Part 1

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

KELET NAGY GONDOLKODÓI

ÍRTA Dr MESTER JÁNOS

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

KELET NAGY GONDOLKODÓI

ÍRTA

Dr MESTER JÁNOS

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

BEVEZETŐ RÉSZ.

I. ELŐSZÓ.

1. A kísérleti lélektannak kevéssé kiemelt, de legnagyobb jelentőségű törvénye az eszmék rugalmassága, lappangó energiája, melynél fogva sarkalnak bennünket megvalósításuk, a tettek felé. Ezért ha valamely népnek külső hatások következtében romlik az erkölcse, de tiszta marad az irodalma, nemes a gondolatvilága, ne essünk kétségbe, hamar felocsudik az aléltságból, kijózanodik a mámorból; ha azonban lapjai mételyezik a közvéleményt, irodalma támadja az életfenntartó elveket: vallást, hazát, otthont és családot, akkor már kongatja önmaga fölött a lélekharangot. A bírói székek betöltői, a fegyházak előljárói tapasztalatból tudják, mennyire igaza van Proalnak, a francia államügyésznek, ki már a múlt század vége óta hirdeti: «A bűntények és öngyilkosságok okainak felderítésére nem elég hangoztatnunk: keresd az asszonyt, hanem azt is hozzá kell tennünk: keresd a könyvet, mert a könyvek az emberiség legnagyobb jótevői, de egyúttal legnagyobb gonosztevői, legveszedelmesebb felbujtói.»[1]

Az eszmék hatalma azonban nemcsak a közéletben érvényesül, hanem az egyéni jellem kialakításában is. Jól mondja Bourget, a nagy lélekelemző: «Lelke mélyére szállva mindenki elismeri, hogy nem volna ugyanaz az ember, ha nem olvasta volna ezt vagy azt a művet.»[2] Hányan köszönik életirányuk megváltozását egy-egy olvasmánynak; hányan sülyednek erkölcsi romlásba fércművek meggondolatlan olvasásával! Proal szerint a csábítók a fiatal leányoknak regényt kölcsönöznek és gyorsan elérik céljukat, a züllött leányok pedig, kiket bánt társnőjük ártatlansága, szintén regénykölcsönzéssel kezdik sátánművüket.[3]

Nagy kérdés azonban, melyek az igazi, életet irányító emberi okmányok, milyenek a hatásos könyvek? Az észhez vagy a képzelet útján a szívhez szólók? Ha a közvetlen hatást vesszük szemügyre, akkor bizonyára azok, amelyek kielégítik a kíváncsiságot, felcsigázzák a képzelő erőt, mint a mozgóképekben megszemélyesített, a regényekben felhigított gondolatok. De tulajdonképpen mégis csak ezek a kölcsönkért _gondolatok kormányozzák a világot_. Egyetlen regényíró vagy költő se dicsekedhetik oly döntő befolyással a XIX. század szellemi életére, mint Kant, Darwin vagy Marx Károly. Újságok és regények az ő gondolataikat váltják aprópénzre.

Végeredményben tehát mégis a bölcselők az emberiség jótevői vagy gonosztevői, akár öntudatosan, akár öntudatlanul. A nagy emberek gondolatai nem szürke elméletek, mint az epigonok füstfaragása, hanem életet adó, nemzetet alkotó hatalmasságok.

Ennélfogva minden művelt emberhez méltó, hogy ne csak higításban tized-századkézből fogadja el az emberiséget mozgató nagy eszméket, hanem merítsen a forrásokból, ismerkedjék meg Kelet és Nyugat legnagyobb gondolkodóival.

