Part 9

Jól emlékszem különösen egyre azok közül a röpiratok közül, amelyek mingyárt kezdetben megpróbáltak beszámolni a háborúról. Ebben a röpiratban volt egy illusztráció is. A művész nyilván futólag tanulmányozta az egyik hadigépet, de ezzel véget is ért a tudománya. A hadigépeket úgy mutatta be, mint födött, merev háromlábakat minden hajlékonyság vagy finomság nélkül s a benyomásuk monoton és teljességgel megtévesztő volt. Ennek a röpiratnak igen nagy volt az olvasóközönsége s én éppen ezért említem, hogy figyelmeztessem erre az olvasókat. A röpirat hadigépei époly kevéssé hasonlítottak a működésben levő Marsbeliekhez, mint a bábuk az élő emberekhez. Véleményem szerint a röpirat sokkal jobb lett volna e nélkül az illusztráció nélkül.

Eleinte, mint már említettem, a munkagépet nem is tartottam gépnek, hanem inkább valami csillámló burkolattal borított rákfajta teremtménynek, melynek agyrészét az a Marsbeli képviselte, aki finom tapogató szerveivel a gépezet mozgását irányította. De csakhamar szemembe ötlött, hogy époly szürkésbarna, fényes, bőrszerű páncél födi, mint az üreg túlsó szélén csúszó-mászó többi testeket, mire sejteni kezdtem ennek az ügyes munkának valódi mivoltát. Amint ennyire jutottam, érdeklődésem a többi lény felé, a valóságos Marsbeliek felé fordult. Futólag láttam volt már őket, úgyhogy az első undorító benyomás nem zavarta többé megfigyelésemet. Azonkívül rejtve voltam, mozdulatlanul álltam s nem volt semmi okom a sietésre.

Most láttam, hogy képzelni sem lehetett náluk földietlenebb teremtményeket. Rengeteg kerek tömegek – vagy inkább fejek – voltak. Minden tömeg átmérője négy láb lehetett. A kerek testeken elől arc volt. Az arcon nem voltak orrlyukak; úgy látszik, a Marsbelieknek csakugyan nem is volt semmiféle szaglóérzékük; hatalmas fekete szempár s ez alatt húsos csőrféle látszott az arcon. A fej vagy test hátulján – alig tudom, hogy nevezzem – egyetlen szűk, dobhártyaszerű felület volt, melyről később a boncolás megállapította, hogy fül. A mi sűrűbb levegőnkben azonban alig vehették hasznát. A száj körül tizenhat, csaknem ostorszerű, nyulánk tapogató-szerv helyezkedett el két nyolcas csomóban. E csomókat később Howes professzor, a kiváló anatómus, sokkal megfelelőbben _kezeknek_ nevezte. Mikor először láttam a Marsbelieket, mintha csakugyan iparkodtak is volna e kezek segélyével fölemelkedni, csakhogy ez, tekintettel a földi viszonyok között megnövekedett súlyukra, természetesen nem sikerült nekik. Észszerűen föltehetjük, hogy a Marson nagy könnyűséggel járhattak-kelhettek rajtuk.

Itt jegyzem meg, hogy belső szervezetük, mint a későbbi boncolás kimutatta, csaknem épily egyszerű volt. Szervezetük legnagyobb része az agy volt, melyből hatalmas idegek ágaztak ki a szemekbe, a fülbe és a tapogatószervekbe. A bonyolódott tüdőbe torkollott a száj, volt továbbá szívük és véredényzetük. A külső bőr görcsös rángatózása elárulta, hogy a tüdő a sűrűbb légkörben s a föld nagyobb gravitációs vonzásában kínosan működik.

Ennyiből állt a Marsbeliek egész szervezete. Csodálatos, legalább nekünk embereknek, hogy a bonyolódott emésztési szervnek, amely a mi testünknek főrésze, a Marsbeliek szervezetében nyoma sem volt. Csupa fej voltak, csupa fej; beleik nem voltak. Nem ettek s még kevésbbé emésztettek. E helyett más teremtmények friss, élő vérét befecskendezték saját ereikbe. Magam is láttam ezt, mint a kellő helyen meg is fogom említeni. Azonban, bárha finnyásnak fogok is feltűnni, nem vagyok képes leírni azt, amit nem tudtam végignézni sem. Legyen elég annyi, hogy még élő állatoknak, legtöbbször emberi lénynek a vérét fecskendezték be kis cső segítségével közvetlenül a befogadó ér-csatornába…

Kétségtelen, hogy ennek puszta gondolata is visszataszító reánk nézve; de ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, mily visszataszítók lehetnek valami értelmes tengeri nyúlra nézve a mi húsevő szokásaink.

