Part 10

4. Konfucius életfelfogásának és kormányzó bölcseségének mélyére hatolunk, ha iparkodunk megérteni, _milyen társadalmi törvényeket és módszereket hámoz ki az I-king rejtelmes vonalaiból._

Nála az őserők nem rosszak; baj mindig akkor következik be, ha a gyenge Jin uralkodni akar az erős Jang felett. Ennek megakadályozására meg kell figyelnünk a természet nagy törvényeit és hozzájuk alkalmazkodnunk. _Három törvényt_ _különböztet meg: A változások, a képek és az ítéletek törvényét_.[137]

_A változások törvénye a lassúság._ Minden történésben benne rejlik a két tényező: a Jang és Jin. Az erős törvénye az, hogy mozgása észrevétlenül, könnyen kezdődik, lassan gyorsul, míg a veszedelmes és nehéz fordulópontot eléri. A gyenge változása is lassú. Egyszerűen kezdődik és mindig bonyolultabbá lesz. Ha lázadás tör ki, ha a szolgák megölik az urukat, a fiú az atyját, nem egy napnak vagy éjnek az eredménye, hanem lassanként jutott el odáig és pedig azáltal, hogy az odavezető folyamatot nem ismerte fel idejében. Jelentéktelen dolgok, ha szabadjára engedjük őket, a legnagyobb visszaélésekre vezetnek. Életfilozófiájának egyik alapgondolata tehát: ismerjük fel a dolgokat. Ismerjük fel az eseményeket még lappangó csíraállapotban, irányítsuk a folyamatot addig, amíg könnyű és egyszerű. Akadályozzuk meg a bűntényeket, mielőtt a nép reágondol és lelkében gyökeret ver a gondolat, hogy ilyet is el lehet követni. Ezért kell a jó szokásokat a törvény és paragrafusok helyére állítani.

_A képek törvénye._ Amint a változások könyvében a képek és jelek gondolatot jelentenek, hasonlóképpen a változásokban a világ törvényét alkotó eszmék (Platon ideái) a két alaperőn keresztül a jelenségek világába lépnek. Minden találmányban, pl. a tűzben, a hálóban, az ekében egy ősi eszme ölt alakot. Az eszmék fellépése és távozása hozza létre az események változását. Aki ezeket a képeket szemléli, az előre látja, mi következik be a valóságba. Így Konfucius előtt világos, hogy három év alatt milyenné tudná tenni a kínai társadalmat. A vezető ember eszméje erőt sugároz ki és átragad a tömegre. A szép formának is nagy a gyakorlati fontossága, mert ez adja meg az igazságnak az erőt, hogy kényszer nélkül hasson az emberekre és örömmel kövessék.

_Az ítéletek törvénye._ A képek megmutatják a helyzetet és ennek csíráit, de nem mutatják meg, hogy a világtörvények szellemében ez vagy az a helyzet hová vezet. Ezt tisztázzák az ítéletek, mert az ítélet igazsága megköveteli, hogy a helyzet megfelelő legyen a valóságnak és ezért kell helyreigazítani a fogalmakat. Ez történik tanulással és tanítással. A tanulás nála azonban mindig művészetet jelent, ha valamely ismeret nem vezet működésre, akkor hiábavaló; a tanulás és a gyakorlat karöltve járjanak.

IV. Konfucius méltatása.

1. Nem bölcselő a szó szoros értelmében, de még kevésbbé vallásalapító. Nem törődik a lét általános határozmányaival és végső okaival, de nem foglalkozik vallásos kérdésekkel sem. Ő a gyakorlat, a tettek embere és akkor is, amikor meggátolják az alkotásban, életfilozófiát ír; keresi a nagy nemzeti eszményt és a hozzávezető utat. Ezen a téren érdemelte ki «_a tudósok és tanítók királya_» címet. Az ő bölcsesége a derék élet, a helyes tett, nem pedig a magasba szökkenő eszmélődés.

