IV.

Abban az időben gyakran sétálgatott a mindig ráérő Péter bácsi társaságában az Apátvár felé. Az Apátvár valamikor a topolysági harcias fehérpapok erős fészke volt. Ma már csak egy folyondárral befuttatott kerek torony és egy szépen faragott kőkapu maradt meg belőle.

A rom mögött javában folyt már a vasútépítés. Egy sereg kubikos érkezett valahonnan a Tisza vidékéről, azok kalyibatábort vertek a nagy jegenyefák alatt és ásóval a kezükben dühösen nekiestek az anyaföldnek. Színmagyar emberek voltak egytől-egyig, a varjasiak mégis oly idegeneknek találták őket, mintha valami távoli bolygóról szállottak volna ide. Sötét és kemény legények voltak. Félmeztelenre vetkőzve, mint a kinai kulik, lepték el a földhányásokat; sovány, barna tagjaik ragyogtak a napfényben, amint rettenetes erővel forgatták az ásót és érthetetlen szívóssággal görgették talyigájukat. Ezek a napszámosok főuri módon gőgösek voltak. Senkit sem süvegeltek meg; Péter urat, midőn leereszkedő kortes-mosollyal az arcán, szóba akart állani egyik-másikkal, válaszra sem méltatták; Sturz Bandit pedig, a város humoros rendőrkapitányát, aki éreztetni akarta velük hivatalos tekintélyét, kinevették, mint valami futóbolondot. Sturz Bandi meg is állapította róluk, hogy haszontalan szociálisták, beléjük kötni azonban nem mert, mivel összetartottak, mint télen a farkascsorda. Mariska, valahányszor a munkások között járt, mindig valami kellemes kis rettegést érzett, mint a kezdő állatszelidítőnő a fenevadak között. Ezeknek szemmel láthatólag csak egy ember imponált: Toll Jenő, a fekete elefánt fia. Őt sem a főmérnök volta miatt becsülték, hanem azért, mivel esti szalonnázás közben azzal szokott mulatni, hogy birokra hívta és földre lapította a legerősebb legényeket közülök, a mesterségéhez pedig úgy értett, mint senki más. A munka és az erő arisztokráciája a munkás és erős embert tisztelte benne.

Mariska egy napon észrevette, hogy csákányos emberek dolgoznak az Apátvár romjain.

– Csak nem bontják le a régi várat? – kérdezte a fekete elefánt fiától, akivel újabban némileg megbarátkozott.

– Lebontják bizony. Odaépítik a vasuti raktárakat.

Mariska egészen elszomorodott.

– Nem lehetne a raktárakat máshová építeni?

– Lehetne, ha éppen akarnók. A vasútnak akkor kerülnie kellene egyet. De én azt tartom, hogy nem érdemes kimélni a multat, ha útjában áll a jövendőnek.

A főmérnök keményvágásu száján a technikus cézári mosolya jelent meg.

Egypár nap múlva levágták a nagy jegenyefákat is. A faóriások tetemei úgy feküdtek a réten, mint egy titáni harc áldozatai. A tájék képe megváltozott, akár a szobáé, melyben leszedték az ablakfüggönyöket. A varjasiaknak azonban kevés kivétellel tetszett az ujítás, az ócska vár és a régi fák pusztulásával a város valami modernül józan vonást nyert.

Akkoriban tartották meg a szokásos nyári bált a jegesveremnél. A régi jó időkben nagyon híresek voltak a varjasi majálisok. A rendezés akkor még kizárólag a gavallér vászon- és kelme-ifjak kezében volt és azok szigorúan ügyeltek is, hogy az előkelő családok „maguk közt“ mulassanak. Ma is emlegetik még és nem egy sokgyermekü családanyának fölragyog ilyenkor a szeme, – hogy a régi bálokra csapatosan érkeztek az idegen katonatisztek és megyei urak, akiket idevonzottak a szép és gazdag polgárleányok. Ujabban azonban leromlottak a majálisok is, mint annyi más dolog a világon és a gőgös kereskedő ifjak állítása szerint a sülyedés oka abban keresendő, hogy most már a mesterembereket is meghívják. A varjasi demokrácia társadalmi térfoglalása egy tragikus eseménnyel volt összefüggésben. Élt a városban egy ifju kalaposmester, az a fejébe vette, hogy el fog menni az urak majálisára. A rendező-bizottság azonban ridegen elutasította, elvi határozatot hozván, hogy aki maga gyártja a portékáját, az nem való kereskedők társaságába, még ha boltja is van a főutcán, mint volt a szóban forgó kalaposnak. A boldogtalan emiatt figurává lett a városban és mivel nem volt benne elég erkölcsi erő, megúnta megbélyegzett életét és fölakasztotta magát. Ebből szenvedélyes osztályharc kerekedett, mely végül is a mesteremberek győzelmével végződött. Nem lehetett elnémítani az eszmét, melynek már mártirja is volt és a legközelebbi nyári bált már mint a kereskedők és iparosok közös majálisát rendezték. A mesteremberek nagyszerüen mulattak ezentúl a jegesveremnél, a kereskedők azonban oly tartózkodóan viselkedtek, mint nagyuri nézők a népmulatságon. A hölgyeik meg, ha táncra is mentek egy-egy ambicionált iparossal, mosolygó leereszkedéssel tüntettek, akár a grófnők az aratóünnepen.

