Part 8

Pischel a buddhizmus alaptanául fogadja el az emberszeretetet, de már utóda és átdolgozója nem osztja nézetét. Ez a szeretet inkább passzív részvét a szenvedőkkel szemben. Nem akar senkinek sem ártani azért, hogy a szenvedést a világon ne gyarapítsa és a maga nyugalmát ne zavarja. Az eszmény tulajdonképpen a hideg, kővé vált ember, «akinek nincsen szeretete, nincsen reménye». Ezekkel az emlékezetes szavakkal jellemzi Pál apostol a pogányságot és vele szembeállítja a szeretet fölséges énekét a korinthusiakhoz írt első levelében. Hogy mennyire igaz a szeretetnek ez a negatív felfogása, arra elég lehet a következő példa:

«Aki százfélét szeret, annak százféle szenvedése van, ki kilencvenfélét szeret, annak kilencvenféle szenvedése van… Ezt ismétli végig az egész számsoron és befejezi: «Aki egyet szeret, egy szenvedése van, aki semmit se szeret, nincsen szenvedése.»[99] Buddha szerint tehát az élet magaslata: ne szeressetek igazán semmit, legyetek érzéktelenek, mint a kövek. Igaz, a kövek nem szenvednek, de nem is szeretnek. Ezt gyakorolják mesterük halálakor legjobb hívei: «Minden elmúlik, ami keletkezik, hogy is lehetne máskép?» Ennyiben nyilvánul fagyos részvétük nagy tanítójuk halála fölött. Nem látni, nem hallani semmit, nem érezni, íme ez a legfőbb gyönyör ebben a keserves világban. Öljön ki az ember minden tetterőt és nemes eszményt, tartózkodjék minden cselekedettől, mert minden cselekedet a jövendő élet csíráját foglalja magában, a részvét, a szeretet és jócselekedet csak alsóbbrangú lényekhez illő gyarlóság.

Félreismeri az emberiség örök vágyát a végtelen után, mikor rendszerének két intézményét, a törvényt és a szerzetet emeli oltárra és ezekkel kívánja betölteni az Isten felé áhítozó lelket. Nem csoda tehát, ha saját felfogásával teljes ellentétben mindjárt halála után hívei őt avatják istenné, mellé helyezik a törvényt és a szerzetet, és így kialakul a buddhisták szent háromsága: Buddha, Dhamma és a Szangha, mely előtt követői leborulnak és Isten gyanánt imádják. A politeizmus kifejlődik csakhamar, erre alkalmat szolgáltat a boddhiszhatvák, a Buddha-jelöltek tana. Ezek azok, akik már fenn vannak az égi istenek között, még csak egyszer öltenek testet, egyszer lesznek emberré és azután bemennek a nirvánába. A jelenlegi világkorszaknak öt Buddhája van, Gotáma a negyedik volt. Az ő méltóságát Matreya, a szeretetteljes örökölte, ki az emberek sorsát az égből nagy szeretettel és érdeklődéssel kísérte és majd ötezer év mulva lesz eljövendő. Az északi buddhizmus szerint minden embernek hatalmában áll a boddhiszhatva méltóság elérése és így a déli egyetlen Matreyával szemben északon nagyon elszaporodott a számuk. Jól is érzik magukat, nem kívánkoznak a nirvánába. Az égi lakók felvételéből alakult ki a sokistenhívés a buddhizmus keretében is. Az istenek időről-időre emberi alakot öltenek, legismertebb és legkiválóbb közöttük a Dalai Láma, ki itt a földön is teljes istentiszteletben részesül, akárcsak a Cézárok Rómában. Itt látjuk ismét a hamis miszticizmus útját, az istentagadástól a sokistenhívésig, Buddhának önistenítésétől az emberimádásig.

