VI.

Egy láthatatlan kéz belenyult az idő kerekébe és akkorát lendített rajta, hogy a napok és éjszakák szédítő sebességgel kezdtek peregni, akár egy roulettejáték piros és fekete számlapjai. Alig hogy kivirágzott az akác, már itt volt megint az ősz. Nemrégen volt csak, hogy Mariskára ráadták első hosszu ruháját és most már közeljárt huszonötödik esztendejéhez… A varjasi főutcán, egy-egy boltlépcső vagy kapunyílás alatt, a szél rakásra gyüjtötte már a száraz falombot, a Topoly fölött beláthatatlan varjurajok vonultak és Mariska szorongó szívvel nézte érett vonásait a tükörben. A fehér páváék a nyarat ezúttal is a gyümölcsösben töltötték. Szép nagy kertjük volt ott, csinos lakóházzal, szőlőlugasokkal és sok virággal. Tulajdonképpen nyaraló volt, de ők polgári szerénységből vagy talán polgári gőgből csak gyümölcsösnek nevezték, mivel úgy találták, hogy a villa szó svihákosan hangzik. A ház mellett vízemelő szélmotor is volt, mely hórihorgas és fantasztikus alakjával az egész vidék fölött zsarnokoskodott. Ábel Pál úr mindennap bejárt az üzletbe, a hölgyek azonban csak ritkán mentek a városba. Viola néni azzal töltötte a nyarat, hogy télire való gyümölcsöt főzött be, Mariska pedig többnyire a nagy diófa alatt ült és olvasott, vagy úgy tett, mintha olvasna. Este olykor vendégeket hozott a gazda, Miklósékat vagy Péter urat. Egyszer-kétszer azonban a leány is bekivánkozott a városba. Azzal az ürüggyel, hogy a téli holmija után kell néznie, néhány órára bezárkózott az üres és néma lakásba. Ilyenkor meglapult sötét kis szobájában, kinyitotta a szekretár titkos fiókját és újból átolvasta édesanyja leveleit. Édes, bűnös és szomoru órákat töltött ott, mert a levelek már nem a titokzatos Ochsenfurth lovagnak szóltak, hanem Pankotay bárónak. Ő neki, akinek hírét sem hallotta a nagy pletyka óta és aki most Isten tudja melyik külföldi fürdőben járt. Ha aztán kilépett megint a sárga szalonba és meglátta a szűk ablakrésen beszűrődő kísérteties napfényt, úgy elszorult a melle, mint az érzelmes utasé, aki Pompeji romjai között jár. És ha megroppant a szomszédszoba padlója, akkor ijedten kalapálni kezdett a szíve.

Az őszi eső behajtotta őket a városba és a macska, a kanári madár, a két tújabokor és a nagy legyezőpálma, melyek szintén kivették részüket a nyaralásból, velük jöttek. Alig hogy elrendezkedtek otthon, már megtörtént a várva várt nagy esemény: Budapestről elindították az első vasúti vonatot Varjas felé. A topolyvölgyi vonal ugyan még nem készült el, a varjasi kis állomás falain is vizes volt még a vakolat, de azért a vállalkozók siettek a kész vonalrészt átadni a forgalomnak. Kezdetben azt hitték, hogy maga a miniszter fog Varjasra jönni – annak idején mondta is a küldöttségnek, hogy nagyon vágyódik megismerni a szorgalmas varjasi népet, – a kegyelmes úr azonban nem jöhetett a politikai helyzet miatt, az államtitkárja sem ért rá és így egy miniszteri titkár képviselte a kormányt. Később kitünt, hogy csak címzetes titkár. Vékony, sápadt és komorarcu ifju ember volt, dr. Bakai-Baknak hívták, fia volt egy sokszoros milliomosnak és meglátszott rajta, hogy egyáltalában nem szorult rá a hivatalnokoskodásra. Bakai-Bak harangalaku felöltőt, lilaszínü nyakkendőt, fehér keztyűt, fehér gamásnit és monoklit viselt, az utóbbi azonban nem igen akart megállni a szemén. A topolyvölgyi parasztok, akiket hajnal óta egész szekérkaravánok hoztak a városba, fejcsóválva mutogatták egymásnak a kormány képviselőjét. Úgy vélekedtek, hogy német formája van.

