Part 6

Buddha filozófiájában alig akad eredeti gondolat; Garbe, Jakobi, Pischel arról vannak meggyőződve, hogy teljesen a szánkja-rendszert teszi magáévá; Deussen pedig a védákból idézi majd minden alapgondolatát. Buddha tehát nem annyira tanaival, mint inkább életével és egyéniségével hatott, ezért az északi források mérsékelt igénybevételével vázoljuk életét és jellemét.

2. A katonai kaszthoz tartozó Sákja-nemzetségnek Gautáma (Gotáma) ágából született Kr. e. 580 körül Sziddhartha (a célhoz ért) nevű fiú, aki később önmaga Buddha (fölvilágosított, magára eszmélt) nevet vett fel. Tisztelői elnevezték Sákja-muni-nak, a sákják bölcsének vagy Tathagatha-nak, magasztosnak, tökéletes életűnek. Élete folyásáról történeti bizonyossággal nagyon keveset tudunk. Anyja Mája, a gyermek születése után néhány napra meghal és nagynénje gondoskodik a kisdedről. Nemesi nevelésben részesül, 16 éves korában megnősül; ezután még 13 évig gondtalanul éli világát. Ettől az erősen érzéki élettől megcsömörlik és 29 éves korában elhagyja palotáját, nejét, újszülött fiát. Hat álló esztendeig vezeklő életet él, de nem tudja elérni az upanisadok magasabb tudását és kijelenti, hogy a belátás nem származik önsanyargatásból. Éppen egy fügefa alatt üldögél, mikor egy Sujáta nevű leány jó reggelit hoz számára. Elfogyasztja, elragadtatásba esik, ekkor látja meg a négy megváltó igazságot és ettől a pillanattól fogva használja a Buddha, a fölvilágosodott nevet. 40 esztendeig hirdeti ezeket az igazságokat és meghal 80 éves korában. Elhalálozásának évére vonatkozólag 543-tól 368-ig ingadoznak a vélemények; Müller Miksa középúton járva, 477-et tartja legvalószínűbbnek.[75]

3. Születését, megtérését és halálát legendákkal veszik körül, melyek a világirodalom nevezetes termékei közé tartoznak és bizonyára elég híven megvilágítják hősük szellemi fejlődését, fő jellemvonásait. Születése szemlélteti túlságos önérzetét, megtérése akaraterejét és misztikus hajlamait, vándorélete hatalmas tanítói egyéniségét, halála pedig együttvéve valamennyi jellegzetes tulajdonságát.

_Születése._ Anyja, Mája hosszú gyermektelen házasság után azt álmodja, hogy egy szép tavaszi napon a Himalája ormain járt és ott egy hatagyarú fehér elefánt hatolt az oldalába. Atyja, Suddhodáma fejedelem, összehív huszonnégy brahmánt, kik következőképpen fejtik meg az álmot. Májának fia születik, kiből vagy világverő hatalmas király, vagy világot megvető aszkéta válik. Tíz hónap mulva Buddha kilép anyja kebeléből, talpraáll, hét-hét lépést tesz a világ négy tája felé és oroszlánhangon ordítja: «Én vagyok a legnagyobb ezen a világon; ez az én utolsó születésem. Én vetek véget a születésnek, öregségnek és szenvedésnek.» Hangjára a világok megremegnek, csodás fény hatja át az égi tereket, virágeső esik, két felhő hoz meleg fürdőt az anyának és gyermekének. A vakok látnak, süketek hallanak, a bénák járnak, a hangszerek maguktól megszólalnak, az állatok csengő hangon énekelnek, az istenek ujjonganak, énekelnek és táncolnak.[76] Ez a hely rávilágít Buddhának és követőinek végtelen nagy önérzetére. Nem ismer maga felett se istent, se embert; önmagától lesz a maga és a világ megváltója.