A befecskendezés alkalmazásának fiziológiai előnyei tagadhatatlanok, ha arra a rettenetes emberi idő- és erőpusztításra gondolunk, amelyet az evés és az emésztési folyamat okoz. Testünk fele oly mirigyekből, csövekből és szervekből áll, amelyek avval vannak elfoglalva, hogy a legkülönbözőbb táplálékot vérré változtatják. Az emésztési folyamat s ennek hatása az idegrendszerre aláaknázza testi erőnket és befolyásolja kedélyállapotunkat. Az emberek boldogan vagy nyomorultan járnak-kelnek a szerint, amint egészséges vagy beteg a májuk, vagy épek a gyomormirigyeik. A Marsbeliek a kedélyállapot és az izgalom mindeme szervi hullámzásától meg vannak mentve.

Bizonyos, hogy nagy előszeretettel táplálkoztak emberi vérből. Ezt részben megmagyarázzák azoknak az áldozataiknak a maradványai, akiket a Marsból hoztak magukkal tápláléknak. Ezek a teremtmények, kezeinkbe került összezsugorodott maradványaikból ítélve, kétlábúak voltak. Porhanyós, sziliciumos csontvázuk csaknem a sziliciumos szivacsok vázához hasonlított. Gyönge izomzatuk volt. Hat láb magasak lehettek. Kerek, emelt fejük volt, s nagy szemeik csontos üregekben feküdtek. Úgy látszik, a Marsbeliek kettőt-hármat hoztak magukkal minden hengerben s valamennyit megölték, mielőtt a földre érkeztek. Mindegy volt e kétlábúakra nézve, mert a mi bolygónkon, amint próbáltak volna fölegyenesedni, testük minden csontja összeroppant volna.

Itt, ahol e leírással foglalkozom, kiegészítésül elmondok oly további részleteket is, amelyekről ez időben ugyan még nem volt tiszta fogalmunk, de amelyek nagyban elősegítik azt, hogy aki a Marsbelieket nem ismeri, tisztább képet alkothasson magának e támadó lényekről.

Három más rendkívüli fiziológiai különbség is volt közöttük és közöttünk. Szervezetük nem ismerte az alvást épúgy, mint az emberi szív. Mivel az izomzat mechanizmusának felhasznált erejét nem kellett pótolniok, az alvást, az életnek ezt az időszakos megszünését nem ismerték. Úgy látszik, fáradtságot egyáltalában nem, vagy csak igen kis mértékben éreztek. A földön sohasem mozoghattak erőlködés nélkül, de azért mindvégig folytonos tevékenységben voltak. Huszonnégy óra alatt huszonnégy órát dolgoztak, körülbelül úgy, mint a földi lények közül a hangyák.

Másodszor s ez a nemi különbségek világában fölötte csodálatosnak tetszik, a Marsbeliek teljesen nemnélküliek voltak s így nem volt bajuk azokkal a viharos izgalmakkal sem, amelyekből a nemi különbség folytán bőven kijut az embereknek. Most már bizonyos, hogy a háború alatt csakugyan született a földön egy kis Marsbeli is. Mikor ráakadtak, oda volt nőve szülőjéhez, részben _kicsirázva_ belőle, úgy, mint kicsiráznak a fiatal liliomhagymák, vagy az édesvízi polip-újszülöttek.

Az emberből és általában véve valamennyi magasabbrendű földi állatból a szaporodásnak ez a módja kiveszett; de bizonyos, hogy földünkön is ez volt a kezdetleges szaporodási mód. Az alsóbbrendű állatoknál, fel egészen a gerincesekhez legközelebb álló zsákpuhányokig, mind a két szaporodási mód előfordul egymás mellett; de végül a nemi szaporodás teljesen kiszorította a másik módot. A Marson ellenben nyilvánvalóan éppen a megfordított folyamat játszódott le.