Prégly polgármester mondta a vasútnál az üdvözlőbeszédet és kínos meglepetésben részesítette híveit. Tudjuk, hogy az ő ékesszólása különben oly bőven hömpölygette hullámait, mint a megáradt folyóvíz, egész történelmi korok és nemzetek kultúrális kincseit sodorván magával, ezúttal azonban, talán a pesti titkár hideg szemének hatása alatt, váratlanul kiapadt a szóbősége és a polgármester annak rendje-módja szerint belesült a beszédjébe. Sturz Bandi ugyan rögtön éljenezni kezdett, intett is a tűzoltóknak, hogy trombitáljanak, de a hibát nem lehetett többé sem letagadni, sem jóvá tenni. A varjasi urak szégyenükben pipacsvörösre válva, kínjukban fölszisszenve néztek össze. Mit szól majd a magas kormány, ha a titkár jelentést tesz erről? A dolognak később még igen súlyos következményei lettek, amennyiben a polgármester népszerüsége e naptól fogva rohamosan hanyatlani kezdett, sőt ezentúl a felesége is, ha családi otthonukban szóváltás támadt, rendesen olyanféle célzással némította el urát és parancsolóját, hogy nem nagy kunszt egy szegény asszonyt letorkolni, de tetszett volna a vasúton beszélni! Erről különben még lesz szó, egyelőre csak tartsunk rendet.

A vasútról az ünneplő közönség a föllobogózott Kossuth-utcán keresztül a Trombitás-ba kocsizott, ahol bankett volt. A kormány képviselője alkalmasint nagy nőbarát lehetett, mert már előzetesen példálódzgatott Sturz Bandi előtt, hogy szép volna, ha a varjasi hölgyek is részt vennének a lakomán. Erre való tekintettel aztán Préglyné és Etelka néni közé ültették. Más nő nem is volt jelen. Etelka is csak mint Miklós bácsi meggondolatlanságának áldozata került a Trombitás-ba. Miklós bácsi ugyanis megvett Sturz Banditól két bankettjegyet és mivel ezeket később nem akarták visszavenni, Etelka nagymérgesen magára vette a fekete selyemruháját, hogy kárba ne vesszen a pénz. (Szabina néni ezért nagyon megrótta, mondván: az én időmben tisztes polgárasszony inkább meghalt volna, semhogy korcsmába menjen.)

Kitünt egyébként, hogy Bakai-Bak nem is olyan nagy nőbarát, mint hiresztelték. Préglyné már a tatármártásos toknál megállapította róla, hogy olyan hideg, mint a kutya orra.

A sült pulykánál azonban fölengedett kissé. Egy arcképet nézegetett, mely a falon függött.

– Ez Podmaniczky Frigyes báró? – kérdezte, miközben gukkert csinált az ökléből.

Az esperes úr, aki szemben ült vele, előzékenyen magyarázta:

– Nem, kérem alássan, ez ő apostoli felsége szeretne lenni. Bizony nagyon rossz kép, egy cseppet sem hasonlít.

Nagy meglepetésére a titkár így válaszolt:

– A jó arcképnek nem kell hasonlítania. Az igazi portré az, melyen meglátszik, hogy a modell mellékes és a festő egyénisége a fő. Ez a festő különben elég érdekes egyéniség lehet, ezt a fölényes modorából következtetem, melyet a modelljével szemben tanusít…

Az esperes ijedten vonult vissza a nagy gyümölcsöstál mögé, mely az asztal közepén állott. Egy szót sem értett abból, amit a titkár mondott.

Időközben jelentkezett a Munczi bandája. Persze a Rákóczi-indulót játszották. A zene pezsgésbe hozta Préglyné vérét. Dévaj mosollyal fordult Bakai-Bak felé:

– Maga, persze, mint afféle pesti gavallér, él-hal a muzsikáért?

A titkár az asszonyra szegezte hideg, szúrós tekintetét.

– Nem szeretek zenét hallgatni, mert a zene nagyon határozatlan valami. A Rákóczi-induló különben is azt a benyomást teszi reám, mintha engem tennének felelőssé egy csatáért, melyet nem én vesztettem el.

A polgármesterné kotkodácsolva nevetett, mert nagyon mulatságosnak találta ezt a megjegyzést.

– Maga jó firma lehet! – mondta.

