Part 4

A misztikus eltévelyedések mindenekelőtt _panteizmusra_ törnek. Határtalan egységretörésükben egybeforrasztanak anyagot és szellemet, testet és lelket, istent és világot. A védák bölcse is elmondhatja: minden én vagyok. A mérges kígyó, amely megmar, a tigris, mely földhöz lapít és összeroppantja csontomat, mindez az én csalódásom, az én képzetem. Az ellenségem azt gondolja, amit én gondolok, azt cselekszi, amit én óhajtok; egy az ártatlan és a gonosztevő, a gyilkos és a meggyilkolt, a rabló és a kirabolt, a csábító és az áldozat, a hulla és az élő… De hagyjuk ezt a káoszt, melyben nincs világosság, nincs szeretet, hála és tisztelet, mert nincs, akit szeressünk, tiszteljünk. Ha egy az alany és a tárgy, az ok és okozat, akkor igaz, hogy nincsen többé szenvedés, de nincsen cselekvés sem, nincsen gondolkodás, érzelem, akarás. Akkor megszűnt a hallás, látás, minden tapasztalati tudás, minden tudomány, társadalmi munka, Isten, család, haza s mindez ezért az agyrémért: «Aham brahman aszmi; én vagyok a brahman», én vagyok minden és mindenki.

Ez a világnézet tompítja el a hindu lélek érzékét a természettudományokkal szemben. Így a benáresi főiskolának fizikatanára rendkívül gyenge előadásokat tart a villamosságról, de belemerül a szanszkrit nyelvtan legfogósabb kérdéseibe, hogy a védákat minél jobban megérthesse. S az annyira művelt Tagore is azt vallja, hogy aki a magasabb tudást megszerezte, aki a hindu szemlélődéshez ért, az ismeri a mikrokosmost és fölöslegessé válik számára a nagy világgal való foglalkozás.[47]

_A hamis misztika másodszor hamis individualizmusra vezet._ A magasabb tudással rendelkező brahmánok földön járó isteneknek tartják magukat: «Kétféle isten van: a tulajdonképpeni istenek és a tudós brahmánok, kik a Védát könyv nélkül tudják. A brahman megszemélyesíti az isteneket, sőt ő az istenek istene. A nemesek és a királyok felett magasan áll.»[48]

Milyen gyarlók ezek a földi istenek, mutatja határtalan kapzsiságuk. Egy-egy nagyobb áldozatért elkérhetnek tízezer, sőt még több szarvasmarhát is. Mennyire züllött lehetett a családi életük, kitűnik rituális könyveikből. A brahmanák arra kötelezik őket, hogy legalább addig, míg a szent szertartások tartanak, más nejével ne kövessenek el házasságtörést; ha pedig nem tudnák megtartani ezt az előírást, akkor mutassanak be engesztelésül szóma áldozatot Varunának és Mitrának. Ezekben az ú. n. szent könyvekben még az is olvasható, hogy csak a brahmanok megölése igazi gyilkosság, a többi emberé már nem az. Vagy ha a brahman pereskedik nem brahmannal, akkor a bíró mindig a brahmannak adjon igazat. Manu törvénykönyve szerint a brahman nem fizet adót, még akkor sem, ha a királyok éhen pusztulnak. A brahman minden szudrát (a bennszülöttek kasztja) rabszolgának tarthat és elveheti a vagyonát, mert a rabszolga jószága az uráé.[49]

Ez a mérhetetlen önzés fejlesztette ki India átkát, a kaszt-rendszert. Az ismeretes négy főkaszt az idők folyamán felszaporodott háromezerre. Azok a halászok, kik balról kezdik a háló kötését, nem egyenrangúak azokkal, akik jobbról kezdik; gyermekeik nem házasodhatnak össze, egyik a másiktól ételt-italt nem fogadhat el.[50] Ime az önistenítés egyik következménye a nép teljes szétdarabolása, tehetetlensége és gyengesége. Indiában nincsen egységes hindu nép, hanem ezer meg ezer egymást lenéző és megvető társadalmi klikk agyarkodik egymás ellen. Az ilyen népnek az ügyes hódítók könnyen nyakára ülhetnek.