A művelődéstörténelem nagy tanulsága, hogy a kultúra hanyatlását, a művelt népek alkonyát csak a vallás tudja megállítani, amennyiben fékezi a kultúrellenes élvezethajhászatot, az önzést és fenntartja a nemes és igazán termékeny altruizmust. A nagy vallások azonban együtt sülyedtek a kultúrával. Az erkölcs elválasztása az istentisztelettől, a tudás szembeszállása a hittel erőtlenné tette őket. Két kivétel látszik a sülyedés alól: a buddhizmus és kereszténység. A buddhizmus kultúrértéke azonban csak látszólagos, hiszen ha végig tekintünk rajta, az egész világfelfogása nem egyéb, mint bonyolult rendszerbe foglalt kétségbeesés a kultúrtörekvések fölött. Ez az elfáradt pesszimizmus hosszas köntörfalazás után ugyanarra az eredményre jut, ahová modern tisztelője és követője Hartmann; ki szerint az egész kultúrhaladás csak arra való, hogy a nyomorúság érzését egész az elviselhetetlenségig fokozza; egész addig a határig, míg az egész emberiség tömeges öngyilkosságra határozza el magát. Igaz, a buddhizmus megsemmisíti az önző kívánságokat, de olyan gyökeres módon, hogy vele együtt kiöl és kipusztít minden kívánságot. Nem teremt örömmel dolgozó altruizmust, hanem azt a fásult részvétet, mellyel szomorú sorsban egyik társ viseltetik a másikkal szemben és amelyből mindnyájan csak megsemmisüléssel tudnak szabadulni. A buddhizmus sehol sem iparkodott hanyatló kultúrát megállítani, vagy újra felvirágoztatni. Tibetnek és Hátsó-Indiának közepes kultúráját nem emelte, a kínai és japán művelődésbe nem vitt új erőt, új lendületet, és ahol hanyatlás mutatkozott, megállítani nem tudta.

Túlzásai dacára igen helyesen mondja Chamberlain: «Mi alapította meg Buddhának világbirodalmát? Nem a tana, hanem a példája és hősies cselekedete; emberfeletti akaratának ez a megnyilvánulása igézte meg az emberiség millióit és ez kényszeríti őket igába mind máig. De Krisztusban még magasztosabb akarat nyilatkozik meg; nem kell futnia a világból, nem kerüli a szépet, megbecsüli a szeretetből eredő drága illatszereknek használatát, amit tanítványai szemétnek neveztek; nem vonul vissza a pusztába, hanem úgy lép elő a magányból, mint valami diadalmas hadvezér, ki örvendetes hírt hoz az emberiségnek, nem a halált, hanem az igaz megváltást! Buddha egy magát kiélt, tévútra került kultúrának alkonyát jelenti, Krisztus azonban az emberiség új napjának, új korszakának hajnalát. Újra ifjúvá tette a megvénült emberiséget és így lett az életerős, a fiatal indo-európaiak Istenévé. A kereszt jegyében az ó-világ romjain lassanként új kultúra támad, melyen még sokat kell munkálkodnunk, hogy majd a távol jövőben megérdemelje a keresztény nevet.»[100]

KÍNAI GONDOLKODÓK.

A KÍNAI LÉLEK.

A mennyei birodalomban találjuk az emberiségnek egyik legrégibb és legönállóbb kultúráját. Kr. e. kétezer esztendővel van már iskolája és a XII. századtól fogva az egész birodalomra kiterjedő egységes vizsgálati rendszere. Ugyanekkor kiadott építési szabályrendelete aprólékosan előírja, milyen rangú ember, hány oszlopos, milyen magas és milyen színű házat emelhet.[101] Buddhizmust megelőző műveltsége és irodalma minden idegen befolyástól mentes; szakembernek eddig nem sikerült semmiféle turáni leszármazás vagy az északi samanizmustól való függés földerítése.[102] A kínai kultúra elszigetelten álló nemzeti lélek alkotása, mely az őskor messzeségéből nyúlik át napjainkba. Négyezer esztendős irodalommal rendelkező hatalmas nagy nép áll itt előttünk, melynek lelkülete az európai ember számára szinte érthetetlen. Krause müncheni sinologus jelenleg vezető műve szerint a felületes könyvek egész serege terjeszti Kelet-Ázsiáról a tudatlanságot.[103] A képek, a nyomdai kiállítás fényes; a teozófikus frázisok nagyszerűen konganak, de a szöveg tudományos értéke minden kritikán aluli. Az eddigi amatőr sinológusok serege mindjobban hamis prófétának bizonyul. A nagy kutatók műveiben a kínai lélek következő vonásai domborodnak ki.