Aztán eszébe jutott, hogy ő szilaj nő és hamar a füle mellé tette kezét, a szemét pedig a plafond felé emelte.

– Hej pedig de szép is a magyar zene! – sóhajtotta.

A titkár időközben kivett egy szivart, azt hosszu papirszipkába dugta és miután pardont kért, rágyujtott.

– A magyar zene nem szép, mert őszinte, – magyarázta száraz hangon. – Ebben a zenében úgy szólal meg a magyar ember, ahogyan érez. A művészetnek azonban semmi köze az őszinteséghez, mert az őszinteség alatt banális és hétköznapi dolgok lappanganak és engem cseppet sem érdekel, hogy egy parasztlegény vagy egy csikós mit érez. Szép csak a raffinement, a komplikáció, a hazugság.

Préglyné ijedten szegezte rá nagy boci-szemeit. Ekkor megszólalt az esperes úr. Ő addig lesben feküdt a gyümölcsös kagyló mögött, mint a rézbőrü a bozótban, mikor az első halványarcu jár az őserdőben. Most azonban úgy találta, hogy az idegen az ő őseinek isteneit támadja és fölemelt tomahawkkal ugrott eléje.

– A hazugság nem szép, hanem immorális! – kiáltotta.

A titkár ámulva tekintett rá.

– Esedezem, mi köze a morálnak a művészethez? Méltóztatik tudni, mi a morál? Egy szalmaszál, melybe olyan emberek kapaszkodnak, akik nem értik meg a szépséget.

Ez az ember olyan hangon beszélt, mint Mózes a

Sinai-hegyen. Az esze csupa fiók volt, telve kész, megcáfolhatatlan és fölebbezhetetlen döntvényekkel. Most a balján ülő Etelka néni felé fordult.

– Nagyságod bizonyára emlékezik, hogy mit mondott erről Oscar Wilde az _Intentions_-ban?

– Én a német írók közül csak Bulwert szeretem, – válaszolt szigoru arccal Etelka néni.

Bakai-Bak arcán elgyötrött mosoly jelent meg.

– Nos igen, – mondta, – én olykor elfelejtem, hogy Magyarországon vagyunk… A Wainewright-esetről akarok beszélni… Wainewright nem volt morális ember a szó hétköznapi értelmében, mert hiszen méregkeverő volt. A szép sógornőjét azért ölte meg, mert úgy találta, hogy annak vastag a bokája. Ez az ember mégis finomlelkü művész volt! Talán éppen azért volt az, mert szükség esetén gyilkolni is tudott. Ő végigélte a maga életét, leszállott énjének minden mélységére, kiaknázta a benne szunnyadó összes lehetőségeket. És mivel fölfedezte, hogy benne megvannak az orgyilkos hajlamai is, kötelességet vélt teljesíteni önmagával szemben, midőn ilyenféle hajlamait nem hanyagolta el…

A titkár nem folytathatta, mert megint válaszolnia kellett egy pohárköszöntőre, melyet a polgári iskolai igazgató úr mondott a magas kormány jelenlevő képviselőjére. Bakai röviden beszélt, a fejedelmi többesszámot használta, kilátásba helyezvén a varjasiaknak, hogy „mi a jövőben is szemmel fogjuk tartani a város kulturális és gazdasági evolucióját“. Azután leült és az irodalomról kezdett beszélni Etelka nénivel.

– Én a régi írókat jobban szeretem, mint az ujakat, – jegyezte meg a néni.

– Kiket ért régiek alatt? – kérdezte a titkár.

– Hát Csokonait és Kisfaludyt… Az újak pedig Petőfi és Arany…

Bakai egyet értett Etelkával az újakat illetőleg, a különbség köztük csak annyi volt, hogy ő a régieket sem becsülte.

– Kicsi népeknél az intellektus rádiusza is kicsi és ha a lángelmét az a baleset éri, hogy ilyen nép körében születik, akkor csak úgy tehet eleget a saját törvényeinek, ha keresztültöri a nemzeti korlátokat.

A titkár e szavaknál oly bosszúsan tekintett maga elé, mint valaki, aki érzi, hogy őt súlyos baleset érte, aztán azonban oly elszántan emelte föl a fejét, mint valaki, aki kész valamit összetörni.

