XII.

Varjas városa aznap úgy festett, mint Páris a július 14-iki nemzeti ünnep napján. De persze kicsiben. Aki csak tehette, künn volt az utcán, hogy újabb részleteket meséljen és halljon Mariska szökéséről. Néhány órára lehullottak a társadalom válaszfalai, az urak és a májszterek, a gazdák és a cselédek testvéri egyetértésben pletykáztak. Régi ellenségek kibékültek, büszke urihölgyek szóba ereszkedtek ismeretlen férfiakkal, hogy a botrányról beszélhessenek. Az igazgató úr félnapra megfeledkezett a fegyelmi ügyéről, a patikus pedig a repülőgépéről. Gondos családapák és gyöngéd fiúk a délelőtt folyamán tízszer is kivágtattak a főutcára, az alsó városból a felsőbe, hogy újabb hirekkel megrakódottan térjenek haza szeretteikhez. És csodás események is emelték a nap fontosságát. A kilencven esztendős Rumszky Szabina, aki az 1863-iki nagy szárazság óta nem mutatta magát a főutcában és akiről az alsóvárosiak azt hitték, hogy régóta meghalt már, most megjelent az akácfák alatt, fekete viklerben és fekete-gyöngyös kapisonnal a fején. Szúrós szemeit kimeresztve, hosszu nyakát behúzva, oly komor méltósággal úszott végig az utcán, mint egy nagy kondorkeselyü. Páváékhoz ment. A kíséretében volt Irma kisasszony, az esperes úr gazdasszonya. A vice-adminisztrátorné különben semmi pénzért sem mutatta volna magát ilyen rendezetlen társadalmi állásu nőszeméllyel az utcán, a mai nap izgalma azonban mindent érthetővé tett, még a lehetetlent is. Irma kisasszonynak láthatólag eszét vette a mámoros boldogság. Villámgyorsan röpködött Szabina néni körül, előresietett, visszamaradt, átcsapott az utca másik sorára, mint a cikkázó fecske, hogy aztán egy-egy újabb hírmorzsával a csőrében visszatérjen megint.

A fehérpapok temploma előtt egy érdekes párral találkoztak a hölgyek. Egy aranytól ragyogó, hatláb magas katonatiszt jött karonfogva egy virágos kalapu, toreádor-piros selyembe öltöztetett, karcsu hölggyel. Préglyné volt a fiával, aki, mint tudjuk, a méntelepeseknél szolgált. Ez a mordbajszu, lomha nagy katona igen csodálatos karriért csinált. Az édesanyja – saját bevallása szerint – éppen tizennégy esztendős volt, mikor férjhez adták. Tizenöt éves korában már megvolt a fia. Bubika valóságos csodagyerek volt, még tizenhat éves se volt, mikor már kinevezték hadnagynak, tizenkilenc éves korában pedig főhadnagynak. Aki ért az egyszeregyhez, az kiszámíthatja, hogy ennek a hatalmas legénynek a mamája ma alig-alig harminchárom esztendős…

Szabina néni különben nem igen kedvelte a polgármesternét, most azonban – tekintettel a rendkívüli eseményre – mégis szóba ereszkedett vele.

– No hát, lelkem, mit szól az Ábel Mariska esetéhez?

Préglyné olyasmit mondott erre, amit senki sem várt volna tőle, Szabina néni legkevésbbé. Azt mondta:

– Édes Szabina néni, Mariska a szökésével nem ártott sem nekem, sem önnek, csak saját magának. Ezért mi nem is panaszkodhatunk rá, legfölebb csak sajnálhatjuk.

Szólt és tovább billegett, kissé mámorosan a fia arany-attilájától és a saját új ruhájától.

Szabina néni egy gyilkos pillantást vetett utána.

– Érti maga ezt? – kérdezte a papkisasszonytól.

– Hogyne! Az ilyenek nem vájják ki egymás szemét. Ha Mariskának olyan ura volna, mint Préglynének, akkor neki sem kellett volna megszöknie.

A papkisasszonynak azonban nem volt igaza. Az igazság az, hogy Préglyné a sok cifra kacat alatt, mellyel telitömködte az életét, becsületes, jó szívet rejtegetett. Ezt azonban senki sem tudta, ő maga sem, mert ő is szívtelen démonnak tartotta magát.

Fehér páváéknál nagy és szinte babonás ijedelem támadt, midőn Szabina néni hosszu, fekete árnyéka megjelent a hátsó üvegajtóban. A kanári madár azonnal belesült a megkezdett trillájába, a fehér macska pedig, mely eddig békén dormogott a divány sarkában, ész nélkül kiiramodott az ajtón.

