Part 3

_A mély alvás állapota_ a régi upanisadok szerint az élet legfőbb célja, melyben már eggyé lesz brahmánnal s így eléri legfőbb boldogságát, gyönyörűségét, ami a világon egyáltalán elérhető. Az álomban királynak, istennek álmodja magát az ember, de a mély álomban magát a mindenség tudatát éri el, ahol nincsen semmiféle tárgy vele szemben, nincsen már kettősség, hanem ő lett az egy és a minden. Amint a sólyom és a sas egyideig kering a levegőben s azután bevonja szárnyait és fáradtan megpihen, hasonlóképpen az alvó lélek is kering egyideig az álmok egében s azután siet az állapot felé, hol már nem érez többé vágyat, ahol teljes nyugalom és békesség van.

_A turiját, az elragadtatást_, a lélek extatikus állapotát a régi upanisadák nem ismerték, a jógin gyakorlatok jutottak el hozzá. Benne, mint a mély álomban megszűnik a külvilág tudata, szünetel az álom és az éntudat; a lélek eggyé lesz brahmannal, de nem öntudatlanul, mint a mély álomban, hanem teljes öntudattal. «Nincs sem külső, sem belső szemlélete, állapota nem is megismerés, nem tudatos és nem tudattalan, le nem írható, felfoghatatlan, csak önmagáról bizonyos, nyugodt, boldog és egységes.»[40]

4. Ennek a négy lelki állapotnak pszichológiai elemzése rávilágít a keleti filozófiában oly nagy szerepet játszó _megváltás gondolatára_ is. Amint a régi védaistenek helyét brahman, majd atman foglalják el, egész természetesen megváltozik a lélek sorsáról alkotott felfogásuk. Nincsen már másvilág, hol az első emberrel és az istenekkel egyesülten él a lélek, mert hiszen az embernek a saját lelkével nem kell egyesülnie. Elég, ha valaki felismerte, hogy én vagyok a brahman, én vagyok minden és mindenki, akkor már részesévé lett a megváltásnak, akkor már üdvözült. Ha elemezzük a megváltásnak ezt az állapotát, főképpen két jelenségből áll: 1. az egység tudata, a sokaság, a többféleség tudatának eltűnése; 2. ennek következménye minden vágynak kialvása, minden szenvedésnek megszűnése. Ennek a kétféle mozzanatnak mesterséges úton való elérése jellemzi az egész későbbi indus kultúrát. Az egységre törekvés történik elméletileg a vedanta-, gyakorlatilag a jóga-rendszerben, mely megszünteti az érzéki megismerést és saját magábamélyedéssel kíván szabadulni ettől az árnyékvilágtól és ráeszmélni arra, hogy ő egy a világlélekkel. A második mozzanatot ragadja meg a szannyásza életmód, mely nem annyira megismerésre törekszik, mint inkább a vágyat kívánja kiölni önmagából. Elszakad az otthontól, lemond a vagyonról, családról és mindenről, mi emberi vágyának tárgyul szolgálhatna, így iparkodik megszabadulni minden földi köteléktől, minden bilincstől. Ámde mi történik azokkal, kik nem tudják belátni, hogy ők egyenlők a mindenséggel? A brahmanák szerint még a másvilágon veszik el tetteik jutalmát és ott szenvednek szinte új halált. Az upanisadok szerint ezen a földön veszik el tetteik jutalmát és büntetését, amennyiben testből testbe vándorolnak a legkülönbözőbb állapotban, amíg méltók lesznek arra, hogy a megváltó tudást elérjék. A régi és az új tanokat szokott következetlenséggel egybe is foglalják és hirdetik a kétszeres jutalom, a kétszeres büntetés tanát. A másvilágon addig vándorol a lélek, amíg elveszi tettei jutalmát és csak azután születik újra a földön.

5. _Az upanisadok ellentmondásai és a megoldást célzó rendszerek._

Az ind gondolkodás eddigi kifejtésében az európai olvasó folyton kérdezheti önmagától, hogyan lehetséges ez, hiszen egyik állítás ellenkezik a másikkal; amit egyik felépít, a másik lerontja. Igen, ez Kelet szent könyveinek természete; főleg az upanisadok tele vannak ellentmondásokkal.