Sturz Bandi az esperes mellett ült és félfüllel megneszelte, hogy költészetről van szó. A főkapitányt ekkor hirtelen megcsapta a költői ihlet, fölugrott és verses pohárköszöntőt rögtönzött, hogy éljen a titkár – aki itt jár – és tudja, mit vár – Varjas vidéke, – áldás, béke – és így tovább. Bakai derült érdeklődéssel hallgatta.

– Ön Browningra emlékeztet engem, a csodálatos angol költőre, aki arra használta a rímet, hogy prózát fejezzen ki vele…

– Hát tudja, nagyságos uram, – mondta Sturz Bandi a virginia-szivarja mellől, – én úgy vagyok vele, hogy tőlem az ördög elvihetné akár az egész magyar literaturát.

Megjegyzendő, hogy a főkapitány ezt szerénységből mondta, mert úri dolog, ha valaki leszólja azt a mesterséget, melyben ő maga is remekel. A titkárt azonban igen kellemesen lepte meg a főkapitány radikális álláspontja és bátor szókimondása. Nem is hitte volna, hogy ebben a fészekben ilyen intellektuális koponya találkozzék… Összekoccintotta poharát a Sturz Bandiéval.

A bankett különben nem volt sikerültnek mondható. Budapest és Varjas géniuszának első ölelkezése hideg és erőltetett volt. Préglyné legalább rosszul mulatott, talán életében először. Pedig megpróbált minden tőle telhetőt, hogy föltüzelje az érdekes idegent. Próbált naivnak lenni, még kenyérgalacsint is dobott a titkár orrára, próbált démoni módon szenvedélyesnek lenni, miközben úgy szívta a fogát és villogtatta a szemét, mint egy spanyol bolero-táncosnő, végül még hideg és előkelő tartózkodással is próbálta ingerelni, – de minden hiábavaló volt, ennek az embernek az izlését nem lehetett kitapasztalni.

A titkár a délutáni vonattal hazautazott. Sturz Bandi, a polgáriskolai igazgató és a Szent László-patikus kísérték ki a vasúthoz. Az igazgató úr útközben szerette volna a kormány figyelmét az ellene folyó méltatlan hajszára fölhívni, a boldogtalan gyógyszerész azonban minduntalan az ő repülési kísérleteiről fecsegett és így a két szívós férfi egymásba gabalyodott, mint két horogzsinór. A titkárt különben az összes varjasiak közül Sturz Bandi érdekelte leginkább.

– Ebben az országban sok kulturális nyersanyag terem, – mondta, – emberi értékeket azonban csak akkor fogunk produkálni, ha ammorális magaslatról szemléljük társadalmi evoluciónkat. Az intellektuális embereknek ezért össze kellene fogniok.

Sturz Bandi igazat adott neki. A titkár végül megkérdezte, hogy van-e abszint a vasúti korcsmában. De ott csak szilvóriumot mértek.

A fővárosi kultura nem állott meg hódító útján, hanem újabb és újabb úttörőket küldött Varjasra. Másnap már előkelő fővárosi írók érkeztek, akik könyveket kínálgattak részletfizetésre. Aztán egy pesti kereskedő jött le, az kibérelte Szávics borbély fél boltját a főutcán és amerikai versenyárúházat rendezett be, ahol képeslapokat, meggyfaszipkákat, gyűszűtartó kis kagylóhajókat és üvegkorálokat árult. Néhány nap mulva egy háromtagu fővárosi zóna-bohém-orfeum akart bemutatkozni a Trombitás termében. Az érdekesnek ígérkező előadást azonban nem lehetett megtartani, mivel a nézőtéren csak hárman jelentek meg, az öreg fekete elefánt, a helybeli szerkesztő és Sturz Bandi. (Az utóbbi kettő persze tiszteletjegyet követelt.) Varjas látszólag még nem érett meg arra, hogy méltányolni tudja a művelődés nemes fényűzését. Látszólag, mondom. A valóságban az alvó szűz már ébredezett, aztán hirtelen nagyot ugrott, mint az alamuszi macska.