1. Mindenekelőtt _erősen fejlett benne a családi érzék és a fajszeretet_. Bármiként változnak a dinasztiák és a kormányzati rendszerek, bármennyire versengettek az oligarchák és a mindent elnyomó bürokrácia, a kínai nép mindig megőrizte egyéniségét és erejét, mert ez a családi élet nagyrabecsülésében rejlett és nem változott sem uralkodókkal, sem rendszerekkel. Náluk a gyermek egész jóléte a földön a szülők és az ősök megbecsülésétől függ. Ezért áldoznak az ősök szellemének, ezért gondozzák babonás kegyelettel a mindenfelé szétszórt sírokat. Ezek kedvéért akasztották meg az óriási birodalom közlekedését, úthálózatának és vasútvonalának kiépítését, mert az élők járhatnak másfelé és elköltözhetnek, de a halottat nyugalmában megzavarni nem lehet.

Az ősök tiszteletével vetekszik a császárok és nagy emberek tisztelete és ezzel a fajhoz való ragaszkodás. Közmondásos a kínai copf szeretete. De nemcsak a copfját tartja drága kincsnek, hanem végtelenül nagyrabecsüli egész viseletét, étkezését, szokásait, babonás néphitét. A japán könnyen elfogadja az európai kabátot, a katonai egyenruhát, kivetkőzik faji külsőségéből, a kínai azonban sohasem. Más fajjal nem keveredik, át nem házasodik; ezért az egész világtörténelemben az egyetlen nép, mely teljesen megtartotta nemzeti bélyegét, nem mozdult ki arról a helyről, hol a történelem szemhatárán először feltűnt és semmi lényeges változást életmódja nem mutat az ősidőktől a XX. század forradalmi mozgalmáig. Még ennek se tulajdonítsunk nagy jelentőséget; a négyszáz millió lakos közül alig egymillió vesz részt benne.

Az erős faj- és családszeretetnek _árnyoldala az erős érzékiség_. Amily igénytelennek látszik a kínai, alapjában véve éppoly gyönyörhajhászó és haszonleső. Pauli heidelbergi orvosprofesszor szemrehányást tesz az ópiumszívóknak és ezt a választ nyeri: «Az a félesztendő, amit boldogító mámorban eltöltünk, felér azzal a tíz-húsz nyomorúságos esztendővel, amivel megrövidítjük életünket.» A legraffináltabb izgatószereket ők termelik és fogyasztják hihetetlen mennyiségben. A nőtlen életet nem értékelik és nem értik meg, ennek követelése volt évszázadokon át a buddhizmus terjedésének fő akadálya. Ha házasuló korban levő fiú komolyan megbetegszik, rögtön megházasítják; ha pedig meghal a házasság előtt, a fiúgyermek lelkét a halál után is összeadják valamely korán elhúnyt leány lelkével.[104] A hagyományok túlbecsülése, a kultúra megállása és kővé változása szintén a család túlzó szeretetének következménye: «Így szántott az apám és az ükapám, hogyan szántsak én másképpen.» Csak az a jó, amit az ősök végeztek. Innen van az, hogy Kína történelmének csak első századában volt produktív, míg a hagyományok ólomsúlya rá nem nehezedett. Később minden újítást, minden haladást mint eretnekséget vagy államellenes vétséget kárhoztatott.

2. _A kínai lélek második nagy tulajdonsága a gyakorlati értelem túltengő uralma._ Ebben az országban minden ember majd minden tetténél azt kérdezi, mennyi haszon lesz belőle. Kitűnik ez már legrégibb legendás könyvükből, a nagy szabályból, melyet állítólag Kr. e. 2000 esztendővel kapott a császár az égből. Az egész nem egyéb, mint gyakorlati ismeretek halmaza és a mű vége mint kínai eszményt a következő öt boldogságot sorolja fel: hosszú élet, gazdagság, nyugalom, erényszeretet és jó halál. Ezek ellentéte az öt csapás: a szerencsétlen és korai halál, szegénység, búbánat, erkölcsi züllés és gyengeség.[105] A hegyi beszéd nyolc boldogságából egyet sem találunk meg; az istenországa előttük számot nem tevő tényező. Még legelvontabb gondolkodója, a magábavonuló Lao-ce sem éri be merő elmélettel, inkább arra nyujt útmutatást, hogyan szerezhetünk egész életünkre döntő élményt, a világrend szemléletét. Ők a földi életért, az öt boldogságért túrják a földet, kutatják a természetet, rójják a betűket. Megvalósítására legalkalmasabbnak tartják a szent foglalkozást, a földművelést és a kereskedelmet. Maga a császár is minden évben felszántott és bevetett egy darab földet. Az elfoglalt területeket mindig a földműveléssel hódították meg igazán és ezzel jobban magukhoz láncolták, mint fegyverekkel.