Világos és fölséges a célkitűzése, józan az ország állapotáról alkotott ítélete. Megmentésül csodás épületet tervez, melyben minden darab kő az állam és a család javát szolgálja. Mindent erősen központosít. A községek független életét teljesen ismeretlenné teszi hazájában. Az egész Kína óriás gépezet, melyet a tisztviselők és felügyelők serege igazgat. Ami nem illik bele a nagy gépezetbe, azt egyszerűen mellőzi vagy elnyomja. Éppen ebben rejlik Konfuciusnak és népének a tragikuma, hogy híven őrzi a régi kort, de ennek szellemét nem fogja fel. Nem tekint elég mélyen az ősök lelki műhelyébe, csak a külső kultúrát, a szellemi munka megkristályosodott eredményét veszi át. Kiöli ellenben a szabadságérzetet, megbénítja a kezdeményező képességet, minden igaz kultúra forrását. A tudós műveltségnek az állam alapjává tételével megcsontosodott maga a művelődés. Nem annyira a hivatalnokok lettek tudósok, mint inkább a tudósok hivatalnokok, s így Konfucius remekbe alkotott rendszere minden egyéniséget kiölő bürokráciává torzult. Bármilyen korán ismerte a kínai nép a csillagászatot, az iránytűt, mégis messze elmaradt a haladó nemzetek mögött, mert a késő unokák csak őrizték a régit, de nem fejlesztették, másoktól meg elszigetelték magukat. Régi kultúrájukban bizakodva lenéztek minden nemzetet, míg az összetűzés Nyugattal és a haladó japán észre nem térítette az elbizakodott vezetőket. Ekkor látták, hogy az örökös gyámkodással erőtlen és gyáva lett a népük.

2. A pontosan körvonalozott szertartásoktól nem tagadhatunk meg bizonyos fönséget és egyszerűséget. Az istentisztelet örve alatt Kínában nem rendeznek orgiákat, mint a legtöbb kultúrnépnél. Nincsen féktelen és fajtalan istenük, mint Indiában, Föniciában vagy Hellasban. Teljesen hiányzik a vallás összekötése a nemi élettel. Az istenek életében lejátszódó trágár jelenetek már a lamaizmus késői befolyására vezethetők vissza. Az ősvallásban nincsenek istenképek vagy szobrok, a bálványimádás Indiából terjed át hozzájuk.

Mikor a keresztény hithirdetők Kínában először megjelentek, majd mindent elfogadhattak, amit Konfucius tanított, csak az evangéliumot kellett hozzáadniok. Az ‚ég‘ fogalmát jóideig azonosnak vették az igaz Isten fogalmával; az ősök tiszteletét egyszerű polgári szertartásnak minősítették és már nem jártak messze attól, hogy Krisztus vallása a kínai birodalom hivatalos vallása legyen, mikor a viszálykodás és üldözés kitörése minden sikerüket és tervüket meghiúsította.

3. Konfucius erkölcsi elvei fejlett társadalmi érzékről tesznek tanuságot. Okos és bölcs tanácsokat foglal egybe, de az evangélium magaslatát nem éri el; az igazi felebaráti szeretet vagy az ellenségszeretet ismeretlen fogalom előtte. Mint vérbeli politikus nem válogatós az eszközökben. Tanaiból Mong-ce joggal vezeti le a királygyilkosságot. A hazugságtól és esküszegéstől ő maga sem riad vissza. Bukása utáni vándorlása közben a szigorú és nagytekintélyű igazságügyminiszter két hadviselő sereg közé kerül. Az egyik fél elfogja, de készséggel szabadon engedi azzal a feltétellel, hogy nem tér vissza az ellenséges We tartományba. Ő ezt határozottan megígéri, meg is esküszik reá és mégis szabadulása után első útja We fejedelmi udvara. Tanítványai kérdik: «Mester, szabad az esküt megszegni?» Ő nyugodtan hirdeti: «Ez kényszerített eskü volt, az ilyet nem hallgatják meg az istenek.»[138] Még kémszerepre is vállalkozik, mert erősen biztatja We urát, foglalja el a szomszédtartományt, mert amint ő látta, gyenge az ereje, és a segítség, amire számít, el fog maradni. Ha maga a nemzet bölcse ilyen eszközökkel él, akkor ne csodálkozzunk, ha a népben is gyakran sekélyes az erkölcsi felfogás.