_A hamis miszticizmus hajlik harmadszor a szélső intellektualizmusra és quietizmusra._ A megváltást csak a tudás-látás hozhatja meg. Bármilyen istentisztelet vagy jócselekedet újra elveti az élet csíráját, új meg új reinkarnációra vezet, ezért a teljes quietizmus az egyedül célravezető, mely tartózkodik minden cselekvéstől, még a gondolkodástól is, hogy szemlélje az örök valót. Ki tudja, nincs-e igaza Leuba-nak a legtöbb ilyen szemlélődőre nézve; szerinte az a képzelt örök való nem egyéb, mint az eltompult elmék szürke semmisége, bárgyu semmibenézés.

Az ilyen misztika ellensége minden külső istentiszteletnek, minden hierarchikus szervezetnek. A késői upanisadok elvetik a kultuszt, áldozatot a jócselekedetekkel együtt, csak a tudatlanságot ostorozzák, «Tudatlanságukba bonyolódva azt hiszik a bolondok, hogy célt érnek… Az áldozatokat és jócselekedeteket tartják a legjobbnak, nem ismernek más üdvöt a bolondok. De majd ha fönn az égben felélték jócselekedeteik gyümölcsét, megint lekerülnek a világba, vagy még mélyebbre.»[51] A gondolkozók kasztja mérhetetlenül hisz önmagában, saját mindenhatóságában és ezért az egész látható világot lenézi. Elvesztette érzékét aziránt, ami van és beteges ösztönnel belefúrja magát a töprengő elmék álomvilágába.

A brahmanizmus a világról való teljes lemondásban látta az élet magaslatát. A három felső kaszt tagjai négyféle életmódon mentek keresztül. 1. ifjú korukban tanulják a Védát; 2. mint családatyák gondosan bemutatják a ritusokban előírt áldozatot, 3. erdei remetének megy el a családapa, amikor őszbe vegyül a haja és homlokán jelentkeznek a ráncok; majd midőn remeteségében eleget vezekelt, akkor eléri a negyedik életmódot, a szannyászát, ekkor emelkedik a szentség magaslatára, ahonnan mindent lenéz és mindent elhagy. Zarándok, mert nincsen otthona, koldus, mert nincsen semmi vagyona; a gyámolításra szoruló öregember kóboroljon teljesen egyedül «félve az emberektől mint a kigyótól, a kényelemtől mint a pokoltól és az asszonyoktól mint a hulláktól».[52] Sokan átugrották a fokozatokat és már fiatal korukban a remetékhez csatlakoztak. Müller Miksa szerint még most is vannak brahman családok, melyekben a fiú az ősi szent énekeket szórul-szóra könyv nélkül tanulja, melyekben az atya aggályos pontossággal végzi rituális kötelmeit, míg a nagyatya minden szokásos szertartást hiábavalónak tart. Szemében a Véda-istenek nem egyebek, mint puszta szavak annak jelzésére, ki minden emberi szót és fogalmat meghalad. Ő ott keresi a békét, ahol egyedül található fel, a filozófia elmélyedésben, mely számára egyúttal a legfőbb vallás. Ez a filozófia a vedanta, a Véda célja és beteljesedése.

A miszticizmus negyedik jellemző sajátsága az emberiségben élő _megváltás gondolatának eltorzítása_…

Sankara rendszere eltorzítja a megváltás eszméjét és vele a kegyelem fogalmát, mint általában minden miszticizmus. A megváltás nem is a bűntől és a bűnre vivő hajlandóságtól szabadít meg, hanem merőben elképzelt lidércnyomástól, a lélekvándorlástól.

A magát istenítő tudós önmagát váltja meg, kegyelemre tulajdonképpen nincsen szüksége. A rendszer egyik nagy következetlensége, hogy az intuició elérésére az illuzórius személyes isten, az alsóbbrendű brahmán ajándékáról beszél.

Elismerjük, hogy a lélekvándorlás sötét tanának forrása világosságból ered, mert az a meggyőződés az alapja, hogy semmi sem történik véletlenül; nincsen meg nem érdemelt jó, vagy balsors, hanem mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Ez a meggyőződés adott a hindu népnek évezredeken át a szenvedések elviselésére olyan türelmet, melyet megcsodál minden idegen. Mégis ha jobban szemügyre vesszük ezt a tant, nem oldja meg a társadalmi és egyéni élet nagy problémáit: a szenvedést és a földi javak igazságtalan elosztását.