Egyszer részletesen ismertetik a lélekvándorlást a legkülönbözőbb állapotokon, testeken keresztül, máskor ismét azt tanítják, hogy az egész folyamat a nagy világilluzióhoz tartozik, melyet minden érdemmel, karmával együtt megsemmisít annak az igazságnak belátása, hogy a lélek azonos az örök változhatatlan brahmánnal. Hirdetik minden élő egyenlőségét, viszont fenntartják a kaszt-rendszert, az egyéni lélek sajátságait, tetteinek jutalmát és büntetését.

Istenük lényegét, életét majd keleti fantáziával színezik, majd egyszerűen kijelentik, hogy brahmán teljesen kimondhatatlan, felismerhetetlen.

Több ízben részletesen leírják a világ teremtését és kicsordulását (emanációját), de legalább ugyanannyiszor hangoztatják, hogy az egész világ léte nem egyéb, mint káprázat, agyrém vagy délibáb. Az upanisadok ellentétben állnak a védák rituális részével (a brahmanákkal) mely brahmántól különböző sok lelket vesz fel. Főleg ellentétben állnak brahmán és az én viszonyát illetőleg minden józan emberi tapasztalattal. Brahmán a legegységesebb, melyben nincsen kettősség, sokféleség, a vele állítólag egyenlő világ pedig sokféle égitestből, porszemből és az élő lények milliárdjaiból van összetéve. Elméletük számára a világ csak álom, látszat és mi mégis minden pillanatban kénytelenek vagyunk benne élni, rá vagyunk utalva; felhasználjuk vagy beleütközünk. Számunkra a világ nem álmodás, nem a fellegekben, hanem a földön járunk, lélegzünk, táplálkozunk s az istenséggel egyesülés tapasztalatunk számára inkább csak a jövendő reménye. Az elmélet számára az én lelkem a brahmán, és mégis minden élményünkben elvitázhatatlanul benne van az éntudat; én ítélek, gondolkozom, beszélek, tehát vagyok. Descartes elvét vagy Rousseau gondolatát ott is, akkor is átélték már a józan emberek: bátor vagyok gondolkozni, akár mit szóljon hozzá a filozófia.

Valóban látjuk, ez az évszázadokon át folyó gondolatszövés mennyire igazolja a logika tételét: a lehetetlenből minden következik (ex impossibili sequitur quodlibet). Ebből a lehetetlen alaptételből, hogy az én minden és mindenki, valóban mindenféle tan következhetik. Így nem is feltünő, hogy Buddha fellépésekor 62-féle rendszer hadakozik egymás ellen, és a túlzó ideálizmustól lefelé a legdurvább materializmusig a mai rendszerek minden árnyalata feltalálható bennük. _Ebből az ellenmondásból európai logikával csak három kivezető utat gondolhatunk._ Vagy követi a hindu az emberi lélek ősi ösztönét az egység, a valóság egyszerű látása felé, s akkor diadalmaskodik brahman gondolata és nem szabad többé hinnie saját szemének, saját fülének, egész tapasztalati világa csalódás, merő délibáb; ezt az utat követi az ind idealizmus, a _vedanta-rendszer_. Vagy meghallgatja a tapasztalat és a józan ész szavát és akkor elhomályosul brahman, amint ez a realisztikus _szánkhja-jógarendszerben_ látható. Vagy végül ráun az ismeretelméleti szőrszálhasogatásokra és eléri a _buddhizmus_ pozitivista álláspontját (és a szélső materializmust). A következőkben ezzel a három uralkodó rendszerrel foglalkozunk.

V. A vedanta-rendszer.

1. Az upanisadok szerint a mindenség csak a saját lelkünk kis világában tárul elénk; tudatvilágunk jelenségei képezik számunkra az egyedül biztos valót. Megegyeznek ebben azokkal az újkori filozófusokkal, akik azt állítják: esse est percipi, vagy a világ az én képzetem, az én álmom. Ez a legszélsőbb, de legkövetkezetesebb ideálizmus, a mindenség lélektani felfogása.

