Part 1

H. G. WELLS MŰVEI

H. G. WELLS MŰVEI

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

H. G. WELLS

VILÁGOK HARCA

MARS-LAKÓK A FÖLDÖN

FORDÍTOTTA MIKES LAJOS

MÁSODIK KIADÁS

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

«De hát ki lakik e világokban, ha laknak bennök?… Mi vagyunk-e urai a világnak, avagy ők?… S mi módon teremtetett minden az ember számára?»

_Kepler_.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

I. RÉSZ. A MARS-LAKÓK MEGÉRKEZÉSE.

I. A harc küszöbén.

A XIX. század utolsó éveiben nem hitte volna senki sem, hogy a földi életet oly értelmes lények kísérték beható, éles figyelemmel, akik bár halandók, mint az ember, ennél hatalmasabbak; hogy az embereket, mialatt saját ügyeikkel voltak elfoglalva, körülbelül oly gondosan vizsgálták és tanulmányozták, mint a vízcseppben nyüzsgő, szaporodó, mulékony teremtményeket szokás mikroszkópiumon keresztül vizsgálni.

Az emberek, apró-cseprő ügyeiket végezve, határtalan elégedettséggel jártak-keltek a föld hátán s boldogokká tette őket az a tudat, hogy föltétlenül uralkodnak az anyagon. Lehet, hogy az ázalagok is így érzik magukat a mikroszkópium alatt. Nem volt ember, aki úgy gondolt volna e térben lebegő régebbi világokra, mint az emberi nemet fenyegető veszedelem forrásaira s aki gondolt reájuk, azon a gondolaton, hogy élet van rajtuk, csak keresztülsiklott, mint olyasmin, ami lehetetlen vagy valószínűtlen.

Érdekes dolog ennek a kornak szellemi világából egyet-mást föleleveníteni. A földi emberek legfölebb azt képzelték, hogy a Marson lehetnek emberek, akik azonban alsóbbrangú lények, mint ők s bizonyára örömmel üdvözölnének holmi hittérítő vállalkozást. Pedig a tér örvényein keresztül oly lények irígy szeme tekintett földünk felé, akiknek szelleme úgy aránylik a mi szellemünkhöz, mint a mienk a veszendő barmokéhoz s akiknek hatalmas, hideg, önző értelme lassan, de biztosan kovácsolta a terveket ellenünk. A XX. században nemsokára bekövetkezett a nagy kiábrándulás.

Aligha szükséges az olvasót arra emlékeztetnem, hogy a Mars bolygó 140.000,000 mérföldnyi[1] középtávolsággal forog a nap körül és hogy csupán félannyi fényt és meleget kap a naptól, mint a föld. A Mars, ha a ködelméletben van valami igaz, szükségszerűleg öregebb a mi világunknál s földünk folyékony állapota még javában tartott, mikor a Mars felszínén már jórégen meg kellett kezdődnie az élet körforgásának. Az a tény, hogy a Mars alig egy hetedrésze a föld térfogatának, mindenesetre gyorsította lehűlését arra a hőmérsékletre, amelyben az élet megkezdődhetett. Van vize és levegője s van rajta minden, ami az állati lét fentartásához szükséges.

De az ember oly hiú és hiúságában annyira vak, hogy a XIX. század legvégeig nem akadt író, aki kifejezte volna azt a gondolatot, hogy ott a Marson a földi élet színvonalán esetleg messze túlemelkedő értelmes élet fejlődhetett. Általán véve nem látták be azt sem, hogy a Mars, minthogy földünknél öregebb, alig egy negyedrésznyi felületű, mint a föld s a naptól is messzebb van: szükségszerűleg nemcsak az élet kezdetétől van távolabb, hanem az élet végéhez is közelebb jár.