4. _A megtérés híres legendája bámulatos akaraterejét mutatja be._ Atyja hisz a brahmánok jóslatában és mindenáron arra tör, hogy fiából világhódító királyt és ne világmegvető aszkétát neveljen. Ezért távoltart fiától mindent, ami a remeteélet felé vonzhatná; gondoskodik róla, hogy ne lásson öregséget, betegséget, halált és aszkétát. Három palotát épít számára; egyet a hűvös, másikat a forró, harmadikat az esős időjárás tartamára. Gyönyörű kertek veszik körül a palotákat, ezerszínű lótuszvirág, tavi rózsa, vízililiom pompázik mindenütt a tavakon. Szépséges rabnők ezerszámra táncolnak, énekelnek az ifjú herceg körül, aki úgy él velük, mint egy isten az istennők között. Tizenhatéves korában nőül veszi Gopa hercegnőt és éli a világát még tizenhárom éven át. Huszonkilenc éves korában, mikor már fenékig ürítette az élvezetek poharát, kikocsizásai alkalmával az istenek sorra küldenek elé egy lázas, poklos beteget, elesett öreg embert, férges hullát, és mikor ez a látvány megrendíti, kedvét veszi az élettől, ekkor jelenik meg előtte békét sugárzó arccal egy sárgaruhás szerzetes, mintha hívná és mondaná: «Én legyőztem a világot.»

Visszatérve hallja, hogy felesége beteg, fia született, kinek atyja Rahula nevet adott. Ekkor ezekre a szavakra fakadt: «Rahula született, bilincs született számomra.» Hiába jelennek meg előtte a rabnők, hogy zenével, tánccal felvidámítsák, rájuk se néz, csakhamar elalszik és utána a nők is. Éjjel felébredve látja, hogy a lant kihullott a kezükből, nyál folyik a szájukból; egyik hortyog, a másik fogát csikorgatja vagy kísértetiesen beszél álmában… Gyönyörű lakása, melyet eddig Indra isten palotájához hasonlított, úgy tűnik fel most előtte, mint egy temető, rothadó hullákkal teleszórtan. Sietve felkel és a nélkül, hogy feleségétől, fiától elbúcsúznék, lóra kap és hű kocsisa kíséretében nekivág a sötét éjnek, hogy békességet szerezzen magának, a világnak és az isteneknek. Harmincórai lovaglás után megérkezik két jógin tanítóhoz, itt angyalkézből megkapja a szerzetesnek nyolc tárgyból álló felszerelését és elbocsátja kocsisát. Hű lovának szíve megszakad bánatában és mint angyal születik újra az istenek egében.

Buddha óriási akaraterejét kitűnően szemlélteti a legenda. Kedvenc lova, táncosnői, atyja, anyja, felesége, újszülött gyermeke, szóval mindaz, ami közönséges embert eltéríthet elhatározásától és hozzábilincseli a földi léthez, őt mindez nem ingatja meg. Gazdaságban, gyönyörűségben üresnek érezte szívét-lelkét. Elégedetlensége nőttön-nőtt és elvette az élvezetek minden varázsát; ő maga pedig mindentől megcsömörlött.

Az érzéki gyönyörűségekben nem lelve örömet, másik szélsőségbe esik. Két brahmán tanítója hiába tartóztatja, a jógin gyakorlatok nem elégítik ki. Beljebb hatol Uruvéla erdejébe és mindig kegyetlenebb önsanyargatással iparkodik kierőszakolni a magasabb tudás megváltó pillanatát. Mezitelenül vagy piszkos rongyokban él, a vezeklők szőringébe öltözik, kővé meredten mozdulatlanul áll vagy rothadó csontokon fekszik, koplal az éhenhalásig, megeszi a borjúk ganéját és a saját maga ürülékét (Schmidt). A testén lerakódott piszokréteget éveken át nem mossa le magáról. Vergődéséről maga így nyilatkozik: «Összeszorítottam a fogamat, ínyemre tapasztottam a nyelvemet, elnyomtam vagy kínosan visszatartottam a gondolataimat, úgy hogy az erőlködéstől izzadság patakzott a hónom alatt. De azért tovább gyakoroltam az appana-elmélyedést. Visszatartottam a lélekzetemet, minek következtében hatalmas zúgást hallottam a fülemben, gyötrő főfájásom támadt, mintha erős szíjjal szorongatnák, ropogtatnák a fejemet és a gyomrom úgy égett, mintha egy ügyes mészároslegény késével hasogatta volna. Egész testem csupa tűz volt. Olyanná lettem, mint a fonnyadt dinnye, mint a fekete árnyék, úgy hogy csak fekete Gotamának hívtak. De ezzel a sanyargatással sem értem el a teljes tudást és a szenvedés megszűnését. Az istenek azt mondották: «Gotama aszkéta, így elpusztulsz, ne fogd magad vissza az ételektől, mert különben bőröd pórusain át életnedűt sajtolunk beléd. Buddha erre elgondolkozik; ez hamisság, ez csalás volna, hogy az istenek ily titkos módon tartsanak el. Visszautasította ajánlatukat és bő táplálékot vett magához. Visszaemlékezett az elragadtatás boldog pillanataira, melyben már az atyai házban részesült. Négy hétig ül elragadtatásban a különböző fák alatt és új belátását megvédelmezi a halál istenének, Marának heves támadásai, kísértései ellen.[77]