Az emberi értelem valóságot kereső hajlama ebbe az álomfilozófiába még Indiában sem tudott belenyugodni. Azért valóságnak fogadta el a tudatvilágon kívül a nagy világot is, a mikrokosmoson kívül a makrokosmost. Az upanisadok azonban mindent egybeolvasztó hajlamukat követve azonosítják ezt a valóságos világot a bennünk működő lélekkel és így haladnak a szubjektív ideálizmusból az objektív ideálizmus felé. Bennük lappang az annyira modernnek vélt gondolat, hogy fogalmaink nem merítik ki a valóságot, azért valamikép át kell élni az élet lendületét, a világ folyamatát önmagunkban, így fedezzük fel magunkban a brahmánt, a mindent és kialakul bennünk az ideálizmus mellett a panteizmus, a lélektani felfogás mellett a panteizáló világfelfogás.

Ámde a mi arasznyi tudatvilágunknak és a mérhetetlen nagy világnak azonossága ismét elviselhetetlen gondolat. Ezért az azonosság elve mellé oda kerül az okság elve is és az egyéni lélek mellé egy végtelen nagy lélek. Így sarjad ki a panteizmusból a teizmus. Ebben a háromféle világfelfogásban hullámzott az upanisadok világnézete és minden orthodox bölcseleti rendszer.

A realisztikus hajlam azonban nem tud megmaradni a Véda ellentmondásai keretében és vele szembe helyezkedve először istent, mint világszellemet tagadja le a szánkhja rendszerben, majd az egyéni lelket is fölöslegesnek minősíti a buddhizmusban és végül kigúnyol minden vallást, minden magasabbra törő filozófiát a szenzualisztikus Csárváka rendszerében. A vallásos gyakorlatok terén még nagyobb zavar keletkezett, mint a filozófiában.

Az upanisadok atman-tanával összekeveredik a visnuizmus, és sivaizmus és az irányoknak, istentiszteleteknek és isteneknek száma beláthatatlan.

A Védák tisztelői erre jobban tömörülni kezdenek, meg akarják tisztítani ősi tanaikat a sok salaktól, amely körülvette. Ebből a harcból kerül ki az Indiában több, mint ezer éve uralkodó és manapság is egyetlen élő rendszer: a Vedanta. Ennek, ha nem is alapítója, de mindenesetre legkiválóbb rendszerbe foglalója egy Kr. u. VIII–X. században élő kolduló szerzetes: _Sankara_. Buddha mellett ő a leghatalmasabb egyéniség az indiai gondolkodás történetében. Mint győzelmes hadvezér járja be a városokat és a falvakat és ellenfelein, még a buddhistákon is mindenütt diadalmaskodik, visszaállítja a Védák régi tanait és megalapítja ezek egyeduralmát az indiai szellem birodalmában. Tanait írásba is foglalja és mint a régi szutrák magyarázatát irja meg Zsariraka-bhasjam című hosszadalmas könyvében, mely az egész indiai filozófia koronája és főműve egész napjainkig. A megváltásra törő művelt indiai embernek most is ez az igazi kézikönyve, minden más irodalmi mű csak kiegészítésére szolgál.

