II.

A fehér páváék a családi ház első emeletén laktak. A kapu alól szép, szőnyeges lépcső vezetett föl. A lépcsőház dísze a színes üvegü ablak és a nagy gipszszobor volt, mely Flóra istennőt ábrázolta. Ezt a lépcsőt azonban csak ritka, ünnepi alkalmakkor használták, hétköznapokon mindig zárva tartották, hogy ne kopjon hiába a virágos hollandi szőnyeg és a háziak a konyha mellett lévő hátsó lépcsőn jártak. Ábel Mariska gyermekkori fantáziáját nagyon izgatta az örökké zárt lépcsőház ünnepélyes kápolna-hangulata. Mint kis leány olykor óvatosan megemelte a felső üvegajtó függönyét és visszafojtott lélegzettel nézte a hallgatag fehér szobrot, melyre szelid és titokzatos lila fényfoltokat vetett a színes ablak. Úgy félt a szobortól, mint valami halottól és mégis úgy vonzódott hozzá, mint házuk jó géniuszához. Valahogyan elhitette magával, és ötletétől még nagyleány korában sem tudott szabadulni, hogy a szobor régen meghalt édesanyjának vonásait viseli.

Mostanában minden szombaton zeneestély volt Ábeléknál. A házigazda gordonkán játszott, Mariska pedig zongorán kísérte. A vendégek kevesen voltak. A képviselő, a szegény Ábel Miklós a feleségével, továbbá Viola néni és Manliusz úr, a cég régi könyvelője.

Mivel a vendégek a ház hátsó lépcsőjén érkeztek, először az ebédlőbe, onnan pedig Ábel Péter hálószobájába léptek. Ez kellemetlen volt, de nem lehetett róla tenni. A szalon, melyben a vendégeket fogadták, igen nagy szoba volt. A falai égszínkékek voltak, a bútorai kanárisárga selyemből készültek, a szekrények és a zongora pedig aranysárga topolyafából. A szalont hetenkint csak egyszer használták, kissé naftalinszagu is volt, a szekrényeken pedig Viola néni befőttes üvegei sorakoztak.

A zongorán két ezüstgyertyatartó állott (az aranyozott facsillár színes viaszgyertyái csak a dísz kedvéért voltak ott), a remegő, vörhenyes fénykörben ma is együtt ült a kis társaság.

Ábelék rendszerint klasszikus zenét műveltek, ma azonban Pál úr csupa Chopin-darabot játszott. Ő tudta, hogy miért. Ma volt a felesége halálának huszadik évfordulója és Chopin a boldogult kedves zeneköltője volt. A családban különben is a megboldogult fedezte föl és fejlesztette ki a zenei tehetséget. Lengyel eredetü leány volt, édesapja mint osztrák katonatiszt vetődött az országba. Valószínü, hogy a polyák slachta leányát csak a nagy nyomoruság, melyben korhely édesapja halála után visszamaradt, vitte reá, hogy a vászon- és rövidáru-kereskedő felesége legyen. Mariska annyit tudott csak édesanyjáról, hogy nagyon szép és szomoru asszony volt, hogy bálványozta daliás és haszontalan édesapját, hogy sohasem tudott megtanulni magyarul, hogy örökké cigarettázott és hogy igen fiatalon halt meg, tüdővészben. Az apja nevét Lihnovszkinak, a magáét pedig Lihnovszkának ejtette és haragudott, ha ezt valaki eltévesztette. Semmi sem maradt utána, csak egy üres, szomoru ágy Ábel Pál homályos hálószobájában és egy viasz menyasszonyi koszoru, melyet ovális aranykeretben őrizték. Lefesteni vagy lefotografáltatni soha sem engedte magát, mivel türhetetlennek találta az ötletet, hogy az arcképe tovább éljen, mint ő. Ha már menni kell, mindenestől el akart menni. Az Ábel-családban tehát ma úgy élt a szép Lihnovszka emléke, mint egy nagyon előkelő idegené, aki rövid időre megtisztelte látogatásával szerény házukat.