Csoda történt, Budapest megindult és ijesztő közelségbe jutott Varjashoz. Tegnap még egynapi járóföldre esett a főváros, ma már a gyári kéményei ott füstölögtek a kálvária tőszomszédságában. Az új vasút úgy működött, mint a csillagász messzilátója, és az idegen planéta óriás képe nyugtalanítóan ragyogott Varjas egén. Szinte látni lehetett hosszan elágazó házhegyeit, foszforeszkáló lámpasorait, fekete és rejtélyes utcacsatornáit. A varjasiak azon vették észre magukat, hogy Budapest forró párája elborítja városukat, rettenetes vonzó ereje magába szürcsöli és elnyeli Varjast, mint az osztrigát. Az embereken valami furcsa láz vett erőt. Mindig Budapestről beszélgettek. A férfiak, ha mulatós kedvük volt, vagy ha unatkoztak, bezónáztak a városba, az asszonyok pedig egy pár keztyü kedvéért is fölkapaszkodtak a vonatra. Ami pénz, jókedv és munkaerő termett Varjason, az mind Budapest felé hömpölygött, mint a folyóvíz a tenger felé. A cselédnép köréből egész népvándorlás indult meg; olcsóbb bérért is elszegődtek a fővárosba; ott legalább tudták, hogy mit kezdjenek a kimenőjükkel. A csinos májszterleányok mind arról kezdtek ábrándozni, hogy jó volna bejutni valamelyik fővárosi üzletbe, színházi kórusba vagy kávéházi pénztárba. Jobb, mint egy goromba férj törvényes cselédjének lenni. A parasztasszonyokra is átragadt a láz. Egész kofavonatok vitték őket Pestre és a fővárosiak nem is sejtették, hogy a keményített szoknyáju menyecskéket, akik puttonyok és kosarak alatt görnyedve lebzselnek a városban, valami divathóbort vonzza hozzájuk. Ennek a kofadivatnak az lett a következménye, hogy a fővárosban olcsóbb volt a topolysági baromfi és gyümölcs, mint Varjason.

Varjas máról-holnapra megkopaszodott, kiszáradt, megmerevedett. A varjasiak maguk nevetséges kis fészeknek kezdték tekinteni városukat, afféle elmaradt Mucsának. Leszólták, kicsinyelték, cserben hagyták. Budapestet varjasi mértékkel mérték, Varjast pedig budapesti mértékkel. A fordított messzilátón keresztül nézték városukat és még kisebbnek látták. A főutca hatalmas polgárházai ócska kis barakkokká lettek, a varjasi előkelőségek pedig fontoskodó filiszterekké töpörödtek. Varjas nem volt többé külön város, hanem egy házrakás, melyben Budapestről kiszorult emberek tanyáztak.

A Fehér páváék régóta sejtették, hogy a vasút ártani fog üzletüknek, arra azonban, ami azután történt, mégsem voltak elkészülve. Az történt ugyanis, hogy az üzlet forgalma egy csapásra megszünt. Az őszi vásár teljesen csütörtököt mondott. Az elegáns kelme-ifjak ott állottak a polcok mögött, tétlenül és unatkozva, Manliusz úr pedig ráért egész nap Klopstockot olvasni az üveges ketrecében. Ha egy-egy régi vevőjük mégis betévedt, úgy megrohanták, hogy ijesztő volt. Egypárszor szó volt róla, hogy csökkenteni kellene a személyzet létszámát. Egy-két segéd és egy tanonc elvégezhetnék a munkát. Ábel Pál azonban hallani sem akart erről. Ő nem az az ember, aki kapitulál. Fölemelt fejjel, meghatott, enyhe méltósággal járt föl-alá a boltjában. Most többet és bizalmasabban beszélgetett az embereivel, mint annak előtte, és egészben véve úgy viselkedett, mint Napoleon a száznapos uralom idején. Talán olyasmiben bízott, hogy a varjasiaknak előbb-utóbb csak meg fog jönni az eszük. Ő ugyanazoktól a gyárosoktól rendelte áruit, mint a pestiek, készpénzzel fizetett, kevesebb költséggel dolgozott, tehát kisebb árakat is szabhatott, mint azok odafönn. A varjasiaknak azonban nem jött meg az eszük, hanem többre becsülték a pesti kelmekirály pófliját, mint a fehér páva elsőminőségü áruját. Pál úrnak az egész őszi raktára a nyakán maradt, de azért nem vesztette el a szívét, hanem nagyszabásu rendeléseket tett télire.