2. A keleti bölcseletet modern történetíróink szeretik elhanyagolni. Az egyébként joggal világhírű Überweg legújabb kiadása még 1926-ban is három lapot szentel Kelet összes gondolkodóinak.[4]

Legtöbben azért nem foglalkoznak velük, mert «Keleten minden vallás, ott nincsen filozófia.» Ez az állítás azonban nagyon elhamarkodottnak látszik. A vallás lényege Isten iránti szeretet és istentisztelet, ezért Isten nélkül nincsen vallás. Már pedig Buddha istentagadó, Konfucius agnosztikus, Lao-ce panteista, eredeti rendszerük tehát nem lehet vallás; ők sokkal több jogon bölcselők, mint vallásalapítók. Zarathustra viszont az emberi elme legnagyobb teljesítményével és legmélyebb gondolataival állítja helyre az ősi monoteizmust és alakítja ki az ó-kor legtökéletesebb erkölcsbölcseletét; bizonyára ő is megérdemli, hogy a gondolkodók sorába iktassuk. A vedantáról végül olyan komoly tudósok, mint Deussen, azt tartják, hogy a világ legtökéletesebb rendszere, melyet Európa még mindig nem ért utól.

Mások ismét arra hivatkoznak, hogy Keletről még kevés biztosat tudunk; a szaktudomány – főleg a kínai és perzsa gondolkodókra nézve – nem fejezte még be feladatát, és különben is a távol Kelet minket nem érdekel, nem érinti az európai gondolkodást.

Erre az a válaszunk, hogy a szakkutatás végét nem lehet megvárnunk; a tudományos haladás a hosszú analitikus munka után szinte kívánja a szintézist, másszóval mindannak rendszerbefoglalását, amit különböző szerzők egy tárgyról, egy emberről megállapítottak. E nélkül az analitikus abban a veszélyben forog, hogy elmerül az aprólékos megkülönböztetésekben és figyelmen kívül hagyja a tárgy nagy egészét; viszont a szintétikus írónak attól kell óvakodnia, hogy a külsőleg egyenlő jelenségekben szem elől ne tévessze a változatos belső magatartást. Erre figyelve a fővonalakat már most is meg lehet rajzolnunk, bár a részletekben a szakemberek még sokszor eltérnek egymástól.

Az érdeklődés terén is kezd már megtörni a jég. Az európai kultúra veszedelme sok fáradt lélek figyelmét Keletre irányította, és lassanként milliók fordulnak az ősrégi gondolkodók felé, kik a brahmanizmusban és buddhizmusban az emberiség egyharmadának életfelfogását harmadfélezredév óta irányítják. A mai vajudó világon misztikus törtetés vonaglik át és Kelet titokzatosnak vélt rejtelmeitől vár vigasztalást: Ex oriente lux! azt hiszik, hogy kelet felől világosság támad.

II. A BÖLCSELET-TÖRTÉNELEM TÉNYEZŐI ÉS IRÁNYAI.

1. A filozófiai rendszerek értékben joggal hasonlíthatók a műalkotásokhoz. Platon eszmetana vagy Aristoteles és Zarathustra etikája van olyan műremek, mint Ráfael Disputája vagy Homeros Iliasa. Amint a nagy műalkotások nem évülnek el valamely kornak letűnésével, hasonlókép állandó értéket képviselnek a nagy gondolkodók meglátásai. A forgandó idő kevésbbé érinti őket, mint a természettudományok hipotéziseit vagy a kultúra külső kereteit. A nagy nemzetek kihalnak, a világbirodalmak összeomlanak, de a nagy vallások mellett a nagy bölcseleti rendszerek túlélnek minden katasztrófát. Egyik a másikat nem rontja le, inkább kiegészíti, amint Sophokles egyszerű drámája ma is odaállítható Shakespeare és Madách fejlett technikája mellé. Fennmaradásuk titkát magyarázza hatásuk is, melyet az előszóban fejtegettünk.

Amint a műalkotásokat, úgy a nagy rendszerek keletkezését is a következő három nagy tényező érteti meg: az egyetemes emberi, a kultúrtörténeti és az egyéni.[5]

_I. Az egyetemes emberi tényező_ fejti meg előttünk, hogy a filozófiai problémák adottságok, a lét örök rejtelmei, melyek ott szunnyadnak minden kornak és minden embernek keblében.