Konfucius az erkölcsös és a vallásos életnek ütőereit metszette el, midőn a «szent könyvek»-ből kihagyja az isteni gondviselés világos fogalmát és hideg, élettelen deizmussal olvasztja össze a természeti erők tiszteletét. Nagy gonddal szabályozza az ősök kultuszát, de hallgatással mellőzi az örök életet és nagyon is kidomborítja, hogy a holtak tisztelete nem egyéb, mint az állampolgári nevelésnek egyik hatásos eszköze. Mindenben csak földi célokat ismer; ami a tapasztalatot meghaladja, azt mellőzi; a dolgok lényegével keveset törődik. Módszerének következménye, hogy a gyermekbe nevelt édeskés, udvarias modor sokszor kegyetlen önzést, számító ravaszságot, kicsapongó érzékiséget és vérengző kegyetlenséget takar. Ilyen módon támadhat külsőségekben csillogó kultúra, de tudásában hiányzik a mélység, erkölcsében az őszinteség, vallásából az áhítat, művészetéből a gondolat. Ennek a népnek soha sincsen igazi ünnepe: a temploma sírkamra, egyháza az állam, papja a tudákos mandarin; mélység és emelkedettség nem terem nála sehol.

LAO-CE.

I. Élete.

1. Életírói az emberiség egyik legnagyobb misztikusának tartják. Annyi bizonyos, hogy ő a kínaiak igazi metafizikusa és egész Keletnek a leghomályosabb és talán a legmélyebb gondolkodója. Az európai bölcselőktől tősgyökeres kínai vonások különböztetik meg: atomisztikus gondolkodás és gyakorlati irány. Igaz, hogy ő inkább elmélkedő, mint a tettek embere, de még a legmagasabb eszmélődésben is aforizmákat szór, ellentéteket hangoztat, akár Nietzsche, és minden tanával útmutatást kíván nyujtani arra, hogyan lehetünk egyek a mindenséggel. Mindazok, kiket nem elégített ki Konfucius túljózan eszménye, a kínai átlagember, őnála kerestek vigaszt, és homályossága miatt mindenki azt találja meg benne, amit éppen óhajt.

Az ő eszményképe nem a polgár vagy az államférfi, hanem az elhivatott egyén, aki önmagának keresi az igazságot és aki inkább elrejtőzik titkos társaságokba, elvonul a kolostorok mélyére, mintsem kiálljon a közélet porondjára.

_Élete._ Életét annyira át- meg átszőtte a legenda, hogy komoly tudósok még a XX. században is kételkedtek létezésén és nem tartották történeti személynek.[139] Wilhelm szerint azonban a legújabb kínai kutatók művei után létezését alig lehet kétségbevonni.

2. _Életének egyetlen egész biztos adata, Konfuciussal való találkozása._ A szertartások könyvében ugyanis Konfucius megemlíti, hogy egy temetésre együtt mentek Lao-ce-vel, mikor egyszerre napfogyatkozás állott be. A természettől félénk Konfuciusra ez a ritka tünemény olyan befolyást gyakorolt, hogy egész életében nem tudta feledni. A csillagászati adatok szerint Kínában Kr. e. 518-ban tényleg napfogyatkozás játszódott le és ez az év teljesen megegyezik Konfucius életének hiteles adataival. 34 éves korában kezd nevelősködni és ekkor keresi fel Lao-Yangot, a Tsu-dinasztia fővárosát.[140] Több forrás megegyezése egy tényre vonatkozólag annyira erős bizonyíték, hogy Laoce-t nyugodtan elismerhetjük történeti személyiségnek. Mint az uralkodócsalád levéltárosa sokat foglalkozott a régi történelemmel és igen becses adatokat szolgáltathatott Konfucius hivatásához. Ez fel is kereste őt magányában, de midőn az ősök kultuszának kérdését felvetette, erős rendreutasításban részesült: «Akikről beszélsz, meghaltak, csontjaik porrá váltak, csak szavaik maradtak fenn. Hallottam, hogy egy gazdag kereskedő a szegénység látszatát vette magára, holott raktárai telve valának kincsekkel; így a szellemi fennsőbbséggel bíró ember, jóllehet, tökéletes, mégis ostoba külsejű lehet. Vesd le gőgös külsőd, sok vágyad, hízelgő orcád, függetlenkedő akaratod, mert mindez nem válik előnyödre. Ezt akartam mondani neked.» Ha hihetünk a hagyománynak, Konfuciust nem hozták zavarba az aggastyán szavai, hanem így felelt: «Én tudom, hogy repül a madár, úszik a hal és hogy fut a négylábú állat. A szaladó állatot meg lehet fogni hurokkal, az úszó halat horoggal és a madarat utóléri a nyíl. De a mennyei sárkány hogyan nyargal a szél hátán a felhőkön át és emelkedik az égig, azt nem tudom megmondani. Ma láttam Lao-ce-t és nem hasonlíthatom máshoz, mint e mennyei sárkányhoz.» Más alkalommal hozzátette: «Most az egyszer valódi sárkányt láttam. Ha összehúzódik, látható testet ölt; ha kinyujtózik, légi alakká válik, túlhatol a felhőkön, a világos és a sötét őserőkkel, Janggal és Jinnel táplálkozik.»[141]