Mint minden esztendőben, úgy az idén is Ábel Pál úr volt a majális védnöke. A család abban állapodott meg, hogy rögtön ebéd után ki fog hajtatni a jegesveremhez. A nagy batár, a két kövér mindeneslóval, régóta ott várakozott már a kapu alatt, a vékony kis Béni gyerek pedig, akit egy túlbő dolmány és egy pár kötött keztyü segítségével ad hoc-parádékocsissá avattak, alig győzte már ostorával elriasztani a bögölyöket. Nem lehetett azonban indulni, mivel Mariska új ruhája még nem jött meg. Tusóczki kisasszony megint egyszer gyalázatosan felültette őket. A ruhának már tegnap reggel itt kellett volna lennie, aztán estig halasztást kért a varrónő, majd megesküdött szülei emlékére, hogy ma korán reggel elküldi. Ma már hat staféta is járt nála. „Tíz perc mulva meglesz!“ – „Már kész is, csak ezt a csipkét varrjuk még reá!“ – „Már viszi a leány!“ Azonban délután öt óra is elmult már és Mariska még mindig füzőben, meztelen karokkal, kalappal a hullámosra sütött haján, ült a szobájában és reménytelenül nézte az órát. A három Ábel úr azalatt komoran és szótlanul szivarozgatott az ebédlőben, Viola és Etelka néni pedig, mind a ketten suhogó fekete selyemruhában, fölváltották egymást az ablak mellett, mint az időjelző figurák. Viola néni megfogadta magában, hogy soha sem dolgoztat többet Tusóczki kisasszonynál, ha száz esztendeig él is, Etelka néni azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem titkos és bősz fogadalmat tőn, hogy holnaptól kezdve sorra járja a város uriasszonyait, bojkottot szervez a varrónő ellen, kiüldözi a városból, szóval majd megmutatja neki. Végül Manliusz úr, akire komoly baj esetén mindig számíthatott a család, arra vállalkozott, hogy maga megy el a varrónőhöz. A Jupiter-fejü és mennydörgő hangu törpe megjelenése oly megdöbbenést okozott a varróiskolában, hogy a ruha egyszerre magától kész lett. Tíz perc mulva már diadalmasan haza is jött Manliusz, előtte, hogy szemmel tarthassa, egy kurtaszoknyás, megszeppent kis varróleány (aki azonban másfél fejjel magasabb volt a könyvelőnél) vitte nagy ünnepélyesen a fehér lepedőbe takart ruhát. A főutcai szomszédasszonyok megkönnyebbülten integettek egymásnak az ablakokból: Kész a fehér páva ruhája!

Most már kocsiba szállhattak volna, de ekkor meg nyugtalankodni kezdtek a kövér lovak, úgy, hogy Béni alig tudta őket lefogni és rettenetes süvöltés és röfögés közepett elővágtatott a kavargó porfelhőből az első automobil, melyet a világ teremtése óta Varjas városában láttak. Ezt a kulturtörténelmi eseményt fülsiketítő lármával ünnepelték meg az utcai gyerekek és a kutyák. A gépkocsin Pankotay báró ült, kockás köpönyegben, únott arccal és fülig porosan. Ő tulajdonképpen azért jött, hogy túlessen a formaszerinti viziten, melyre éjjeli látogatása alkalmával kötelezte magát. Midőn indulófélben találta Ábelékat, semmiképpen sem akart leszállani kocsijáról. Eljöhet ő máskor is. De aztán fölfedezte Mariskát a két néni mögött. Alma Tadema egy pompás, kecses és ünnepélyes leányalakjára gondolt, az arca egyszerre földerült és ekkor tíz esztendővel fiatalabbnak látszott. Mosolyogva mondta, hogy ő is kirándul velük a jegesveremhez, el is viszi automobilján az egész társaságot, mivel úgy sem férnének el egyszerre a családi bárkán. Arról azonban szó sem lehetett, hogy a két néni föl merjen ülni a gépkocsira, a minden könnyelműségre kész Miklós bácsit pedig Etelka néni egy villámló tekintete riasztotta vissza. Igy csak Mariska, Pál úr és a képviselő kapaszkodtak föl. Pál úr a következő pillanatban már meg is bánta a dolgot. Nem a testi épségét féltette, hanem a tekintélyét. Mit szólnak majd az emberek, ha efféle garabonciás szekéren látják iramodni Varjas első virilistáját? A báró, az más. Egy mágnás sok mindent megengedhet magának, ami nem illik komoly polgáremberhez.

A jegesverem, ahol a majálist tartották, tulajdonképpen a Grassalkovichok hajdani gyümölcsöskertje volt. Újabb nevét a nagy jégveremtől vette, melyet a város ott ásatott. A régi kerti házat, egy nyolcszegletü kis pavillont, ma korcsmáros bírta bérben.