Az ember először is éhezi és szomjúhozza az igazságot, azért épít magának a szórványos tapasztalatokból és a szaktudományok dirib-darab ismereteiből világnézetet: metafizikát és természetbölcseletet. Az igazsághoz hasonlóan áhítozik másodszor az igazság útjának felfedezésére; ezt kutatja a logikában és ismeretelméletben. Harmadszor nem boldogítja a rideg tudás, ennél többet kíván: szeretni és szerettetni, bízni és remélni, odasímulni az örök szeretethez, gyengeségének tudatában odamenekülni a végtelen erőshöz. Ezért avatja Aristoteles nagy lelkének vágyódása a metafizikát teológiává; ezért nem lehet a bölcseletet sohasem egészen elszakítani a vallástól, mindig állást foglal vele szemben, nemcsak keleten, hanem a legújabb nyugati irodalomban is. Végül negyedszer minden ember az ösztönök erős dualizmusát tapasztalja önmagában, s az érzéki és szellemi vágyak tusájában keresi a kellő magatartást és ezzel megalapítja a filozófia koronáját: az etikát.

_II. A kultúrtörténeti tényező._ A lét rejtelmeiből melyek kerülnek egy-egy gondolkodó életében homloktérbe, az függ a korszellemtől, a benne izzó problémáktól, a nép lelkében forrongó vágyaktól és ösztönöktől. Rendszerint a nagy emberek érzik át legmélyebben népük nyomorúságát, hazájuk ügyét-baját, és így a nemzeti lélek szunnyadó vágyait és érzelmeit ők ismerik fel, ők fogalmazzák meg legvilágosabban és öntik maradandó rendszerbe. Ők tanítják az átlagembert gondolkodni és érezni és így bennük eszmél magára a nemzet és a kor. Ezért az irodalom, a néprajz és a kultúrtörténelem nem hanyagolhatják el a filozófia történetét; de viszont a bölcselők gondolatvilágának megértésére sem mellőzhető a kor képe, a föld arculata, a nép lelke, melyből származnak és melyben élnek. Sokszor megértjük ezekből, hogyan kerülnek egymástól messzefekvő kérdések egy lélekben egymás mellé; a problémák bonyodalma és a mutatkozó ellentmondások megvilágosodnak előttünk.

A szociológusok gyakran túlbecsülik a kultúrtörténeti tényezőt. Gumplovitz szerint: «Ami az emberben gondolkozik, az nem ő maga, hanem a társadalom; gondolkodásának forrása nem benne rejlik, hanem a társadalmi környezetben, amelyben él.»[6] Ezzel szemben nyugodtan megállapíthatjuk, hogy az egyetemes emberi természet és a kultúrtörténeti tényező önmagukban csak logikai konstrukciók, mert elvégre is a társadalom egyedekből áll, és pedig egyéni tudattal és elhatározással rendelkező egyedekből. És amint nincsen igaza a régi filozófiai történetíróknak, kik rendszert halmoztak rendszer mellé, mintha gombamódra egymástól függetlenül nőttek volna ki a földből; még kevésbbé van igaza azoknak, kik az emberi gondolkodás önállóságát tagadják meg.

_III. Az egyéni tényező._ Igaz, hogy a nagy emberek is koruk gyermekei, nemzetük fiai, mégis többnyire szembefordulnak a korral és üldözés az osztályrészük. Konfucius és Aristoteles önkéntes száműzetésbe mennek; Zarathustra ellen népének a zöme szítja a forradalmat és megöli a nemzet nagy bölcsét; Sokratest szintén a többség ítéli halálra; nem gondolkodott tehát bennük a társadalom, amint a szociológusok vélik. Ők a hétköznapi életben is örök problémákat látnak és a lelkek mélyén szunnyadó képességeket, vágyat ébresztgetnek és így szembe kerülnek a felületes közvéleménnyel, a megszokás hatalmával.

Az egyéniség kétfélét jelent: Ellentéte az egyetemesnek, van tehát valami megkülönböztető jele, valamilyen sajátsága, ami nincsen meg másokban; de jelezzük vele azt is, hogy ellentéte a sokaságnak, a tömegnek, mert valamilyen sajátságot olyan kiváló mértékben találunk meg benne, hogy éppen ez a kiválóság választja el másoktól. A nagy emberek kiemelkedő sajátsága a hatalmas teremtőerő, a kezdeményezőképesség.