Chopin! A tüzes, szomoru és könnyelmü hanghullámok elárasztották a sárga szobát és fölidézték a szép Lihnovszka emlékét. Pál úr legalább egyre a feleségére gondolt és a gordonka édesen panaszos hangja úgy meghatotta és ellágyította, mintha a halott asszony beszédét hallaná. Az is olyan tüzes, szomoru és könnyelmü volt. Ábel Pál különben csak azóta értette meg olyan jól a feleségét, amióta az már nem élt. Míg együtt voltak, sok félreértés volt közöttük. Őszintén szólva, sokat is gyötörte az asszonyt, főleg a későnkelése és az örökös cigarettázása miatt. És mialatt most megenyhülve kért bocsánatot a halottól azért, hogy soha nem igyekezett megérteni, két lépésnyire tőle egy fiatal lány ült, aki megdöbbentően hasonlított a néhai Lihnovszkához és akit Ábel Pál épp oly kevéssé ismert, mint azt a másikat. Az ő Mariska leánya.

A leány halvány arccal, félig lehunyt szemmel ült a zongora előtt. A remegő gyertyafény arany vonallal rajzolta körül finom profilját. Szívét megkerítette a lengyel zene érzékies ereje. Ő bizony nem gondolt szegény édesanyjára, hanem átengedte magát a forró és piros áramlásoknak, melyek a vérében keringtek. Amióta nagy leánnyá lett, mindjobban elvesztette ellenálló képességét a zenével szemben, mely úgy hatott az idegeire, mint az alkohol. A tisztes rokonság bizonyára megszeppent volna, ha ebben a pillanatban alája nézhetett volna a polgárleány fehér álarcának.

A rokonság azonban most más egyébbel volt elfoglalva. Viola néni, Pál úr vénkisasszony-huga, aki a lengyel asszony halála óta a háztartást vezette, éppen a rémülettől megkövült arccal fülelt az ebédlő felé, ahonnan patkós cselédcsizmák kiméletlen dobogása hallatszott. Micsoda trampli az a Veron! Péter úr, a képviselő, méla epedéssel szemlélte meggyszínüre szívott tajtékpipáját. Bizony jó volna már rágyujtani! A képviselő karosszéke mögött furcsa kis alak lappangott a homályban. Olyan kicsi ember, hogy alig érte föl fejjel a karosszék támláját, a zömök, törpe-testén azonban domboru homloku, dülledt szemü, lengő szakállu, hatalmas és gőgös Jupiter-fej ült. Ez Manliusz úr volt, Ábelék régi könyvvezetője, egy erdélyi száz ember. Huszonöt esztendő óta szolgálta már a céget, kifogástalanul, jéghideg és gépies buzgalommal. Mindenki becsülte, de tulajdonképpen senki sem ismerte és senki sem szerette. Pál úr tudta, hogy a kis ember egyetlen nagy szenvedélye a zene, azért egyszersmindenkorra meghívta a szombati estékre. Manliusz úr állandóan a képviselő mellett szokott tartózkodni, mivel az épp olyan hallgatag ember volt, mint ő maga.

Még két ember volt a szobában: a szegény Miklós bácsi és Etelka néni. Miklós, akiről csak az elnézés és a sajnálkozás hangján szoktak megemlékezni a családban, valami különös félreértés következtében túlkorán kivonatott az élet forgalmából és úgyszólván raktáron kopott meg. Mint legidősebb Ábel-fiunak tulajdonképpen neki kellett volna átvenni a hitbizomány jellegü Fehér pává-t, de hamarosan kitünvén róla, hogy komoly kereskedői munkára nem használható, a családi tanács Pál urat állította a cég élére. Miklós egyébként, mint a léha emberek általában, bámulatosan jól tartotta magát és ma is fiatalabbnak látszott a két öccsénél. Bár évtizedek óta ki nem mozdult Varjasról, most is bécsi divat szerint öltözködött még, igaz, hogy a hatvanas évek bécsi divatja szerint. Kondor pofaszakállt viselt, a füle fölött előre fésülte a haját és kegyeletes szeretettel csüngött az egyenes karimáju kalapokon, a mélyen kivágott inggallérokon és a trombita-nadrágokon. Mint fiatal volontőr néhány esztendőt Bécsben töltött és azóta a deákferencesen mérsékelt, de rendületlenül hazafias Péter úr bosszúságára, feketesárga érzelmeket ápolt szívében. Miklós bácsi élete akkor vett tragikus fordulatot, midőn ő, Bécs városának legléhább volontőrje, először hallgatott az okosság és a tisztesség szavára. Ő akkoriban megismerkedett Gallmayer Pepivel és a híres szubrett elragadóknak találta a mókás dalokat, melyeket a _szép Niki_ gitárkíséret mellett elő tudott adni.