Az egész közönség összeszaladt, hogy megcsodálja az automobilt. A táncot is abbahagyták, mert a kiváncsi cigányok leugráltak a dobogóról. A rendező-bizottság különben méltó dísszel fogadta a védnök családját. Mariskának szép virágbokrétát adtak a kereskedő ifjak, az önkéntes tűzoltók trombitáltak, az iparos dalárda pedig, miután fölocsudott első meglepetéséből, elénekelte Zimay dalár-indulóját. A parádé részben a képviselőnek is szólt, aki a legtöbb varjasi egyesület díszelnöke volt. Péter úr kezet is fogott a tűzoltóparancsnokkal és szóba hozta az új fecskendőt, utána megszólította az izgatottan hajlongó karmestert és megdicsérte az énekesek buzgalmát. A képviselő hazafias szép alakja és méltóságos viselkedése annyira föllelkesítette az embereket, hogy éljenezve vették körül. Mariska meghatott büszkeséggel szemlélte nagybátyját, de aztán egyszerre úgy megijedt, mintha hideg zuhanyt eresztettek volna a nyakába. Egy száraz hang azt mondta mellette:

– Még elhitetik az öreggel, hogy ő is valaki!

A merénylő a fekete elefánt fia volt. A mérnök most vette csak észre Mariskát és arca eltorzult zavarában, amint kalapja után nyúlt. A leány azonban hátat fordított neki és egy megsértett főhercegnő kecses gőgjével ellebegett, miközben arcához emelte bokrétáját.

– Ilyen ember nem sérthet meg minket! – vigasztalta magát.

Az előkelőségek a lombsátor hosszu asztala körül ültek. Prégly Lajos, a város érdemes polgármestere, leültette a képviselőt és a vasutépítésről kezdett neki beszélni. Derék, művelt és eszes uriember volt, csak egy gyöngéjét ismerték: sokat beszélt. Egy-egy szó, ami megütötte a fülét, úgy hatott rá, mint Mózes vesszeje a sziklára, szünni nem akaró, zuhogó áradatot csalván ki belőle. Állandó alakja volt a varjasi főutcának, akár a Szent Nepomuk-szobor, órákon át ott állott a sarkon, egy-egy megszeppent halandóval a karmai között, akit a szavak özönével megfürösztött, eláztatott és elkábított. Legkedvesebb embere a képviselő volt, mert senki sem tudott úgy hallgatni, mint az. A polgármester különben igen gyorsan szokott beszélni és megvolt az a csodálatos adománya, hogy a levegőt beszíva, visszafelé is tudott beszélni, ami kissé furcsán hangzott, de megvolt az az előnye, hogy lélegzetvétel kedvéért sohasem kellett szünetet tartania.

Természetesen Sturz Bandi, a rendőrkapitány is ott volt. Róla sohasem tudta az ember, hogy józan-e, vagy italos. E pillanatban gyanussá tette az a körülmény, hogy rigmusokban beszélt. Az ő csapongó szelleme oly bőven sodorta magával a rímeket, mint patak a kavicsot és a varjasiak azt tartották róla, hogy „híres ember is lehetett volna belőle, ha kiművelte volna az eszét“. Most arra pazarolta Apolló adományát, hogy felköszöntötte a Szent László-patikust, tréfás formában szemére vetvén, hogy miért akar minden áron repülni, mikor a gólyamadár sem gyárt pilulát. A gyógyszerész ugyanis sokat foglalkozott a repülés problémájával, állítólag vászonszárnyakat is készített magának, melyeknek segítségével leereszkedett a szénaboglya tetejéről.

Pál urat azalatt egy dult arcu, vérben forgó szemü ember foglalta le magának. A polgári iskola igazgatója volt és mindenki sejthette, hogy mit suttog most Ábel fülébe. Ő körülbelül egy esztendő óta nem is tudott egyébről beszélni, csak a botrányos hajszáról, amely ellene folyt. Egyik tanára ugyanis följelentést tett ellene, hogy a magánlakását az iskola fájával fűtötte. Az igazgató megtudta, hogy az automobilos úr Pankotay báró és igen szerette volna a bárót Pál úr közvetítésével az ellene folyó hajsza részleteiről tájékoztatni. A báró megjelenése különben is annyira fölizgatta a honorációrokat, mint a kiszabadult papagály a baromfiudvar lakóit. A gyógyszerész minden áron a repülési technika fejlődéséről akart vele beszélni, az öreg fekete elefánt pedig, aki ugyancsak az asztalnál ült, fölemelkedett és az izgalomtól rikácsoló hangon poharát emelte a született főrendek és a polgárság egyetértésére, hangsúlyozván, hogy a polgárokat nem öröklött címerük, hanem a munka és a tiszta erkölcs teszi arisztokratákká.

Ekkor hangosan közbeszólt a polgármesterné.

– Toll uram, én nem tudom, hogy arisztokrata-e maga, de hogy maga a város legnagyobb naplopója és hogy ott van minden cselédbálon, az már bizonyos.

Ezzel igazat is mondott, mert az öreg fekete elefánt az üzlet vezetését teljesen a feleségére bízta, maga a délelőttöt sörözgetve, a délutánt feketekávézgatva, az estét kártyázgatva töltötte, a Három rózsa cselédbáljait pedig mindig megtisztelte jelenlétével.

A polgármesternétől senki sem vette rossz néven az ilyen szókimondást. Bár közel járt már az ötven esztendőhöz, máig megmaradt gügyögően naiv, leányosan pajzán és ártatlanul kacér babaasszonynak. Most különben a báró felé fordította csodálkozó nagy boci-szemét.