Rumszkyné, nem tudni, hogy miféle mandátum alapján, fölebbviteli fórumnak tartotta magát a polgári tisztesség kérdéseiben és most sem mint részvétlátogató, hanem mint itélő bíró lépett Pál úr elé. Ő már azt sem helyeselte, hogy Ábel Pál annak idején elvette a lengyel asszonyt és miként a trójai háboru Lédával, úgy minden baj, ami a családot érte, a Lihnovszkával kezdődött. Szabina néni eddigelé hallgatott, mert nem akart pletykát csinálni, de most már szólni kellett, mert az események fényesen igazolták őt. Ha Pál úr huszonhét esztendővel ezelőtt ráhallgatott volna és elvette volna Csupor Lencsit, akkor olyan asszonyt kapott volna, aki rendben tartja a gazdaságot és legalább nem cigarettlizik, mint a lengyel asszony. Némelyek ugyan azt hiszik, hogy az finom dolog, ha egy nő dohányos, de a megboldogult Rumszky is csak értett az előkelőséghez, hiszen a nagybátyja tábori vikárius volt és Zsófia főhercegnő gyóntatója, ő utálta a dohányző nőket és mindig azt mondta, nem a vikárius, hanem a viceadminisztrátor mondta, hogy macskafarkát nekik, nem cigarettlit! Szabina néni nem akar rosszat mondani a lengyel asszonyról – nyugodjék békében, ahol van! – de az már bizonyos, hogy dolgozni nem dolgozott semmit, hacsak nem a zongorán. A Szabina néni leánykorában is szerették a zenét, de csak vasárnap délután, az urak furulyáztak, a nők gitároztak, zongora azonban nem is volt Varjason, csak Kucsévniéknál volt egy spinét, de azok nem voltak polgáremberek, hanem földes uraság és rossz véget is értek. A polgárleányok akkor még sütöttek-főztek, Szabina nénit az édesanyja odaállította a mosóteknő mellé is, pedig nagyon gyönge teremtés volt, de azért nem volt pardon, télen-nyáron reggeli ötkor ki az ágyból! De Ábel Pál is hibás a dologban, mert úgy nevelte a leányát, mint valami hercegnőt és Szabina néni előre megmondta, hogy a sok zongorázásnak meg a hétköznapi sétálásnak rossz vége lesz, arra vannak is tanui, akik képesek ezt minden pillanatban bizonyítani. És most már itt a szósz és hiábavaló minden beszéd. Arról ne is álmodozzék Pál úr, hogy a báró el fogja venni a lányát, mert először is házasember, másodszor meg bolond is volna, ha elvenné. Régen is jártak itt grófok meg bárók, svalizsértisztek, azok is udvaroltak a Kaszás-leánynak (az édesanyja Ánis-leány volt), mikor aztán már hírbe hozták, nevettek egyet és lóra ültek és azt mondták: Ein andres Städtchen, ein andres Mädchen! És Toll Jenő is bolond volna, ha elvenné, mert ő diplomás ember és előtte nyitva áll a világ.

Ezeket mondta Szabina néni és még egyebeket is mondott. Egyenesen ülve beszélt, az arca merev volt, a szája alig mozgott, a hangja oly tompa és hideg volt, mintha fát vágnának lenn a pincében.

– Ne beszéljen a leányomról, – szólt Pál úr, mikor Rumszkyné már végleg kifogyott a szóból. – Nekem volt leányom, de most már nincs.

Szabina néni egyszerre föltette a szemüvegét az orrára és előrehajolva kezdte nézegetni a nagy üvegszekrényt. A sok holmi között megismert néhány csecsebecsét, melyet Etelka nénitől kapott Mariska. Hát ez mind Éber-tulajdon volt. Szabina néni ekkor oly keserü méltatlankodást érzett, mintha Ábelék az ő szívét, máját és lépét őrizték volna üveg alatt.

– Kiátkozta már? – kérdezte később.

Pál úr nem tudott erre válaszolni.

– Pedig azt meg kell tennie! – kattogta Rumszkyné.

És mindjárt hasznos útbaigazításokkal is szolgált.

– Írjon neki egy ajánlott levelet. Megszólítás nélkül. Írja meg neki, hogy nem ismeri többet, nem akarja látni, se élve, se halva. Ennek ez a módja.

Váratlan vendég érkezett, Sturz Bandi. A főkapitány adta a jól értesült rendőrt, aki többet tud az esetről, mint amennyit el akar árulni, a valóságban persze nem tudott semmit, azért jött csak, mert megigérte a pajtásainak, hogy friss pletykákat hoz nekik a kaszinóba. Az ő tiszteletére aztán Rumszkyné elejétől végig még egyszer elmondta az egész történetet, kezdve Lédán, illetőleg Lihnovszkán, nem felejtve ki a tábori vikáriust, aki Zsófia főhercegnő gyóntatója volt és végezve Toll Jenőn, aki előtt nyitva áll a világ. Később megkérdezte Sturz Banditól, hogy nem tudja-e, mi lett a legkisebbik Kucsévni-fiúból? (Azok közül való volt, akiknél spinét volt a házban.) Sturz azonban nem tudta, ő későbbi ember volt.

Viola néninek is kétszer kellett végighallgatnia a bonyodalmas históriát, mert ő azalatt a szomszéd szobában csomagolta a ruhákat, amelyeket Mariska után akart küldeni. Egyszer-kétszer abbahagyta a pakkolást és fölszisszent mérgében. Ha hallgatott volna a szíve szavára, akkor bőszülten berobogott volna az ebédlőbe és úgy lepocskondiázta volna Szabina nénit, hogy kihallatszott volna a felsővégre is. De nem mert hallgatni a szívére, mert az agg amazon igen hatalmas asszony volt, a polgári erény pallosa pedig, melyet a csontos kezében tartott, szinte legyőzhetetlenné tette. Viola tehát búsan folytatta a csomagolást, könnyeivel áztatván Mariska habos fehérruháját. Később azonban mégis benyitott az ebédlőbe, mert nem tudott ellenállni a vágynak, hogy fölvilágosítsa Szabina nénit a legkisebbik Kucsévni sorsát illetőleg. Az katona lett és a hatvanhatos háboru idején meghalt a tábori kórházban kolerában. Szabina néni elégedetten bólintott. Láthatólag igen örült, hogy kiegészíthette a Kucsévni-családra vonatkozó tudását.

A fehér páva még az este acélosra keményítette apai szívét és megírta a kiátkozó levelét. Mikor megnyalta és leragasztotta a borítékot, szomoru volt és büszke. Szomoru, mert meg kellett írnia, büszke, mert meg tudta írni a levelet.