XIII.

Azt mondják, hogy negyven napig tartott a zivatar, melyet a fehér páva Mariskájának botránya fölkavart, negyven napig, mint az özönvíz. Azalatt szakadatlanul zuhogott a pletykazápor. Az emberek azt hitték, hogy ez most már örökké így marad, soha más botrány nem fog történni a világon és az ő fülük mindig csak Ábel Mariska nevétől fog zúgni. De azután közbe jött a Prégly polgármester dolga és más egyéb és megint csend lett a városban, csak a távoli tanyákon morgott még valami és a Topoly völgyében dübörgött mélán a visszhang. A szertelen mohóságnak, mellyel a botrányt megúszták, általános elbágyadás lett a következménye és ha később találkozott olyan falusi ártatlanság, mely a Mariska-esettel összefüggésben pikáns részleteket szeretett volna hallani, akkor unottan menekültek előle a varjasi szélkakasok.

Az emberiséget akkoriban Prégly polgármester úr lemondása izgatta, de nem túlságosan, mert a Mariska-eset elkényeztette és blazirtakká tette őket. A polgármester tekintélyének nagyon ártott, hogy annak idején az új vasút megnyitása alkalmával belesült az ünnepi beszédébe. Némelyek állítása szerint „a központban“ akkor már elejtették. Még jobban ártott neki, hogy a képviselőválasztás alkalmából azt mondta a városi tisztviselőknek, hogy szavazzanak csak a meggyőződésük szerint. A fekete elefánték az utóbbi nyilatkozatában ellenük irányuló perfid támadást láttak és bosszút lihegve kiadták a jelszót, hogy „modern adminisztrativ erőt“ kell a polgárság élére állítani. És nagy kiáltozás támadt a város falai között. Amióta Budapest magába hörpintett mindent, ami Varjason érdekes és értékes volt, (egyebek között Ábel Mariskát is), azóta a kis fészek különben is abban a rögeszmében szenvedett, hogy ő most rohamosan halad.

Prégly úr lemondása után dr. Jaskó lett polgármester, egy fiatal ügyvéd, akinek nem igen voltak kliensei, de azért sárga aktatáskával járt-kelt a városban, a táskájában pedig az epés cikkeket őrizte, melyeket a helybeli hetilap számára írt. Az új polgármester első tette az volt, hogy aszfalttal rakatta ki az egész várost, még a kolera-kápolna előtt levő libaúsztatót is és hogy behozta a villámos világítást.

Prégly úr ugyan végleg lemondott már a reményről, hogy boldogtalan szülővárosát megállítsa a veszedelmes lejtőn, amelyre jutott, de nem mondott le ama kötelességéről, hogy szigoru és igazságos bírálatot gyakoroljon az új rendszer fölött. Most már reggeltől-estig ott állott a fehér papok temploma előtt, egy-egy ijedten pislogó polgártárssal a karmai között és számadatok segítségével bizonyítgatta, hogy Varjast olyan katasztrófa fenyegeti, amelyhez fogható talán a trójai veszedelem óta sem fordult elő a városok történetében.

Az új polgármester azonban áskálódásnak minősítette elődjének viselkedését és állítólag megbízást adott volna Sturz Bandinak, a főkapitánynak, nyomozná ki, hogy kik azok, akikkel Prégly úr a főutcán beszélgetni szokott. Ennek az intézkedésnek az lett az eredménye, hogy a békésebb természetü polgárok nem mertek a fehér papok temploma előtt elmenni, inkább megkerülték a félvárost is, csak hogy Prégly úrral ne találkozzanak, a további eredménye pedig az lett, hogy a volt polgármester spionnak nevezte Sturz Bandit.

Azután megint csend lett. A nyár elmult, ahogyan normális viszonyok között a varjasi nyár múlni szokott, minden napnak huszonnégy órája volt és a nappali órák, főleg a délutániak, jóval hosszabbak voltak, mint az esteliek, amikor már el lehetett menni a sörház kertjébe, vagy a főutcai korzóra.

Az ősszel megint emlegetni kezdték Ábel Mariska nevét. Ez is látta, az is, mikor Pesten járt. Az egyik kútfő szerint csinos és jókedvü volt, a másik szerint feltünően megöregedett és oly levertnek látszott, „mintha valami nagy teher nyomná a lelkét“. Az egyik azt mondta, – és ez az, amiért érdemes volt fűzőt meg kalapot venni és az alsóvárosból a felsőbe szaladni és útközben bekopogtatni a plébánia ablakán és megállani a patika és Tollék boltja előtt – az egyik azt mondta, hogy a pesti Kigyó-utcában látta, egy országosan ismert kegyelmes asszony társaságában, amely kegyelmes asszony akkoriban oly hatalmas volt, hogy talán az időjárást is ő csinálta Pesten. A másik a virágkiállításon látta, egy kövér egyetemi tanárné kiséretében.