A százados kihűlés, amely valamikor bolygónkat is meg fogja dermeszteni, szomszédunkon már valóban nagy arányokat öltött. Fizikai alkata reánk nézve ugyan nagyjában még mindig titok; de azt már tudjuk, hogy hőmérséklete déltájban még egyenlítői vidékén is csak a mi leghidegebb telünk hőmérsékletét közelíti meg. Levegője sokkal ritkább, mint a mienk; tengerei annyira kiapadtak, hogy felszínének csak egy harmadát borítják el s amint évszakai lassan váltakoznak, sarkvidékein rengeteg hótömegek gyűlnek össze s olvadnak meg, amelyek időközönként elárasztják mérsékelt égöveit. A kimerülésnek az a foka, amely tőlünk még hihetetlen messzeségben van, a Mars-lakókra nézve aktuális problémává lett. Az örökösen szorongató kényszerűség elméjüket megvilágosította, hatalmukat megnövelte és szívüket keményre edzette. S amint a téren keresztül néznek, eszközeikkel s értelmi képességükkel, aminőkről mi nem is álmodtunk, ott látják közvetlen közelükben, csupán 40.000,000 mérföldnyire, a nap felé, a remény hajnalcsillagát, a mi melegebb bolygónkat, zöldelő növényzettel, szürkélő víztömegekkel, amelynek felhős levegőege temékenységről szól ékesen s amelynek kergetődző felhőfoszlányain benépesített tájak széles csíkjai s hajójárta tengerek csillámlanak keresztül.

És mi, emberi teremtmények, akik ezt a földet lakjuk, rájuk nézve legalább is oly idegenek s annyira alsóbbrendű lények vagyunk, mint reánk nézve a majmok és a lemurok. Az emberi értelem belenyugszik már abba, hogy az élet szakadatlan küzdelem a létért; de miért legyen más a Marsbeli elmék hitvallása? Az ő világuk már nagyon is kihűlőfélben van; ezen a világon pedig még élet nyüzsög, csakhogy az ő szemükben ez a nyüzsgő élet alsóbbrendű állati lét. Hadjáratot indítani a nap felé, valóban ez az egyetlen módja a menekülésnek az elől a pusztulás elől, amely nemzedékről-nemzedékre egyre közelebbről fenyegeti őket.

De hogy nagyon is kemény ítéletet ne mondjunk róluk, jusson eszünkbe, mily szörnyű kegyetlenséggel pusztította saját nemünk nemcsak az állatokat, mint a most már ki is pusztult bölényt és a dodó-madarat, hanem még saját alsóbbrendű fajtáit is. Tasmánia lakóit, minden emberi hasonlatosságuk mellett, teljesen elsöpörte a föld színéről az az irtóháború, melyet az európai bevándorlók ötven évig folytattak ellenük. Nem vagyunk mi sem az irgalmasság apostolai és nincs jogunk panaszkodni a Marsbeliekre, ha éppen úgy háborúskodnak, mint mi.

A Marsbeliek, akiknek matematikai tudása nyilvánvalóan sokkal tökéletesebb a mienknél, úgy látszik, csodálatos finomsággal kiszámították támadó útjukat és csaknem tökéletes egyöntetűséggel végezték előkészületeiket. Ha eszközeink tökéletesebbek, a reánk gyűlő bajt láthattuk volna már jóval a XIX. század vége előtt. A vörös bolygót – mellesleg mondva, különös dolog, hogy a Mars számtalan századon keresztül a háború csillaga volt – oly emberek figyelték meg, mint Schiaparelli; de azokat a változó tüneményeket, melyekről kitünő térképeket készítettek, nem tudták megmagyarázni. Bizonyos, hogy a Marsbeliek az egész idő alatt készülődtek.

Az 1894. évi oppozició tartama alatt először a licki obszervatóriumban, majd Nizzában Perrotin és később más megfigyelők a korong megvilágított részén nagy fényt vettek észre. Az angol olvasóközönséget erről először a _Nature_ augusztus második száma értesítette. Én azt hiszem, ennek a tüneménynek az a magyarázata, hogy hatalmas üreget vájva bolygójukba, akkor öntötték azt az óriási ágyút, amelyből felénk lövöldöztek. A következő két oppozició alkalmával sajátságos és mindeddig szintén megfejtetlen jelek voltak láthatók az említett kitörés közelében.

A fergeteg most hat éve szakadt reánk. Mikor a Mars az oppozició felé közeledett, Lavelle Jáva szigetéről azzal a csodálatos hírrel remegtette meg a csillagászati érintkezést közvetítő távírósodronyokat, hogy a bolygón rettenetes, izzófényű gázkitörést észlelt. Tizenkettedikén történt éjfél tájban s a nyomban megejtett szinképbontás főleg hidrogént tartalmazó égő gáztömeget mutatott, amely rengeteg gyorsasággal földünk felé mozog. Ez a tűzfolyam negyedegy körül éjfél után láthatatlanná vált. Az egész, a Marsról hirtelen erőszakossággal kilökött hatalmas láng lobbanásához hasonlított, «mintha valami ágyúból égő gáz lökődött volna ki».