2. Sankara jól látja, hogy az upanisadok alapgondolata, mely szerint a lélek teljesen egyenlő brahmánnal, ellenkezik mind a tapasztalattal, mind a védák rituális részével. Ez a rész ugyanis brahmantól különböző lelkeket tételez fel, akik Brahmának áldozatokat mutatnak be és tetteiknek megfelelően nagyon is különböző módon élnek egymást követő születéseik után. _Megoldást a kétféle igazság, a kétféle tudás tanában talál._ Mind a két ellenvetés csak nemtudáson, felületes tudáson alapszik. Olyan ez, mint az álomkép, csak addig tartjuk igaznak, míg fel nem ébredünk. A köznép örökké alvajáró gyermek marad, számára elég a külső (exoterikus) tudás; a bölcs azonban magasabb (esoterikus) magaslatra tör. _A felületes tudás_ a velünk született realizmus, a tapasztalat tudatlansága és ez abban áll, hogy a lélek nem tudja magát megkülönböztetni a saját tevékenységétől, a lelki képességektől, a testétől, egyszóval a határozmányoktól, melyek körülveszik. Ezek közül a halálban csak a test semmisül meg, a többi követi a lelket a lélekvándorlásban is. _Az igaz tudásban_ a lélek megkülönbözteti magát határozmányaitól, belátja, hogy ezek csak szemfényvesztések (mája), önmaga pedig a tárgy nélküli alany, a kettőség nélküli egységes lét, a brahman, mely mindent önmagába foglal, s ezért aki megismerte a lelket, megismerte a világot, tapasztalatra nem szorul rá. Ismerd meg magad! ez tehát a nagy teendő. Ezt az önismeretet azonban sem a tapasztalat, sem az ész, sem a hagyomány nem adja, csak a kinyilatkozatás, a védák belső áhítattal foglalkozó része. A filozófia és a hagyomány csak közvetve segítik elő, amennyiben a kinyilatkoztatás megértésére alkalmasak. A Véda rituális része alacsonyabb tudást nyujt azok számára, akik még nem képesek a magasabbhoz felemelkedni.

_A kétféle tudás brahmánra is érvényes._ A magasabb tudás tárgya a magasabb brahman (param brahman) és egyetlen gyümölcse a megváltás. A magasabb brahmánnak nincs alakja, minősége vagy képessége, csak annyit mondhatunk róla, «neti-neti», sem nem ilyen, se nem olyan. Bahva-t, a nagy bölcset kérdezi tanítványa: Taníts meg engem Tiszteletreméltó, mi a brahman? A tudós erre mélyen hallgat, csak sokára szólal meg: «Én tanítalak, de te nem értesz meg: az atman nem egyéb, mint a csend, a hallgatás, emberi nyelven ki nem mondható». Annyit mégis tanít Sankara a tulajdonságnélküli brahmanról, hogy ő a lét és a léte szellemi, tehát szellemi lény. Később még hozzáadja azt is, hogy ő az öröm, de ez is negatív tulajdonság, csak annyit mond, benne nincsen szenvedés, s viszont mindennek, mi tőle különbözik, szenvedés az osztályrésze. Brahman azért megismerhetetlen, mert atman, azaz minden megismerésben alanyként szerepel és így tárgy sohasem lehet. Csak a bölcs szemléli, midőn teljesen magára szegzi a figyelmét és ekkép eléri a megváltás állapotát.

_Az alacsonyabbrendű tudás tárgya az alsóbbrendű brahman._ Eredménye a szerencsés élet, jobb újjászületés. Ezt a brahmant az istentisztelet miatt ruházzák fel olyan tulajdonságokkal, melyek lényegét éppoly kevéssé változtatják, mint a vízben tükröződő kép a napot és a holdat vagy a mozgó testek a teret. Az alacsony brahman tulajdonságait a már említett háromféle felfogás szerint három csoportba oszthatjuk: 1. a világszellem, 2. az egyéni lélek, 3. a személyes isten sajátságaira.

1. A világszellemet írják le panteisztikus felfogás szerint a megszemélyesítések. A nap és hold a szeme, az égitájak a fülei, a szél a lehelete; ő a fényforrás, az éther, melyből a dolgok származnak. Ő a világ szétrombolója, ki minden teremtményét elnyeli, magába fogadja. 2. Pszichológiai felfogás szerint a brahman az egyéni lélek, mint lelki életünk alanya, ki szívünk lótuszvirágába zárkózik, vagy rejtőzik, s kisebb mint a köleskása. 3. Teológiai téren mint személyes Isten, Isvara jelenik meg. Ez a felfogás az upanisadokban ritkán található, de a rendszerben igen fontos szerepet játszik, mert tőle függ a lélekvándorlás útja, s az ő kegyelme a megváltó szemlélet, vagy intuició. Ez azok számára való istenfogalom, kik még nem tudnak felemelkedni a teljes egységhez, az istenséghez.