Seltz, a teremtő erőről írt nagy munkáiban arra az eredményre jut, hogy az alkotó tevékenység nem egyéb, mint célok és eszközök meglátása. A feltaláló vagy eszközöket keres élményeiben előre kitűzött feladatok, célok elérésére vagy meglátja a véletlenül felbukkanó tüneményben a törvényt, a célt, a feladatot.[7] Ezen az alapon megtaláljuk az egyéni tényező szerepét az emberi gondolkodás történetében: először problémákat keres; másodszor megoldásokat lát, harmadszor diadalra segíti az eszmét.

1. _A nagy elme problémákat lát_ abban is, amit mások szó nélkül elfogadnak; kivezető ösvényt talál ott is, hol a sokaság már elveszti a fejét. Ezt fejezi ki Platon mondása: A filozófia kezdete a csodálkozás és nem szükségképpen a kételkedés, mint Descartes hirdeti.

A megszokás eltompítja az elmét, a tömeg nyomorúságos helyzetbe is beletörődik, miért is messzelátó elmére és mélyen érző szívre van szükség, hogy felrázza közönyéből. A szociális mozgalmak és reformok nem a szenvedő tömegből indulnak ki, hanem a gondolkodók táborából.

2. _A nagy ember önállóan jár el a problémák megoldásában._ A mellékes dolgok tengeréből kiválogatja a lényeget és a szétszórt darabokat egységes egészbe önti. Konfucius, hiába szerénykedik: «Én csak átszármaztató vagyok és nem teremtő», mégis ő a kínai gondolkodók királya. Nem kritika nélkül fogadja el a régi tanokat, hanem belőlük megalkotja a kínai ember és az egységes mennyei birodalom eszményképét; az ezredéves történelemben fölismeri a célravezető eszközöket.

3. _A nagy egyéniség diadalra segíti az eszmét és a terveket._ Az önmagában értékes gondolat igen könnyen terméketlen marad. Az elvont fogalom csak olyan, mint a lavina fenn a hegyek ormán, hol még egy kis pásztorfiú megállítja és szétveri a botjával. Ha azonban a szürke fogalom világosan jelenik meg, szemléletes képpé válik, mely ezer meg ezer emléket ébreszt, erős érzést fakaszt, akkor oly végzetes hatalommá nő, mint a völgybe gördülő lavina, mely fákat tép ki gyökerestől és falvakat sodor el magával.

Amint Michel Angelo Mózesét nemcsak kézzel, vésővel alkotta, hanem belelehelte egész óriás egyéniségét, hasonlókép a nagy bölcselők sem száraz gondolkodó gépek, a nagy rendszereket is egész ember írja meggyőződésének erejével, érzése tüzével és sokat tépelődő, gyötrődő lelkével. Ezért értjük, hogy az így született gondolatnak hatása van, sőt a nagy egyéniség ereje hatásossá teszi az eszmét még akkor is, ha mástól vette kölcsön. Buddhának alig van eredeti gondolata, de amit magáévá tesz, azt feltétlenül győzelemre viszi megigéző példájával, ékesszólásával és akaratának mindent lenyügöző erejével.

Az egyéni tényező a bölcselettörténelem sok kérdésére derít világosságot. Megfejti először azt a tényt, hogy a bölcselő ritkán fejleszti mások művét, hanem mindegyik újra kezdi az egész épületet; akárcsak a művész, mindent újra termel a maga lelkéből. Aristoteles ajkára adják a mondást, de majd mindenki követi: Barátom Platon, barátom Sokrates, de legjobb barátom az igazság.

Az egyéniség érteti meg velünk, hogy egy-egy rendszerben a filozófia ágai nem járhatnak külön utakon, mert mindegyik egy lélekből fakad. Ezért nincsen metafizika megfelelő etikai alkalmazás nélkül, és a világnézet kiépítése többnyire megpendíti az ismeretelméleti problémákat. Ezért találkozunk annyiszor Kelet nagy gondolkodóinál Platon eszmetanával. Az egyéni tényező utal minket arra is, hogy a filozófia története nem nélkülözheti az érzelmek logikáját. A tudományos logika borotvaélével értékelhetünk, de a bölcselőt így megérteni nem fogjuk. A panteizmus és individualizmus, az idealizmus és materializmus forrása nem annyira az agyból, mint a szívből buzog. Régi mondás: «Amilyen az ember, olyan a munkája», tegyük hozzá, olyan az eszménye, olyan a filozófiája.