Nem oldja meg, mert nincsen alapja sem a nép történetében, sem a józan észben. Hirtelen merül fel a «Százösvényű brahmanában» és szinte indokolás nélkül hódítja meg a közvéleményt. Amint a történelem, úgy belső tapasztalatunk sem állapít meg semmit előbbi életünkről; tudatvilágunkban nyoma sincsen. Mondják ugyan, hogy néhány kivételes egyéniség, Buddha és Pythagoras néhány áldott pillanatban mult életük egész sorozatát áttekintették, sőt a teozófusok ma is követelik maguk számára a látók jogát. Itt bizonyára a képzetek objektíváló ereje csalja meg a jámbor látókat és álmaik szerint az emberiség zöme olyan személyes bűnért szenvedne, melyről soha semmiféle tudomással nem birt, mely következésképpen nem is lehet bűn, mert a tudomásnélküli személyes bűn fából vaskarika (contradictio in adiecto). Hivatkoznak ugyan arra, hogy ennek a hiedelemnek nyomai az újszövetségben is megtalálhatók. Maguk az apostolok kérdezik Jézustól: «Rabbi, ki vétkezett, ez-e, vagy az ő szülei, hogy vakon született?» Krisztus válasza azonban minden kétséget kizár: «Sem ő nem vétkezett, sem a szülei, hanem hogy Isten cselekedetei kijelentessenek őbenne.»[53]

Az erkölcsi rossz és az átöröklés nehéz problémáját a lélekvándorlás nemcsak hogy nem oldja meg, hanem még inkább elmérgesíti. Ha ez a tan igaz, akkor ne segítsük többé a szegényt, a nyomorgót, ne szánjuk a süketet, a némát és a nyomorékot, mert ezek előbbi életük gaztetteiért most veszik el méltó büntetésüket. A nyomorúság mellett még pellengérre is állítja a szerencsétleneket, mint a társadalom bélyegzetteit, kiknek még az érintése is beszennyez bennünket. Meggátol minden társadalmi reformot. Minek változtatásra törekedni? Ellenkezésbe kerülünk az igazságossággal: arasson mindenki, amint vetett, vegye el előbbi életének méltó jutalmát vagy büntetését.

Garbe, az indus kultúra nagy ismerője szerint ez a szerencsétlen balhit az oka annak is, hogy a lelkeken úrrá lett a pesszimizmus. A Rig-védák idejében még ártatlan gyermeki öröm cseng ki a dalokból; az egész nép életfelfogása vidám, mert a jámborok hisznek az örök életben, a jónak diadalában. Ennek a babonának elfogadása azonban megerősíti a kasztokat, igazságosságnak lát minden társadalmi különbséget, minden kizsákmányolást és barbárságot. Hiába álmodik tehát szépeket a lélekvándorlásról a teozófia, az új buddhizmus és a regényirodalomban Gjellerup híres könyve «Zarándok Kamanita», a történelmi tények széjjeltépik a tündérálmokat.

7. _Mindezzel szemben az örökérvényű bölcselet a philosophia perennis nyujtja az igazi monizmust_, az igazi egységet, az egy Isten és a teremtés fogalmával. Egy a mindenség létesítő oka: a teremtő Isten; egy a célja: Isten dicsősége; egy az eszményképe és minden gondolatának forrása: Isten természete, lényege és az isteni lényeget tükröző örök ige.

A keresztény látókat, a nagy misztikusokat nem quietismus, hanem hatalmas tetterő jellemzi; jelszavuk: Krisztus szeretete ösztönöz és sürget minket, Charitas Christi urget nos! Pál apostol, ki elragadtatásban részesül a hetedik égig, Krisztus iránti szeretetből bejárja a félvilágot, örömmel vállal magára minden szenvedést, minden üldözést. Követői között a legnagyobb jellemek egyszersmind a legnagyobb alkotók is. Szt. Vazul egész várost épít a beteg szegények számára, Szt. Ágoston félvilággal szembeszáll Krisztus tanának igazságáért; Szt. Bernát tűzbe hozza Európát a szent sírért, Loyolai Ignác neveli Európa ifjúságát és hithirdetőket küld négy világrészbe, Szt. Terézia negyven-negyvenöt rendházat alapít és megreformálja Karmel mind a két rendjét. Íme a bensőséges kereszténység csupa tetterő, csupa kezdeményezés.