3. Családi neve Li, személyneve Tan; együttvéve tehát Li-tan; később kapta a Lao-tan, majd a Lao-ce, az öreg mester jelzőt. Lao, az «öreg» nevet a legenda szerint azért kapta, mert mint öreg gyermek ősz szakállal és ősz hajjal jött a világra. Lao-ce bizonyára nem született nyolcvan esztendős aggastyánnak, de a mesében mélyebb értelem rejlik. Ha az utókor valamely nagyember emlékét megőrzi, rendesen kiemelkedő jellemvonásokat örökít meg róla, bár fantasztikus alakban. A monda veleje bizonyára az, hogy Lao-ce koraérett, magábavonuló, melanchólikus ifjú volt. Lelke mélyén ő is fájlalta, akárcsak Konfucius, a közállapotok romlottságát. A polgárháborúkban országok mállottak széjjel, uralkodói családok koldusbotra jutottak; millióknak omlott a vére, üresen tátongtak a csűrök és gaz verte fel a szántóföldeket. Milliók szeméből kicsordult a könny és keserves panaszra fakadtak: «Jobb lett volna nem születnünk, mint ilyen nyomorúságot megérnünk. Az ég könyörtelenül nézi, hogyan pusztulunk szárazságban és éhségben. Nincsen isten az égben, nincsen igaz uralkodó itt a földön, senki sem hallgatja meg panaszunkat.» Ilyen körülmények között Lao-ce nem tudott Konfuciusszal remélni a szebb jövőben, hanem elveszti minden hitét a kultúrában és a társadalmi orvosságokban: «Aki cselekszik, az ront; aki megőriz valamit, az elveszíti.» Levéltárosi állását is feladja és visszavonul délre a Jang-ce-kiang partján valamely remeteségbe. A Hanku-szorosnál nagyon kéri a kapus, foglalja össze tanait, mire megírja ötezer jegyből álló művét, melyet Tao-te-king-nek, a nagy törvény és az erény útjának neveznek.

4. Öregkorban visszatér övéihez szülőföldjére, Tsen államnak K’uhsien nevű helységébe. Követője, Tsuang-Tse, egész hiteltérdemlő módon ír haláláról. «Lao-tan meghalt, Tsin-Si elment részvétét kifejezésre juttatni. Három jajszót hallatott, azután sarkon fordult és távozott. Egyik tanítványa kérdi: «Nem voltál Te a mi urunk barátja?» – «Ó igen!» – «És elégnek tartod ilyen módon kifejezni fájdalmadat?» – «Igen! Azt tartottam, hogy a mi emberünk és még sem az. Amikor beléptem, úgy könnyeztek az aggok, mintha fiukat temetnék és úgy sírtak az ifjak, mintha anyjukat siratnák. Mivel ennyire ragaszkodnak hozzá, olyan szavakat kellett szólnia, amit nem szabad lett volna kiejteni és olyan könnyeket hullatott, melyeket nem szabad lett volna elsírnia. Ez pedig mind eltérés a mennyei élettől, mert gyarapítja az emberi indulatokat… Aminek a végét látjuk, az csak a tűzifa, de a tűz tovább ég és nem látjuk, mikor alszik el.»[142] Íme, Lao-cét is kétféleképpen gyászolják tanítványai, mint Buddhát, Ázsia másik világosságát és a «tökéletesek» fásult közönye meglepően egyezik mindkét ravatalnál.