_2. A három nagy tényezőnek megfelelően három irányt különböztetünk meg a filozófia történetírásában._

Az egyetemes emberit domborítják ki elsősorban azok az írók, akik a philosophia perennis, az örök filozófia alapját keresik a multban és a ma is élő problémák kialakulását és megoldását kutatják. Így járnak el a skolasztikusok, Hegel és Herbart követői és a legújabb nagy vállalat, a müncheni Handbuch der Philosophie szerzői.[8]

A kultúrtörténeti tényezőt fejtik ki elsősorban a szociológusok és azok az írók, akik a filozófiát valamely nép vagy kor kultúrája fontos kiegészítő részének, koronájának és forrásának tekintik, mert az akkori társadalmi életre nagy befolyást gyakorolt. Így járt el Kuno Fischer terjedelmes monográfiáiban és Windelband nagyobb műveiben.

Végül a személyi tényezőt emelik ki azok, akik mintegy odaszegődnek a nagy gondolkodók tanítványai mellé, igyekeznek belepillantani a nagy lélek nagy törekvéseibe, benne iparkodnak megérteni a kort és a népet és csak azután veszik elő az alanyi és tárgyi kritika fegyvertárát.

_Alanyi, immanens kritikán_ értjük valamely rendszer logikai felépítésének, művészi elrendezésének megítélését. Keressük a forrásokat, melyekből az író merített és az átalakítást, mely saját lelkéből származott.

_A tárgyi kritika_ viszont a rendszer hatását, eredményét és igazságértékét világítja meg. Minden filozófia és minden tudomány azon az ős feltevésen alapszik, hogy van igazság és ez az igazság megismerhető. Mihelyt ezt kétségbevonja valaki, szárnyát szegi minden kutatásnak, minden gondolatnak. Az objektív igazság néhány mozaikképe feltalálható minden rendszerben, különben nem tudott volna az egyetemes emberi lélek előtt érvényesülni és emléke sem maradt volna reánk.

A szerző a nagy egyéniséget tartja a történelem legfontosabb tényezőjének. Ezért foglalkozik elsősorban a nagy gondolkodókkal és a kisebb rendszereket csak mellékesen érinti, amennyiben a kor gondolatainak és a nép lelkének megértését kiegészítik. Ezen az úton kívánja vezetni olvasóit is.

INDIAI GONDOLKODÓK.

AZ INDIAI LÉLEK.

1. India lelki szemeink előtt mindig titokzatos színben tűnik fel, mint a rejtelmek, álmok és a mesék tündérvilága. Minél jobban behatolunk rejtelmeibe, annál világosabbá lesz előttünk, hogy ott fakadt az emberiség régi kultúráinak egyik főforrása. Az emberi gondolkodás is talán ott vetette fel először kínzó, gyötrő és mégis boldogító nagy kérdéseit: honnan és hová? mi a boldogság és miért a szenvedés?

Ha Indiának legmélyebb titkát, a lelkét kívánjuk némileg megérteni, tisztában kell lennünk azzal, mit nevezünk népléleknek, faji vagy nemzeti léleknek. Manapság már senki sem tartja a társadalom lelkét Fechnerrel és Paulsennel valami nagy egyetemes tudatnak, mely magában foglal bennünket, mint a nagyobb kör a kisebbiket. Ez nem volna egyéb, mint logikai konstrukciónak elvont általános fogalomnak megszemélyesítése. Nemzeti lelken értjük azokat a közös vezető gondolatokat, eszményeket, főtörekvéseket, azt a szokásos magatartást és életmódot, mely egy nép történelmében vagy mostani társadalmi életében megnyilvánul.

2. Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy _az ind_ _lélek alapösztöne és eszménye az egységre és nyugalomra törés_.[9] Mindenáron békét, harmóniát akar teremteni önmagában és ezért a nagy célért mindent feláldoz, érzéki örömet, a kultúra jótéteményeit, sőt magát a tapasztalást is, ha ellentétbe kerül főcéljával.