Ez a mondás fölöttébb találónak bizonyult. De az újságok, kivéve a _Daily Telegraph_ egy rövid közleményét, a rákövetkező napokon semmit sem írtak e tüneményről, úgyhogy a világ nyugodtan forgott tovább, tudomást sem véve arról a veszedelemről, melynél nagyobb sohasem fenyegette az emberi nemet. Én sem hallottam volna egyáltalában semmit az egész kitörésről, ha nem találkozom Ottershawban Ogilvyval, a híres csillagásszal. Az újság mérhetetlenül felizgatta és heves izgatottságában felszólított, vegyek részt vele éjjel a vörös bolygó megfigyelésében.

Bár azóta sok minden történt, világosan emlékszem erre a virrasztásra: a fekete, néma obszervatóriumra, az elsötétített lámpásra, amely a sarokból gyönge fényt árasztott a padlóra, a teleszkóp óraművének állhatatos ketyegésére, a tető kis hasadékára – s túl rajta arra a hosszúkás mélységre, amely mintha csillagporral lett volna behintve. Ogilvy ide-oda járt. Hallottam, de nem láttam őt. A teleszkópba nézve, mély kékségű kört láttam, melyben ott úszott a kis, kerek bolygó. Oly parányinak látszott, oly ragyogónak, gyöngédnek és nyugodtnak. Halovány sávok keresztezték és kissé laposabb volt a teljes körnél. De oly parányi volt, oly ezüstös, szelíd világú: egy fényes, kis gombostűfej! Mintha egy kissé rezgett volna; de ez tulajdonképpen a teleszkóp volt, amelyet meg-megrezdített az óramű működése, amint a bolygót szembefogta.

Figyelés közben úgy tetszett, mintha a kis csillag hol megnőne, hol elfogyna, hol közelednék, hol meg távolodnék; de ezt csak fáradt szemem látta így. Negyven millió mérföldnyire volt tőlünk, – több, mint 40.000,000 mérföldnyi űr volt köztünk! Csak kevesen tudják az űrnek azt a mérhetetlenségét elképzelni, amelyben az anyagvilág porszemei rajzanak.

Úgy emlékszem, hogy a bolygó közelében három kis fénypont volt, három végtelen távolságban lengő teleszkóp-csillag s a bolygó körül nem volt egyéb az űr feneketlen sötétségénél. Tudjátok milyen ez a sötétség egy-egy fagyos csillagos éjtszakán? Teleszkópban sokkal mélységesebb. És szemben velem, parányiságában a messzeség miatt láthatatlanul, gyorsan és szünet nélkül törve felém e hihetetlen távolságon keresztül, minden percben ezer meg ezer mérfölddel közeledve, rohant az a valami, amit onnan küldtek, az a valami, aminek annyi küzdelmet, annyi csapást, annyi halált kellett hoznia a földre. Álmodni sem tudtam volna róla, amint ott virrasztottam; és senki a földön nem is álmodott arról a lövegről, amely célját el nem téveszthette.

Ez éjjel újabb gázfolyam tört ki a távoli bolygóról. Láttam. Hirtelen vöröses lobbanás volt, körvonalaiban hosszúkás lövedékhez hasonló, midőn a kronométer éppen éjfélt ütött. Megmondtam Ogilvynek és ő elfoglalta helyemet. Meleg éjszaka volt; megszomjaztam. Mialatt a sötétben esetlenül nyújtózkodva tapogatództam a kis asztalka után, ahol a szódavíz állt, Ogilvy a felénk közeledő gázlobogás láttára felkiáltott.