– Mi ez? – kérdezték a varjasiak.

Hogy Budapest a léha elvek és a lenge erkölcsök városa, azt valamennyien régóta tudták, de hogy ott az erkölcsi züllést széditő társadalmi emelkedéssel jutalmazzák meg, azt még sem hitték volna. Akadt aztán valaki, aki megmagyarázta az elszomoritó rejtélyt. Ez a valaki Alpárfy Zelma volt, az alsóvárosi állami tanitónő. A papkisasszonynak mondta el, mikor az fekete táskájával a kezében a hetivásárról jött, de ez éppen annyi volt, mintha a varjasi fórumon állva, az egész város népéhez beszélt volna.

– Én mostanában minden héten bemegyek Pestre, – kezdte Zelma kisasszony, – mert tagja vagyok az országos nőegyesületnek. Az igen szép mozgalom és ha sikerül kivívnunk a nő egyenjogusítását, akkor a jövő férfiai nem a külső szépséget és a gazdagságot, hanem a lélek kincseit fogják bennünk keresni…

– No és Mariska? – türelmetlenkedett Irma kisasszony.

– Mindjárt szó lesz róla!… Tehát a multkor volt a tulajdonképpeni alakuló gyülésünk. A mi kegyelmes asszonyunk elnökölt és minden jól ment volna, ha ellenzéki hangok nem hallatszottak volna. Az ellenzék vezére egy másik kegyelmes asszony volt. A mi kegyelmes asszonyunk ugyanis katolikus, a másik pedig protestáns és bár felekezeti kérdésekről nincs szó az egyesületben, a két kegyelmes asszony mégis szeret borsot törni egymás orra alá. Ezúttal is a protestáns kegyelmes asszony kezdte, mindenféle kifogásokat tett és paragrafusokat idézett, a mi kegyelmes asszonyunk eleintén mosolyogva válaszolt, de aztán csipősségeket mondogattak egymásnak, mindegyikük elfelejtette, hogy miért vagyunk tulajdonképpen együtt és végül már mindenki beszélt és általános lett a zűrzavar…

– No és Mariska?

– Éppen akkor emelkedett szóláshoz. Igen jó ruha volt rajta, egérszürke angol kosztüm, szürke kalap toll nélkül. Egyszerü és drága.

– Hát beeresztik oda az olyat? – kérdezte elkeseredetten a papkisasszony.

– Ugyan, hát miért ne eresztenék be? Eleintén nagyon félénken beszélt, de azután belemelegedett és szépen elmondta azt, amit mindegyikünk tudott, ami azonban csodálatosképpen egyikünknek sem jutott eszébe. Mert esze, az van Mariskának.

Irma kisasszony egészen elszomorodott.

– Esze, az van, de szíve nincs! – mondta szigorúan.

Alpárfy Zelma tovább beszélt:

– Mikor aztán fölolvasták az alapszabálytervezetet és nem kellett odafigyelni, az elnöki pódiumon mindenki Mariskáról beszélt. Én közel állottam és meghallottam minden szót. Sőt az alelnöknő, az egyetemi tanárné, engem is belevont a társalgásba, mert tudta, hogy varjasi vagyok és hogy gyermekkora óta ismerem Mariskát…

– És mit beszélt róla?

– A kegyelmes asszony azt mondta, hogy nagyon szimpatikus nő, a tanárné meg azt mondta, hogy látásból régen ismeri, színházakba, hangversenyekre és fölolvasásokra szokott járni, igen jól öltözik és mindig egyedül van, azt is mondják, hogy férfigyűlölő…

– Az férfigyűlölő? – rikácsolta Irma kisasszony, a dühös gúnytól eltorzult arccal.

Zelma kisasszony lecsendesítette a barátnőjét.

– Nem én mondtam, hanem az alelnöknő… A hölgyek ugyanis észrevették, hogy a kegyelmes asszonynak megtetszett Mariska és azért versenyezve magasztalták… Ez ott szokás és az alelnöknő ura is azért lett rendes egyetemi tanár és udvari tanácsos, mert a felesége mindig el tudja találni a kegyelmes asszony gondolatait… A kegyelmes asszony most azt gondolta, hogy jó volna Mariskát megnyerni a katolikus pártnak, hogy az ő kedves és szerény modorában odamondogasson a protestánsoknak, erre a többiek rögtön kimondták, hogy Mariska ritka tünemény és elragadó teremtés, amerikai tipus, az egyéni szabadság hősnője…

– És nem tudnak a szökéséről?