Ebből érthető meg intellektualizmusa is, hiszen egységet az értelem teremt, mely mindent magába foglal, mindent rendszerez. Egész lelki életüknek, vallásos gyakorlataiknak és bölcseleti elmélyedésüknek ez a nagy egyetemes célja: a szellem felszabadítása, az értelem emancipálása minden önös érzelemtől, a külső környezet csábításától és a test elszórakozásától.

Innen az az általános misztikus vonás, mely elérni akarja már itt a földön az elérhetetlent, felfogni a felfoghatatlant, eggyé óhajt lenni a mindenséggel, az Istennel. Ezért teszi fel arcára a keleti embert annyira jellemző szociális álarcot, a nyugodtságot, a közönyt, ezért nézi le az indulatos vagy lelkesedő európait, mint aki elfeledi emberi méltóságát. Csak ne elégedetlenkedjünk, ne türelmetlenkedjünk, minden úgy van jól, ahogy éppen történik: ahogy esik, úgy puffan. «Az idő mindent elvesz, az idő mér ránk mindent, az idő mindent megad.»

Gondoljuk el a hindu eszmény tipikus megvalósítóját, a fiatal jogint, amint gyékényen lótusz helyzetben összegörnyed. Lábait keresztben egészen a combjára rakja fel, keresztbe fonja a karjait és kezével megfogja a lába nagyujját. Két szemét orra hegyére mereszti és megkezdi lélekzőgyakorlatait. Pontosan szabályozza a belélegzést, kilélegzést, röviden, majd mindig hosszabban visszafojtja lélegzetét. Közbe számtalanszor ismétli a titokzatos «Om» szótagot, mely eget, földet, istent és mindent jelent. Végül elhallgat a zümmögés is, megmerevedve ül, mint valami élő Buddha szobor, elérte a legmagasabb lelkiállapotot, a legfőbb boldogságot és gyönyörűséget, mi ezen a földön elérhető. A babonás hindu borzalommal siet el mellette, a részeg kigúnyolja, de «az igaz tudós» tisztelettel közeledik felé, megdörzsöli és új életre kelti.[10]

A léleknek ezt az eszményi állapotát Kelet szent könyvei így írják le: «Ebben a helyzetben a léleknek nincsen sem külső, sem belső szemlélete, nem ismer meg sem külső, sem belső tárgyakat, állapota nem is nevezhető megismerésnek; nem tudatos, de nem is tudatlan, láthatatlan, megfoghatatlan, el nem érhető, le nem írható, meg sem jelölhető; csak önmagáról bizonyos nyugodt, boldog, teljesen egységes (kettőződés nélkül való, nem tudatos)»[11]

Ha lélektanilag elemezzük ezt a helyet és egybevetjük néhány hasonlóval úgy, az elragadtatásról (turija, exstasis) a következők állapíthatók meg: 1. megszűnik az érzéki szemlélet, meg minden érzet és azok elrendezése térben és időben; 2. megáll az asszociációs gépezet, a képzetek önkénytelen, örökké zakatoló áradata; 3. abbamarad az ítélet és következtetés s a fogalmak minden csűrés-csavarása; 4. a lélek nem tesz többé különbséget az én és nem én között, megszűnik a tudatnak ez a legősibb analizise, legelemibb tevékenysége; 5. végül bekövetkezik az abszolutnak, a magánvalónak megtapasztalása, a mindenség egybeolvadása a lélekkel és a lélek összeforrása az istenséggel. Ez a boldogító legmélyebb álom, melyben nincsen többé csalódás, nincsen álmodás, csak a lélek tudomása önmagáról, teljes egység, nem kettősség.

Ezt az állapotot akarja elérni Keleten valamennyi rendszeralkotó, ebben megegyezik az orthodox brahman és a buddhista, a szánkhja vagy a vaisesika. Ezt az eszményt hirdették nemcsak a patriarchák korában, hanem ma is. A nagy hindu misztikus Ramakrishma például (1833–1886) Káli nevű istennőt tekintette anyjának és a mindenség alkotójának. Hogy őt színről-színre megláthassa, 12 esztendeig a legválogatottabb kínzásokkal gyötri önmagát. Egy alkalommal egy más irányú aszkéta – talán irígységből – leszólja, hóbortosnak nevezi, ki még azt se tudja, mit akar, ki az anyja. Erre így válaszol: «Anyám az istennő, nem az én vagy a te, nem is valami személyes isten, hanem az abszolutum, a magánvaló, mely fölülmúl minden szót, meghalad minden fogalmat… az egyetemes tudat, a világ lelke (cosmic conscientness), ez az én anyám, ez az én istenem.»[12]