Az egy Isten elismerése és a teremtés gondolata mély alázatosságra szoktatja a keresztény lelket, és ez volt mindig egyik kiemelkedő jellemvonása. A szent atyák ezt tartják minden erény alapjának és tanítójának és az igazi életszentség próbakövének. Szt. Ágoston szerint ez az erény majdnem az egész keresztény törvény.[54] Nagy Szt. Gergely szerint egyedül ennek az erénynek tanításáért lett kicsinnyé Krisztus egész a kereszthalálig.[55] Szt. Ágoston sokat köszön a keleti bölcsekkel összeköttetésben levő új-platonikusoknak és mégis ezt mondja: «Ama bölcselők könyveiben semmi sincs a Szentírás jámborságának arculatából; ott nincs szó töredelmes megvallásról, gyötrődő lélek áldozatáról, alázatos és töredelmes szívről, néped üdvösségéről, jegyesvárosodról, a Szentlélek zálogáról, megváltásunk kelyhéről… Ott nem lehet a hívogató szót hallani: jöjjetek hozzám, kik fáradoztak; azok restelnek tanulni Tőle, mert Ő szelid és alázatos szívű. Ha ismerik is az ilyenek Istent, nem úgy dicsőítik, mint Istent és nem adnak neki hálát, hanem hiúkká válnak gondolataikban, esztelen szívük meghomályosodik és magukat bölcseknek mondván bolondokká válnak.»[56]

A SZÁNKJA, A JÓGA ÉS A KISEBB RENDSZEREK.

I. A szánkja filozófia.

Míg a vedanta-rendszer az emberi szellem egységesítő törekvésének engedve mindent egybeforraszt, testet és lelket, anyagot, szellemet, Istent és világot, addig a szánkja-rendszer alapítója Kapila szembeszáll az upanisadok monisztikus törekvésével. Erős realisztikus érzékével nem találja meg önmagában a lét végtelen gazdagságát; ő maga nem minden és mindenki, csak egy a természetet szemlélő megszámlálhatatlan emberi lelkek közül. Megfigyelő, számító ésszel inkább az egységet áldozza fel, mint a tapasztalatot és elkendőzés helyett inkább kiélezi az ellentéteket: az örök változást, mint tárgyat és a változatlan megismerő alanyt. _Rendszere realizmus és merev dualizmus._ Két örökké létező, egymástól teljesen különböző dolgot vesz fel. 1. Anyagi természetet, mely komoly valóság és nem délibáb, mint az upanisadok tanították. Ez a nőnemű, örökké mozgékony, cselekvő-táncoló és mutatványokat rendező természet a prakriti. 2. Felvesz egyéni lelkeket (purusa), melyek nem az egységes világlélek hullámai (emanációi), hanem egymástól különböző végtelen sokaságot alkotnak. Megfelelnek a szemlélődő férfiléleknek, mely örökké azonos, míg megismerésének tárgya örökké változik, mint a tenger hulláma vagy a szélvész rohanása.