– Niki, magát az Úristen is szinésznek teremtette! – kiáltotta a diva.

Később pedig, midőn egy grófi műpártoló jóvoltából az asztalt már megszámlálhatatlan pezsgős üvegek borították, a művésznő így szólt hozzá:

– Matras tányérmosó volt a korcsmában, mégis híres művész lett belőle… Gyere holnap hozzám, te rőfös lovag, én és a gróf megmutatjuk neked az utat, mely a vászonkereskedésből a szinpadra vezet…

Másnap azonban levél érkezett Varjasról, amelyben sürgősen hazaszólították Miklóst, hogy megtartsa eljegyzését Éber Etelkával, a város leggazdagabb leányával.

Herkules a válaszúton! A bűn: Gallmayer Pepi és a színpad; az erény: Éber Etelka és a vászonkereskedés. Megnehezítette a választást az a körülmény, hogy a bűnös démon gömbölyü, elmés és szeretetreméltó volt, az erény varjasi nemtője pedig sovány, nagyorru, hideg és arrogáns. Ábel Miklósban felülkerekedett a nyárspolgár és ő az erényt választotta. Vesztére, mert hamarosan kitünt, hogy az erényes élethez sincs több tehetsége, mint a kereskedelmi pályához. Az erény egy keselyüorru, mogorva, fanatikusan rendszerető és maniakusan fukar asszony alakjában uralkodott fölötte. Miklós gyönge legény volt arra, hogy összetörje láncait és megelégedett azzal, hogy szívós és alattomos gerillaháborúval védekezzék zsarnoka ellen.

Újabban már nem is beszélt a feleségével, hanem vagy írott cédulák segítségével érintkezett vele, vagy a takarítónőt használta parlamentair gyanánt. Hanem azért mindig együtt voltak és mindig egymással foglalkoztak. Most is, mialatt Chopin zenéje biboros és aranyos ködöt borított a lelkekre, az asszony szimatoló ösztöne megneszelte Miklós egy földalatti gondolatát és tüstént üldözőbe vette. Ábel Miklós a műértő gyönyörüségével szemlélte a zongora előtt ülő hugát. Milyen megkapóan, milyen meghatóan bájos ez a nagy gyermek! Nemes telivér… Hogy lüktet finom bőre alatt az ifjúság tűze! Miért kellett ennek az aranytollu sólyomnak a varjasi pávaketrecben születnie? Miklós a saját ifjúságára gondolt. Valószínü, hogy egyszer a leány is ott fog állani a válaszúton, mint állott ő. Vajjon benne is fölül fog kerekedni a nyárspolgári ősök vére?

Az aranyfényü vizió egyszerre véget ért; egy gonosz, fekete árnyék nyelte el, mint a felhő a csillagot. Etelka néni Mariska és az ura közé húzta a székét. Nem akarta, hogy Miklós nézze a leányt.

Aztán véget ért a zene és a társaság az ebédlőbe ment. A nagy függőlámpa alatt ültek, a kerek asztal körül és szótlanul és komoly arccal teáztak. Mariska segített Viola néninek a kiszolgálásnál. Etelka néni volt az első, aki megszólalt. Olyasmit mondott, amiről biztosan tudta, hogy mindenkinek kellemetlen lesz.

– Hát mégis meglesz a vasút. Az a báró Pankotay fogja megépíteni, a fekete elefánték Jenőjével. A specerájosné el is dicsekszik vele fűnek-fának, hogy mégis ők győztek.