Érdemes felemlíteni, hogy egy félig-meddig tudós hírében álló filozofáló író, jóval a Marsbeliek megjelenése előtt, az emberi szervezetnek oly átalakulását jósolta meg a messze jövendőben, amely nem nagyon tér el a Marsbeliek tényleges szervezetétől. Jövendölése, emlékszem, 1893 novemberében vagy decemberében jelent meg az azóta megszűnt _Pall Mall Budget_-ben és emlékszem arra is, hogy a _Punch_ nevű Mars-korszak előtti folyóirat ki is csúfolta. Kimutatta az illető – bolondozó, tréfás hangon, – hogy a mechanikai készülékek tökéletesülése fölöslegessé teszi a lábakat, a kémia fejlődése pedig az emésztést; hogy olyanféle szervek, aminő a haj, a külső orr, a fog, a fül, az áll, nem lesznek többé lényeges részei az emberi lénynek s hogy a természetes kiválasztás a messze jövendőben állandóan korcsosítani fogja ezeket a szerveket. Csak az agyvelő marad továbbra is lényeges kellék. A test részei közül csak a kéznek van kilátása arra, hogy megmarad, mint «az agy tanítója és végrehajtó közege». Míg a test többi része elsorvad, a kéz egyre nagyobb lesz.

Ebben a tréfás jövendölésben sok az igazság és például kétségtelen, hogy a Marsbeliek szervezetének állati oldalát az értelem csakugyan tökéletesen elnyomta. Nagyon valószínűnek tartom, hogy a Marsbeliek némileg hozzánk hasonló lényekből származtak, oly módon, hogy testük többi részének rovására agyuk és kezeik fokozatosan kifejlődtek, az utóbbiak végül a finom tapogatószervek két csomójává alakulván át. Agyvelejük, test híján, természetesen fölötte önző, értelmes lénnyé vált, melyben nyoma sincs az emberi lény érzelmi alapjainak.

A harmadik jelentős különbség e teremtmények szervezete és az emberi szervezet között olyan volt, amelyet az első tekintetre valószínűleg a legtöbb ember alárendelt jelentőségű részletkérdésnek lett volna hajlandó tekinteni. Mikroorganizmusok, amelyek a földön annyi kínt és bajt okoznak, vagy sohasem voltak a Marson, vagy a Marsbeli egészségügyi tudomány már évezredekkel előbb végleg kipusztította őket. Száz meg száz baj, a földi lázak és ragályok, a sorvadás, a rákbajok, a kelések és más effajta betegségek sohasem zavarták életük folyását. És ha már a Marsbeli és a földi élet különbségeiről beszélek, célzok itt röviden azokra a furcsa sejtelmekre is, amelyeket a «vörösfű» támasztott.

A Mars növényvilágának uralkodó színe nyilvánvalóan nem zöld, hanem élénk vérvörös. Bizonyos, hogy a magvakból, amelyeket a Marsbeliek szándékosan vagy véletlenül magukkal hoztak, minden egyes esetben vörös színű növényzet csirázott ki. De csak egyetlen Marsbeli növény bírta többé-kevésbbé eredményesen a versenyt a földi növényfajokkal. S ez az, amelyet a nép «vörösfű»-nek nevez. A vörösfű kérészéletű folyondár s növését csak kevesen látták. Egy ideig azonban csodálatos életerővel és bujasággal tenyészett. Fogságunk harmadik vagy negyedik napján ellepte az üreg oldalait s kaktusz-szerű ágai kármin-színű kerettel vonták be háromszögletű ablakunk széleit. Később láttam, hogy magvaival be volt vetve az egész vidék, különösen oly helyeken, ahol vízfolyás volt.