_Sankara a világtanban és a lélektanban is megkülönböztet alsóbbrendű és magasabbrendű tudást,_ tapasztalati és metafizikai álláspontot. A világtanban a metafizikai álláspont mindenütt brahman és a világ azonosságát hirdeti s azáltal magyarázza, hogy az ok és az okozat azonosak; bizonyítja ezt a substancia állandósága a változásokban. A tapasztalati álláspont a _szervetlen világ_ keletkezését emanációval, kicsordulással fejti meg. Brahmánból először az éther, a mindent átható finom anyagból álló tér árad ki; ebben brahman a szél, a levegő alakját veszi fel; a levegőből átalakul tűzzé, vízzé, végre földdé. A világ pusztulásánál fordított folyamat áll be. A föld vízzé lesz, a víz tűzzé, levegővé, étherré és végre visszatér brahmánba.

_Az élők világa_ azáltal keletkezik, hogy a brahmanban szunnyadó lelkek felébrednek az álomból és világ kezdetétől fogva egész a világ végéig tetteiknek megfelelő alakban és állapotban vándorolnak mint növények, állatok, emberek vagy istenek. Akik nagyon kitüntetik magukat, istenekké válnak és megmaradnak ebben az állapotban, míg brahman ezt a világot meg nem semmisíti. Az istenek trónusa is csak magas hivatal, melyben változnak a személyek. Más világban Indra méltóságát más személy tölti be.

_A lélektanban_ metafizikai szempontból a lelket ugyanazok a tulajdonságok illetik meg, mint brahmánt. Mindenütt jelenlévő, mindentudó, mindenható… Se nem cselekvő, se nem élvező és ezért számára nincsen lélekvándorlás, nincsen szamszara. A megismerő alany nem változik, nem pusztul el a testtel, mert lényege az örök tudat, az örök jelenlét.

A tapasztalati tudás a lélek előtt elrejti igaz valóját és határozmányokkal a lelket egyénivé, cselekvővé, élvezővé és szenvedővé teszi. A lélek ilyen határozmánya a világon és a testen kívül még a szervekben működő öt érző- és öt cselekvőképesség; ezt a tíz képességet a manasz, a gyakorlati ész kormányozza. Ez csak olyan, mint a tű hegye és a szívben lakik. A szellemi képességek mellett magában hordja még a lélek az élet csíráját és a test csíráját, az úgynevezett finom testet, mely átlátszó elemekből áll, azért nem lehet látni a lélek elköltözése alkalmával, bár ez is vele megy. Ezenkívül van még a léleknek erkölcsi tulajdonsága is (karma), mely a végzett cselekedetekből kristályosodik ki. Ez is követi a halálba és a halál után ez határozza meg új életének minőségét.

3. _A vándorló léleknek négy állapota van:_ az ébrenlét, az álmodás, a mély alvás és a halál. Az álmodásban a tíz képesség a manaszba, a gyakorlati értelembe vonul vissza. A mély álomban a manasz a lélekbe vonul vissza, melynek éltetőképessége fenntartja még a testet, de ő maga brahmanná lett, megszabadult a tulajdonságoktól, határozmányától és egyéniségétől. Ha felébred, akkor ismét kifejlődnek tulajdonságai és mint egyéni lélek működík. A halálban az egész életerő a szívbe vonul, innen az alsóbbrendű tudással rendelkezők lelke a fej nagy véredényein keresztül távozik el, míg a tudatlanoké a test többi száz főerén keresztül.