Az anyagi természetet nagy elmeéllel végső okára vezeti vissza, mely nem egyéb, mint valamely ősanyag határozott fejlődési állapota. A jelen állapotból a megelőzők is feltárhatók és elvezetnek ahhoz az állapothoz, mely már nem okozat, hanem csak ok. Az anyagi világ három elemi substantia, guna keveredéséből áll. 1. A szattva uralkodik az istenek világában; fényes, könnyű és örvendetes. 2. A radsasz az emberi lélek anyaga; tulajdonságai a mozgás, indítás, szenvedés és fájdalom. 3. Végül a növény- és ásványvilágban uralkodó tamasz, mely sötét, merev, nehéz, mindenütt gátlást, akadályozást létesít. A természet ősállapotában ez a három elem egyensúlyban volt egymással. Valamilyen, közelebbről meg nem határozott tényező következtében az egyensúly megbomlik, a három alkotórész küzd egymás ellen és megkezdődik a nagy világfolyamat, mely nem egyéb, mint küzdelem a hatalomért és a létért, szinte a heraklitosi (pantón pater ho polemos) mindennek atyja a háború. Az ős összhangból először finom anyag keletkezik, a léleknek a természetbe eső finom vetülete. Ez a finom látó, halló, tapintó test végzi a lélekvándorlást, amennyiben érdemei szerint különböző durva formát ölt magára, mint a színész, ki különböző szerepeket játszik, koldust vagy királyt. Ami tehát nekünk lelkiéletnek tetszik, az nem egyéb, mint a természet folyamata. A finom anyagi elemekből fejlődik ki az érzékelhető öt durva elem, a jelenségek világa, az emberi durva test. A világ egy korszakának végén a visszafejlődés fordított sorrendben történik (reabsorpció). A visszafejlődés után új világ alakul, és ennek a körforgásnak sohase volt kezdete, sohase lesz vége.

Az anyag állandó körforgása teljesen érthetetlen volna szellemi tényező nélkül s ez a tényező az egyéni lelkek sokasága, kik körülveszik az anyagi világ mutatványait és szemlélődésük az a mágnes, mely az anyagot a maga kifejlődésére rábírja. A lélek teljesen különböző az anyagtól, csak abban egyeznek meg, hogy mindkettő örökké való: az anyag az örök változó, a lélek örökkéváltozhatatlan. A lélekről csak annyit tudunk, hogy tiszta szellem, minden egyéb róla alkotott fogalmunk negatív; így a lélek oszthatatlan, cselekvés- és akaratnélküli, nem érinti öröm vagy fájdalom. Ám a jelenségek közelléte mégis hat a lélekre, amint a piros virág tükröződése pirossá teszi a tiszta, színtelen kristályt, s amint a tolvajok társaságába jutott ártatlan ember maga is fogságba kerül; úgy a szemlélő lélek is cselekvőnek látszik a gunákkal, mert reávetődik a természetben látszó minden szenvedés, betegség, öregség, folytonos halál, vándorlás egyik testből a másikba. A lélek azonban minden passzivitása dacára sem fölösleges; a természet folyamatai tudattalanok maradnának, ha a lélek meg nem világosítaná, tudatossá nem tenné őket. A lélek megismerő, de nem cselekvő. A lélekből tehát tudatosító erő árad ki, melynek segítségével a belső szervek egyetlen működése sem marad tudattalan. Megegyezik azokkal a modern teóriákkal, melyek a tudat teljes passzivitását hangoztatják.

Mint a többi indus rendszer, úgy a szánkja is a megváltáshoz akar eljuttatni, sőt talán egyik sem annyira pesszimista, mint ez a rendszer, mely Isten fogalmát teljesen kiküszöböli tanaiból. Szerinte az egész tudatos élet szenvedés, még a gyönyör is, mert szenvedést teremt. A lélek és a szenvedés összeköttetése abban áll, hogy a lélek a szenvedést tudatossá teszi, nem különböztetvén meg a szellemi lélektől az anyag tevékenységét, az érzéki megismerést és a többi tudatjelenséget. Ennek a meg nem különböztetésnek oka a karma, oly velünk született kárhozatos diszpozició, melyet előbbi életünkből örököltünk. A megváltásnak egyetlen eszköze a megkülönböztető felismerés, mely felfogja az anyag és szellem teljes különállóságát. Amint erre a magaslatra elérünk és belátjuk, hogy a szellemi ént semmi változás nem érheti, felvirrad számunkra a megváltás napja. Az anyag nem végez többé lelkünk előtt mutatványokat és visszavonul, mint a táncosnő, ha a szemlélők beteltek látásával. Miért élnek az üdvözültek még tovább a megváltó belátás után? Ezt a fogas kérdést valamennyi indus rendszer egyenlően magyarázza. A mostani élet olyan cselekedetek következménye, melyek csírája már kikelt; ezek végigjárják az emberi élet természetes lendületét, mint a fazekas korongja a nyert lendületnél fogva tovább kering még akkor is, ha készen áll az edény.