A Marsbeliek hallószerve egyetlen kerek dob volt, fej-testüknek hátulján. Szemeik látóereje nem igen különbözött a mieinkétől, kivéve azt a körülményt hogy Philips szerint, a kéket, és az ibolyát feketének látták. Szinte közvéleménnyé vált az a hit, hogy hangokkal és tapogatószerveik mozgatásával érintkeztek egymással. Ezt állítja például az az ügyes, de sebtében összeállított röpirat is (nyilvánvalóan olyanvalaki írta, aki nem volt szemtanúja a Marsbeliek tevékenységének), amelyet már említettem s amely mindmáig főforrása volt a Marsbeliekre vonatkozó tudnivalóknak. Nincs élő ember, aki annyit látta volna a Marsbelieket munkálkodásuk közben, mint én. Véletlenség csak, hogy így történt, de ez a tény. És én kijelentem, hogy hosszú időn át közelről megfigyeltem őket s láttam, amint négyen, öten, sőt egy ízben hatan nehézkesen mozogva, a legbonyolultabb munkákat végezték együtt, minden hang vagy taglejtés nélkül. Sajátságos kiabálásuk mindenkor táplálkozásukat előzte meg; e kiabálásban nem volt semmiféle moduláció s azt hiszem, hogy nem is az érintkezés közvetítésére szolgált, hanem egyszerűen a levegő kileheléséből eredt, mikor szívó táplálkozási működésükhöz készülődtek. Bizonyos mértékben jogom van arra a föltevésre, hogy a pszichológiának legalább az alapvető fogalmaival tisztában vagyok s nincs, amiről jobban meg volnék győződve, mint arról, hogy a Marsbeliek minden fizikai közvetítés nélkül cserélték ki gondolataikat. S mondhatom, nagy elfogultságot kellett leküzdenem, hogy e meggyőződést magamévá tegyem. A Marsbeliek támadása előtt ugyanis, amint egyik-másik olvasóm tán emlékezik is, bizonyos hevességgel írtam a telepátia ellen.

A Marsbeliek nem viseltek ruhát. Felfogásuk a díszről és az illemről szükségszerűleg eltért a mi felfogásunktól; s nemcsak az időjárás változásaival szemben voltak nyilvánvalóan sokkal kevésbbé érzékenyek, mint mi: hanem úgy látszik, hogy a szükség viszontagságai sem ártottak egészségüknek. De ha ruhát nem is viseltek, annál inkább kitűnt fölényük az ember fölött mindabban a másféle művészi járulékban, amellyel testüket kiegészítették.

Mi emberek kerékpárainkkal, korcsolyáinkkal, lilienthali lebegő-gépeinkkel, ágyúinkkal, botjainkkal s több efféle dolgainkkal éppen a kezdetén vagyunk annak a fejlődésnek, amelyen a Marsbeliek már keresztülmentek. Merő aggyá váltak, szükségleteiknek megfelelő különböző testeket hordva magukkal, úgy, amint az ember különböző ruhát hord; ha siet, kerékpárra ül; ha eső esik, ernyőt feszít ki. S készülékeikben az emberre nézve talán az a különös tény a legcsodálatosabb, hogy ami az ember mechanikai találmányainak uralkodó vonása, azt nélkülözik: _kerekek_ nincsenek rajtuk; amit csak magukkal hoztak a földre, mindabban nyoma, sőt sejtése sincs a kerék használatának. Pedig ahol helyváltoztatásról van szó, legalább is ezt várná az ember. Érdekes, hogy maga a Természet a mi földünkön sem alkalmazta soha a kereket, vagy ha igen, a fejlődés folyamán többre becsült más eszközöket. Szinte hihetetlen, hogy a Marsbeliek a kereket nem ismerték volna. De nemcsak ennek a használatát kerülték, hanem rendkívül ritkán alkalmazták a szilárd vagy relatív szilárd sarkpontot, egy síkra korlátozott körmozgásokkal. Gépezeteiknek csaknem valamennyi tagozata szépen hajlított, keskeny vápákon ide-oda sikló részeknek egy-egy bonyolult rendszere. S ha már benne vagyok a részletekben, megemlítem azt is, hogy gépeik hosszú emelőit ruganyos tokban elhelyezett korongok izomrendszer-utánzata hozza mozgásba. E korongok, valahányszor keresztül fut rajtuk a villamos áram, polarizáltatnak és szorosan s erősen egymáshoz tapadnak. Így jön létre az az állati mozgáshoz hasonló csodálatos mozgás, amely annyira lesujtotta s megzavarta az emberi szemlélőt. Mikor először pillantottam ki a résen, efféle izomutánzatokat láttam abban a rákhoz hasonló munkagépben, amely az üreg kiürítésével foglalkozott. Összehasonlíthatatlanul több élet volt benne, úgy látszott, mint a valóságos Marsbeliekben, akik rajta túl lihegve hevertek az alkonyati világosságban, erőtlenül mozgatva tapogatószerveiket, elgyöngülve a térben megtett óriási úttól.