_A halál után négyféle állapotban élhet a lélek._ 1. Gonoszok azok, kik sem tudással, sem jócselekedettel nem rendelkeznek. Sorsukkal nincsen tisztában Sankara, csak általában említi, hogy Jámának hét poklába merülnek el. 2. A jócselekedetekkel rendelkezők állapota, akiknek nincsen ugyan alsóbbrendű tudásuk sem, de sokat áldoztak az isteneknek. Ezek az atyák útján (pitrinája) szállnak fel a holdba és ott cselekedeteiknek megfelelő időtartamon át boldog életet élnek. Mikor mértékük letelt, visszaszállnak a világba cselekedeteiknek megfelelő állapotba. 3. Az alsóbbrendű tudással rendelkezők, kik ismerik a brahmanok tudományának egy részét, de nem tudnak felemelkedni arra a magaslatra, hogy ők egyek brahmannal, hanem őt maguktól különböző istennek képzelik, ezek az istenek útján (devajána) elérnek az alsó brahmanhoz, gyakorlati értelmükkel szemlélik őt és az istenekhez hasonló dicsőségben részesülnek. Mikor vége lesz ennek a világrendnek, akkor ott az égben elnyerik a megváltás fokát: belátják, hogy azonosak brahmánnal. 4. Az igazi bölcsek azok, kik már ezen a világon ráeszméltek brahmannal egyenlő voltukra. Belátják, hogy minden, ami tőle különböző, szenvedéssel van tele és az egész világ öröm nélkül való. Mihelyt a magasabb ismeretet elnyerik, megszűnik minden fájdalmuk. Aki szenved, az még nem érte el a legmagasabb fokot.

4. _Bár a megváltás az atman önkinyilatkoztatása,_ _mégis két eszközzel lehet elősegíteni, gyorsítani: jócselekedetekkel és elmélkedésekkel._ A jócselekedetek eltávolítják a magasabb tudás akadályait. Lehetnek külső és belső aszketikus cselekedetek. Külső a védák tanulása, áldozat, alamizsna, penitenciatartás és bőjt. Belső aszkézis pedig a fegyelmezettség, nyugalom, lemondás, türelem és magábaszállás. Az elmélkedés a védák szavának áhítatos megfontolása. Hasonlít a csépléshez, addig kell ismételnünk, míg a tudás belőle ki nem sarjad. A gyengébb tehetségűnek és a kételkedőnek több időre van szüksége célja elérésére. A magasabb tudás elérésével elenyészik az elmélkedés, mert elért a célhoz. A magasabb tudás megszünteti a fájdalmat, a cselekedetek hatását (karmát), csak azokat a tetteket nem semmisíti meg, amelyek már csírából sudárba szöktek. Ezért nem hal meg a megváltott, mert a mult életéből valóra vált cselekedetekért még élnie kell. De tudatában van annak, hogy ez a továbbélés puszta látszat, mint ahogy a beteg szem kettős holdat, kettős napot lát, bár tudjuk, hogy a valóságban csak egy létezik. A csírában levő cselekedetek a tudással megsemmisülnek és a boldog megváltott siet brahmával egyesülni, mint a folyók sietnek a tengerbe, hol nevüket, alakjukat veszítve megpihennek.

VI. A védák és a vedantarendszer értékelése.

1. Az életfilozófia nagy mesterei Chesterton és James ismételten hangoztatják, hogy nem szabad elválasztanunk a hitet az élettől, az elméletet a gyakorlattól, a világnézetet az életszemlélettől. És pedig azért nem, mert minden embernek, minden népnek megvan a maga filozófiája és a gyakorlati életben éppen ez számára a legfontosabb erőforrás. «A fogadós számára fontos, hogy ismerje lakójának jövedelmét, de még fontosabb, hogy ismerje a filozófiáját. A háborúba készülő hadvezér számára igen fontos ugyan, hogy tudja az ellenség haderejét, de még fontosabb, hogy ismerje a filozófiáját.»[41]