A földművelés a legszentebb, de a kereskedelem a legkedveltebb foglalkozásuk. A keleti kereskedelem úgyszólván kezükben van. Szibériától kezdve le egészen Malakka félszigetig mindenütt ők az üzlettulajdonosok, vagy legalább cégtársak, főleg a gyárakban és bankokban. Hamar megtanulják minden nép nyelvét, főleg az angolt. Maguk mellől minden nemzetet kiszorítanak, minden árut a legolcsóbban kínálnak és az udvarias bókokban, sima beszédben felülmulhatatlanok. E mellett üzleti életükben nagyon megbízhatók. Amit egyszer megígérnek, azt megtartják akkor is, ha belepusztulnak. Az európai pénzemberek nem emlékeznek, hogy kínai ember megcsalta volna őket.

3. _Jellemző főleg szellemi életükre az atomisztikus, kazuisztikus gondolkodás_ és ennek következménye az igazi teremtő képzelet hiánya. Szeretnek egyes esetekkel bibelődni, egy embernek egy cselekvését apróra megfigyelni. Így lesz náluk az etika a gondolkodás kezdete. A nyugati ember az egyetemesből indul ki, a nagy mindenséggel foglalkozik és metafizikát alkot. Az erkölcstan nyugaton a filozófia koronája, melyet csak a sokratesi korszak emel tudományos színvonalra. Ezzel ellentétben a régi Kínának nincsen rendszeres metafizikája, nincsen ismeretelmélete. Ezt a mozaikszerű gondolkodást fejezi ki a klasszikus irodalom aforisztikus töredékes szerkezete. A bölcsek mondásaiban többnyire egyes esetre illő gyakorlati tanácsok szerepelnek. A mindenség kezdete, vége nem érdekli őket.

Első pillanatra úgy látszik, hogy ennek a föltevésnek ellene mond a kínai nyelv és a kínai írás egész szerkezete. A szerkezet matematikai pontosságú és az írás nem betűt, hanem elvont fogalmakat, szavakat jelent. Úgy látszik, mintha ez a nyelv a filozófiai gondolkodás számára volna teremtve. Minden szó gyök, a gyökök pontos összeállításából áll a mondat, melyben az elhelyezés és a hangzás magassága szerint a gyök főnevet, igét, melléknevet, vagy határozót jelent. Ez a szerkezet azonban megtévesztő. A nyelv nevezett mennyiséggel, milyenséggel foglalkozik, nem pedig nevezetlen nagyságokkal, mint a matematika, és épp azért hátrány, hogy a szószegény nyelv kevés gyöke rendkívül sokfélét jelent. Legtöbb értelmük van éppen azoknak a jegyeknek, melyeket a kínai bölcsek legjobban kedvelnek. Például «sin» alapjelentése szív, de mellékesen használják még szellem, érzület és szándék helyett. «Ming» az egyik dinasztia és Konfucius neve, eredetileg annyi, mint parancs, parancsolni, de jelöli még az ég parancsát, rendelkezését, az ember sorsát, rendeltetését és végül az életet, mint minden teremtmény végzetét. «Li» vallásos szertartás és ezenfelül illemszabály, tapintat, illem iránti érzék.[106] Ez a néhány példa szemlélteti, hogy a nyelvtani szerkezet minden pontossága dacára a mondatok logikai elemzése rendkívül nehéz. A következtetésben is egészen más a forma és a tartalom. Betarthatja valaki pontosan a szillogizmus szerkezetét, de ha badarsággal tölti meg, még sem következtet semmit. A kínai szójátékra emlékeztet a következő szofizma: ami Hong-kong-ban van, az nincsen Sang-hai-ban. De Hong-kong-ban nappal van; tehát Sang-hai-ban nincsen nappal. A forma kitűnő; az értelem élclapba való.

