudott magával megállapodni a kérdések szövegezését illetőleg. Mariska eltalálta a gondolatait és kérdezetlenül is megadta neki a kívánt fölvilágosításokat. Azt mondta, hogy ő ezentúl a fővárosban fog lakni. Ha Manliusz szíves lesz reggelig vele maradni, akkor majd együtt keresnek valami családi penziót, ahol szállást vehetne.

A könyvelő belátta, hogy ez a legokosabb dolog, amit egyelőre tehet. Hogy teljék az idő, megint sakkozni kezdtek. Manliusz úr kiváló sakkjátékos volt – ő az _Ueber Land und Meer_ föladatait mind meg szokta oldani – és leereszkedő érdeklődéssel nézte a laikus pár zavaros csatáját. A köcsögkalapját és az esernyőjét azonban egy percre sem tette le a kezéből, ezzel mintegy jelezvén, hogy ő nem szívesen, hanem csak kötelességből van itt. Ő egyébként nem igen törődött embertársai dolgával, a Fehérpáva-cég régi jóhírneve azonban nagyon a szívéhez nőtt, mint rendszerető szász ember pedig gyülölt mindent, ami szokatlan és föltünő volt.

A báró nagy lelki megkönnyebbüléssel fogadta a fordulatot, mely fölmentette őt a további felelősség alól. Az a kellemes érzése volt, hogy a kedves véletlen valami nagy veszedelmet hárított el a fejéről.

Végül hajnalodni kezdett és ekkor némileg megváltozott Pankotay lelkiállapota. Odaát, az utca tulsó során, vörös reggeli fényben ragyogtak az emeleti ablakok, a báró szívébe pedig édes, biztató melegség lopódzott. Mariskára nézett és utólag édes rémülettel töltötte el a gondolat, hogy a leány néhány órára az ő kezébe adta a sorsát. Milyen elragadó a fejedelmi termetéhez simuló fehér ruhájában, az éjjelezéstől bágyadt szemével és a szelíd, titokzatos mosolyával! Amint fáradtan és mégis jókedvüen ott könyökölt a karosszékben, arra az ifju bakhánsnőre emlékeztette, akinek képét valahol látta.

– Milyen fölségesen szép lehetne az élet, ha az ember nem okoskodnék! – sóhajtotta magában a báró.

Egy könyörgő, mámoros pillantást akart vetni Mariskára, de a tekintetét kiparirozta Alberich, a rettenetes kincsőrző.

A házmesterné kocsit hozott. Mariska kezet nyújtott a bárónak és elment Manliuszszal. A kocsiban így szólt magához:

– Nem, ő nem az igazi.