De a látó lélek átmenetileg itt is elérheti a boldogságot az ájulásban, az álomnélküli alvásban és a tudattalanságig fokozott elragadtatásban. Olyan ebben a lélek, mint a látó, ki már semmit sem lát; mint a tengerszem, melyben nem tükröződik vissza semmi sem; mint a tiszta zavartalan fénysugár, mely semmit sem világít meg, sem hegyet, sem völgyet, sem élőlényt s megmarad az örök, békés magányban, hol eltűnik az én, meg a te és az egész káprázatos, szenvedéssel teli világ.

_Értékelés._ A szánkja-rendszer, legkiválóbb ismerője Garbe szerint, már a mai alakjában egyidős a régi upanisadokkal; ezek idealisztikus monizmusa ellen lépett fel. Készen állott tehát már Buddha fellépése előtt, Kr. e. a VI. században. A többi rendszer között kitűnik egy szerzőre valló következetességével, világosságával és biztonságával. Ennek köszönheti, hogy India művelt köreiben évszázadon át uralkodóvá lett. Magáévá tette Buddha és a jóga-rendszer alapítója. Sőt Kr. u. az első századokban még a brahmanok is elfogadják és összeegyeztetik valahogy a védákkal. Ekkor hatott a keresztény gnosztikusokra és az újplatonikus iskolára. Jelenleg azonban már csak történeti értékű, alig akad híve egész Indiában.

Rokonságot érzünk benne Aristoteles elmeélével és rendszerével, s akadnak olyan történetírók, kik a nagy Stagirita gondolatait keletről származtatják.

A vedanta-rendszertől főleg három pontban különbözik. 1. A megismerő alany benne nem egységes világszellem, hanem végtelen sok egyéni lélek. 2. Az anyagi világ nem csalódás, hanem valósággal létezik és elegendő energiával rendelkezik arra, hogy önmagát fenntartsa; és ezért 3. brahman, a világ szelleme és fenntartója feleslegessé válik a rendszerben. Magasabb tudásnak sem tárgya, mert ennek feladata a lélek megkülönböztetése az anyagi világtól.

Sokszor hangoztatott világossága és állítólagos következetessége dacára Kelet szokásos ellenmondásait még alapvető tanaiban sem kerüli el. Deussen utal arra, hogy Kapila végtelen sok lelket vesz fel és mégis a megváltás tanában úgy beszél, mintha csak egy lélek léteznék az egész világon. A természet ősforrása anyag, de mégsem különbözik egészen a szellemtől, mert a lelki jelenségek benne játszódnak le és ezek finom anyagából származik a test finom anyaga, melyet velök teljesen ellentétes tulajdonságokkal ruház fel. «Valóságos contradictio in adiecto, fából vaskarika.»

Ezenfelül semmiképen sem fejti meg, honnan a léleknek ez a végnélküli szenvedése, melyből minden élet, minden szenvedés fakad. Még kevésbbé magyarázza meg, honnan szerzi a tévedés azt a varázserejét, mely létrehozza a nagy mindenségnek ezer meg ezer faját és a lelki világ kimeríthetetlen gazdagságát. Végül nem fejti meg az indiai lélek nagy problémáját, honnan és hogyan lehetséges a szenvedés? hiszen szerinte a természet érzéketlen minden fájdalom iránt, a lélek pedig látja, hogy a szenvedés nem is az övé. A hiányos megfejtés dacára legjobban kiszínezi a lélek nyomorúságát, betegségét, az öregséget, halált; így a legsötétebb és legpesszimisztikusabb valamennyi rendszer között. A világszemlélet nagy kérdéseiből tehát egyetlenegyet sem old meg kielégítően, és így teljesen érthető, hogy ennek a rendszernek a csillaga végleg leáldozott: «Bánatos holdját egészen elemésztette az idő fényes napja», a vedanta-rendszer.