Ez éjjel a második láthatatlan löveg indult útnak a Marsról a föld felé. Csaknem másodpercnyi pontossággal számítva, huszonnégy órával az első után. Emlékszem, ott ültem az asztal mellett a sötétségben; szemeim előtt zöld és piros foltok úszkáltak. Tüzet szerettem volna, hogy rágyujthassak, nem is sejtve, mit jelent az a percnyi fény, amit láttam és mi mindent hoz számomra nemsokára. Ogilvy egy óráig figyelt. Ekkor abbahagyta a figyelést. Felcsavartuk a lámpást s átmentünk házába. A sötétségben Ottershaw és Chertsey száz meg száz lakója nyugodtan szendergett.

Ogilvy egész éjszaka a Mars állapotáról elmélkedett; gúnyolta azt a köznapi gondolatot, hogy a Marsban élőlények laknak s ezek küldenek hozzánk jeleket. Az ő véleménye az volt, hogy szakadó meteor-eső hullott a bolygóra, vagy hogy valami szörnyű vulkános kitörés volt folyamatban. Kimutatta, mennyire valószínűtlen föltevés az, hogy a szerves fejlődés a két szomszédos bolygón ugyanabban az irányban haladt.

Így szólt:

– Millió eshetőség szól a mellett, hogy a Marson semmi emberféle lény nincsen.

Száz meg száz megfigyelő látta a lángot az éjszaka s a következő éjjel, éjfél körül és a következő éjjel újra s így tíz éjszakán keresztül, egy lángot minden éjjel. Miért szüntek meg a lövések a tizedik éj után, azt a földön senki sem próbálta megfejteni. Valószínű, hogy a tüzelés gázai a Marsbelieknek kellemetlenségeket okoztak. A földről nézve, hatalmas teleszkópon keresztül, kis, szürke, libegő foltoknak látszó, sűrű füst- vagy porfellegek zavarták a bolygó légkörének tisztaságát, ismerős vonásait elhomályosítva.

A Marson észlelhető zavarok végre még a napilapok érdeklődését is fölkeltettek s mindenféle népszerű közlemények jelentek meg a Marson levő tűzhányó hegyekről. Emlékszem, hogy a _Punch_, ez a félig komoly, félig víg folyóirat, ügyesen felhasználta a dolgot a politikai rovatban is. A lövegek pedig, amelyeket a Marsbeliek kilobbantottak, másodpercenként sok mérföldnyi suhanással hasítva át az üres tér örvényeit, senkitől sem sejtve, rohantak óráról-órára közelebb és közelebb a föld felé. Most szinte hihetetlenül csodás dolognak tűnik fel előttem, hogy az emberek, fejük fölött e közelgő gyors végzettel, mikép tudtak olyan nyugodtan szaladgálni apró érdekeik után. Emlékszem, mennyire ujjongott Markham, mikor képes lapja számára, amelyet akkoriban adott ki, meg tudta szerezni a Mars legújabb fényképét. Ma már alig tudják elképzelni az emberek, mily mennyiségben fogytak akkortájt újságaink. Ami engem illet, én kerékpározni tanultam s nagyon belemélyedtem egy vaskos munkámba, amely a civilizáció haladásának keretében az erkölcsi felfogás valószínű fejlődését fejtegette.

Egy éjszaka (az első löveg akkor már nem igen lehetett tőlünk 10.000,000 mérföldnél távolabb) sétálni mentem feleségemmel. Csillagos éjjel volt. A Zodiacus képeit magyarázgattam s kikerestem neki a Marsot, egy ragyogó, a zenit felé törekvő fénypontot, amely felé oly sok teleszkóp szegeződött. Meleg éjszaka volt. Hazatérőben kiránduló társasággal találkoztunk, amely zeneszó mellett, énekelve haladt el mellettünk Chertseyből vagy Isleworthból. A házak felső ablakaiból kiszűrődő fény mutatta, hogy az emberek aludni készülődnek. A távoli vasúti állomás tologató kocsijainak zaját, a csattogást és dörömbölést a távolság csaknem melódiává lágyította. Feleségem figyelmeztetett a vörös, zöld és sárga jelzőlámpák ragyogására, amelyek magasba nyúló kereten függtek. Csupa biztosság, csupa nyugalom volt mindenütt.