– Félek magától, méltóságos úr! Hallottam ám, hogy nagyon veszedelmes ember… Én pedig egy vidéki butus kis asszony vagyok…

Viola és Etelka időközben szintén megérkeztek a batáron. A Zarathustra-pletyka óta kissé meghidegültek egymás irányában, de most találtak oly közös alapot, amelyen békét, sőt szövetséget is köthettek. Ez az alap a polgármesterné kalapja volt, egy csipkés, virágos kis bakfis-kalap. Miután ezzel egy-kettőre végeztek és vért szagoltak, Etelka néni indítványára bíráló körútra indultak. Karonfogva andalogtak a ligetben, szelíd mosollyal fogadván a köszöntéseket és leszedvén felebarátjaikról a keresztvizet. Nem sokan voltak, akik jobban mulattak volna a majálison, mint ők ketten.

Miklós bácsi arra használta a felesége távollétét, hogy elvezette Mariskát a tánchelyre. Ott volt mit nézni. Mokány mesterlegények forgatták a ragyogó szemü, kipirult arcu leányokat, egy-egy erélyes toppantással jelezvén a taktust. Midőn észrevették a fehér páva-kisasszonyt, a legények még önérzetesebben toppantottak, a leányok pedig feléje fordították gyöngéden ragyogó szemüket. A leányok ruhája divatos szabásu volt, fehér keztyüt is viseltek, kalapot azonban varjasi iparosleány nem mert volna a fejére tenni. Az elegáns vászon- és kelme-ifjak természetesen nem táncoltak, – majd talán később, ha kigyulladnak a lampionok – hanem blazirt csoportba verődve álltak a közepén. Annál többet táncolt azonban a fekete elefánt fia. Éppen most kért megint táncra egy gömbölyü csipőjü Dobó Katicát, még pedig úgy, hogy dévajul hátba ütötte. A fordulóknál néha a levegőbe lendítette táncosnőjét, amit elismerő kacagással fogadott a közönség. A mérnök láthatólag nagyon otthonos volt ebben a társaságban, szerették is a majszterek és amerre járt, széles ábrázatok köszöntötték.

Mariskát megdöbbentette és szinte elszomorította ez a látvány. Egy mérnök, egy diplomás ember hogyan feledkezhetik meg magáról ennyire?

– Menjünk innen, itt por van, – mondta.

Akkor vette csak észre, hogy Pankotay báró is hozzájuk csatlakozott.

A liget végében ősrégi eperfákkal szegélyezett, széles, gyöpös út vezetett fel a domb tetejére. A fák koronája már elnyomorodott a vénségtől, a törzsük pedig olyan volt, mint a földbe dugott buzogány. A Grassalkovichok idejében nyirott bokrok és homokkőszobrok is ékesítették a kertnek ezt a részét, a bokrok azonban régen elvadultak, a szobrokról meg csak néhány, a gyöpbe süppedt, rücskös törmelék maradt meg. A hosszu út végén, fenn, az alacsony domb hátán, kriptaszerü, nagy épület emelkedett, az volt a városi jegesverem.

Ezen az úton sétáltak ők hárman. Tulajdonképpen Miklós bácsi biztatta fel őket a sétára, de az öreg úr most egyszerre fájlalni kezdte a lábát és megállott egy mohos kőpad előtt, mondván, hogy leül szivarozni, ha vissza méltóztatnak jönni, majd itt találják.

Mariska megszeppenve nézett a bácsira. Kettesbe maradjon a báróval? Körülnézett segítségért, hogy nincs-e véletlenül kéznél az ő hűséges kotlója, Viola néni. De aztán egyszerre megkönnyebbült, mert eszébe jutott, hogy a báró házas ember, varjasi fogalmak szerint tehát nem számít és ekkor már szívesen sétált vele tovább a ruganyos gyöpön.

– Ez szép út, – mondta minden meggyőződés nélkül Pankotay.

– Szomoru, – szólt halkan Mariska.

A báró feléje fordította arcát.

– Szomorúnak találja?

Mariska azonban már behúzta megint félénk csigaszarvacskáit és nem válaszolt, csak zavartan mosolygott. A báró így is megértette.

– Igaza van, szomoru, mert eszébe juttatja az embernek, hogy valamikor sokkal szebb lehetett. Ez a kert elzüllött. Odajutott, ahová minden jut, amit tulajdonába vesz a tömeg. Járt Versaillesben?

– Óh, dehogy! – tiltakozott Mariska a különös föltevés ellen.

– Soha gyászosabb látvány, mint a királyi park. Az utakon, melyeken hercegnők uszálya söpört végig, zsíros papirdarabok hevernek, a lugasokban pedig facér kereskedősegédek ásítoznak…

Ezt a gondolatot ugyan Mariska is gondolhatta volna, a facér kereskedősegédeken azonban nagyon megütközött az ő polgári érzékenysége. A báró folytatta:

– A tömeg mindig csőcselék. Ezer elmés, értékes ember együtt csőcselék. Ezer főherceg is csőcselék.

Mariska bólintott. A báró a főhercegekkel jóvá tette a kereskedősegédeket. Most már elérkeztek Nietzschehez.

– Hjah igen, még egyszer köszönöm a könyvet, – mosolyogta a leány.

Pankotay kedvetlenül vont vállat.

– Zarathustrát? Őszintén szólva már megbántam, hogy ráerőszakoltam nagysádra. Én időközben már kiábrándultam Nietzscheből.

– A báró úr is? – szólta el magát Mariska.

– Tehát ön is?