II. A jóga-rendszer.

1. A jogin életmód a legeredetibb az egész indiai kultúréletben, módszeres felépítésében páratlanul áll az egész világon. Alapítójául tévesen Kr. e. a II. sz. élt nyelvészt, Patandzsalit emlegetik, de ő csak a rendszer első ránk maradt tankönyvét, a jóga-szutrákat írta meg, melyekben azonban ősi hagyományokat foglalt írásba.[57]

Nálunk indiai fakirokról szokás beszélni. A fakir szó a modern indiai nyelvnek arabs származású jövevényszava, mely a mohamedán vallású aszkéták jelölésére szolgál. Tulajdonképpeni értelme szegény koldus. A hindu aszkéták neve jogin.[58] Számuk meglehetősen nagy, mert egész Indiában otthonos az a felfogás, hogy csak bőjttel és szigorú önsanyargatással lehet magasabb lelkierőre szert tenni. Nyomai már a Rig-védákban is feltalálhatók, az upanisadok atman-tanának pedig egyenesen követelménye. Brahmant, a mindenség okát és foglalatát nem kell messze keresnünk, mert hiszen ő minden megismerésünkben az alany. Tanuljuk meg tehát teljesen bensőnkre szegezni figyelmünket és felidézzük önmagunkban a mindenséget. Akaratunknak és figyelmünknek ez a szándékos erőfeszítése a jóga; a jóga-rendszer pedig a vele összefüggésben levő tanok foglalata.[59]

2. Az indiai irodalom történetírói a rendszert a szánkja egyik ágának tekintik és közös néven szánkja-jogának nevezik, mert azonos a világ- és lélektanuk s a megváltás-elméletük. _A rendszer jellemző sajátságai_: 1. A szánkja istentagadásának átváltoztatása deizmusra. 2. A révület elmélete, az elmélyedés gyakorlata, melynek segítségével legjobban el lehet jutni a szánkja megváltásba, a természetet és a lelket egymástól megkülönböztető megismerésre, vagy pedig saját magunkban a brahman-atman egységének felfedezésére és annak belátására, hogy az egész világ csak káprázat és álom.[60] Ettől a gyakorlattól kapta a rendszer a nevét, mert a jóga jelenti azt az erőfeszítést, mely érzékeinket elvonja a külvilágtól, a tudatjelenségeket elfojtja és a gondolkodást a belső világra koncentrálja. A következőkben _a két jellemző sajátsággal foglalkozunk_.

_Az istenfogalom_ árnyékszerű, nem illik bele a rendszerbe és nincsen benne semmiféle szerepe. Isten nem teremti, nem kormányozza a világot; nem jutalmazza, vagy bünteti az emberek cselekedeteit. Az isteni szellem nem olyan, mint a tiszta, megváltott emberi lélek, mert az ember egyéni lelke a megváltás után semmiféle összeköttetésben nincs az anyagi természettel (prakriti) és így nincsenek tudatjelenségei, nincsen tudata sem; az isten azonban az anyag legtisztább, legnemesebb részével áll örök, elválaszthatatlan összeköttetésben és így legmagasabb fokú a tudat élete, legmélyebb a bölcsesége és legnagyobb a jósága. A lét körforgása őt nem érinti, örök békében és boldogságban él, menten minden érzelemtől, érdemtől (karma) és életcsírától, mely a többi élőlényt örök vándorlásra kényszeríti. Jelképe a szent «Om» szótag, melynek mormolása és átgondolása nagyon előnyös a jóga-cél, az istennel való egyesülés elérésére.[61]

Az emberekkel szemben isten egész szerepe abban áll, hogy jóságával segít az üdvösség útjában álló akadályokat elhárítani, de egyébként az üdvözülés itt is teljesen az ember érdeme, sorsa természeti törvény kényszerűségével következik tetteiből. A későbbi upanisadok következtében Isten és a lélek viszonya bensőségesebbé válik és az emberi szív szükséglete a jógában a szánkja-rendszer merev szabályai fölé kerekedik. Az ember célja nem marad tisztán negatív, nem merül ki az anyagot és szellemet megkülönböztető megismerésben, mint a szánkja-rendszernél, hanem pozitív tényként előtérbe lép az Istennel való egyesülés.

