VIII.

A fekete elefánték vacsorára hívták az egész pávafrekvenciát. Ez a vendégség olyan volt, mint két ellenséges törzs békeünnepe. Az öreg Tollék nem is tudták eltitkolni, hogy nagyon imponál nekik az előkelő szomszédság és a vacsorát izgatott sütés, főzés, surolás és meszelés előzte meg.

Toll Jenő szükségesnek tartotta, hogy előre is leszállítsa a menyasszonya igényeit.

– A szüleim jóravaló, de puritán egyszerüségü emberek.

Valóban nem is lehetett megérteni, hogyan fér el annyi puritán abban az egy-két sötét patkánylyukban, mely a boltjuk mellett volt. A lakásba az üzleten keresztül kellett bemenni és a rettenetes hering- és petroleum-szag ottbenn is érzett. Az apa ágya az ebédlőben állott, mára azonban deszkákkal leterítették és tálaló asztalnak használták. Megjegyzendő, hogy Tollék vagyonos emberek voltak és tisztességes lakást is tarthattak volna, a dolog azonban nem a pénzen fordult, hanem azon, hogy az öregek – mint Jenő mondta – puritánok voltak.

A mérnök édesanyja kicsi és szertelenül elhízott asszonyság volt. Szinte meglepően hasonlított az urához. Tíz esztendei pihenés után ma megint fűzőt vett magára, hogy beleférjen a bordó atlaszruhájába. Az erős fűzésnek az lett a következménye, hogy alig tudott hápogni és hogy termetének egyes részletei, melyeknek a természet más elhelyezést szánt, most mind a nyaka körül találkoztak. Ez az asszony évek óta nem jutott már hozzá, hogy kimenjen az utcára, mivel az üzlet, a háztartás és egész csapat féktelen gyerek igénybe vette minden idejét. Az öreg elefánt ugyanis nem törődött sem a boltjával, sem a családjával, ő egyáltalában csak boltzáráskor szokott otthon megjelenni, hogy zsebretegye a napi bevételt. A feleségének és a gyermekeinek sohasem adott pénzt, egy krajcárt sem, „mivel biztosan úgyis eleget lopnak a kasszából“. És Tollné asszonyom tényleg az egész háztartását abból tartotta fenn, amit az ura háta mögött ki tudott csenni a pénztárból. Jenő fiát is ilyen pénzen iskoláztatta.

Tollné a boldog izgalomtól nevetve és pipacsvörös arccal fogadta vendégeit. Balassagyarmat vidékéről való volt és palócosan beszélt. Két kézzel megragadta Pál úr jobbját és Miklós bácsira mutatván, így szólt:

– Á mágá batyja?

Az izgalom annyira elhomályosította a tekintetét, hogy eleintén Violát nézte a menyasszonynak. De aztán hamar bocsánatot kért a tévedéseért.

– No né, hát nem ezt az öreget véltem lyánynak?

Péter bácsit már régebbről ismerte. Vele egykor a győri marhavásáron találkoztak. (Ahogyan ő a marhavásár szót kiejtette, azt nem lehet visszaadni a magyar ábécé betűivel.)

A vacsora nagyszabásu volt. Rántott hal, töltött káposzta, sült malac és pulyka, rántott csirke, az uraknak kapros rétes, a nőknek marcipán és madártej. Annyi volt, hogy egy cug baka jóllakhatott volna. Tollék valamennyien nagyétü emberek voltak és a konyhára sohasem sajnálták a pénzt. Abból az igazságból indultak ki, hogy a munkásembernek sokat kell ennie és a jó étvágyban mintegy a polgári derekasság ellenpróbáját látták.

A háziasszonyt lealázta és fölháborította Ábelék mértékletessége; úgy érezte, hogy a háza örökre meg lesz bélyegezve, ha legalább néhányan a vendégei közül meg nem rontják a gyomrukat. Hogy ezt a kívánatos célt szolgálja, könyörgésre, ravaszkodásra, sőt erőszakoskodásra fogta a dolgot, hogy no még egy darabkát, – és boldog volt, ha egy-egy falatot valakinek tányérjára lophatott.

Az öreg elefánt a vacsora elején föltünően szófukar és borongós volt, mintha nagy bánat nyomná a szivét. Valamit forgatott az elméjében. Hogy micsodát, az kitünt a sült malacnál, mikor is fölemelkedett székéről és a félelemtől rikácsoló hangon felköszöntötte a szeretve tisztelt jegyespárt. Miután elmondta a pohárköszöntőjét, nagyon megkönnyebbült és olyan jókedvü lett, mintha nagy veszedelemből szabadult volna. De ekkor meg a fehér páva merült zord hallgatásba. Magába mélyedve gondolat-vadászatra indult. Ő is csak akkor nyerte vissza lelki egyensúlyát, miután már ékes szavak kíséretében a Toll-családra ürítette poharát.