Az atomisztikus gondolkodásnak tudható be az is, hogy a _gépiesség és külső forma_ uralkodik mindenben. A vallásban fő a ritus, mellékes a tan. A nevelésben fő az emlékezetbe vésett anyag; minden egyéni gondolat, minden eredetiség hibaszámba megy. A társas életben fő a külső illem, az érzülettel kevesebbet törődnek. Erős gyüjtő szenvedéllyel tudományos téren nagy ismeretanyagot halmoznak fel, de belső összefüggést már nem keresnek; e nélkül pedig nincsen tudományos gondolkodás. Gyüjtő szenvedélyükhöz járul erős hajlamuk a schematizálásra, amely nem töri a fejét okok keresésén, hanem ismereteit hamarosan kieszelt kategóriákba szorítja és ezeknél megmarad időtlen időkig. Igy például az említett «Nagy szabály» kategóriája a négy évszak mellett: öt világtáj, öt alkotó elem, öt szín, hang, íz és zsiger. Egyik sorban a negyedik helyen levő tag kapcsolatban áll minden sornak negyedik tagjával. Így keletnek megfelel évszakban a tavasz, elemek között a fa, színben a zöld és zsigerek közül a máj. Az ilyen mondvacsinált összefüggésekre alapították orvostudományukat, helyesebben kuruzslásukat, jóslásaikat és magatartásuk nagy részét.

Atomisztikus gondolkodás következménye az is, hogy _hiányzik bennük az igazi teremtő képzelet_. Fő művészetük a festészet, de erejük itt is finomkodásban merül ki. Gondosan megfigyelik a természet örökké változó tárházát és az ebből merített díszítő elem méltán lebilincseli a nyugati szemlélőt; de kompoziciót, művészi szerkesztést, lendületet, árnyékolást hiába keres náluk. Költészetükben két és félezer esztendőn át csak a lírai műfaj szerepelt, melyhez aránylag kevés képzelőerő szükséges. A regény és a dráma csak Kr. u. a XIII. században lépett fel, akkor is inkább indiai mintára készült. Ennek a régi nagy népnek nincsen igazi önálló drámája, regénye, nincsen igazi nemzeti éposza sem. A vallásnak nincsen mitológiája, a babonás néphit buddhista hatásra alakul ki.

Alkotásban a művészet testvére a filozófia. Nem csoda, ha ez is mostoha bánásmódban részesül a mennyei birodalomban. Szorgalmasan gyakorolják itt az ősök tiszteletét, de e mellett nem izgatja őket a kérdés, van-e örökélet, hogyan és hol élnek ezek a szellemek. Így érthető, hogy az emberi szellem története egyetlen elméleti igazságot sem köszön nekik és ha a kínai nép sohasem élt volna a földön, ugyanannyit tudnánk, mint manapság; az emberi szellem kultúrpalotájához nem szállítottak egy szegletkövet sem.

KONFUCIUS.

I. Konfucius élete, jelleme és szerepe.

1. Nemcsak nemzetének bölcse, mint Cato, Kant, vagy Sokrates, hanem kétezredév óta az egész mennyei birodalomnak valósággal koronázatlan királya. Születési évét olyan fordulópontnak tartják Kína történetében, mint amilyen Jézus megjelenése nyugaton. A kínai történetírók Konfucius előtti és utáni kort különböztetnek meg.[107]

2. _Származása._ Konfucius eredeti nevén K’ung K’iu született Küo Li helységben Tsu város mellett, Lu államban Kr. e. 552-ik esztendő X. hónapjának 21-ik napján. Atyja katonatiszt, ki a régi időkben Sung államban uralkodó királyi családból származott, de nagyon elszegényedett és már a gyermek három éves korában meghalt.[108] Az özvegy szegényesen nevelhette a gyermeket, ki jóideig csűröket, majd nyájakat őrzött az egyik főnemesi család uradalmában.[109]