Oldenberg legmélyebb meggyőződése, hogy a jóga-gyakorlatok Buddha életében igen nagy szerepet játszottak. Már kora ifjúságában hajlamosnak látszik hallucinációra, melyben csodás látomások tárulnak elé. «A rózsa-almafa hűs árnyékában ültem és elszakadtam az érzéki gyönyörűségtől, minden tisztátalan lénytől, az elmélkedéssel járó, magányból származó örömmel és megelégedéssel teljes elsőfokú elragadtatásba estem és ebben kitartottam.» Megvilágosodása, Buddhasága sem volt egyéb, mint ifjúkori gyakorlatainak megismétlése, felemelkedése az elragadtatás negyedik fokára és az itteni intuitív belátás eredményének színigazságként elfogadása. Az őt követő aszkéták jutalma sem egyéb, mint a jógagyakorlatoknak négy magasabb fokából származó öröm és békesség. Életének vége felé már annyira otthonos ezekben a gyakorlatokban, hogy egyik elragadtatásból a másikba esik és a negyedik fok többszöri elérése után szenderül örök nyugalomra, lép át a nirvánába.[78]

5. _Tanítói egyénisége._ Nem hiába mondják Buddhát Kelet Sokratesének, fölvilágosodása után egész tevékenysége beszédekben és vitatkozásban merül ki. Kérdez és kérdezteti magát, de tulajdonképpen mindig ő viszi a szót. Tanítványai áhítattal hallgatják, ellenfelei pedig elnémulnak vagy megtérnek. Sikerének fontos tényezője személyes megjelenése. A páli szövegek szerint Buddha külső alakja szép, csinos, tetszetős; tekintete barátságos, nyílt és derült; magatartása rendkívül fegyelmezett, szigorú erkölcsre valló. Hangja zengzetes; választékosan, világosan beszél és egész fellépése a szentség és magasztosság benyomását kelti.

Tanítói egyéniségének egyik hiteles és feltűnő vonása a tisztán elvont és elméleti igazságok iránti ellenszenve. Indiában még most is közszájon forog, hogyan gúnyolta ki a meddő filozófiai vitákat az _elefánt és a vakok meséjével_. Valóságos korkép ez az akkori szellemi életből, miért is jórészét ideiktatjuk.

«Egy alkalommal Szavatthi-ban tartózkodott a Magasztos és ugyanakkor kéregetni jött ide sok aszkéta, brahmán és különböző szektákhoz tartozó vándor szerzetes. Ezek teljesen különböztek egymástól abban, amit tudtak és tanítottak. Voltak aszkéták és brahmánok, akik azt tanították és hitték: «A világ örökkévaló; csak ez az igazság és minden más vélemény dőreség.» Voltak ott aszkéták és brahmánok, akik tanították és hitték: «A világ nem örökkévaló. Csak ez az igazság és bolondság minden más ezen a világon.» Ilyen hosszadalmas módon állítja még egymással szembe a következő véleményeket: a világ véges és végtelen, a lélek és a test azonos vagy nem azonos. A tökéletes lélek létezik a halál után és nem létezik, vagy létezik is, nem is létezik… Ilyeneken veszekedtek egymással, civakodtak, mérges beszédük nyilával sebezgették egymást. Buddha szerzetesei kéregető úton hallják ezt a nagy vitát és előadják mesterüknek, tanítójuknak, mire ő a következőképpen válaszolt: «Szerzetesek! a többi felekezet vándor barátai vakok és nincsen szemük; nem tudják, mi van és mi nincsen, mi az igazság és mi a hamis tan.