– Dehogy nem! Hiszen éppen azért az egyéni szabadság hősnője.

– És a báró? A báró?

– Róla is beszéltek. A kegyelmes asszony emlitette, nevetett és a kezével legyintett, azt mondta: „No, a szegény Pankotay ugyan nem veszedelmes!“ A többiek is nevettek a szegény Pankotayn. A kegyelmes asszony mostanában annyira megszerette Mariskát, hogy meg akarja tenni titkárnak az egyesületben. Mert esze van Mariskának és viselkedni is jól tud.

Irma kisasszonyt főleg az bántotta, hogy Alpárfy Zelma most már maga is bizonyos jóakarattal beszélt Mariskáról. Pedig a nagy botrány idején ő is egyike volt a fő-valküröknek, akik vijjongva röpdöstek a város fölött és szították a tüzet. A nemesebb érzéseiben mélyen sértett hölgy nem is időzött tovább a kétszinü tanítókisasszony ablaka alatt, hanem vásári cekkerjével hadonázva elsietett Szabina nénihez. Ennek a látogatásnak az lett a következménye, hogy egy névtelen levél ment Budapestre, a kegyelmes asszony címére és hogy a főtisztelendő esperes úr aznap egy órával később kapott ebédet.

Ezentúl sűrűbben érkeztek a hírek Ábel Mariskáról. Gyakran látták és többnyire a női kérdés mozgatóinak társaságában. Úgylátszik, ő fölfedezte ebben a mozgalomban az erőt, amely az ő életét és különös helyzetét igazolhatja. Abból, hogy az igazolás aránylag könnyen ment, azt lehetne következtetni, hogy az emberek jóval türelmesebbek, mint maguk is hiszik és hogy mindent bevesznek, ha alkalmas formában adják be nekik. Egy leány, aki megszökik egy nagyúrral, lehet bukott nő, de lehet az egyéni szabadság hősnője is. Annak azonban, hogy az utóbbi osztályba soroztassék, mellőzhetetlen előföltétele a gazdagság és az elmésség.

Megesett később, mikor már többet járt társaságba, hogy összetalálkozott Pankotay báróval is. Az önérzete akkor már annyira megnőtt, hogy mosolyogva foghatott vele kezet. Sőt a mosolyában valami bocsánatkérésféle is volt, mert akkor már ő maga is elhitte, hogy visszaélt a báró jóhiszemüségével, midőn statiszta-szerepet adott neki az élete komédiájában. A szíve azonban nyugodt maradt. Ők azon az emlékezetes éjszakán valahogyan hamis vágányra jutottak és oda, ahonnan egyszer kiindultak, nem lehetett többé visszatérni.

Varjason emlegették Mariskának egy mondását is, mely a házasságra voatkozott és mely általános és jogos megbotránykozást keltett. Valamelyik barátnőjének mondta:

– Csak azért, hogy férjünk legyen, nem érdemes férjhez mennünk.

A varjasi hölgyek, főleg a régebbi évfolyamokból valók, nem tudtak megbékülni a valósággal, hogy az ártatlan Toll Jenő sokkal súlyosabban fizetett a szökési kalandért, mint maga a főbűnös. Attól a naptól fogva minden dolga rosszúl sült, mintha átok üldözte volna. Az embertársai nem tudták többé egészen komolyan venni. Olyan benyomást tett rájuk, mint a márványszobor, melynek orra alá barbár kéz bajuszt pingált. Az ember megbotránykozik az ízetlen merényleten, de azért mégis elmosolyodik.

Jó ideig a leglojálisabb lelkek is elmosolyodtak, ha Toll Jenő nevét hallották. Hjah, igen, az a bizonyos Toll Jenő, akinek menyasszonya megszökött az esküvője napján!