II. Tanai: A Tao-te-king.

Lao-ce-nek ez az egyetlen műve. A könyvre is ráillik az a jellemzés, amit szerzőjéről mondott Konfucius: «Hasonlít a mesebeli sárkányhoz, keresztülhatol a felhőkön, világossággal és sötétséggel táplálkozik.» Határozottan kifejezett meggyőződést alig találni benne és kevés szavát lehet szószerinti értelemben venni. Krause negyvenkétféle fordítását említi, de nincsen egyetlen sora sem, melyet a fordítók egyenlően értettek volna.[143] Ő nem akar nyárspolgári, alpári lelkeknek írni; örvend, ha ezek kinevetik és akkor van megelégedve, ha nem értik meg. Szereti a keleti ködöt, és gondolatait ellentétekbe, paradoxonba burkolja. Terjengős kommentárjai a mű után ezer esztendővel készülnek, azért ezek is gyakran elhomályosítják és nem tudni, mennyi bennük az idegen hatás.

A könyv tartalma legegyszerűbben címe szerint osztható fel. «Tao» annyi, mint a világ nagy elve; «te» az erényt jelent; «king» klasszikus okirat.

_A tao igen sokjelentésű szó._ Eredetileg annyi, mint út. Írásjele a ‚fejt‘ és ‚menni‘ jelények csoportosítása; olyan utat jelent tehát, melyen feje után jár az ember, mely célhoz vezet, melynek iránya és értelme van. Először az égi pályák jelölésére használták. Az egyenlítő a piros út, a térítő a sárga út. Lao-ce átviszi az eszmék birodalmába és megkülönböztet nagy Tao-t és kisebb tao-kat. A nagy Tao a végső irányt adó hatalom, mely az ég, a föld és az ember kis tao-ját létrehozza, igazítja és fenntartja. Az európai fordítók többféleképpen próbálják jelentményét eltalálni: voie, cause première, parole, Weltgesetz, Sinn, Höchstes Gut… Legközelebb jár hozzá a görög «logos», a latin «ratio» és a Spinoza-féle causa sui, natura naturans.

Bizonyára az ősvalláshoz tartozó fogalom ez, mely Kínában alapja minden világnézetnek, etikának és vallásnak. Megtalálható mind Konfuciusnál, mind Lao-cé-nél, de különböző módon.

_Konfuciusnál a tao_ az I-king szövegében a nagy természet mechanikus törvénye az ember erkölcsi életére alkalmazva. Külön törvénye van az égnek, a földnek és az ember etikai világának, de mindannyinak alapja az égi tao, az ég járása. Ezt kell a császárnak felismernie és közölnie az alattvalókkal a szertartások előírásával. Ezekkel gondoskodik arról, hogy az égi erők megáldják uralkodását és népét. Kung-ce-nál az a szent ember, ki az isteni Tao-ra alapítja minden törvényét és magatartását és a földkereksége engedelmeskedik neki.[144]

_Lao-ce tao-ja._ Konfuciusnál a legmagasabb az égi tao és ez azt a benyomást kelti, hogy nála ez nem egyéb, mint a személyes Isten, ki őt egyedül ismeri, aki hivatásával megbízta és akihez nagy megpróbáltatásokban imádsággal fordul.[145] Lao-ce szemében az ég nem lehet végső elv. Kell lenni egy felfoghatatlannak, kimondhatatlannak, melyet jobb kifejezés híján a «nagy Tao»-nak nevez és ez nem egyéb, mint az égi, földi, emberi tao-k végső forrása, végső célja és minden ismeret alapja. Semmikép se vallásos, hanem tiszta filozófiai fogalom; istentiszteletben nem részesül, áldozatot nem mutatnak be neki és nem imádkoznak hozzá.