Volt itt Szavatthiban egy király, aki meghagyta udvari emberének: Menj kedves szolgám és gyüjtsd össze Szavatthi minden vakon született emberét egy helyre… és mutass a született vakoknak egy elefántot. Az udvari ember összegyüjtötte a vakokat, megmutatta egyrészüknek az elefánt fejét: No nézzétek vakok, ilyen az elefánt. Másik résznek mutatta a fülét… ismét másoknak az agyarát, orrmányát, törzsét, hátát és végül az utolsó csoportnak a farkát. És, mint aki jól végezte dolgát, elment a királyhoz és jelentette: Uram, a vakok látták az elefántot, tégy velük, amit jónak tartasz. A király lement a vakokhoz és mondá nekik: Láttátok az elefántot? Igen, uram, láttuk. Mondjátok meg, mihez hasonlít az elefánt? Azok, kik az elefánt fejét tapogatták végig, így feleltek: Király, az elefánt olyan, mint egy nagy fazék. Akik az elefánt fülét fogták meg, azt mondották: Király, az elefánt olyan, mint egy szórólapát. Akik az agyarát érintették, azt válaszolták, olyan, mint a csoroszlya; akik az orrmányát, mint az ekerúdja; akik a derekát, olyan, mint egy csűr; akik a lábát, mint egy oszlop, akik a farkát, mint egy nagy söprű. Elkezdtek egymással vitatkozni, a vita mindig hevesebb lett és ököllel agyba-főbe verték egymást. A király pedig nagyon jól mulatott mindezen.

Látjátok szerzeteseim, ilyen vakok és világtalanok a többi felekezet szerzetesei. Nem tudják, mi létezik és mi nem létezik; mi az igaz és mi a hamis, és ezért gyűlölködve, civakodva, veszekedve töltik az életüket…»

Buddha nem akar belevegyülni a körülötte hullámzó hatvan-hetvenféle filozófiai rendszer végnélküli szócsatájába. Az ő célja gyakorlati: megváltani a világot a szenvedéstől az igaz tudással, annak a beláttatásával, hogy a világ hiúságok hiúsága és minden csak hiúság.

Más alkalommal egyik leghívebb tanítványa, a tiszteletreméltó Malunkjaputta jött hozzá azzal a szándékkal, hogy ő mégis felvilágosítást kér az előbb említett vitás kérdésekről és ha nem adja meg a Magasztos, ő nem engedi magát letorkoltatni, abbahagyja az aszkéta életet és visszatér a világba. Buddha kérdőre vonja: «Vajjon azt mondottam neked: Jöjj, légy a tanítványom, élj szent életet és én megmagyarázom neked, hogy a világ örökké való, vagy nem örökkévaló, véges, vagy végtelen…

Nem mondottad uram. – Most ha valaki így szólna: Nem fogok addig a Magasztossal szent életet élni, míg meg nem magyarázza, hogy a világ örökkévaló, vagy nem örökkévaló… az az ember elpusztulna, mielőtt a Magasztos mindezt megmagyarázná. Úgy tenne az ilyen tanítvány, mint az az ember, kit mérges nyíl talál; rokonai, barátai orvost hívnak és ő azt hajtogatja: Nem engedem addig kihúzatni a nyilat, amíg meg nem tudom, hogy az az ember, aki meglőtt, melyik kasztból való… mi a neve, milyen a termete, az arcszíne, hol lakik; míg nem ismerem meg az íjjat, amivel lőtt… – itt részletesen elsorolja az íjj részeit – mielőtt mindezt megtudná, elpusztulna a sebében. Akár örökkévaló a világ, akár nem örökkévaló stb… mindegyik esetben van születés, öregség és halál, kín és jajgatás, fájdalom és gond, minek legyőzését itt a földön én hirdetem. Azért, amit meg nem magyaráztam, hagyd azt magyarázás nélkül. Miért nem magyaráztam meg? Mert nem vezet célhoz, nem tartozik a szent élet alapjaihoz, nem vezet a világról való lemondáshoz… a világosság megszerzéséhez, nem juttat el a nirvánába; ezért nem magyaráztam meg. Én azt magyarázom, mi a szenvedés, a szenvedés keletkezése, a szenvedés megszűnése… Ez vezet a világossághoz, ez juttat el a nirvánába.»[79]

Ime, ez a pár jelenet Buddha életéből minden magyarázatnál jobban megvilágítja, milyen szuggesztiv erejű, milyen szemléletes lehetett Buddha beszélgetése, de egyszersmind felvilágosítást nyujt szellemének gyakorlati voltáról, pozitív irányáról.