Mialatt e gyönge mozgásokra figyeltem a napfényben, szemügyre véve alakjuk minden különös részletét: a tiszteletes hevesen megrántva karomat, figyelmeztetett, hogy ő is jelen van. Visszafordultam s komor ábrázatán, néma, de beszédes ajkán láttam, hogy a rés után vágyakozik, amelyen egyszerre csak egyikünk pillanthatott ki. Egy darabig abbahagytam a megfigyeléseket s ezalatt ő élvezte ezt az előjogot.

Mikor újra kitekintettem, a szorgalmas munkagép az üregből kiszedett géprészeket saját magához hasonló készülékké illesztette már össze; s balra lejebb egy kis, működésben levő ásómechanizmust vettem észre, amely zöld gőzgomolyokat lökve ki magából, az üreg körül járt munkálkodva. Kiszélesítette az üreget és rendszeresen, óvatosan töltést hányt fel az üreg körül. Ez okozta azokat a szabályos csapkodásokat és ritmikus rázkódásokat, amelyekre menedékünk romjai meg-megremegtek. Munka közben sivított és ordított. Amennyire kivehettem, a gép körül nyoma sem volt igazgató Marsbelinek.

III. A fogság napjai.

Egy második hadigép közeledése visszaűzött leshelyünktől a mosogatókonyhába, mert féltünk, hogy a Marsbeli a magasból megpillanthat bennünket a torlasz mögött. Később nem igen tartottunk ettől, mert rájöttünk, hogy a vakító napfényben levő szem menedékhelyünket koromsötétségnek látja; de eleinte a közeledés legegyszerűbb jelére nagy szívdobogás közt menekültünk a mosogatókonyhába. De bármily rémítő veszély fenyegetett, a kikukucskálás ingerének egyikünk sem állhatott ellen. S most szinte bámulattal gondolok arra, hogy bár az éhhalál vagy esetleg ennél még borzasztóbb elpusztulás veszedelme fenyegetett, mégis elkeseredett harcot folytattunk a kitekintés eme szörnyű előjogáért. Groteszk léptekkel mértük fel s alá a konyhát, tele égő kíváncsisággal s attól félve, hogy zajt csapunk. És azon a néhány hüvelyknyi veszedelmes területen verekedtünk, lökdösődtünk, taszigáltuk egymást.

Bizonyos, hogy hajlamaink, észjárásunk és cselekvési módunk semmikép sem fért össze. A veszély és az elszigeteltség még inkább fokozta ezt az összeférhetetlenséget. Már Hallifordban meggyűlöltem gyámoltalan jajgatását, ostoba nyakasságát. Végnélküli mormogó monológjai teljesen megakadályoztak abban, hogy valami menekülési módot kieszeljek s olykor-olykor valósággal az őrülés szélére kergetett. Annyira hiányával volt az önfegyelmezésnek, mint egy együgyü némber. Órákhosszat el tudott sírni s valóban azt hiszem, hogy az életnek ez az elkényeztetett gyermeke azt gondolta, hogy gyönge könnyeinek van valami haszna. És én ott ültem a sötétségben, képtelenül arra, hogy kivonjam elmémet ez alkalmatlankodások hatása alól. Többet evett, mint én s hiába bizonyítgattam neki, hogy életbenmaradásunk egyetlen reménye nem más, mint hogy addig, míg a Marsbeliek az üreggel el nem készülnek, a házban tartózkodjunk s hogy e hosszú várakozás ideje alatt csakhamar bekövetkezhetik az a perc, amikor hiányát fogjuk érezni a tápláléknak. Hosszabb időközökben meggondolatlanul nagyokat evett és ivott s csak keveset aludt.

Amint teltek a napok, szörnyű gondatlansága annyira fokozta szorult helyzetünk veszedelmét, hogy bármennyire undorított is a dolog, fenyegetéshez s végül veréshez folyamodtam. Ez egy időre kijózanította. De azok közül a ravasz találékonysággal telt, gyönge emberek közül való volt, akik nem törődnek sem istennel, sem emberrel, sőt nem törődnek saját magukkal sem, a büszkeséget nem ismerik, félénk, vérszegény, gyűlölködő lelkek.

Kellemetlen reám nézve visszaemlékezni és leírni ezeket a dolgokat; de azt akarom, hogy történetemből ne maradjon el semmi. Az, aki megmenekült az élet sötét és rémületes látványaitól, brutalitásomat, a végső tragédiát előidéző dühkitörésemet nagyon könnyen elítélheti; mert az ilyen ember mindenkinél jobban tudja azt, mi igazságtalanság; de sejtelme sincs arról, mire képesek az agyonkínzottak. De akik az árnyékot járva, végül eljutottak a dolgok alapjaihoz, azokban több lesz az irgalom.