_A nagy Tao először kozmológiai elv_, mindennek létforrása, minden teremtmény anyja, mely az ég és föld előtt fennállott már. Mindent létrehoz, de önmaga sohasem lesz jelenséggé, azért nem tapasztalható meg. Nem zárkózik a tér és idő keretébe, azért hiába nézünk utána, nem látjuk meg soha. Hiába hallgatódzunk a szavára, nem hallható soha. A szobrász nincs ott a szobrában, a festő nincs a vásznában és az atya nincsen gyermekében. Mint világelv a két őserő (Jang és Yin) ellentétét egyenlíti ki, mert benne minden eggyé válik. Olyan az ég és föld (Jang és Yin), mint a megszólaló fuvola. Önmagában üres, de ha törvénye szerint beléfújnak, csodálatos hangok áramlanak ki belőle. A fuvola a föld, a lehelet az ég, de ki adja a leheletnek a kellő erőt és gyorsaságot. A nagy fuvolás, a nagy Tao, ki ebből a varázsfuvolából az egész világot elővarázsolja.

_A nagy Tao a mindenség célja._ Minden létező tőle származik, minden hozzá tér vissza, mint esténkint a gyermek anyja ölébe hajtja fáradt fejét. Az embernek is ez a célja: egyesülés a nagy Taoval, amint ezt az életfelfogásban láttuk.

_A nagy Tao minden megismerés alapja._ A jelenségekben nem található, azért őt magát csak _közvetlen megéléssel_, intuicióval foghatjuk fel. Olyan ez a felfogás, mint a jóga-gyakorlat magaslata a szamadhi, melyben a lélek elveszti öntudatát és alámerül a tudattalan örvényébe. Szerinte ez az intuició az emberi lélek legősibb, legegyszerűbb jelensége, melyet nem lehet levezetni és bizonyítani. A piros és kék színt nem lehet megmagyarázni annak, akinek sohasem volt ilyen élménye; viszont aki látta a pirosat és kéket, megérti a mondott szóból is. Hasonlóképpen csak az érti meg Lao-ce szavát, aki már megízlelte a nagy Táo-t.[146]

3. _Eszmetana_. A nagy Tao ős valóságában jelen vannak a dolgok fogalmi képei (a platoni ideák) és a lélek intuiciójában ezeket is átéli, de ezek a fogalmak ki nem mondhatók. Ilyen például a lét és a nemlét. A lét az égnek és a földnek anyja, a nemlét pedig anyja a létnek; egymással tulajdonképpen azonosak, csak a szavak, a jelek különböznek.

_Ismeretelmélete realisztikus._ A szemlélő lélekben a kimondhatatlan eszmék mintájára alakulnak kimondható fogalmak is; ime ezen alapszik a kínai realizmus. Konfucius és Lao-ce megegyeznek abban, hogy a szavak és kimondható fogalmak a valóságot tükrözik, mert a valóság maga a nagy Tao és a benne rejlő kimondhatatlan fogalom; az egyéni lélek kimondható fogalmai ezek mintájára készülnek és így a szavak kimondható fogalmakat, a fogalmak pedig valamikép valóságot jelentenek. Amíg tehát szavainkat ellenőrizhetjük a valósággal, a Tao átélésével szerzett tapasztalatokkal, addig használhatók ezek a szavak a valóság rendezésére és arra, hogy a nagy Tao-hoz igazítsák életünket.

De az egyéni lélek önkényesen bánik lelki kincseivel és csapongó képzelete olyan fogalmakat alkot, melyek nem felelnek meg az örök eszméknek és így az egyéni vágyakozás olyan célt tűzhet maga elé, ami nem felel meg a valóságnak. Így alkotja meg az ember a valósággal ellentétben levő külön világot: az álmok és a vágyak világát. Így keletkezik a vágy a kényelem, a gyönyör és az idegen vagyon után, mivel pedig ez nem adatik meg mindenkinek, kezdődik a küzdelem, a pereskedés, végül a lopás, a rablás és a gyilkosság, szóval minden, ami ellenkezik a nagy Tao-val, a valóság nagy világrendjével. A rosszat tehát az olyan oktalan vágyak teremtik, melyek önalkotta fogalmainkhoz tapadnak, ezért nem lehet a bajokon segíteni emberi bölcseséggel és tudással, mert minél jobban fárad az értelem, annál jobban szaporítja önkéntes fogalmait, annál jobban eltávolodik a valóságtól. Ezért ne törődjünk tudással és kultúrával, hanem bízzuk rá magunkat a természet folyamatára, a nélkül hogy meg akarnók nevezni vagy tudással keretekbe foglalni. _Ez a maga átengedés, a nemtudás és nem cselekvés_ ismét helyreállítja a jóviszonyt a természet és az ember, az édes anya és a gyermeke, a nagy Tao és a jelenségek között.