Modorát, magatartását jellemzik szerzetesrendjének szabályai. Amit a szerzetesekről mond, bizonyára önmagáról is írhatja. «A szerzetes felhagy a rágalmazásokkal; amit egy helyen hallott, nem mondja el máshol, hogy egyenetlenséget ne támasszon. Kibékíti azokat, akik összekülönböztek; megerősíti a jóban azokat, kik egyetértenek. Egyetértés a gyönyörűsége és öröme, ezért egységet teremtő szavakat mond. Felhagy a durva, sértő beszédekkel; kifogástalan, kellemes, tapintatos, szívreható, udvarias, a népnek kedves szavakat ejt.»[80] Ezekben jellemzi önmagát és a vázolt korviszonyok között megérteti velünk sikerének titkát.

6. _Buddha halála._ 44 esztendeig vándorolva híveket szerez főleg a királyok, brahmánok és nemesek között, mert az egyszerű nép nem ért reá még az ilyen érthetőbb alakban nyujtott tanain se töprengeni. Igazi híveit szerzetesrendbe tömöríti, melybe később nagy ellenkezés után nőket is vesz fel. Megjövendöli, hogy éppen a nők felvétele miatt tanai most már csak 500 esztendeig fognak élni. 80 éves korában Szunda kovács omlós, leveses, porhanyó vadkanhússal kínálja meg. Buddhának kitűnően ízlik az étel, de a kovácsnak mégis meghagyja: «Szunda, ami a te porhanyó vadkan-húsodból megmarad, ásd el jól egy árokba. Senkit se tudok ezen a világon, se az istenek közt – élükön Brahmánnal – se sátánt, sem aszkétát vagy brahmint, se istent, sem embert, aki ezt az ételt elköltve jól meg tudná emészteni, csak a Magasztos.» De sajnos, a Magasztos is vérhast kapott ettől az ételtől és nemsokára Kuszinára határában lefekszik halálos betegen. Lázas viziói itt is jellemzik egyéniségét. Megparancsolja pl. tiszteletreméltó Upanavának, ne álljon elébe: «Tíz világrendszerből összecsődültek az istenségek, hogy lássák a Tökéletest. Tizenkét mérföldnyire köröskörül nincsen egy gombostűnyi tér, melyet az istenek be ne töltöttek volna és fel vannak háborodva. «Messziről jöttünk, hogy meglássuk a Tökéletest. Csak ritkán, néhanapján jelennek meg a világon a tökéletesek, a legfőbb szent buddhák. Ma éjjel a Tökéletes átlép a nirvánába és ez a vállas erős barát elfedi őt előlünk és nem láthatjuk a Tökéletest a végső pillanatban.» Íme, Ananda, ezért háborognak az istenek.» Két ikerfa között készült virágos ágyon ezer számra veszik körül a szerzetesek, kérdezi és tanaiban erősíti őket; végül lelkükre köti: «Az én elköltözésem után a nektek hirdetett tan és a szerzetes szabályzat, a dharma és a szangha a ti mesteretek.» Felszólítja őket, hogyha valaki kételkednék Buddhában, tanában és szerzetében, lépjen még elő. Nem akadt ilyen egyetlenegy sem. Ekkor utolsó szavait intézi hozzájuk: «Nosza szerzetesek, én mondom nektek, minden mulandó, ami keletkezett; törekedjetek lankadatlanul.»

Ezután – leghívebb barátja és tanítványa Ananda megfigyelése szerint – felemelkedik az elragadtatás első fokára, a tér végtelenségébe, majd belép a másodikba, az ismeret végtelenségébe; a harmadikba, a létnélküliségbe és érzésnélküliségbe. A negyedikből visszaesik az első fokra, majd ismét sorra felemelkedik a negyedikre és ebből lép át a nirvánába. Ekkor megrendült a föld, az istenek hajmeresztően doboltak. A tökéletlen szerzetesek, akik még nem szabadultak meg a szenvedélyektől, a földre borulva jajveszékeltek; azok pedig, akik szabadok voltak a szenvedélyektől, öntudatosan fogadták a csapást: «Minden mulandó, ami keletkezett. Hogy is lehetne máskép?»[81]