3. Már ekkor feltűnést keltett becsületességével, okosságával és a kínai életben oly nagy szerepet játszó _szertartások kitűnő ismeretével_. Kisgyermek korában az volt a szórakozása, hogy az ellesett cerimóniákat begyakorolta. Később folyton tökéletesíti magát ezekben. Ha nagy temetés megy végbe, ha fejedelmi látogatás érkezik, odaférkőzik a közelbe, kikérdez és apróra megfigyel mindent. Felnövekedve meglátja a ritusok szellemét és életstílust, harmónikus cselekvést keres benne. Önkénytelenül megérzi a divat óriás hatalmát és ezt kívánja a nemzeti élet szolgálatába állítani. A régiek szertartásokkal szőtték át egész társadalmi életüket: a születésnapnak, a nagykorúsításnak, az esküvőnek, versenynyilazásnak és vendégfogadásnak… egész a temetésig mindennek megvolt a maga rendje-módja. Mindezekben a császári udvar volt a mérvadó és a művelt körök társas életében csak az vehetett részt, aki ismerte a társadalmi formákat. Háromszáz fontos és háromezer kevésbbé fontos szabályt kellett minden művelt embernek begyakorolnia. Viszont ezek tudása megadta a föllépés biztosságát és könnyedségét; a szokásokat tudó férfi mindenben ember a talpán és még a legveszedelmesebb helyzetben is sikert arat; ráléphet akár a tigris farkára, még az sem harapja meg.[110] Főképpen ezért a rituális tudományáért nyeri már húszéves korában a Fu-ce, azaz mester nevet és így kerül be a történelembe, mint _Kong-Fu-ce_.

4. _Európai életírói mellőzték egyik legvonzóbb jellemvonását: a zene iránti nagy szeretetét._[111] Pompásan énekelt, kitűnően játszott citerán és csengő köveken, úgy hogy a császári udvar karmestere őt hallgatva bámulattal kiálta fel: ez az ember hivatott arra, hogy újjáteremtse az emberiség tönkrement kultúráját. Ezen a téren folyton tovább képezi magát. Meghallja a tánccal, pantomimmel kisért «sao» zenét és oly buzgalommal tanulja három hónapig, hogy «mellette elfelejtette a hús ízét», mert a legfőbb szépség és a legnagyobb jóság csendült ki belőle. Ő a zenében is az erkölcsi emelkedést vagy sülyedést érezte. Hogyan értékelte a zenét, kitűnik a tanulásából. Egy citeradarabnál tíz napig maradt, jóllehet mestere sürgette: eléggé tudja már, haladjanak tovább. Kung mentségeket hoz fel: «Még nem vagyok biztos az ütemben; még nem fogtam fel a dal mély értelmét és nem értem a szerző lelkét.» Végül a tizedik napon megállapítja tisztán a játékból, hogy «a dal szerzője komoly, mélyen gondolkozó, messzelátó elme; nagylelkű és megelégedett nemes szív. Most már látom is a szerzőt. Barna az arca, magas a termete és a szeme olyan, mint a tenger mélye. Ugyan ki lehetne más mint Wen király?» Tanára ezt hallva tisztelettudóan felkel, mélyen meghajtotta magát és üdvözölte: «Te bölcs és szent férfiú vagy, ez a dallam tényleg Wen királytól való.» Ez a jelenet elébünk tárja alaposságát, elméjének megfigyelő erejét és képességét arra, hogy teljesen beleérezze magát más lelkébe. Kiérezzük lelkesedését a régi szép kultúra iránt.