S mialatt mi belül susogva végigküzdöttük sötét, homályos vitánkat, étel és ital után kapkodva, verekedve, azalatt kívül a rettenetes június irgalmatlan napfényében a Marsbeliek tovább folytatták különös, csodás munkájukat az üregben.

Hadd térjek vissza akkori új tapasztalataimra. Jódarab idő mulva mertem csak visszatérni leshelyemre. A jövevények ezalatt nem kevesebb, mint három hadigép gazdáival erősbödtek. Ez utóbbiak új eszközöket hoztak magukkal, amelyek rendben ott álltak a henger körül. A második munkagép már készen állt és azzal volt elfoglalva, hogy az egyik új készüléknek szolgáljon. Ez hatalmas tejeskannához hasonló test volt, amely fölött körte-alakú tartály ingott ide-oda s amelyből fehér por ömlött egy alul levő kerek medencébe.

Az ingó mozgást a munkagép egyik tapogatószerve hozta létre. A munkagép két, ásásra való kezével nagy göröngytömeget ásott ki és dobott bele a körte-alakú tartályba; egy másik karjával pedig időnként kinyitott egy ajtót és kormos fekete salakot tisztított le a gép középső részéről. Más acél-tapogató a port a medencéből barázdás csatornán keresztül valami más tartály felé irányította, amelyet a kékes porsánc elfödött szemeim elől. E láthatatlan tartályból vékony zöld füstszalag emelkedett merőlegesen a csendes levegőbe. Amint nézegettem, a munkagép halk zenei csengéssel kinyujtotta egyik összecsukható tapogatóját, mely egy pillanattal előbb csonka kilógó része volt csak neki s a vége csakhamar eltűnt a göröngysánc mögött. A következő pillanatban fehér aluminium-rudat emelt föl, amely még érintetlen volt s vakító fényben ragyogott és letette az üreg szélére álló, egyre növekvő rúd-halomra. A szürkülettől a csillagos éjszaka beálltáig ez az ügyes gép többet csinált száz rúdnál a nyers göröngyből s a kékes porsánc folyton emelkedett, míg végre az üreg száját el nem érte.

E gépek gyors, bonyolult mozgásai és gazdáik tehetetlen, lihegő ügyetlensége között oly szembeszökő volt az ellentét, hogy napokon keresztül ismételten azt kérdeztem magamtól, valóban ez utóbbiak-e az élőlények.

Éppen a tiszteletes nézett ki a nyíláson, mikor az első embereket hozták az üregbe. Én lenn ültem összekuporodva, feszült figyelemmel hallgatózva. A tiszteletes hirtelen visszahökkent és én attól tartva, hogy észrevettek bennünket, ijedten összekuporodtam. A tiszteletes lemászott a romhalmazról s mellém kuporodva a sötétségben, tagolatlan hangokat ejtett heves taglejtések közben, úgyhogy egy percre reám is átragadt rémülete. Csak kezével intett, hogy lemond a nyílásról; s kíváncsiságom csakhamar oly bátorságot öntött belém, hogy fölkeltem, keresztüllépve rajta, s felkapaszkodtam a nyiláshoz. Eleinte nem láthattam, mi lehet az oka rémületének. A szürkület beállófélben volt, a kis csillagok alig látszottak; de az üreget fényesre világította az aluminiumgyártás libegő zöld tüze. Az egész kép, szörnyen fárasztva a szemet, libegő zöld lángok és ide-oda mozgó rozsdás-fekete árnyak keveréke volt. E tömkeleg felett s rajta keresztül denevérek röpködtek, minderre ügyet sem vetve. A nehézkesen mozgó Marsbeliek már nem látszottak; a kékeszöld porrakás annyira emelkedett, hogy elfödte őket; s az üreg sarkában egy hadigép állt, összehúzott, megkurtított lábakon. A gép csengő lármája közben egyszerre csak úgy rémlett, mintha emberi hangokat hallottam volna. Eleinte azt hittem, hogy tévedek.