Ime, Buddha halála egybefoglalva tünteti fel mindazt, amit jellemzésére eddig mondottunk. Jógin révületek gyakorlása közben szenderül el, ez sajátos indiai vonás egész életében, mely minden nyugati bölcselőtől megkülönbözteti. Az indus jellem másik kiemelkedő tulajdonsága, a hiúság szintén nagy szerepet játszik a rózsákkal borított halálos ágyon. Mennyire az istenek fölött állónak hiszi magát, hiszen az istenek még arra sem méltók, hogy szerzetébe tartozzanak, csak mint tekintélyes világiak, a szerzetesek körén kívül foglalhatnak helyet. Nem csodálkozhatunk, ha hívei neki is megadják az isteni tiszteletet. Tanítására a régi közvetlen módszerével teszi fel a koronát, amikor megfelel minden kérdésre, eloszlat minden kételyt. Végül dicsekvő önérzetből származó erős akaratával bámulatraméltó türelemmel visel minden szenvedést. De mennyire szegényes e leírás a János-passzióhoz képest!

II. Buddha tanai.

A nagy Buddha-kutató, Oldenberg Hermann, utolsó és már csak halála után megjelent munkájában (Buddha’s Reden XXIII–XXV) úgy nyilatkozik, hogy a Buddhának tulajdonított számtalan terjengős beszéd közül leghitelesebb első benáresi beszéde, mely a négy főigazsággal foglalkozik. Ezenkívül nagyon valószínűen Buddhától származik a lélek nemlétezéséről szóló tan, mely megfelel a modern asszociációs, aktualista léleknélküli lélektan elméletének. Valószínűleg tőle való a 12 tagból álló oksági kapcsolat (lánckövetkeztetés) és végül a szerzetében kéthetenként felolvasott gyónási tükör, a megbocsátható és meg nem bocsátható hibák foglalata, erkölcstanának veleje. Oldenbergnek ezt a véleményét alapul véve ismertetjük: 1. a benáresi beszéd négy nemes igazságát; 2. a lélek nemlétét és a helyette felvett öt létmozzanatot: (szkandhá-t); 3. a 12 tagú oksági formulát; 4. Buddha etikáját.

1. A benáresi beszéd szövege a következő: «Szerzetesek, két végletbe nem szabad esnie annak, aki lemond a világi életről. Melyik ez a kettő? Egyik a kéjhajhászó élet, mely gyönyörűségekben és élvezetekben merül el; ez aljas, közönséges, lelketlen, nemtelen élet, mely nem vezet el célhoz. A másik az önsanyargatás gyakorlata, mely fájdalmas, nemtelen és a célhoz mégsem ér el. Szerzetesek, a Magasztos a két végletet elkerülve rátalált a középútra, mely megnyitja a szemeket és az értelmet, mely nyugalomra, ismeretre, világosságra, a nirvánába vezet.

És szerzetesek, melyik az az út, melyre a Magasztos rátalált, mely megnyitja a szemeket, az értelmet, majd nyugalomra, ismeretre, világosságra és nirvánába vezet?

Ez a nemes nyolcas út, mely nem egyéb, mint helyes hit, helyes elhatározás, helyes szó, helyes tett, helyes élet, helyes igyekezet, helyes emlékezet (vizsgálódás), helyes elmélyedés. Ezt a középutat találta meg a Magasztos, ez nyitja meg a szemeket, világosítja fel az értelmet, ez vezet nyugalomra, ismeretre, világosságra, a nirvánába.

Szerzetesek, ez a szenvedés nemes igazsága. Szenvedés a születés, szenvedés az öregség, szenvedés a betegség, szenvedés a halál; szenvedés olyannal együttélni, akit nem szeretünk, szenvedés elválasztva lenni attól, akit szeretünk; szenvedés el nem érni, ami után kívánkozunk: szóval szenvedés a földhözragaszkodásnak mind az öt mozzanata és öt tárgya (szkandha).

Szerzetesek, ez a szenvedés származásának nemes igazsága; az újjászületést az élet szomja idézi elő, mely örömmel és szenvedéllyel itt is, ott is kénye-kedvét tölti; a gyönyör szomjazása a keletkezés szomjazása, a hatalom szomjazása.

Szerzetesek, a szenvedés megszüntetésének nemes igazsága annak az életszomjnak kioltása, mely újjászületést idéz elő, örömmel és szenvedéllyel itt is, ott is kénye-kedvét tölti; tegyünk le róla, adjunk túl rajta, oszlassuk fel, távolítsuk el.