II. A hulló csillag.

Végre bekövetkezett az éjszaka, mikor az első csillag lehullott. Reggel felé vált láthatóvá, amint Winchester fölött kelet felé suhant, lángvonalat írva le magasan a levegő-égben. Száz meg száz ember látta és bizonyára mindenki közönséges hullócsillagnak tartotta. Albin leírása szerint néhány másodpercig izzó zöldes sávot hagyott maga után. Denning, aki a meteor-kérdésben legnagyobb tekintélyünk, azt állította, hogy kilencven vagy száz mérföldnyi magasságban tűnt fel először s mintegy száz mérföldnyi távolságban hullott le tőle kelet felé a földre.

Én ebben az órában otthon voltam, munkámon dolgozva; de bár ablakaim Ottershaw felé nyíltak s redői fel voltak húzva (mert akkoriban szerettem az éjszakai mennyboltozatra fel-feltekinteni), a hulló csillagból nem láttam semmit. Ám bizonyos, hogy az a valami, aminél különösebb dolog sohasem jutott a külső térből a földre, akkor hullott le, mikor ott ültem s láthattam volna én is, ha éppen akkor találok föltekinteni, mikor alázuhant. Azok közül, akik látták repülni, néhányan azt mondják, hogy útjában sziszegő hangot hallatott. Én azonban ebből sem hallottam semmit. Berkshireban, Surreyben és Middlesexben sok ember látta lehullani; de legfölebb annyit gondolhattak, hogy valami meteor volt. Úgy látszik, senki sem nyugtalankodott annyira, hogy még az éj folyamán elindult volna fölkeresni a lehullott tömeget.

De szegény Ogilvy, aki látta a lehulló csillagot, s meg volt győződve arról, hogy egy meteorkő fekszik valahol a Horsell, Ottershaw és Woking között elnyuló réten, jókor reggel azzal a szándékkal kelt föl, hogy a meteorkövet megtalálja. Megtalálni meg is találta, mindjárt virradat után, a homokbányák közelében. A lövedék ereje óriási üreget fúrt a földbe és a kavicsos homokot szétröpítette mindenfelé, úgy hogy a mezőséget mintegy másfél mérföldnyi kerületben apró homokbuckák borították. A hangafű kelet felé tüzet fogott és keskeny, kékes füstszalag szállt fölfelé a virradatban.

A lehullott tárgy maga csaknem teljesen homokba temetve feküdt egy fenyőfa szétszóródott szilánkjai között, amelyet zuhanása közben darabokra hasított. Födetlen része óriási, tömör hengerhez hasonlított. Felületét vastag, pikkelyszerű, sötétes kéreg borította, átmérője harminc yard lehetett. Ogilvy közeledett a tömeghez, melynek nagysága s még inkább alakja nagyon meglepte, mert a legtöbb meteorkő többé-kevésbbé teljesen gömbölyű szokott lenni. A tömeg azonban légi utjától még oly forró volt, hogy Ogilvy nem igen közeledhetett hozzá. A hengerből zizegő hang hallatszott; de Ogilvy, aki ekkor még nem is gondolt arra, hogy a tömeg talán üres, azt hitte, hogy ez a hang a felület egyenlőtlen lehűléséből ered.

Megállt az üreg szélén, amelyet a lehullott tömeg fúrt magának s elcsodálkozott ezen a különös jelenségen. Főleg a szokatlan szín és alak volt az, ami meglepte; de ekkor még csak homályosan sejtette, hogy ez a valami nem véletlenül érkezett földünkre. A kora reggel csodálatosan csendes volt s a nap, amint fénye éppen a Weybridge felé emelkedő fenyőkre esett, már melegen kezdett sütni. Ogilvy úgy emlékezett, hogy egész reggel nem hallott madárcsicsergést. Szellő sem rezdült. A salakkal borított hengerből eredő gyönge morgás volt az egyetlen hang, amelyet hallott. Teljesen egyedül volt a mezőségen.

Egyszerre csak megütődve látta, hogy a meteort fedő hamukéreg szürkés salakjának egy része a henger végének köralakú széléről lepottyant. Apró darabokban potyogott le a homokra. Hirtelen egy széles darab vált le s oly éles zajjal ütődött a földhöz, hogy Ogilvynak elállt a lélekzete.

Az első pillanatban alig tudta elképzelni, mit jelenthet ez s bár a forróság iszonyú nagy volt, lemászott az üregbe, szorosan a sötét test mellé, hogy jobban szemügyre vegye. Még akkor is azt gondolta, hogy a test kihűlése okozta, amit látott; csak az zavarta ezt a gondolatot, hogy a hamu csupán a henger végéről potyogott le.