3. Örökké ébren aludni, álmatlan álomban szenderegni, íme ez a keleti ember vágyainak netovábbja; ez számára az egység, ez a béke és boldogság. Az ébrenlét maga már rossz, alacsony állapot, mert tőle elválaszthatatlan a szenvedés. Ebből megértjük _a hindu ember második nagy jellemvonását: közömbösségét a való élettel szemben, a hirhedt fatalizmust és passzivitást_. Nincs a föld kerekségén más terület, mely a természeti kincsek oly bőségével rendelkeznék, mint a keleti spekuláció otthona, a Gangesz mente. A rizs és a búza kevés munkával dús termést hoz, 42-féle pálma terem, gazdagon ontja gyümölcsét a banán, a kenyér- és a mangófa. Itt az anyaföld gondoskodik a lét fenntartásáról, a gondtalan életről; ráérnek az emberek töprengeni, fantáziával gondolkozni. A forró klima szintén hajlamossá teszi őket a passzivitásra, A melegtől eltikkadva szeretnek árnyas fák alá vonulva üldögélni, holdvilágos hűs estéken ábrándokat szőni, s így lelki világukban könnyen uralkodóvá lesz a mnémé, az asszociációk játéka, vagy az üres szemlélődés, a semmibe nézés.

Meglepő ellentétben áll a környezettel a keleti lélek _harmadik vonása, a sötét pesszimizmus_. Az áldott föld, a szunnyadó, de erős érzékiség mást kívánna, a néplélek azonban hajlik a szenvelgő felfogásra. Betegség, öregség, halál, minden földi lét mulandósága ólomsúlyként hat reá. Ettől a nyomasztó hangulattól szabadulni kíván, innen erős vágya a megváltás után. Ennek a megváltásnak azonban nincsen nála erkölcsi jellege. A bűn csak annyiban érdekli, amennyiben a szenvedés kútfeje és forrása. Szabadulni a szenvedéstől, az ébrenléttől, íme számára ez a kérdések kérdése; nem tudni semmiről semmit, ez a vágya.

4. Az asszociatív gondolkodás uralkodó helyzetéből érthető a keleti lélek _negyedik sajátsága, a bámulatos következetlenség_. Ne keressünk európai logikával összefüggést valamely rendszer különböző tételei vagy harmóniát a gondolatok és a tettek között. A mi alapelveinken könnyen túlteszi magát: fantáziával, elmés hasonlatokkal hidalja át a kirívó ellenmondásokat már elméleti téren, még kevésbbé számol a gyakorlati következményekkel. Elfogadja velünk a kétszer kettőt, talán még a négyszer négyet is; de már hogy 14 × 12 mennyi, hiába magyarázzuk, szorozgatjuk előtte, nem fogjuk meggyőzni.

Ez a következetlenség a keleti gondolkodás igazi spekulatív jellegének természetes következménye. _A spekuláció_ valamely kép szemléléséből, vagy egy képzeten tűnődésből származó racionálista ízű elmélkedés. Már pedig a szemléletes tárgyban, képben igen könnyű egyszer egyik, másszor másik mozzanatot kiragadnunk és így homlok-egyenest ellenkező véleményeket állítani fel róla. Ha tehát a keleti bölcselő magáévá tesz egy tételt, ne várjuk, hogy egyirányú következményeket vonjon le belőle, mint az európai ember, mert ő a maga asszociatív gondolkodásával kiszámíthatatlan utakon jár. Így a szeme előtt lejátszódó gazdag élet mulandóságából, az egyéni lét kicsinységéből az indiai aszkéta, a tibeti szerzetes a világ kerülését és önsanyargatást, tevékenységtől tartózkodó passzív életet lát indokoltnak; a japán katona és hadvezér viszont ugyanezen az alapon nem törődik oly jelentéktelen semmiségekkel, mint az egyén sorsa, ezért a vitézség, a tetterő csodáit viszi végbe; az agyafurt keleti világfi pedig inkább Csárváka elvére esküszik; «Addig mulass, ameddig élsz, mert a halálnak úgyse lehet ellenállni.»[13]