A vasút volt az Ábel-család veszedelme. Nekik, a művelt és fölvilágosodott embereknek, ellenezniök kell a vasútat, mert tudják, hogy az tönkre fogja tenni gazdagságukat. Ha a varjasi asszonyok negyven perc alatt beszaladhatnak a fővárosba, ugyan melyikük fogja ruhakelméit a fehér pávánál venni? A fűszereiket azonban soha sem fogják Budapesten beszerezni, éppen azért engedhetik meg maguknak az elefánték azt a fényüzést, hogy Varjason mint a haladás előharcosai szerepeljenek.

Mariska éppen Miklós bácsi elé tette a csészét. Az öreg, akinek esze olykor furcsán elkalandozott, most megint valami különöset gondolt.

– Hát nem csalás az, hogy mi vidéki bugrisok ilyen fejedelmi gyermekkel szolgáltatjuk ki magunkat?

E pillanatban erős csöngetés hallatszott az udvaron. A társaság meghökkenve nézett össze. Olyan régóta nem szólott már a kapu harangja, hogy nem tudták mire vélni a dolgot.

– Jézusom, csak nem távirat? – ijedezett Viola néni.

Manliusz úr fölkelt és fölemelt fejjel ment ki, hogy ő majd megnézi, mi az. Öt perc múlva zavart arccal tért vissza.

– Egy úr van künn. Azt mondja, hogy báró. Pankotay báró. Sürgős ügyben szeretne beszélni a főnök úrral.

Pankotay báró késői látogatása úgy meglepte a családot, mint valami váratlan katasztrófa. Veron ugyanis már megágyazott Ábel úr hálószobájában, leszedvén az ágyról a farámát, a lábszőnyegre rakván a hímzett papucsokat és az éjjeli szekrényre állítván a vizes poharat, mely puszta ottlétével húsz esztendő óta elriasztotta az éjjeli szomjúság démonjait. A hálószobán át tehát nem lehetett már a szalonba menni. Egy pillanatig mind arra gondoltak, hogy valahogyan vissza kellene terelni a bárót a főlépcső felé, de az már ott köhécselt akkor az ebédlő üvegajtója mögött. Lesz, ami lesz, most már be kell ereszteni.

Pankotay nem jött egyedül, hanem magával hozta Toll Jenőt, a fekete elefánt mérnök-fiát, amely körülmény természetesen még gyanúsabbá tette látogatását. Mariska most látta első ízben a bárót és egészen másnak találta, mint amilyennek elképzelte. Ez egy vékony, szelid és kissé szomoru arcu, rövidlátó ember volt. Harmincöt-negyven esztendős lehetett és a szőkesége korai, hamvas szürkeségbe ment át. Inkább egy szerény professzor, mint mágnás benyomását tette. Pedig a Pankotayak nagyurak voltak, Grassalkovich-örökösök.

A báró bocsánatot kért, Pál úr is, de mivel egyszerre beszéltek, nem igen lehetett megérteni, hogy miért.

– Fenntartom magamnak a szerencsét, hogy alkalmasabb időben teszek formaszerinti látogatást, ma tulajdonképpen csak halaszthatatlan üzleti ügyben jövök, – mondta a báró.

Nem éppen kellemetlen csengésü, mély hangja volt. Pál úr egy úgynevezett üzleti pillantást vetett a családjára és valamennyien fölkeltek, hogy a mellékszobába vonuljanak. A báró azonban nem eresztette őket. A dolog nem diszkrét természetü, mondta, sőt meglehet, hogy a hölgyeket is érdekelni fogja… Pál úr egy újabb intésére valamennyien leültek megint, a férfiak fagyos arccal bámultak az asztalra, a két néni izgatott várakozással dolgozott tovább a kötésén, Mariska pedig rejtelmes arccal símogatta a térdén fekvő macskát. Az egy Péter bácsi kivételével nem igen érintkeztek még arisztokratákkal és óvatosságból hideg polgárgőggel páncélozták körül magukat a mágnásarrogancia esetleges támadásai ellen.