Szerzetesek, ez a szenvedés megszüntetésére vezető út nemes igazsága, ez a nemes nyolcas ösvény a következő: a helyes hit, a helyes elhatározás, a helyes szó, a helyes tett, a helyes élet, a helyes igyekezet, a helyes megemlékezés és a helyes elmélyedés (az igazi elragadtatás)… Világosság támadt bennem és láttam, hogy enyém a szellem elveszíthetetlen megváltása, hogy ez az én utolsó születésem és számomra nincsen többé újjászületés.» Beszédét volt szerzetestársai örömmel üdvözölték. Fölveszi őket a saját új rendjébe és tovább tagolja előttük a megváltó megismerést, mely úgy látszik, nem egyéb, mint a szánkja-bölcselet alaptana: «sem a test, sem a lélek, sem ezek bárminő szenvedése nem az enyém, nem az én.»[82]

Ez a beszéd Buddhának tulajdonképpeni programmbeszéde: a hegyi beszéd. Mint minden indiai bölcseleti rendszerben a kiindulópont itt is a szenvedés. A kutató elme nem tudta felderíteni a lét titkát és így a filozófiából a lét szenvedéseinek csillapító gyógyszere lett (remedium doloris). Sikerén ne csodálkozzunk; az emberiség mindig szívesen hallgatja azt, aki részvéttel elismeri szenvedéseit és segíteni akar rajta.

Mivel _a négy nemes igazság Buddhának tulajdonképpeni evangéliuma, sőt ez az egyedüli biztos tana, azért érdemes vele kissé behatóbban foglalkoznunk._

Az _első igazság_ a legendának megfelelően sorolja fel a szenvedés négy válfaját: születést, betegséget, öregséget, halált. Emlékezzünk fia születésére, a bélpoklosra, az aggastyánra és a hulla megpillantására. Bőbeszédűségére jellemző, hogy már itt említi a szenvedés forrását, mint kívánkozást az után, amit nem értünk el. E szerint a szenvedés lényege abban áll, hogy a lét öt mozzanatában a mulandó világhoz ragaszkodunk. Az öt mozzanat, az öt szkandha számunkra érthetően a következő: 1. a testiség: ez testünk, mint külső tapasztalatunk tárgya; azután következik lelki életünk három mozzanata: 2. szkandha a megismerés; 3. az érzelem; 4. akarás, végül az 5. a tudatvilágunk, mint valamennyinek a foglalata.[83]

A _második igazságban_ az élet szomját jelöli meg, mint a szenvedés okát. Ez a metafizikai kútforrás, mely megvolt már születés előtt, megmarad születés után és amelyből az egész jelen élet fakad.

Minden élvezet annyi új vágyat ébreszt és ezek oly ritkán találnak kielégülést, hogy tulajdonképpen az élvezet is fájdalmat jelent. A lét oka éppen az a kívánság, melyet táplálunk, de ki nem elégítünk. Az életszomj elágazásai: a gyönyör kívánsága, a továbbfejlődés kívánsága és végül a hatalom kívánsága.

Ennek a gondolatnak a veleje már a védákban föllelhető. Ezek szerint «az ember egészen vágyból keletkezett és amilyen a vágya, olyan a belátása; amilyen a belátása, olyan a cselekedete; amilyen a cselekedete, olyan a további sorsa.»[84]

_Harmadik főigazság az egész buddhizmus magva:_ a szenvedést akkor szüntetjük meg, ha elapasztjuk a forrást, melyből származik, ha kiirtjuk az életszomját. Ez is benne van a védákban: «Ha valakinek nincsen kívánsága, saját maga lett a maga kívánságává és így életereje nem távozik többé el, hanem ő maga a brahman és teljesen beleolvad brahmánba.» Ez a brahmával egyesülés a Mahabharáta-époszban a brahma-nirvána vagy egyszerűen a _nirvána_. Íme, ez lebegett Buddha egész kora előtt, mint az ember megvalósítandó célja. Ezért hagyta el ő is otthonát, palotáit és ezt találta meg a fügefa alatt. A nirvána az ő szemében brahmántól elvonatkoztatva az a hely, ahol nincsen születés, nincsen betegség, öregség, halál.