De ekkor észrevette, hogy a henger köralakú teteje, bár nagyon lassan, körben forog. Oly lassan mozgott, hogy észre sem vette volna, ha meg nem jegyez magának egy fekete pontot, amely öt perccel előbb szemben volt vele és most a terület tulsó felére került. Még most sem igen tudta a dolgot megérteni; de egyszerre tompa, csikorgó hangot hallott s látta, hogy a fekete pont körülbelül egy hüvelykkel ugrik előre. Most hirtelen világosság gyulladt ki agyában. A henger csinálmány volt, belül üres és a vége lecsavarható! Valami csavarta a henger belsejében a födelet!

– Nagy Isten! – szólt Ogilvy. – Egy vagy több ember van benne! Félholtra sülve! Menekülni próbálnak!

S egyszerre, villámgyors gondolatugrással, kapcsolatba hozta a hengert a Marson észlelt lobbanásokkal.

Az a gondolat, hogy élőlény van a hengerbe bebörtönözve, oly rettenetesen hatott reá, hogy a forróságról megfeledkezve, a henger felé rohant, segíteni a forgatásban. De szerencsére, a fénytelen hősugárzás megállította útjában, mielőtt kezét a még mindig izzó fémen megégethette volna. Egy pillanatig határozatlanul állt, majd megfordult, kimászott az üregből s vad futásnak eredt Woking felé. Körülbelül hat óra lehetett. Egy fuvarossal találkozott, akivel meg akarta magát értetni; de előadott meséje s külső megjelenése – kalapja az üregbe esett volt – oly vad benyomást tett a fuvarosra, hogy ez egyszerűen tovább hajtott. Nem jutott eredményre a pincérrel sem, aki éppen a vendéglő ajtait nyitogatta, a horselli híd mellett. A fickó azt gondolta, hogy valami szabadon járó őrülttel van dolga s rá akarta csukni a söntést. Ez kijózanította őt egy kissé és mikor meglátta kertjében Hendersont, a londoni újságírót, átkiáltott a palánkon s vigyázott, hogy jól megértesse vele magát.

– Henderson, – kezdte, – úgy-e látta mult éjjel azt a hulló csillagot?

– Nos? – felelt Henderson.

– Most ott fekszik künn a horselli réten.

– Uram Istenem! – szólt Henderson. – Lehullt egy meteor! Nem baj!

– Csakhogy ez nem közönséges meteor ám! Ez egy henger, mesterségesen előállított henger, jól értsen meg! És valami van benne.

Henderson, ásóját kezében tartva, fölegyenesedett.

– Micsoda? – kérdezte újra, mivel félfülére süket volt.

Ogilvy mindent elmondott neki, amit látott. Henderson egy pillanatig elgondolkozott. Majd eldobta ásóját, magára kapta kabátját és kijött az országútra. A két férfi visszasietett együtt a rétre, ahol a henger még ugyanabban a helyzetben feküdt. De belsejében a zaj már megszűnt, s a henger teste és födele között keskeny, fénylő fémkör látszott. A résen keresztül gyönge sziszegéssel levegő áramlott be vagy ki.

Hallgatództak, kopogtattak egy bottal a pikkelyes kéregen s mivel nem kaptak feleletet, abban állapodtak meg, hogy a belül lévő egy vagy több ember eszméletlen vagy halott.

Természetesen egyikük sem tudott semmit sem csinálni. Vigasztaló, biztató szavakat kiabáltak s visszasiettek a városba újabb segítségért. Furcsák lehettek, amint homokosan, izgatottan, rendetlenül rohantak a ragyogó napfényben, végig a kis uccán, ahol éppen az üzleteket s a hálószobák ablakait nyitogatták. Henderson azonnal a vasúti állomásra sietett, hogy megtáviratozza a nagy eseményt Londonba. Az újságok közleményei előkészítették már az emberek lelkét a gondolat befogadására.

Nyolc órakor már egy csapat gyerek és munkanélküli indult a rétre, megnézni a «Marsról érkezett halottak»-at. Az esemény híre ebben az alakban terjedt tovább. Én először az újságkihordó fiútól értesültem róla, mikor háromnegyed kilenc tájban kimentem, hogy átvegyem _Daily Chronicle_-omat.