Összekuporodtam, megfigyelve a hadigép minden részletét s most először győződve meg róla teljesen, hogy a csuklya csakugyan Marsbelit rejt magában. Mikor a zöld lángok a magasba lobbantak, láttam bőrének olajos csillámlását és szemeinek ragyogását. Egyszerre csak ordítást hallottam s láttam, amint egy hosszú tapogató a gép válla fölött belenyúlt a hátán puposodó kis ketrecbe, ahonnan valami hevesen ellenkező, rejtelmes fekete tömeget emelt a magasba a csillagok felé. Mikor a fekete tárgy megint lefelé ereszkedett, láttam a zöld világítás mellett, hogy egy férfi volt. Egy pillanatra tisztán látható volt. Erős, vöröses, jól öltözött, középkorú férfi volt, aki három nap előtt mindenbizonyára mint nagytekintélyű ember járt a világban. Láttam kimeredt szemeit s az inggombjaira s óraláncára hulló fénysugarakat. Eltűnt a domb mögött és egy pillanatig csend volt. De csakhamar ordítás és a Marsbeliek elnyujtott örömujjongása volt hallható…

Lecsúsztam a romhalmazon, talpra ugrottam s kezeimet két fülemre szorítva, visszarohantam a mosogatókonyhába. A tiszteletes, aki kezeit feje fölé kulcsolva, némán kuporgott, felnézett, amint elsiettem mellette, hangosan felkiáltott és utánam rohant.

Akkor éjjel, amint a mosogatókonyhában leselkedtünk, eltelve borzadállyal, bár úgy éreztem, hogy sürgős szükségünk volna a cselekvésre, hasztalanul próbáltam bármily menekülési tervet kieszelni; de később, a második napon, nagyon világosan fontolóra tudtam venni helyzetünket. A tiszteletes képtelen volt minden megbeszélésre; a rendkívüli ijedelmek hatása alatt erőszakos ösztönök rabja lett, józan eszét és előrelátását pedig elvesztette. Valósággal állati szinvonalra sülyedt alá. Én azonban annál jobban megembereltem magam. Amint a tényeket áttekintettem, úgy rémlett, hogy bármily félelmetes is a helyzetünk, még sincs okunk a feltétlen csüggedésre. Menekülésünk főreménye az a lehetőség volt, hogy a Marsbeliek csak ideiglenes tábornak akarják használni az üreget. Vagy ha állandó tábori hely lesz is, esetleg nem fogják szükségesnek tartani, hogy folyton őrizzék, úgyhogy alkalmunk nyílhatik esetleg a menekülésre. Meghánytam-vetettem gondosan azt a lehetőséget is, nem áshatnánk-e utat magunknak az üreggel ellenkező irányban? De az az eshetőség, hogy valami őrtálló hadigép szemei előtt bukkanhatunk ki a szabadba, eleinte túlságosan rettenetesnek látszott. Aztán meg ásni is egészen magamnak kellett volna. A tiszteletes bizonyára nem segített volna.

Ha jól emlékszem, a harmadik nap láttam a megölt legényt. Ez volt az egyetlen alkalom, mikor valósággal láttam a Marsbelieket táplálkozni. E tapasztalat után kerültem a falrést a nap java részében. A mosogatókonyhába mentem, eltávolítottam az ajtót s néhány órát ásással töltöttem; oly halkan használva fejszémet, amint csak telt tőlem. De amint pár láb mélységű lyukat ástam, a porhanyós föld zajt csapva beomlott, úgyhogy nem mertem folytatni a munkát. Elvesztettem bátorságomat s hosszú ideig a mosogatókonyha padlóján hevertem, nem merve mozdulni sem. És most már teljesen lemondtam arról a gondolatról, hogy utat ásva meneküljünk.

Hogy mily benyomást tettek rám a Marsbeliek, arra nézve jellemző az a körülmény, hogy eleinte nem igen vagy egyáltalán nem is reménykedtem abban, hogy úgy fogunk megmenekülni, hogy a Marsbelieket emberi erőfeszítéssel legyőzik majd. Csak a negyedik vagy ötödik éjjel hallottam olyasfélét hangot, amely heves ágyúzáshoz hasonlított.

Késő éjszaka volt s a hold fényesen ragyogott. A Marsbeliek félrevitték az ásógépet s egy hadigépen kívül, amely az üreg távolabbi töltésén állt és egy munkagépen kívül, amely közvetlenül leshelyem alatt működött az üreg egyik sarkában, úgyhogy nem is láthattam, a hely elhagyatott volt. Kivéve a munkagépből eredő sápadt ragyogást, a rudakat és a fehér holdvilágos foltokat, az üreg sötétségbe borult és eltekintve a munkagép éles csengésétől, egészen csendes is volt.