A védákkal és a vedantával foglalkozva bizonyára vonzó számunkra végigjárni egy nagy nemzet gondolatvilágának magaslatain, mert a védák és a merész vedantarendszer tulajdonképpen az indus nép lelkéből lelkedzett idealisztikus bölcselkedés. A realisztikus szánkja minden szellemessége dacára csak vele kibékülve tudott egyidőre gyökeret verni, s a buddhizmusnak a legnagyobb és leghatalmasabb uralkodók pártfogása dacára úgyszólván nyoma veszett Indiában; a vedanta pedig a forrongások Sturm és Drangjának néhány századán kívül évezredeken át virágzik. Buddha lehet talán Ázsia többi részének világossága, de Indiának a napja ez az évezredeken át kristályosodott idealizmus. Még századunkban is a nyomtatásban megjelent számos filozófiai munkák túlnyomó része Sankara fejtegetéseit fogadja el. Ebben látja Mahatma Ghandi a hindu nép erősségét,[42] ezzel akarja boldogítani Tagóre a hitevesztett Európát és ennek fantasztikus magyarázatát nyujtja az egész világon elterjedt, nálunk is külön folyóirattal rendelkező teozófia. Felfedezése alkalmával a német romantikusok, majd Schopenhauer azt hiszik, az indiai filozófia hivatott arra, hogy megteremtse az európai gondolkodás új renaissance-át. Ha nincs is igaza Deussen-nek, ki hosszú búvárkodás után ebben találja az emberi gondolkodás legmélyebb alkotását, mindenesetre több igazságot és tanulságot rejt magában, mint a német katedrákon felburjánzó rendszerek, melyeket a kieli professzor hosszú életében maga mellett felszökkenni és elhervadni látott.

Ha keressük, milyen eszközök biztosítják a rendszer számára e kétségkívül nagy sikert, a következőkre bukkanunk. 1. Bizonyára minden olvasót csodálkozás fog el, honnan az emberi gondolkodás bölcsőjénél ez az olthatatlan szomjúság és kívánkozás a végtelenség után. Honnan ez a hamar eltelés, ez az ősi elégedetlenség mindennel, ami véges és mulandó? Hiszen tapasztalatunk inkább a mérges Heraklitosnak ad igazat: minden hullámzó, minden eliramlik és elmúlik, «panta rei». Müller Miksa megáll ennél a sajátságos tüneménynél és megállapítja, hogy az emberi lélek mélyén ott szunnyad a végtelenség megsejtése, melyet felébreszt ugyan a világgal való érintkezés, de soha le nem csillapítja. Kavargó örvény ez, melybe beletemethetünk minden kincset, hírt, nevet, örömet, szerelmet… de ki nem elégítjük, be nem töltjük, míg a nagy hippói gondolkodó szerint: «el nem pihen benned, Istenem».

2. Tiszteletet parancsoló a mindenáron egységretörés, mely a végtelenséget érintő kérdésekben iparkodik eltüntetni az ellentmondást. Az új etnológia itt is Müller Miksának adott igazat azzal a megállapítással, hogy a henoteizmus és a politeizmus öntudatlanul is magában rejti az egy Isten gondolatát. «Az istenekben való hiedelem csak az egy Isten hite után következik be. Egyetlen nyelvben sincsen többesszám az egyesszám előtt. Sohasem alkotta volna meg az emberi elme az istenek képzetét, ha nem fogja fel előbb az egy Isten fogalmát.»[43] A logika és a lélektan is azt kívánja, hogy a sokaság az egységből származzék. Nem gondolhatunk el millió búzaszemet, ha hírét se hallottuk egynek sem; a vakon született nem foghat fel ezerszínben tündöklő tájat, ha nem látott soha egy színfoltot sem.

3. Minden gondolkodó számára bizonyság ez a rendszer arra, hogy az emberi elme nem éri be sejtelmekkel, hanem világos, biztos világnézetet kíván. Íme ez a gyökere a megváltó intuició, a misztikus elragadtatás utáni hő vágyakozásnak. Az idők folyamán kifejlett körmönfont dialektika a maga tizenhatféle fogásával, az ötven-hatvan apró-cseprő bölcseleti rendszer a maga örökös csete-patéival csak arra való, hogy elhomályosítsa az igazságot. És ezért az indus elmélkedő nem vitatkozni, nem töprengeni kíván, hanem mindenáron látni akar. Ismerni önnmagát és szemlélni az istent és mivel közvetlen látás csak a tudatvilágban lehetséges, ott keresi önnönvalóját és istenét: atmant és brahmant.