Most már világos volt, hogy Péter bácsin a szólás sora, de neki könnyü volt, mert volt egy kész beszédje a magyar emberről, aki fehér asztal mellett sem feledkezik meg mindannyiunk édesanyjáról, a hazáról és ezt a beszédet épp oly szívesen hallgatták eljegyzési lakomákon, mint keresztelőkön. Mialatt még a képviselő megható és férfias pátosza zengedezett az asztal fölött, a szomszéd szobából bősz üvöltözés és dobogás hallatszott be. Olyan félelmetes hangzavar volt, mintha a pusztai bika védekeznék a farkascsorda támadása ellen. Odaát vacsoráztak az ifju Toll-csemeték, több specerájos-tanonc társaságában. Az öreg elefánt baljóslatu arccal kezdett fülelni és miután sokatmondó pillantásokat váltott élete párjával, döngő léptekkel átment az ifjusághoz. Valami éles csattanás hallatszott az ajtón keresztül, aztán csend lett. Toll uram visszajött megint, a szeme úgy csillogott, mint a jóllakott oroszláné.

A vacsora valahára véget ért és a háziasszony szükségét érezte, hogy elméleti visszapillantást vessen az egyes fogásokra, miközben tiszteletreméltó szerénységgel leszólta saját főztjét és töredelmesen bocsánatot kért Ábeléktől a szegényes vendéglátásért. Ezt természetesen csak ravaszságból tette, hogy kihívja a hölgyek ellentmondását, mert szó, ami szó, nagyon félt a nénik utólagos bírálatától, főleg az Etelkáétól.

Az öreg elefánt ekkor a jegyesek tervei iránt kezdett érdeklődni.

– Ha házat akartok venni Pesten, tudok egy szépet a Ferencvárosban, egy háromemeleteset, – mondotta.

A Jenő fiához beszélt, de úgy nézett az öreg pávára, mintha tőle várná a választ. Pál úr azonban csak rejtelmesen mosolygott.

– Szép parádés lovakat is tudnék, ha hintót akartok tartani, – mondta később és megint Pál úrra szegezte kicsi porcellánszemét.

Az elefánték láthatólag olyasmit képzeltek, hogy Mariska hozománya fölér egy aranybányával. Miklós bácsit dühbe is hozták a sóvár kezek, melyek Ábelék pénzes szekrényét körültapogatták. Az öreg egész este föltünően hallgatag volt, de most kibuggyant belőle a méreg.

– Olyan szépen keres a mérnök úr, hogy már kocsitartásra is gondolhat? – kérdezte kaján naivitással.

A háziasszony, bár a nénikkel társalgott, fél füllel mégis odahallgatott és most úgy elkezdett nevetni, mintha Ábel Miklós valami nagyon sikerült élcet mondott volna.

– Szépen keres a mérnök, akinek ilyen gázdág lyány a mátkája! – vágta oda kedves és magyaros szókimondással.

Toll uram addig-addig dícsérgette sajáttermésü sillerborát, míg néminemüleg el nem ázott tőle. Ekkor fölébredt benne a Három rózsa-bálok gavallérja és negédeskedni kezdett a hölgyekkel. Mariskának azt mondta, hogy ő még ma is különb legény a Jenő fiánál és ha szép szerével szabadulni tudna az oldalbordájától – haj, mi lenne akkor! Később paprikás adomákat kezdett mondani. Ábelék sóbálvánnyá dermedten ültek az asztal körül, Tollné azonban exploziószerü kacagásokkal fogadta a vastag tréfákat.

– Micsoda lókötő ez az én uram! – ismételgette őszinte elragadtatás hangján.

Mariska azalatt figyelmesen nézegette a háziasszonyt és a gazdát. Azokra a torzképekre gondolt, melyeket egykor egy angol mesekönyvben látott. A gyermekmese hőse, az eltévedt kisleány, idegen országba vetődik, ahol minden embernek sertésfeje van. Kövér kis alakok a sertésemberek, a szemük kicsi és alattomos, a szájukból rettenetes fogak meredeznek ki, arcukon a hideg és kegyetlen falánkság kifejezése ül. A sertésemberek a földet túrják gombák után. Semmi sem érdekli őket, csak az, amit meg lehet enni. Kedélyes röfögéssel szaglásszák körül az idegen kisleányt és őt is föl akarják falni. Ezek a Tollék afféle sertésfejü emberek. Még Toll Jenő is, bár csinos férfinak nevezhető, ott viseli széles, piros ábrázatán a kegyetlen falánkság bélyegét. Amit ő szerelmének nevez, az is a brutális falánkság egy neme. Biztos, hogy meg fogja enni a leányt. Máris lerágott róla mindent, ami előkelő és büszke volt rajta. Mariska ezt érzi, szégyeli is, de nem tud már menekülni. Ha tudna, talán nem akarna. Ez az ember bilincsekben tartja, ő csak sóhajtozik olykor, mint az alvó a lidércnyomás súlya alatt, de erő nincs a tagjaiban.