Mariska azonban megszeppenve behúzta megint szarvacskáit. Pankotay tovább beszélt.

– Most olvastam csak el Nietzsche életrajzát. Tudja, hogy az élet evangéliumának prófétája professzor volt és az őrültek házában halt meg? Az Uebermensch diadalútja a magánzárkába vezetett! Most már biztos vagyok benne, hogy az ő éneke nem volt egyéb, mint menekülés a tulajdon félelme elől… Az ereje pedig? Vágyakozás az erő után, játék az erő fogalmával. Hiszen tudhattam volna, hogy a valóban erős emberek sohasem csináltak még elméletet önmagukból. A Napoleonok Paul és Virginie-t olvassák, a fegyvercsattogástól hangos énekek olvasói pedig nagyobbrészt szegény, békés szabólegények.

A csalódása, mely még újkeletü volt, keserűvé tette. Hevesen folytatta:

– Verebek vagyunk, a kamrába zárt verebek, ide-oda röpködünk, olykor jön valaki, aki azt mondja, hogy ismeri a kivezető utat, aztán nekimegy a fejével az ablaknak és ő is elhallgat.

– Hát nincs kivezető út? – kérdezte Mariska hirtelen jött szomorúsággal.

A báró vállat vont.

– Egy szabad embertől kellene ezt kérdeznie.

A leány összeszedte minden bátorságát.

– Ön nem szabad?

– Azt hiszem a magamformáju ember egyáltalában nem lehet az. Tudja, mi vagyok én? A saját podgyászom hordárja, a tulajdon vagyonom ispánja. Utazom, számolgatok, dolgozom, mindezt csak azért, hogy a podgyászom még súlyosabb legyen. A legfurcsább a dologban az, hogy a podgyász nem is az enyém. Mert ha az enyém volna, akkor eldobhatnám magamtól. De erre képtelen volnék. Az úr a föld, a kastély, a ló; a báró annak alázatos szolgája. Olykor zsörtölődik a szolga, de a föld, a kastély és a ló tudja, hogy ezt nem érdemes komolyan venni.

Mariska szinte ijedten nézett a báróra. A lázongó tiszteletlenség, mellyel a saját társadalmi állásáról beszélt, zavarba ejtette és sértette az ő öntudatlanul is erős arisztokratikus érzületét. Időközben fölértek a jégveremhez. A dombon túl volt a tó, melynek tükörsima vizét most aranypirosra festette az alkonyi fény. Mögöttük már árnyékba borult a liget. A fák között szelidfényü lampionok világítottak, a zene és a mulató emberek lármája kellemes és harmónikus zümmögésként szűrődött fel a dombra. Jó ideig némán állottak ott, aztán lassanként földerült Pankotay arca, figyelmesen, mintha most fedezte volna csak fel, szemlélte Mariskát, s tekintetében annyi tiszta és becsületes gyöngédség volt, hogy nem hozta zavarba a leányt.

– Az a gyanum, – mondta, – hogy háládatlan vagyok az élettel szemben. Az is meglehet, hogy nem is tudok élni, csak beszélni tudok az életről.

– Mi az élet? – kérdezte Mariska mosolyogva.

– Maga és az ott ni…

Kezével az alkonyi égre mutatott.

– Jó lesz visszamenni, – vélekedett zavartan a leány.

Összevágó, gyors léptekkel mentek le a gyöpös úton.

A báró újból megszólalt.

– Ott ül a padon a bácsi… Egypár perc mulva kezet fogunk egymással, én fölülök a kocsimra és elmegyek. Útközben pedig bosszankodni fogok.

– Miért fog bosszankodni? – csodálkozott a leány.

– Az a fájó érzésem lesz, hogy elmulasztottam valamit. Találkoztam valakivel, akit régóta kerestem, hogy elmondjak neki egy fontos dolgot, aztán Nietzschéről, magamról és hasonló semmiségekről beszéltem, az idő eljárt és én nem mondtam el azt, ami fontos és lényeges.

Mariska egyszerre úgy megijedt, hogy hallotta tulajdon szívének dobogását. A báró pedig tovább fűzte ötletét, anélkül, hogy Mariska szemébe nézett volna.

– Különös, hogy az ember sohasem mondja azt, amit akar. Én legalább nem. Pedig nem a becsületességemen múlik. Úgy látszik azonban, hogy a nyelv nagyon kezdetleges szerszám. Én olyasmit szeretnék önnek mondani: Ismerlek, tudom, hogy ki vagy! Igy elmondva hülyeség, talán neveletlenség is. De amit gondolok, az nem az.

Tovább nem jutottak, mert ott állottak már Miklós bácsi előtt.

– Kellemes volt a séta?

– Nagyon kellemes, az egész ünnep igen sikerült, – mondta kissé rácsoló hangon a báró.

Aztán úgy tett, ahogyan előre megmondta: kezet fogott Mariskával, felült az automobiljára, szalutált a publikumnak és blazirt arccal eliramodott.

– Kívánom, hogy táncolj! Még pedig válogatás nélkül! – sziszegte Pál úr a leánya fülébe.

A családfő attól tartott, hogy megszólhatnák leányát a sétája miatt és a család tekintélye érdekében kívánatosnak tartotta volna, hogy Mariska tüntető szeretetreméltósággal tisztázza magát a mágnáskodás gyanuja alól. Amióta meggyújtották a lampiónokat, a kereskedő-kisasszonyok már mind táncoltak, persze nem annyira az élvezet kedveért, mint inkább reprezentativ kötelességből.