Persze, hogy a vasút miatt jött. Pankotay volt a Topoly-völgy leggazdagabb birtokosa és így neki volt legsürgősebb érdeke, hogy kiépüljön a vonal. Eleintén kissé hebegve beszélt, nem nyelvhibából, inkább idegességből, de aztán belemelegedett és folyékonyan elmagyarázta az egész vasútépítést. Meglátszott rajta, hogy gyakran mondta már el ezeket a dolgokat. Pál úr imponálónak, sőt az egész polgári osztályra nézve hízelgőnek találta, hogy egy nagyúr annyira járatos technikai kérdésekben.

Az ebédlő oszlopos órája (még a Mariska nagyanyjának staffirjából való ócskaság), mély zengéssel ütni kezdett, aztán eljátszotta „Das Wandern ist des Müllers Lust“ kezdetü régi német dalt. Viola néni egy haragos és rendreutasító pillantást vetett az óra felé, a báró azonban elmosolyodott és halkan mondta:

– Nagymama énekel!

Mariskára pillantott és a leány is elmosolyodott. Igen, a vén óra valóban olyan ünnepélyesen, meghatóan és kissé asztmásan szokott dudorászni, mint valami nagyfőkötős nagymama.

A szigoru blokád, mely eddig körülvette a bárót, kissé enyhülni kezdett és Pankotay tekintete most már el mert kalandozni a régi üvegszekrény felé is. Ebben a szekrényben mindenféle kincsek voltak összezsúfolva. Csészék és viaszból készült barackok, egy piros pohár Éljen a haza! fölírással, csigákkal teliragasztott skatulya, Mariska utolsó bábuja, sókristályok, melyeket a vielicskai sóbányából hozott emlékül Pál úr, a karlsbádi forrásban megkövesedett virágok, libacsontokból készült apró karos-székek, egy tükör-ablaku, papir-várkastély, melyet Manliusz úr ragasztott össze nagy fáradsággal Mariska számára, talán tizenöt esztendővel ezelőtt. És – Viola néni szívén rémült szégyenérzés nyilalt végig, mikor erre gondolt! – egy haszontalan kis porcellán-baba is volt a szekrényben, egy altwien nőcske, aki a széllel viaskodott és akinek krinolinos szoknyája alól a harisnyakötőjéig kilátszott a lába… Mit fog gondolni róluk a báró, ha azt meglátja? Hála Istennek rövidlátó volt és nem látta meg. Azt mondta:

– Ezek a kedves biedermeyer-nippek most megint igen kapósak!

Hogy az ő ócska ebédlőjük divatos lehessen, az egyszerre megdöbbentette és megörvendeztette Ábelékat. Mariska hálásan mosolygott és kimondta azt, ami már régen a nyelvén volt:

– Nem iszik egy csésze teát, báró úr?

Oly vakmerő könnyedséggel mondta, hogy a két néni dúlt arccal hagyta abba a kötést. Megőrült ez a leány? Pankotay azonban kapott az ajánlaton és Viola néni most már a magáévá tette az ügyet és kisuhogott a konyhába. Miért, miért nem, a jég egyszerre olvadozni kezdett. A báró megint a vasútjáról kezdett beszélni.

– Nekem azt mondták, hogy önök ellenzik a vasútat. Önök alkalmasint attól félnek, hogy a vasút áldozatokat fog követelni Varjas városától? Ez igen tiszteletreméltó álláspont, de félreértésen alapul…

(A fekete elefánt fia minden érthető ok nélkül pipacsvörös lett és közbe akart szólani, a báró azonban, aki egyébként is kissé félvállról bánt a mérnökkel, egyetlen pillantásával elnémította.)

Tehát: a vasút semmit sem kér, éppen csak néhány ingyentelket… Ezekért cserében azonban óriás előnyöket nyújt. A paraszt pénzhez fog jutni, a Topolyvidék föl fog lendülni – és a többi.