4. Élénken szemlélteti az emberi gondolkodás nagy műveleteit, amennyiben keresi a jelenségek felett a törvényt, mint a véda ritmusát; a mellékesben a lényegest: a véda igéjét; működésben és tulajdonságban az alanyt, tökéletlenben a tökéletest, a relatívumban az abszolutumot, a változatosságban az állandót; keresi az élet célját s elérésére az utat-módot. Igaz, hogy nagyot téved, mikor az abszolutum mellett letagadja a relatívumot, az örökkévaló mellett a látható mulandó világot, de a tévedés nem semmisíti meg a tanban rejlő igazságot.

5. Mély bölcseségre vall annak felismerése, hogy nem a dolgok tesznek bennünket boldoggá vagy boldogtalanná, hanem a mi felfogásunk a dolgokról. Bajaink nagy része képzelgés és belátás hiánya; olyan töviskoszorú, melyet saját magunk fonunk homlokunk köré. Valóban ilyen képzelgés a lélekvándorlás, a legnagyobb rossz is, melytől egész Kelet szabadulni akar. Abban is igazuk van, fokozzuk le igényeinket és kevesebb lesz a fájdalmunk; ha pedig teljesen megszűnhetnének igényeink, akkor teljesen megszűnnék minden szenvedés. A vágy és a megismerés összefüggését is megtaláljuk az aszketikus rendszerekben. Az életvágy a tapasztalati tudásból származik, viszont a vágy leküzdése elősegíti annak a megváltó belátásnak létrejövetelét, hogy egyéni lét nincsen. Ez az alapvető felfogás kiinduló pontja és célja valamennyi indiai rendszernek. Mindegyik ismerettel, intuicióval kíván szabadulni a lélekvándorlástól. Ebben megegyeznek brahmánok, buddhisták és dzsain-nisták.[44]

6. A filozófiai gondolkodás kezdetén látható, hogy a vallás nem ellensége a filozófiának, hanem édesanyja, nevelő dajkája, s a történelem azóta is azt mutatja, hogy mind a kettő csak addig marad életadó, amíg karöltve járnak, míg a hit és a tudás szétválasztása végzetessé válik mind a kettőre és átok a népre, melynek kebelében megtörténik. Élő eleven példa erre ismét India, hol az ősi egység a hit és a gondolkodás között már a Rig-védák korszakában kezdett elhomályosodni. A védák tartalma állandóan úgy tűnik fel előttünk, mint valami Janus bifrons, kétarcú Janus isten, melynek ábrázatait csak mesterségesen lehet összetákolni.

Magára maradva a hit és az istentisztelet alacsony szenvedélyek durva rabságába süllyed s eljut a minden józan ésszel ellenkező bálványimádásba, hol az egyisten helyét a dühöngő Indra óriás, majd a hullák királya, a romboló Siva és ocsmány feleségei, Káli és Durga foglalják el. Ezek fajtalanságát örökítik meg templomaikban, ezek tiszteletére szervezik a szent rablóbandákat (thugs), melyek száz meg száz békés kereskedőt fojtanak meg az utakon, és a különböző kiskirályok versengenek támogatásukban, mert a zsákmányban busásan részesítik kegyes pártfogóikat.[45] Meghonosul a véres emberáldozat, a leánycsecsemők meggyilkolása, az özvegyek élve elégetése, s mindez a hajmeresztő gaztett a vallásosság örve alatt.[46]

Az upanisadok titkos tanaiból viszont a magára maradt, a vallástól elszigetelt filozófiai elmélkedésből minden nemes törekvés dacára teozófia lett. Nem jó értelemben, mint az isteni bölcseség forrása, hanem oly bölcseleti rendszer, mely a teremtés fogalmát nem ismeri, és melyben az emberi lélek arra tör, hogy egyenlővé legyen a mindenséggel, az Istennel. _A vedanta-rendszeren megtalálható a hamis miszticizmusnak minden jellemző vonása._