Mariska első táncosa a fekete elefánt fia volt. Oly fesztelenül lépett eléje, mintha semmi sem történt volna közöttük. Kettőt se fordultak még, mikor a kifáradt cigány már abbahagyta a keringőt. Mialatt az ifjuság a primással alkudozott, a mérnök karonfogva sétáltatta táncosnőjét.

– Furcsa emberke az a báró, mi? – kezdte az elefántfi.

– Ön Pankotay báróról beszél? – kérdezte fagyos és rendreutasító hangon Mariska.

– Róla hát! Én érdekesnek, olykor mulatságosnak is találom, mert ideális képviselője a dilettánsnak. Van egy példaszó – gondolom olasz – azt mondja: „Őrizkedjél az olyan embertől, aki csak egy könyvet olvasott!“ Ez az ember Pankotay. Ő mindig csak egy könyvet olvasott, mert amit tegnap letett a kezéből, azt ma már elfelejti és amire ma esküszik, azt holnap meg fogja tagadni. Elindul minden úton, a vállára kap minden terhet, de sohasem ért még célhoz és semmit sem tett még a maga helyére. Ez egy mozaik-ember. Semmi egész sincs benne, csupa dirib-darabból van összerakva, jóból, rosszból, keményből, lágyból, pirosból, hupikékből…

Mariska forrt a méregtől. Azzal a gúnyos fölénnyel, melyet a fekete elefánt fiával szemben érzett, mondta:

– Szóval, a báró gondolkozni szokott. Némelyek szerint ez betegség és ezen nincs is mit vitatkozni.

A fekete elefánt kemény bőrének csak csiklandozás volt a tüske.

– Én becsülöm a gondolkozókat, – válaszolt, – de csak azokat, akik le is vonják gondolataikból a következtetéseket. Anélkül az léha játék. Semmi becsülésreméltót nem találok azonban olyan emberben, aki éles logikával bebizonyítja nekem, hogy a gazdagság teher és amellett hajnalban kel föl, hogy ellenőrizze a tejkihordást és egy cső kukorica miatt elcsap egy bérest. Ez egy földönkúszó nyárspolgár, aki azt füllenti, hogy neki szárnya van. Egy bárósított Szent László-patikus, semmi más.

Mariska ajka szélén gonosz kis mosoly jelent meg.

– Ön megveti a bárót? Eszembe jut, hogy egy ízben együtt láttam önöket és hogy ön akkor nem éreztette vele megvetését. Legalább nem nagyon.

A mérnök elnevette magát.

– Nem vagyok bolond, hogy megbántsam, hiszen ő a vasuttársaság főembere!

Mariska szép arcán ott mosolygott a diadalmas megvetése.

– Igen, igen, minden ember úgy vonja le gondolataiból a következtetést, ahogyan tudja.

Ekkor meglátta a nézők között Violát és Etelkát és otthagyta a táncosát.

Régi hagyomány szerint a majális védnöke pezsgővel vendégelte meg a rendező ifjakat és az előkelőségeket. Az aranynyaku üvegek megjelenése elegendő volt arra, hogy valami finom és kellemes hipnózisba ejtse a társaságot. Azt lehetne mondani, hogy Páris városának szelleme megihlette a lombsátor alatt ülőket. Ájtatosan, de minden mohóság nélkül nézték, hogyan vándorol körbe a szalvétába csavart üveg, közbe tüntető, szinte szertartásos, de amellett mégis könnyed udvariasság hangján beszélgettek egymással. „Méltóztatol tudni“, „légy kegyes“, „kérlek alássan“, mondták egymásnak a vászon-ifjak és valami különös gondolattársulás következtében színházakról és párbajokról kezdtek beszélgetni, megemlékezvén egyes, rég nem látott katonatiszt és zsentri ismerősükről is. Az idősebb segédek viselkedéséből kiérzett, hogy nekik a pezsgő megszokott italuk; az egyik vörösborral szokta keverni, a másik ásványvízzel, de akadt köztük olyan is, aki egy plajbász segítségével gondosan ki szokta kavarni az italból a szénsavat. Sturz Bandi, a cinikus filozófus, volt az egyetlen, aki nem ivott pezsgőt, hanem megmaradt a vörös spriccer mellett.

Préglyné, akinek egyéniségében különben is volt valami franciás, a rokonelem hatása alatt maga is pezsegni kezdett. Ahány férfi ült az asztalnál, azzal egyszerre tudott kacérkodni. A módszere egyszerü, de biztos volt, ő úgy viselkedett, mintha minden férfi a szerelmével üldözné és míg egyrészről szívósan védekezett a képzelt támadások ellen, másrészről mégis volt rá gondja, hogy túlzott szigorral kétségbe ne ejtse a boldogtalanokat. Egy tizenhétesztendős rövidáruifjúnak, ki a szerénységtől haldokolva ült az asztal végében, azt mondta:

– Uracskám, nem szabad ám a szép asszonyokat ilyenféle pillantásokkal zavarba ejteni!

Még Manliusz urat sem kímélte meg. Hozzá így szólt:

– Maga afféle csöndes víz, kedves uram! De engem nem fog becsapni! Azt hiszi, én nem tudom, mit jelent az, ha egy férfi állandóan kerüli egy asszony tekintetét?!