III. Lao-ce életfelfogása.

1. Az embernek is a nagy Tao az alkotója és a célja. Az igaz embernek, a szent embernek főkötelessége tehát, hogy hozzá hasonlóvá legyen, vele egyesüljön és magában megtestesítse. Lao-ce nem annyira elméletet kíván nyujtani, mint inkább megjelölni az utat (az emberi tao-t), mely a jelenségek zürzavarából az örök eszmék világába vezet.

_Két úton jut el az ember a nagy Tao-hoz: a lét és a nem lét útján._

_A lét útján_ a jelenségeket figyeljük. Keressük mögöttük alkotójukat és forrásukat, a nagy Tao-t; de őt csak akkor találhatjuk meg, ha lemondunk minden u. n. tudományos célkitűzésről és minden vágyról. Csak azt tudjuk tárgyilagosan felfogni és megítélni, amire nézve «üressé lett a szívünk, és így benne, mint tiszta tükörben képződhetik a nagy Tao tükörképe». Ha ez kialakul a lelkünkben, akkor belátjuk, hogy semmi sem történhetik máskép, mint ahogy van, nyugodtan nézzük az események játékát, amint minden folyik, keletkezik és elmúlik. Belátjuk, hogy élvezet, tudomány, művészet, vagyon és minden kultúra hiábavalóság; csak zavarja a tiszta látást, eltávolít a valóság szemléletétől.

_A nemlét útján_ az egyén lemond minden vágyról, ezzel kialszik maga az egyéniség és helyére lép a nagy Tao. Az ember fönséges unió misztikában, misztikus egyesülésben egyenlő lesz a mindenséggel. Amit a lét útján csak szemlél, azt most magában éli át. A menny kapui feltárulnak előtte, hallja a hallhatatlant, látja a láthatatlant, a tiszta fogalmak világát és a nagy Tao-t, az ős egységet, melyben nincsen kettősség. A teste is egyesül a mindenséggel, egyéni gyarló testből világlélekké lesz, mely csodákat tehet és uralkodik a szellemvilágon. Az ilyen szent még egyéni életet él, de az egyéniség álarca már nem csalja meg, keresztüllát a cselszövésen. _Ő szemléli a világtörvényeket, a dolgok lényegét és csíráját._ Ezeket idejekorán befolyásolja és így mágikus erőt nyer. Látja, hogy minden ellentét egységbe olvad, egy a fény és az árnyék, egy a kicsiny és a nagy. Megismeri a becsületet és mégis nyugodtan marad szégyenben; engedékeny az erőszakossággal szemben és megszabadul minden szenvedéstől. Nincs többé halandó része, nem fél a tigristől és az orrszarvútól, páncél nélkül áthatol bármilyen felvértezett seregen.?

2. _A nagy Tao-val megegyezés még a földi életet is meghosszabbítja_, a teljes egyesülés pedig halhatatlanságot ad. Később ez az életmeghosszabbítás a tao-bölcselők gyakorlati céljává lett. Az élet forrása a lélekzés, az ember a belélekzéssel állandóan életerőt szív magába a világegyetemből; ezért a lélekzés művészete az életmeghosszabbítás kitűnő eszköze. Sok erőt szívjon be az ember, ezt nyelje el, raktározza el és keveset pazaroljon belőle. Az életmeghosszabbítás másik fontos gyakorlata a bőjt. Addig kell bőjtölni, míg a test olyan könnyűvé válik, hogy szabadon lebeghet a levegőben. Az ételek is igen különböznek az életerő szempontjából. A leghatásosabb anyagokból készítik az életelixírt, melynek gyártásával állandóan foglalkozik a tao-ista alchimia.

A tanokat késői tanítványok élezték ki és torzították el ennyire; maga a mester bizonyára nem látta és nem is akarhatta ezeket a következményeket.