Gyönyörű, derült éjszaka volt. Kivéve egyetlen egy bolygót, úgy látszott, a hold maga vette birtokába az egész égboltozatot. Kutyaugatást hallottam s ez a barátságos hang indított a hallgatózásra. Hallottam is aztán egészen tisztán egy tompa dördülést, tökéletesen olyat, mint a nagy ágyúk hangja. Hat dördülést számláltam meg egymás után s hosszú idő mulva újra hatot és ez volt minden.

IV. A tiszteletes halála.

Fogságunk hatodik napján történt, hogy utoljára pillantottam ki a résen és csakhamar egyedül találtam magam. A tiszteletes a helyett, hogy szorosan mellém húzódva, megpróbált volna a leshelytől eltávolítani, visszament a mosogatókonyhába. Hirtelen gondolat villant meg bennem. Gyorsan, nyugodtan visszamentem a mosogatókonyhába. A sötétségben hallottam, hogy a pap iszik. Feléje kaptam a sötétben s ujjaim egy palack burgundit ragadtak meg.

Néhány percig verekedtünk. A palack leesett a padlóra s összetörött. Erre abbahagytam a küzdelmet s fölemelkedtem. Lihegve, fenyegetőzve álltunk egymással szemben. Végre közötte s a táplálék között helyezkedtem el és kijelentettem neki azt az elhatározásomat, hogy erős fegyelmet fogok tartani.

Felosztottam az eleséget az éléskamrában annyi részre, hogy tíz napig elég legyen. Azt akartam, hogy a pap ezen a napon ne egyék többet. Délután gyönge erőfeszítést tett, hogy a táplálékhoz jusson. Én elszunnyadtam; de egy pillanat sem telt bele, már fölébredtem. Egész nap és egész éjjel szemtől szemben ültünk egymással, én kimerülten, de elszántan, ő sírva és éhségről panaszkodva. Tudom, hogy egy éj és egy nap volt; de akkor úgy tetszett, – s úgy tetszik most is nekem, – mintha végtelen hosszú idő lett volna.

Így tehát összeférhetetlenségünk nyilt harcban végződött. Két hosszú napig fojtott hangon s ökleinkkel küzködtünk. Volt idő, mikor őrjöngve ütöttem-vertem őt; volt idő, mikor hizelgő szavakkal lelkére beszéltem, sőt egyszer meg akartam vesztegetni az utolsó üveg burgundival, mert esővíz-szivattyúnk volt, amelyből vizet szerezhettem. De sem erőszaknak, sem szép szónak nem volt foganatja; valóban elvesztette már tiszta eszét. Nem akarta abbahagyni sem a táplálékra irányzott támadásait, sem lármás fecsegését. Nem akartam szem előtt tartani a legelemibb elővigyázatot sem, mely arra irányult, hogy fogságunk elviselhető legyen. Lassacskán kezdtem belátni, hogy szelleme teljesen elborult s hogy egyetlen társam e szűk, egészségtelen sötétségben egy tébolyodott.

Egy-egy határozatlan emlékemből ítélve, hajlandó vagyok azt gondolni, hogy saját elmém is el-elkalandozott olykor-olykor. Csodás, félelmetes álmok rohantak meg, valahányszor elaludtam. Furcsán hangzik, de csaknem azt hiszem, hogy a tiszteletes gyöngesége és őrültsége óvott és erősített meg engem annyira, hogy épeszű maradtam.

A nyolcadik napon a pap susogás helyett hangosan kezdett beszélni és semmivel sem tudtam rábírni, hogy mérsékelje beszédét.

– Igazságos, óh, Istenem! – ismételgette újra meg újra. – Igazságos dolog. Engem sujtson s enyéimet a bűnhödés. Vétkeztünk, célt tévesztettünk. Szegénység volt, szomorúság volt mindenütt; a szegényeket a porba tiporták és én békességben tudtam élni. Jóleső ostobaságot prédikáltam, – Istenem, milyen ostobaságot! – mikor föl kellett volna állanom, ha meg is haltam volna s rájuk kellett volna kiáltanom: tartsatok bűnbánatot! – bűnbánatot!… Ti elnyomói a szegényeknek és nyomorultaknak…