A könyvelő úgy megijedt, hogy a bor a cigánytorkába ment és köhögni kezdett. Meg kell jegyeznünk, hogy a polgármesterné nemcsak az urakkal, hanem nőkkel is kacérkodott. Volt neki egy Bubi nevü fia, aki jelenleg mint méntelepes-főhadnagy szolgált Erdélyben, (Préglyné azt szokta mondani, hogy „a lovasságnál szolgál“) az ő alakját szokta fölidézni a nők kedvéért.

– Jaj, lelkem Mariskám, ha tudnád, mit mondott rólad Bubi, mikor karácsonykor itt járt!

És most már nemcsak Manliusz úr, hanem Mariska is pirult. A polgármesterné a társaság központjává lett és boldog volt, aki elkaphatott egyet elmésségének röpkedő labdái közül. A pezsgőzés pedig áldozattá lett, melyet az ő oltárán mutattak be.

Az aranynyaku üvegek becsalták a lombsátor alá a cigányt is. A jószimatu Munci tüstént megértette, hogy itt senkit sem érdekel az, hogy hányat tojt már a fürjecske és inkább a Boulanger-indulóval hódolt meg a könnyed géniusz előtt, amely a lelkek fölött uralkodott. Majd odaállott Préglyné mögé és fülébe játszotta Páris dalát a Szép Heléná-ból. Préglyné pedig vékony és hideg fejhangon énekelni kezdett:

Holla hej! ifjú legényke Állj meg egy szóra kérünk, S add almádat, kis negédke, A legszebbnek közülünk…

És mialatt énekelt, két éles és izzó szempár tekintetét érezte az arcán. Etelka és Viola néni ott állottak karonfogva a sátor homályos sarkában és szinte megbüvölten lesték Préglyné minden mozdulatát. Egy szót sem beszéltek, csak az egymásba fonódó karjukkal telegrafáltak egymásnak. Holla hej, micsoda pletyka lesz ebből holnap! Varjas visszhangzani fog tőle, a felsővárosi vágóhídtól az alsóvégi kolera-kápolnáig. A polgármesterné mindezt előre tudta, a kerekedő veszedelem azonban csak tüzelte a jókedvét. Őt boldoggá és büszkévé tette a tudat, hogy a varjasiak őt hóbortos és veszedelmes démonnak tekintik, aki elcsavarja a férfiak fejét. Ő úgy szeretett fürödni a pletykában, mint a szalamander a tűzben. Mondanunk sem kell talán, hogy amellett szakasztott olyan szorgalmas és a fukarságig takarékos gazdasszony volt, mint minden varjasi feleség. Most különben éppen az járt az eszében, hogy jó volna talán, ha a hatás fokozása kedvéért eltörne egy poharat is. Amint azonban a mellette ülő Ábel Pál fagyos nagykövet-arcába tekintett és eszébe jutott, hogy a korcsmáros talán húsz krajcárt is elkérhetne a pohárért, mégis elővette jobbik eszét és Etelka néniék őszinte bánatára szép csendesen megint az asztalra tette a poharat. Egyelőre megelégedett azzal, hogy végigperzselje tekintetével az összes férfiakat, akik Sturz Bandi és Manliusz úr között ültek és hogy dévaj mosollyal énekelje:

Evoe, ezen istennők Cselt használnak és miként, Evoe, ezen istennők Csalják tőrbe a legényt…

– Te, nem tudod, hogy mit jelent evoe? – kérdezte Etelka néni suttogó hangon sógornőjétől.

Viola néni nem tudta, de úgy sejtette, hogy valami illetlenség lehet. Időközben megjelent a sátorban a fekete elefánt fia. Azért jött, hogy a cigánybanda felét az ő barátai, a májszterek számára követelje, akik a tánchely mellett mulattak, az uraktól különválva. Ábel Pál arra használta a kis zavart, mely ebből kerekedett, hogy hazaküldje az asszonyait. Bár nem mondta, azért őt is megbotránkoztatta Préglyné könnyelmü viselkedése. Ez nem az ő Mariskájának való társaság!

Mivel nem fértek el egyszerre a hintón, abban állapodtak meg, hogy Miklós bácsi, akit Etelka Tranzvál minden gyémántjáért sem engedett volna felügyelet nélkül, haza fogja kísérni a nőket, Pál és Péter pedig, a néma árnyékként hozzájuk tapadó Manliusz úrral, gyalogszerrel követik őket. Az indulás pillanatában kitünt azonban, hogy Etelka néni fekete napernyőjének titokzatos módon nyoma veszett. Ebből izgatott vitatkozás és keresgélés lett, ahányan voltak, annyi felé futottak és a liget visszhangzott a rendező ifjak kiáltozásától. Mariskát nem izgatta az ernyő sorsa, mely diadalmasan dacolt már vagy tizenöt nyár hevével. A leány egyedül állott a kocsi mellett.

– Hazamegy már Mylady? – kérdezte tőle valaki.

A fekete elefánt fia volt. Mariska nem válaszolt és a mérnök folytatta a kötekedést.

– Mikor látom megint fenségedet?

– Majd ha józan lesz, – válaszolt száraz hangon a leány.