5. _Hivatása._ Harmincnégy éves korában, mint főnemesi gyermekek nevelője elkerült Lo-ba a birodalom akkori székvárosába, hol tudatára ébred nemzetmentő hivatásának.[112] Egymás mellett szemléli itt a szent királyok és a vérengző zsarnokok képét. Vérzik a szíve, ha hazájának korabeli állapotára gondol. Északon a mongolok törtek be és fenyegetik állandóan; délen a határőrvidék hatalmas főurai megtagadják az engedelmességet a császárnak és folytonosan küzdenek egymás ellen. Mindenfelé pártütés és felfordulás. Lu tartományban az utolsó kétszáz év alatt harminchat fejedelmet gyilkoltak meg és nem egyszer a trónörökös tulajdon édesatyját. Mágnás családok tartották kézben a nemzeti vagyont, bitorolták a főhatalmat; udvaraikban viszont táncosnők és heterák voltak a mindenhatók.[113] Különösen meghatja Tsu herceg és kormányzó képe, ki visszautasítja a felajánlott koronát és karjára véve a trón jogos örökösét, a kis királyt, kihallgatást tart és intézi az ország ügyét-baját. Ő volt a nemzet utolsó nagy bölcse, ki még tovább építette a nemzeti művelődést. Kong-fu-ce úgy érezte, hogy a nagyherceg kérdőn tekint reá és hallani vélte szavát: «Ki fogja megőrizni nagy örökségemet, ki folytatja tovább a kultúra úttörőinek sorát?» Kung megértette a tekintetet és ettől a pillanattól fogva hivatottnak vélte magát arra, hogy a régi nagy királyok szent örökségét a késő unokákra átszármaztassa. Mély titok gyanánt őrízte ezt a vágyat még tanítványai előtt is, csak nehéz megpróbáltatások idején tolult ajkára a panasz: «Már a végét járom, mert régen nem láttam álmomban Tsu herceget.» Íme az eszmény ott lebegett előtte éjjel-nappal és elkísérte álmaiban. Ezentúl a Tsu dinasztia elkorcsosult tagjairól mindig jobban a régi kor nagy uralkodóira függeszti tekintetét és felvillan benne a forradalmi szándék, hogy mint egy új dinasztiának mindenható minisztere menti meg hazáját az összeomlástól.[114]

6. _Reformtevékenysége._ Alig tér vissza hazájába, elűzik a tartomány törvényes fejedelmét, kit hűségből száműzetésbe követ és jó ideig kivonja magát a politikai tevékenységből. E helyett nagystílű a tanítói tevékenysége. Csak ötvenegy éves korában nyílik alkalma arra, hogy államférfiúi képességeit a gyakorlatban is kimutassa. Az új fejedelem a főváros első előljárójává avatja. Egy év alatt úgy rendbe hozott mindent, hogy a szomszéd fejedelmek csodájára járnak, utánozzák rendeleteit és irígyelni kezdik sikerét. A találkozásokon gyors pillantással átlátja a cselszövést és több vitás területet megment fejedelmének, ki hálából közmunka miniszterré teszi. Hatalmát arra használja, hogy megvizsgáltatja az egész ország talaját és elrendeli, hogy minden talajban a legmegfelelőbb fát és gabonát termesszék. Hamarosan elnyeri az ország legfontosabb állását, legkényesebb tisztét: az igazságügyi miniszteri széket. A hagyomány szerint három hónap alatt olyan rendet teremt, hogy büntetésre nem is volt többé szükség, mert mindenki önként tartotta be a jó szokásokat és erkölcsöket, melyeket példájával és az egész udvar tekintélyével uralkodó divattá emelt.

Kétféle ellenségre talált újító munkájában: örökké kritizáló pesszimistákra és szájas pártvezérekre. A pesszimista kritikusokkal nem sokat törődött; ezeknek legjobb cáfolata maga a tett, a siker. _De komolyan félt a szószátyár demagógoktól_, kiket alábbvalóknak tartott a rablóknál és gyilkosoknál. Ezeket úgy hallgattatta el, hogy közülük a legtekintélyesebbet, Sao-Csong-Mao-t már minisztersége hetedik napján felköttette és elrettentő példa gyanánt feldarabolt testét a királyi palota előtt közszemlére tetette ki. Mikor ezért a kegyetlenségért tanítványai szemrehányást tesznek neki, így magyarázza meg tettét: «Öt gaztett van a földön, mely alávalóbb a rablásnál és gyilkosságnál: első az engedetlen, lázadó lelkület, álnoksággal egybekötve; második a makacssággal, megátalkodottsággal járó gonosz cselekedet; harmadik a hazug beszéd, ha ékesszólás járul hozzá; negyedik a botrányok gyüjtése és ezek terjesztése széles ismeretkörben; ötödik a gaztettek helyeslése és feldícsérése. Ez a Sao-Csong valamennyit egyesítette magában. Amerre járt, mindenütt pártot alakított és lázongott, a tömegbe államellenes véleményeket hintett; erőszakos fellépésével elhomályosította a jog és jogtalanság fogalmát és mindenütt csak saját érvényesülését kereste. Tizenhárompróbás gazember volt, ezért kellett eltenni láb alól». A régi császárok hét példájával igazolja tettét. «Ha a felforgató elemek hordákba gyülekezhetnek, akkor már nagy ok van a búbánatra».[115]