Az összes Ábelek nagy ijedelmére Etelka néni hirtelen lecsapta a kézimunkáját és szembe fordult a báróval, hogy tudományos vitába bocsátkozzék vele. Előbb azonban egy szúrós anakonda-pillantást vetett az urára, hogy ajkára fagyassza alattomos gúnymosolyát.

– Arról azonban nem tetszik beszélni, hogy a baromfi mennyivel lesz drágább?

Pankotay arcán egy izom sem rándult meg.

– Jogos ellenvetés, – mondta, – és hálás vagyok a nagyságos asszonynak, hogy fölhozta. A baromfi igenis drágább lesz, de bátor vagyok rá emlékeztetni, hogy a tea, a cukor, a kávé és száz más cikk, melyet nem állítanak elő helyben, olcsóbb lesz és így egészben véve a varjasi gazdasszonyok háztartási mérlege kedvezőbben fog alakulni.

Második ellenvetés: A parasztok azt beszélik, hogy a vasút el fogja gázolni a teheneiket.

Válasz: A parasztok ne beszéljenek annyit, akkor nem fog elbitangolni a jószág. Biztosra vehető egyébként, hogy Varjast, ha jó összeköttetése lesz, el fogják árasztani a fővárosi nyaralók és ennek is a paraszt fogja hasznát látni…

Mariskának egyszerre valami kellemetlen gyanuja támadt. Nem cinizmus a rendületlen nyugalom, mellyel a báró a maga kortesfrázisait elmondja? Nagyon kevésre becsülheti őket ez a nagyúr!

A fővárosi nyaralókat különben kár volt mozgósítani, mert azokat Etelka néni már előre is úgy gyülölte, mint Chingachoog, a nagy delaware-főnök, a fehérbőrüeket. Rögtön egy mérgezett hegyü nyilat is vett ki a puzdrájából.

– A pestiek majd idehurcolják a bacillust!

A báró lojális arccal erősködött, hogy az sem volna nagy baj, mivel a vasúttal együtt terjedni fog a modern higiéna is. Aztán az ismert háziáldások stílusában elmondta, hogy a vasút a haladás, a haladás a gazdagság, a gazdagság a tisztaság, a tisztaság pedig az egészség.

Most már Pál úrnak kellett volna nyilatkoznia, de ő inkább hallgatott. Mit is mondhatott volna? Hogy a vasút tönkre fogja tenni a kelme- és vászonüzletét? Ez reakcionárius álláspont volna. A fölvilágosodott báró nem is erőltette Ábel Pált, hanem olybá vette, hogy az egyetért vele.

– A Topoly-völgye ma még sötétségben ül, – mondta végül erőltetett lendülettel Pankotay, – de az első gyorsvonat lesz a villám, melynek gyémánt pengéje ketté fogja szelni a sötétséget.

Mariska hirtelen fölemelte a fejét.

– Nietzsche! – suttogta az örömtől elpirosodva.

A báró egyszerre megfeledkezett a vasútjáról.

– Ismeri? – kérdezte.

– Oh, csak részben… Zarathustrát még nem olvastam…

Mosolyogva néztek egymás szemébe. Úgy rémlett nekik, mintha egymásra ismernének, mint egy titkos társaság tagjai. És mind a ketten csodálkoztak ezen a váratlan találkozáson.

A báró aztán az órát nézte és ijedten fölkelt. Mikor elbúcsúzott Pál úrtól, sokáig fogva tartotta a kezét és könnyedén mondta:

– A városi közgyülés holnap reggel foglalkozik majd az ingyen telkek dolgával… Kétségtelen, hogy nagy többséggel meg fogja szavazni… Ünnepélyes, mondhatnám történelmi pillanat lesz… Súlyt vetünk rá, hogy a haladás minden barátja mellénk sorakozzék és éppen azért kérem, hogy ön, mint a város első polgára, pártolja az indítványt…

Pál úr később nem tudott vele tisztába jönni, hogy tett-e ígéretet a bárónak, vagy sem, de arra emlékezett, hogy Pankotay hálálkodva szorongatta a kezét. Most már nem léphetett többé vissza, bár jól érezte, hogy a báró selyemhurkot vetett a nyakába.