– Az bajos lesz, Mylady! A maga közelében mindig részeg vagyok. Pityókossá tesz a vágy, hogy megcsókoljam azt a gyönyörü, gőgös száját…

Mariska hirtelen szembe fordult Toll Jenővel. Ez olyan valószinütlen, álomszerü arcátlanság volt, hogy nem is mert hinni a fülének. Az elefántfi azonban nevetve folytatta:

– Maga most szeretne engem nyakon ütni, de azért mégis azt hiszem, lesz idő, mikor önként fogja idenyujtani a gőgös szép száját… Addig is szép álmokat!

Elment. A leányt valóságos rosszullét környékezte. Úgy érezte, hogy rettenetes gyalázatot követtek el rajta. Mit tegyen most már? Szóljon az édesapjának, Miklós bácsinak? A mérnök nem ijedne meg, ő Pesten nevelkedett, ahol mindenki párbajozik… Legjobb lesz – ezt mélységes levertséggel határozta el a leány – ha hallgat.

A napernyő időközben megkerült. Sturz Bandi kezében találták. A főkapitány, aki már teljesen elázott, a kifeszített ernyő alatt sétált a holdvilágban.

Útközben a két nagynéni buzgón sugdolódzott. Arról tanakodtak, hogy Mariskától kellene megkérdezni, hogy mit jelent az evoe szó. Ő biztosan tudja. Violának azonban aggodalmai támadtak, hátha mégis valami nagy malacság és azért jobb lesz, ha megkeresik a lexikonban.

Mariska otthon nem is várta meg az édesapját, azt mondta, hogy álmos és tüstént vetkőzni kezdett. A hálószobája kicsi, homályos udvari szoba volt. Legnevezetesebb butordarabja a régi ébenfa-szekretár, mely mint egyetlen öröksége, az édesanyja után maradt rá. A szekrénynek sok fülkéje és fiókja volt, a családban az a hit tartotta magát, hogy valami titkos fiókja is van, de azt nem tudták megtalálni, bár egy időben ugyancsak keresték. A szoba mennyezetéről ámpolna függött alá, mely a napot ábrázolta. Hegyes, arany tüskékkel spékelt sárga üveggömb. Az ámpolna azonban soha sem égett, Mariska mindig gyertyafény mellett vetkőzött.

Alig hogy a leány lefeküdt és keresztet vetett magára, a távoli ebédlő régi órája elütötte az éjfélt, aztán eljátszotta a Das Wandern ist des Müller’s Lust-ot. A dal végét már nem is hallotta a leány; ő akkor már mélyen aludt. Az éjjel aztán igen bolondos álma volt.

Azt álmodta, hogy megint ott sétált Pankotay báróval a ligetben, azonban nem volt többé a kopár és agyontiport népkert, hanem a Grassalkovichok főúri parkja. A széles útat gondosan nyirott lombfalak szegélyezték, a lugasokban kőszobrok fehérlettek, fenn pedig, a jegesverem helyén, görög templom-formáju oszlopos gloriett emelkedett.

– Mylady, mit szól ehhez a kerthez? – kérdezte ravasz mosollyal a báró.

– Most egészen más, mint a majáliskor volt, – vélekedett a leány.

– Ez nagyon természetes, mert a majális óta megtaláltuk az ébenfa szekretár titkos fiókjában a probléma megoldását, – mondta a báró.

– És hogyan szól a megoldás?

A báró megállott és ünnepélyesen meghajolt.

– Úgy, hogy ön a Grassalkovich hercegek örököse. Első Grassalkovich Mária hercegnő!

Mariskának úgy rémlett, hogy ő régóta, gyermekkori álmain keresztül, már sejtette ezt a megoldást. Nem is volt meglepetve, de azért édes öröm és fenkölt, nemes büszkeség töltötte be a szívét.

Fönn, a görög templom küszöbén, egy ismerős és tiszteletreméltó arcu öreg tábornok várta. A király volt és Miklós bácsi egy személyben. A felséges úr gyöngéden megölelte a leányt.

– Most már minden jól van! – mondta meghatottan.

A király eddig valami fontos okból úgy tett, mintha nem ismerné Mariskát, de most már örökre vége volt a bujkálásnak. Beléptek a gloriettbe. A görög templom belseje olyan volt, mint a Fehér páva-ház parádés lépcsőháza. A Flóra-szobor is ott állott. A király egyedül fölment a lépcsőn, miközben egészen úgy bicegett, mint Miklós bácsi, aztán eltünt a felső üvegajtón, melyet kulccsal magára zárt.

A leány most vette csak észre, hogy mezitláb van. Rettenetesen szégyelte magát és azon töprenkedett, hogyan fog így hazamenni, végig a varjasi főutcán. Aztán az a gyanuja támadt, hogy mindez csak álom. Meg is mondta a bárónak.

– Meglássa, mindjárt föl fogok ébredni!

– Adja ide a kezét, – válaszolt Pankotay, – majd én visszatartom.

Magához vonta a leányt és különösen mosolygott.

– Ismerlek! Tudom, hogy ki vagy! – suttogta.

És meg akarta csókolni.

– De hiszen önnek felesége van!

– A feleségem értelme megzavarodott és így nincs is értelme a házasságunknak, – szólt Pankotay.

Most már megcsókolhatta. Szenvedélyes, hosszu csók volt, melynek édességét minden tagjában érezte Mariska még akkor is, midőn másnap reggel fölébresztette Viola néni.