7. Kon-fu-ce kegyetlen tettét, mint _kormányzati bölcseséget_ tünteti fel; szeret mindenben mélyre látni, a bűntények okát és megelőzését keresi. Legfőbb oknak tapasztalja a ferde közvéleményt, azért szerinte _minden kormány legfőbb teendője a nép zavaros fogalmainak helyreigazítása_. Öreg korában magasállású tanítványa, Tsi-Lu magához hívja: «We fejedelme vár rád, mester, hogy hatalmát irányítsad. Mihez fognál legelőször?» «Minden bizonnyal – válaszolja Kung-ce – a fogalmak helyreigazításához.» A katonás Tsi-Lu megvetően legyint erre. «Csak a fogalmak forognának kockán? Nagyon tévedsz mester. Mire jó ezeknek az igazítása?» A mester válasza: «Milyen faragatlan vagy te, Ju! Nemeslelkű ember nyílt kérdésnek tekinti vagy elmellőzi azt, amit nem ért meg. Ha a fogalmak nem helyesek, akkor helytelenek a beszédek; ha a beszédek nem helyesek, nem jönnek létre a jó tettek… nem virágzik az erkölcs és a művészet, nem érnek célt a büntetések és végül a nép azt sem tudja, hova tegye kezét-lábát. Ezért a nemes embernek szeges gondja van arra, hogy fogalmait minden körülmények között helyes szavakba öntse és szavait valóra váltsa. A nemes ember nem tűri, hogy beszédében bármi pontatlan vagy félreérthető legyen.»[116]

Még gyakorlatibb módon hangsúlyozza a tiszta fogalmak jelentőségét a következő hely. Tsi fejedelme kérdi tőle, mi a jó kormányzás titka? Kung-ce válaszol: «A fejedelem legyen fejedelem, az alattvaló legyen alattvaló, az atya legyen atya, a fiú legyen fiú.» Szóval mindenki töltse be pontosan kötelességét és törekedjék eszményképe után.»[117]

A szavak jelentése nem egyéb, mint szokás, melynek meggyökereztetéséhez tekintélyre van szükség. Ezért a _tiszta fogalmak megteremtésének eszköze a tekintély_. Tekintély pedig csak ott lehet, ahol 1. van társadalmi különbség és olyanok az uralkodó rendek és az előljárók, hogy a nép tisztelettudóan tekinthet fel reájuk. _A tisztelettudás_ az egész társadalmi és nemzeti élet alapja. Ahol az arcátlanság elharapódzik, ott vége a társadalmi rendnek és békének. Ezért tartja 2. a társadalom alapjának a szülők iránti tiszteletet és szeretetet, mert legkönnyebb tiszteletre nevelni ott, hol erre segít a vérségi kötelék és a szülők iránt érzett hála. Tisztelettudásra ifjú korban kell még nevelnünk, mikor fogékony rá az ember. Ez a kormányzati bölcseség főtitka.

A fogalmak helyreigazításával egyenlő fontosnak tartja a _példaadást_, a kifejlett egyéniségből áradó belső vonzást, amit napjainkban W. Förster így fejez ki: «Das Sein erzieht, nicht das Tun.» Mi a kormányzás lényege, kérdi tőle Ki herceg. «Kormányozni annyi, mint helyesen élni. Ha felséged vezet a becsületességben, ki merészel akkor még becstelen maradni.» Más alkalommal azt kérdi, hogy lehet megszüntetni a rablók garázdálkodását. Konfucius azonnal kész a válasszal: «Ha Felséged nem kívánja, még akkor sem fog a nép lopni, ha díjat tűznek ki érette.» Szerinte ugyanis a nép a fejedelem árnyéka és a kormány tükörképe. Ha a nép között tolvajok garázdálkodnak, ez annak a jele, hogy a kormány se tisztakezű, nem egyenes úton szerzi a pénzt. Másik érdekes feladott kérdés, hogy lehet a népet szófogadóvá tenni. Föl kell emelni a nyílt, egyenes embereket, hogy elnyomják a körmönfontakat, így engedékeny lesz a nép; ha pedig emelik az álnok képmutatókat, ezek elnyomják a nyílt embereket és nem fogad szót a nép.[118]