Természetes, hogy megijedtem s egy percet sem vesztve, siettem ki, keresztül az ottershawi hidon, a homokbányákhoz.

III. A horselli réten.

Az óriási üreg körül, amelyben a henger feküdt, mintegy húsz emberből álló csoportot találtam. A mélységbe ágyazott hatalmas tömeget már leírtam. Mintha valami hirtelen robbanás perzselte volna fel körülötte a gyepes, kavicsos homokot. Kétségkívül a zuhanás ereje okozta a fellobbanó tüzet. Henderson és Ogilvy nem volt ott. Azt hiszem, belátták, hogy egyelőre nincs mit tenniök s elmentek Hendersonékhoz reggelizni.

Öt-hat gyerek ült az üreg szélén, lábaikat lógatva s míg rájuk nem szóltam, azzal mulattak, hogy köveket dobáltak az óriási tömegre. Alig förmedtem rájuk, fogócskát kezdtek játszani, keresztül-kasul bujkálva a körülállók csoportozatán.

A csoport egypár kerékpárosból, egy kerti napszámosból, aki néha nálam is dolgozott, egy csecsemőt dajkáló leányból, Greggből, a mészárosból, aki kis fiát is elhozta és két-három renyhe naplopóból verődött össze, akik rendesen a vasúti állomás körül szoktak álldogálni. Nem igen beszélgettek. A köznép legnagyobb részének Angliában akkortájt csak fölötte határozatlan csillagászati fogalmai voltak. A legtöbben nyugodtan bámultak a henger vastag, tábla-alakú végére, amely, mióta Ogilvy és Henderson eltávozott, nem változott. Azt hiszem, hogy ez az élettelen tömeg nagy csalódás volt azokra nézve, akik azt remélték, hogy egy csomó szénné égett holttestet fognak látni. Egyik-másik távozott, míg ott álltam; helyettük mások érkeztek. Lemásztam az üregbe s úgy képzeltem, hogy lábaim alatt gyönge mozgás hallatszik. Bizonyos, hogy a henger födele megszünt forogni.

Csak ott, a henger közvetlen közelében, láttam világosan, mennyire különös egy tárgy volt minden tekintetben. Az első szempillantásra tényleg nem igen volt érdekesebb egy felfordult kocsinál, vagy az országúton keresztben fekvő fánál, amelyet a vihar döntött ki. Talán még ily érdekes sem volt. Leginkább félig a földbe ásott, rozsdás vastag gázcsőhöz hasonlított. Jóadag tudományos készültségre volt szükség, hogy az ember észrevegye azt, hogy a henger szürke kérge nem közönséges oxid s hogy a födél és a henger közti résen mutatkozó sárgásfehér fém szokatlan színben ragyog. Annak, ami a hengeren «földöntúli» volt, a legtöbb szemlélőre nézve nem volt semmi jelentősége.

Ekkor már teljesen tisztában voltam azzal, hogy ez a valami a Mars bolygóról érkezett; de azt nem tartottam valószínűnek, hogy lehet benne élő teremtmény is. Azt gondoltam, hogy a fedél automatikus módon csavarodik. Ogilvyval ellentétben mindig az volt a véleményem, hogy a Marson vannak emberek. Agyamban a legfantasztikusabb gondolatok kergetődztek. Nincs-e a hengerben kézirat? Minő nehézségekkel fog járni az üzenet megértése? Hátha érmeket vagy mintákat találunk? És így tovább. Mindazonáltal ezek kissé nagyon is bizonytalan gondolatok voltak. Türelmetlenül vártam, mikor fog már kinyílni. Tizenegy óra tájban, mikor láttam, hogy hiába várakozom, efféle gondolatokba mélyedve, hazasétáltam Mayburybe. De nagyon nehezemre esett belekezdeni elvont vizsgálódásaim folytatásába.

Délutánra a rét egészen más látványt nyujtott. Az esti lapok kora délutáni kiadásai óriási címbetűkkel lepték meg Londont:

«ÜZENET A MARSRÓL»,

«SZENZACIÓ WOKINGBAN»,

stb. stb. Ogilvy csillagászati távirata pedig izgalomba ejtette a hármas királyság valamennyi obszervatóriumát.