_A jóga-rendszer második megkülönböztető sajátsága_ _az elmélyedés, a révület gyakorlása._ Ebben nagy szerepet játszik a gondolatok állandóan egy tárgyra irányítása és ezáltal a megváltó, az anyagot és lelket megkülönböztető megismerés, mint cél; mint eszköz pedig a testnek hipnotikus, kataleptikus álomba ringatása, a tudatos élet elnyomása. A tudatnak ötféle működését különböztetik meg: 1. az igaz megismerés, 2. a hamis, 3. a kétes ismeret, 4. az álomban előforduló nemismerés, 5. az emlékezetben szereplő ráismerés. Ezek önként és szabadon is kifejlődhetnének, de zavarja őket az akarat a maga öt sebével (klesa), helyesebben öt hajlamával, öt szokásával, melyek a következők: a nemismerés és a belőle származó egyéni tudat, a szeretet, gyűlölet, a világhoz való ragaszkodás. Ezektől kell tehát annak megszabadulnia, ki az igaz megismerés fokát el akarja érni. Ez a szabadulás Patandzsali első könyvében egyszerűen gyakorlattal és önsanyargatással, a szenvedélyek elnyomásával történik.

3. _A későbbi könyvek a jóga nyolc tagját különböztetik meg:_ 1. a fegyelmezettség másokkal szemben, 2. önfegyelem, 3. a kellő ülés, 4. a helyes lélekzés, 5. az érzékszervek eltompítása, 6. a tudat lebilincselése, 7. az elmélkedés és 8. a révület vagy elragadtatás. Az első két tag az állandó erkölcsi magatartást szabályozza másokkal és önmagával szemben; ez a kettő még csak előfeltétel a tulajdonképpeni gyakorlatokhoz, melyek közül az első három tag testi gyakorlatokat, külső önmegtagadást tanít; az utolsó három pedig szellemi gyakorlatokat, belső aszkézist tartalmaz.

_Az elsőfokon_ másokkal szemben tanusítandó magatartás megegyezik úgyszólván a buddhizmussal. 1. parancs: ne ölj, ne árts semmiféle élőlénynek. Ezzel már a külső istentisztelet, a véres áldozatok ellen foglal állást; 2. parancs: ne paráználkodjál; 3. ne orozz; 4. mondj igazat, ne hazudj; 5. ne legyen semmiféle vagyonod.[62]

_A második tagozat_ önmagával szemben is öt erényt kíván a jogintól. 1. teljes erkölcsi és rituális tisztaságot, 2. igénytelenséget, 3. igazi akarataszkézist, éhség és szomjúság, hideg és meleg elviselését, 4. a védák és szent könyvek állandó tanulmányozását vagy állandó imádkozást, 5. odaadást, maga átengedését istennek, megnyugvást az ő végzéseiben. A parancsok maguk nemes erkölcsi felfogást tükröznek, de már a megtartásukért ígért jutalomban sok a túlzás és szertelenség. Így pl. a szegénység megszerzi az előbbi születések és életek szemléletét. A véda-tanulmányozásból fejlődik ki az egység tudata azzal az istennel, akihez szól az ének. Aki ezeket az előfeltételeket teljesítette, akinek erkölcsi magatartása állandóan megfelel ezeknek a követelményeknek, csak az foghat hozzá a tulajdonképpeni révületig vezető gyakorlatokhoz.

_A harmadik fok_ azt kívánja, hogy a jogin megfelelő ülőhelyzetet foglaljon el. 84-féle helyzetet különböztetnek meg, melyeket állítólag Siva isten 8.400,000 közül válogatott ki számukra.[63] Minden helyzet legyen szilárd, elég kényelmes, szabadítson meg az örömtől és fájdalomtól, a hideg és meleg érzésétől. Lényeges alkotórész mindegyikben valamely hipnózist eredményező magatartás. Így pl. a tatraka kis tárgy merev, rebbenésnélküli nézése addig, míg a szemek könnyezni kezdenek. A tárgy lehet a nyelv hegye, az orr hegye, a köldök vagy valamely fénylő pont. A lótusz-ülést ismertettük az indiai lélek jellemzésénél.

A tetszhalált előidéző módszer a khecsari. Ebben az idejekorán felvágott és mesterségesen meghosszabbított nyelv visszafelé hajtva elzárja a garatot és a két szem a két szemöldök közti orrtőre mered. Ezt azonban évekig tartó lélekzőgyakorlatok és a lélekzet mindig hosszabb visszatartása előzi meg.