5. Ez a következetlenség képesíti arra, hogy különböző irányú belső szükségleteknek eleget tegyen. Érzi alaptörekvését a béke, harmónia után és követi a végletekig, egészen Isten és a lélek egybeolvasztásáig s ezzel a kaosz felidézéséig. De megpillantja belső világában mint letagadhatatlan tényt az egyén önállóságát, függetlenségét, nagyon is átérzi a lelkiismeret szavát, a felelősség érzetét, ezért fejleszti ki a karma-tant és a szamszarát, az érdem fennmaradásának és a lélekvándorlásnak tanát. Az ember földi sorsa, kasztja, egészsége, gazdagsága, szerencséje nem egyéb, mint megelőző életének jutalma vagy büntetése. És viszont a jelen élet tetteinek jutalma lesz sorsa a halál után. A jelen élet nem volt egyéb, mint egy felvonás az ember tragédiájából, vagy komédiájából, mely elhúzódik ezredévekig és csak a teljes kiegyenlítődés után ér véget a megváltásban. Élénken szemlélteti ezt a tant a Mahabharáta egyik jelenete: A mérges kígyó megmarja a vadász fiát, aki belehal a harapásba. Az apa számon kéri a kígyótól gyermekét, de ez a halál istenére hárítja a felelősséget, ez pedig az idő istenére, ki végül a karmával oldja meg a rejtélyt, a gyermeknek és anyjának előbbi életében elkövetett tettével: «Nem én vagyok a fiú halálának oka, sem a halál istene vagy a kígyó, hanem a tett, mit fiad elkövetett,… saját cselekedete ölte meg.»[14]

Ez a felelősségérzet gyakran annyira uralkodóvá lesz a lélekben, hogy elnémítja a méltányosságot és a szeretetet. «Volt már ezer meg ezer atyánk és anyánk, száz meg száz feleségünk meg gyermekünk és lesz mégegyszer annyi mindegyikből; valósággal kihez tartozzunk tehát? Semmi közöd hozzájuk és nekik sincs semmi közük tehozzád; a saját tetteik következtében keletkeznek, te is saját tetteid útján jársz… Azt a kincset szerezd meg magadnak, amit se király, se tolvaj el nem lophat, ami elkísér halálod után. Odaát nem válik el senki tetteitől, sem tetteit nem tévesztik össze mással, mindenkinek azt fizetik vissza, ami megilleti.»[15]

Ugyanez a felfogás dívik szerte Indiában most is. Deussen mondja el, hogy indiai útján elvezettek hozzá egy vak panditot, kitől részvéttel érdeklődött szerencsétlenségének oka iránt; de az egész kedélyesen csak annyit felelt: Rossz fát tettem a tűzre valamelyik előbbi életemben.

A következetlenség kísértete nem hagyja el a keleti embert még érzésvilágában sem. Amikor azt hiszi, hogy széttört minden bilincset, elérte a jogin eszményt s elmerült annyira a szemlélésben, hogy kővé vált tőle szíve-lelke, akkor is kitör a márvány álarc alól az örök ember örök kívánsága a szeretet megnyilvánulása iránt, amint ezt szemléletesen mutatja be egy ősi Buddha-legenda, mellyel Mereskovszki a stoikusok hiábavaló fáradozásait jellemzi: Sákja Muni éveken át ült a pusztában némán és égre vetette tekintetét. Látta az örökkévalóságot és közel volt a Nirvánához. Kinyujtott karja kiszáradt és rajta a fecskék, amelyek őt kőnek nézték, fészket raktak vala és minden évben visszatértek rá. De egyszer elrepültek és nem tértek hozzá vissza. És akkor Sákja Muni – aki minden vágyat elnémított már lelkében, akinek nem volt akarata, aki már nem gondolkodott és nem szenvedett, aki a Nirvána boldogságában teljesen elmerült és akit már maguk az istenek is megirigyeltek – mikor látta, hogy a fecskék nem térnek vissza hozzá, keservesen sírt…[16]