3. _Etikai rendszerét negatív egoizmusnak és quietizmusnak_ nevezhetjük. _Egoizmus_, mert benne minden társadalmi kötelék gátolja a misztikus egyesülést, amennyiben cselekvésre késztet. A törvények és szertartások törlendők és foglalja el az egyén örök érdeke a társadalmi kötelesség helyét. _Negatív_ egoizmus, mert nem pozitív örömöt vagy boldogságot keres, semmiféle tevékenységet nem sürget, hanem «a nem-cselekvést» és minden emberi kapcsolat kerülését, mert ez könnyen vágyakat ébreszt és megakadályozza az egybeolvadást a mindenséggel.

Konfucius sarkalatos erényei értéktelenek. Általában a jó és rossz is csak nevek azok számára, akik a mindenség nagy egységét még nem ismerték meg. Az emberszeretet és igazságosság mesterkélt követelmények. Az ügyesség, melyet gyakorlunk, a tanulás, melyet könyvekből szerzünk, ellensége a természetes passzív viselkedésnek, mely a nagy Taohoz vezet. Igaz erény csak az egyesülés a mindennel. Aki ezt elérte, az tanít szavak nélkül, működik cselekedet nélkül.

_Ez a tan destruktív és anarchista jellegűnek látszik._ Teljesen ellene mond Konfucius elveinek és szószerint véve aláássa minden társadalom alapját. Nagyon enyhíti az egészet az a körülmény, hogy az ember jellemző vonásává avatja a jóságot, mert ez a nagy Tao-nak is feltűnő sajátsága. Mindenkivel szemben jónak kell lennünk, ne tegyünk különbséget jó és rossz ember között, mert ez a különbség csak a szavakban és nem a valóságban van meg. Nagy érdemének tudják be az ellenségszeretet hirdetését. A Tao-te-king 63-ik fejezetében tényleg ezt írja: «Fizess a rosszért is jóval». A teozófusok keresztény értelmet fedeznek fel benne. Ez azonban nagy félreértés; Lao-ce nem az emberszeretet magaslatát tartja szem előtt, hanem a teljes alkalmazkodást a nagy Tao-hoz. Hogy használ-e másnak a bölcs, vagy árt, az előtte teljesen mellékes; azért ne tegyünk rosszat, mert ez megszakítja egységünket a nagy Tao-val. Nem az ellenséggel akar tehát jót tenni, hanem önmagával. Mong-ce mérhetetlen önzést lobbant a tao-ista bölcsek szemére: «Egy hajszálukat sem adnák oda azért, hogy az egész világnak használjanak vele; ilyen lelkület lehetetlenné teszi az emberi együttélést és a társadalmat». Az ellenségszeretet tehát nem virágzott ki az ókorban.[147]

4. _Egyén és társadalom._ A társadalmi etika terén egész forradalmi hangot üt meg. Minden bajnak az az oka, hogy a kormány sokat beleavatkozik a polgárok ügyeibe. Minél több a tilalomfa, annál szegényebb a nép; minél több a törvény és a rendelet, annál több a tolvaj és a rabló. Az emberi természetnek ugyanis az az törvénye, hogy minden kényszernek, tilalomnak ellenáll, leginkább az erkölcsi kényszernek. Az elgyötört nép eleinte passzív ellenállást fejt ki a hatalommal szemben, míg végül kitör a forradalom. Hiába a kultúra külső máza. Építhetnek kitűnő utakat, a nép a mellékutakon jár. A fejedelmi udvartartás fényes, de a szántóföldeket gaz veri fel és a csűrök üresen tátonganak. Minél erősebben működik a pallos, annál kevesebbet törődnek az emberek a halállal, annál vakmerőbbek, alattomosabbak, engedetlenebbek lesznek és veszedelembe jut az ország.

Konfucius hasonlóan gondolkodik az állapotok bírálatában, de a helyzet javulását egész ellentétes utakon keresi. Szerinte a kultúra jó, a társadalmi különbségek megtartandók és a törvények nemzeti szokássá teendők. A tanultabb, erényesebb embernek kell befolyást biztosítani; ezt teszi lehetővé a társadalmi rendek különbözősége.