Vagy féltucat wokingi bérkocsi, egy fonott kasú szekér Chobhamból és egy uriasabb fogat állt a homokbányák mellett az országúton. Oldalvást egész csomó kerékpár volt. Bár a nap forrón sütött, Wokingból és Chertseyből gyalog is sokan kiballagtak, úgy, hogy egész tekintélyes tömeg nyüzsgött a réten, egyebek közt volt ott egy-két világosszínű ruhába öltözött delnő is.

Vakító forróság volt. Az égbolton egy darabka felhő sem volt látható. Szellő sem rezdült; csupán a pár elszórt fenyőfa nyujtott egy kis árnyékot. A hangafű tüze megszűnt már; de a talaj Ottershaw irányában, ameddig a szem ellátott, fekete volt s egyre függélyes füstszalagok szálldogáltak fel belőle. Egy élelmes csemegekereskedő a Chobham-útról kiküldte fiát egy talicskára való éretlen almával és édes sörrel.

Az árok széléhez lépve, láttam, hogy hat-hét ember van benne, – Henderson, Ogilvy és egy magas, szőke férfi, aki, mint később megtudtam, Stent volt, a királyi csillagász, több munkással, akik ásókat és szekercéket forgattak. Stent tiszta, messze csengő hangon osztogatta a parancsokat. A hengeren állt, amely most már meglehetősen lehűlt. Kipirult arcáról csurgott a veriték s látszott rajta, hogy valami felizgatta.

A henger nagy része szabadon állt, de alsó vége még mindig a földbe volt fúródva. Ogilvy, amint az árok szélén bámuló tömegben megpillantott, lehitt az üregbe s arra kért, legyek szíves Hilton lordot, az uradalom tulajdonosát fölkeresni.

Azt mondta, hogy a növekedő sokaság, főleg a gyerekek, komolyan hátráltatja munkájukat. Jó volna, ha a népet valami kis korláttal vissza lehetne tartani. Elmondta, hogy olykor-olykor még mindig gyönge zaj hallható a henger belsejéből s hogy a munkásoknak nem sikerült a födelet lecsavarni, mert sehogy sem tudtak jól hozzáférni. A henger fala szörnyű vastagnak látszott és az a gyönge hang, amelyet hallottunk, a henger belsejében nagy lárma is lehetett.

Szívesen magamra vállaltam, amire kért s előre örültem, hogy így odajuthatok én is azok közé a kiváltságos emberek közé, akik szemtanúi lesznek a henger tervbe vett kinyitásának. Hilton lordot nem találtam otthon; de azt mondták, hogy a hatórai waterloói vonattal várják Londonból. Mivel még csak egynegyed hat volt, hazamentem, megteáztam, azután az állomáshoz ballagtam s ott várakoztam reá.

IV. A henger megnyílik.

Mikor visszatértem a rétre, a nap már hanyatlóban volt. Woking felől csoportosan, sietve jöttek az emberek; hazafelé alig egy-kettő ment. Az üreg körül a tömeg megszaporodott. Az égbolt citromsárga világítása mellett mintegy pár száz főre rugó sokaság feketéllett a réten. Ingerült hangok hallatszottak, mintha egész kis ütközet folyt volna az üreg környékén. Sajátságos képzelődések suhantak át lelkemen. Közelebb nyomulva, Stent hangját hallottam.

– Vissza! Vissza!

Egy gyerek futott felém.

– Mozog! – kiáltotta, mellettem elsietve. – Kifelé csavarodik! Nem nekem való mulatság. Megyek haza. Megyek.

A tömeghez értem. Két-háromszáz ember lehetett ott, öklözve, taszigálva egymást. Tevékeny részt vett ebben a már említett néhány delnő is.

– Beesett az üregbe! – kiáltott valaki.

– Vissza! – szóltak többen.

A tömeg engedett egy kissé s utat törtem magamnak ökleimmel. Mindenki nagyon izgatottnak látszott. Az üregből sajátságos zümmögés hallatszott.

– Ejnye! – szólt Ogilvy, – segítsen visszatartani a bolondokat. Még nem tudjuk, mi lehet ebben az ördöngös valamiben!