Minden ind tudós megegyezik abban, hogy a nirvána a buddhizmus végcélja, szabadulás a szenvedéstől, pihenés az élet nyugtalan vándorlásaiban. Logikus következménye ez Buddha filozófiájának, melynek sarkalatos elve az istentagadás és lélektagadás. Buddha utolsó szava: «Minden elmúlik, ami keletkezett; törekedjetek ernyedetlenül.» Ebből legtöbben arra következtetnek, hogy csak olyan dolgok létezhetnek, amelyek valamilyen okból jönnek létre, amelyek tehát mulandók, sőt pillanatnyiak. E szerint tehát a nirvána örök nyugalom, de egyszersmind örök megsemmisülés.

Mit értsünk ezen a megsemmisülésen, arra nézve megoszlanak a vélemények. A legtöbben európai logikával Buddha teljes nihilizmusára következtetnek (Childers, Rhys, Pischl stb.), Barth és Oldenberg szintén osztják ezt a véleményt. A buddhisták látták, hogy tanaik ezt a következményt rejtik magukban, de nagyon vigasztalannak tartották és azért nem vonják le világosan, sőt helyette valamilyen kárpótlást akarnak nyujtani a boldogságra szomjazó emberi léleknek. Erre a kárpótlásra háromféle vélemény alakul ki. Sokan pozitivizmust tulajdonítanak Buddhának, ki tanítványainak megtiltja, hogy ilyen elméleti kérdésekkel bibelődjenek; ez csak a látóknak fenntartott igazság.

A pozitivizmus elvont magaslatait azonban a legtöbb ember meg sem érti és azért a buddhista tudósok állandóan hímeztek-hámoztak, szép szavakba burkolták a szomorú valót: a nirvána a halhatatlanság, az örökkévalóság, a boldogság szigete és a legfőbb oltalom.

Azok, akik nem érték be üres frázisokkal, a nirvánát titokzatos hellyé változtatták át és főleg a tömeg szemében a nirvána a buddhista mennyországgá lett, melyben a lélekvándorlás során bekerült istenek nagyon is jól érzik magukat és nem kívánkoznak az állítólagos végső cél, a boldogító megsemmisülés után.

Ezeket a tanokat nagy készültséggel ismerteti de la Vallée-Poussin és Dahlmannal megegyezően azt vitatja, hogy ez a felfogás nem egyéb, mint nyugati ferdítés. A nirvána kialvást, nyugalmat jelent ugyan, de a tűz kialvása nem egyenlő a megsemmisüléssel. A nirvána az abszolut való, melyre nem illik rá a mi lét- vagy nemlétfogalmunk; az örök élet teljessége ez, mely tagadja az élet szomját, vágyát; a teljes tökéletesség, mely nem születik és nem hal meg, nem lehet beteg és nyomorék, nem bajlódik és nem szenved.[85]

A vélemények útvesztőjébe és a szavak hüvelyezésébe nem bocsátkozhatunk. Szerintünk a hindu lélek alapjában ugyanaz, mint az európai lélek. Benne is teljes mértékben érvényes az emberi lélek gravitációs törvénye: a boldogságra való törekvés; de megáll ennek a törvénynek negatív oldalánál, annál a boldogságnál, mely megszüntet minden hiányérzést, letörül minden könnyet, begyógyít minden sebet; örök békét, egységet és harmóniát ad.

_A negyedik főigazságban_ kifejti a középutat, mely a beszéde elején említett két véglet között nyugalomra, ismeretre, világosságra, a nirvánába vezet. Az első lépés ezen az úton Buddha tanításának elfogadása, az igaz hit, mely három gyümölcsöt terem: igaz gondolatot, igaz szót és cselekedetet. Az ötödik helyen álló helyes élet az előbbi három összefoglalása. Ez a gondolatmenet eddig megtalálható a védákban, az iráni és a keresztény erkölcstanban. A hatodik, a helyes igyekezet mérsékelt aszketikus gyakorlatokat jelent. Helyes megemlékezés nem egyéb, mint Buddha életére, tanaira mindennap történő visszagondolás. A nyolcadik a végcél, az igazi elragadtatás, melyet annyira becsül, hogy ezzel az állapottal való dicsekvést a meg nem bocsátható bűnök közé sorolja és a dicsekvőt kiteszi szerzetéből.