Pedig Mariska megtette neki azt a szívességet is, hogy nem ment többet Varjasra. Nem is telt volna öröme a szülővárosában, mert a főutca képe egészen megváltozott, amióta az aszfaltozás alkalmából kivágták a régi akácfákat. Az új polgármester azt mondta, hogy a fák „forgalmi akadályt képeznek“, pedig ha úgy vesszük, hát Varjason csak hetenkint kétszer van forgalom, amikor vásárra jönnek a kofák, tőlük pedig ott maradhattak volna a fák. Egyelőre a város éjjeli forgalma is meglehetősen szerény még és a villámos utcai világításnak jóformán csak Sturz Bandi és a fekete elefánt veszik hasznát, midőn vacsora után kisértetiesen tündöklő ívlámpák néma sorfalai között mennek spriccert inni. Az új polgármester azonban nem állott meg útján. Neki többek között erős esztétikai érzéke is van és ha már nem változtathatta meg a régi városháza célszerűtlen belső beosztását, legalább volt rá gondja, hogy a hajdani Grassalkovich-ház modern pesti fászádot nyerjen, alul likacsos habarcs-sziklákkal, följebb pedig faragott követ imitáló vakolatnégyszögekkel, modern kékre festett ablakokkal. A haladás persze pénzbe kerül és eljövend az idő, midőn Prégly uram Kaszandra-jóslata beteljesül és a varjasi pótadók magasabbak lesznek a templomtorony gombjánál. Akkor majd a takarékosság kedvéért újból el fogják halasztani a városi kórház és a csatorna-rendszer építését. Egyelőre azonban csak hadd büszkélkedjék Varjas a villany és az aszfalt fényében, miként a perzsa khán a gyémánt-gombokban, melyek nem éppen kifogástalan tisztaságu ingét ékesítik.

A fehér páva háza ma is olyan még, amilyen volt. Az üzletét azonban még az ősszel föloszlatta Ábel úr, mivel nem hozta be a költségeket. A két Ábel úr és Viola néni csendesen éldegéltek az emeleten. Péter bácsi és Viola majd minden héten bemennek Budapestre, hogy meglátogassák Mariskát. Pál úr azonban ma is hajthatatlan, akár a Desdemona édesapja. Amióta nem kereskedik többé kelmével és vászonnal, egészen a jellemességre adta magát. Bár nyilvánvaló, hogy Ábelék tönkrementek, azért bizony elég jól élnek és még a gyümölcsösüket sem adták el. Ennek a különös jelenségnek magyarázatát megadhatná Viola néni, aki minden hó első napján pénzes levelet kap Budapestről. Erről azonban nem szabad beszélni, a büszke Pál úr rossz néven találná venni.

Mikor a pávaház homlokáról leszedték a régi cégmadarat, az olyan fájdalmas látvány volt, mint mikor a kapituláló vár ormán bevonják a nemzeti zászlót. Szegény Vilma néni aznap vörösre sírta az orrát, Pál úr pedig olyan arcot csinált, mint Napoleon a waterlooi csata után. Az öreg Toll azonban ott állott a boltja előtt és jókedvüen csörgette zsebében az aprópénzt.

– Vége, meghalt! – krákogta kárörvendően. – A fekete elefánt mégis csak elgázolta a fehér pávát!

Az elefánt öröme azonban nem tartott sokáig, a jövő hónap elsején már egy mérgezett nyilat kapott a tomporájába és ekkor dühös trombitálásával fölverte a város csöndjét. A nyilat a vadember lőtte beléje. A vadember a Pestről jött új specerájos volt, aki kibérelte Ábelék üzleti helyiségét és dühös konkurrense lett a fekete elefántnak. Szó, ami szó, a pesti vadember nem igen válogatta fegyvereit. Legényember volt és hamarosan el tudta terjeszteni a városban, hogy feleséget keres, de nem ám valami kényes, puccos úri kisasszonyt, hanem egy egyszerü, derék és munkabíró leányzót. A cselédleányok csak úgy özönlöttek a boltjába, mert úgy gondolták, hogy az öt fillérjükért az élesztővel együtt promeszt is kapnak, amely megnyerheti a főnyereményt. Egy gramofón is volt a boltban, mely a búr-indulót és a Nagypénteken mossa holló a fiát-ot játszotta. S mialatt a vadembernél a gramofón rikácsolt és krákogott, a cselédleányok kacagtak, a segédek futkostak, a pénz pedig csörgött, azalatt odaát a fekete elefánt keserűen járt-kelt sötét odújában és szőtte gondolatait a mulandóság örök témájáról.

Ábelék régi cégmadarukat nem kótyavetyélték el, hanem nyugalomba tették a parádés lépcsőházba, melyet mostanában úgy sem használnak. A fehér csodamadár ma is ott álmadozik még a színes ablak titokzatos fényében, a gipsz Flóra társaságában. Olykor látogatóba jön hozzájuk Ábel Mariska elárvult macskája és hozzádörgöli hátát a páva karmai között levő pléhszalaghoz, melyen ma is látható a büszke fölírás: _Alapíttatott 1815_.

– Vége. –