Part 5

A levegő tele volt hanggal, hangok süketítő, zavaros versengésével, a Marsbeliek csengő robajával, a lezuhanó házak ropogásával, a lángra lobbanó fák, kerítések, félszerek recsegésével s a tűz bömbölésével. Sűrű, fekete füst vegyült a folyam gőzével s amint a hősugár ide-oda járt Weybridge fölött, útját fehéren izzó villanások jelezték, amelyeket fakó lángnyelvek füstös tánca követett. A közelebbi házak még érintetlenül várták sorsukat sápadtan, homályosan a gőzben, mialatt mögöttük ide-oda szökkent a tűz.

Körülbelül egy pillanatig állva maradtam, mellig a csaknem forró vízben. Helyzetem szinte elkábított. A menekülés minden reményét elvesztettem. A gőzön keresztül láttam, amint azok, akik velem együtt a folyamban voltak, kifelé kapálóztak kézzel-lábbal a nád között a vízből, úgy, mint mikor a kis békák, megriadva az emberi léptekre, a fű közé rohannak, vagy a legnagyobb ijedelemben ide-oda rohantak a vontatóúton.

Ekkor a hősugár fehér lobbanásai hirtelen felém kezdtek közeledni. A házak összeomlottak, mintha a hősugár érintésére megolvadtak volna. A romokból lángok törtek elő. A fák recsegve tűzzé váltak. A sugár ide-oda libbent a vontatóúton, elnyelve az embereket, akik erre futottak s lejött a víz szélére, alig 50 yardnyira onnan, ahol álltam. Átsiklott a folyamon Sheppertonba s nyomában gőzölögve-forrva sistergő hullám támadt. A part felé fordultam.

A következő pillanatban az óriási hullám, melynek hőfoka megközelítette a forráspontot, keresztülcsapott rajtam. Hangosan felsikoltottam s megperzselve, félig vakon, félholtan botorkáltam tovább a csapkodó-sistergő vízben a part felé. Egy botlás halálom lett volna. Gyámoltalanul roskadtam le, a Marsbeliek szemeláttára, a széles, kopár, kavicsos földnyelvre, amely a partról lefutva, a Wey és Themze torkolatát jelzi. El voltam készülve a halálra.

Homályosan emlékszem, hogy fejemtől 10–20 yardnyira az egyik Marsbeli lába csikorogva mélyedt a laza kavicsba, felkavarva a medret s azután újra kiemelkedett a vízből. Ezután hosszú, kínos szünet következett, majd a négy szörnyeteg társuk romjait cipelve, mintha füstfátyolon keresztül láttam volna, eltávozott, beleveszett a messzeségbe, túl a folyón és a réteken. S ezután végtelenül lassan tudatára jutottam annak, hogy csodálatosképpen megmenekültem.

XIII. Hogy találkoztam a tiszteletessel?

A Marsbeliek, megadva ezt a gyors leckét azoknak, akik a földi fegyverek hatalmában bizakodtak, visszatértek eredeti helyzetükbe a horselli mezőségre. A nagy sietésben, szétzúzott társuk romjait cipelve, bizonyára nem egy oly félretévedt, jelentéktelen áldozat kikerülte figyelmüket, aminő én voltam. Ha társukat ott hagyják s tovább nyomulnak, ekkor még nem találtak volna egészen Londonig néhány tizenkétfontos ágyúütegen kívül semmit és bizonyára közeledésük hírével együtt érkeztek volna meg a fővárosba és oly váratlan, oly rettenetes, oly pusztító lett volna megérkezésük, mint az a földrengés, amely száz év előtt Lisszabont romokba döntötte.

De nem volt okuk sietni. Henger henger után röpült keresztül a bolygók közti téren. Minden huszonnégy óra újabb erősödést jelentett. S ezalatt a katonai és tengerészeti főemberek, akik most már teljesen tisztában voltak az ellenség rémítő hatalmával, dühös erőfeszítéssel készülődtek. Minden percben új ágyúkat állítottak fel, úgyhogy szürkület előtt a külvárosi villák minden bokra, minden ösvénye zsákmányra éhes, fekete ágyútorkot rejtegetett a dombos lejtőkön Kingston és Richmond között.

És az elszenesedett, kipusztított területen – mint egy húsz négyzetmérföldnyi körzetben – amely körülfogta a Marsbeliek táborhelyét a horselli réten, elszenesedett és rombadőlt falvakon át a zöld fák között, a fekete és füstös boltozatokon keresztül, amelyek tegnap még fenyvesek voltak, ide-oda mászkáltak az önfeláldozó őrszemek a heliográfokkal, hogy idejében jelezhessék a tüzérségnek a Marsbeliek közeledését. De a Marsbeliek most már tisztában voltak tüzérségi erőnkkel és az ember közellétének veszedelmével. Most immár senki sem merészkedhetett egyik henger közelébe sem, csak élete árán.

Az óriások a délután első felét valószinűleg azzal töltötték el, hogy ide-oda járva, áthordtak mindent az addlestoni golfpályán fekvő második és a Pyrfordban heverő harmadik hengerből a horselli réten levő legelső üregükbe. Az üreg mellett a fekete réten a szanaszét heverő romhalmazok fölött az egyik őrt állt, míg a többiek elhagyták óriási hadigépeiket s leszálltak az üregbe. Keményen dolgoztak késő éjszakáig s a táborukból felszálló toronymagasságú, sűrű, zöld füstoszlop ellátszott a merrowi dombokig, sőt amint beszélik, Bansteadig és Epsomig is.

S mialatt mögöttem a Marsbeliek ekkép készülődtek a legközelebbi támadásra, szemben velem pedig az emberiség gyülekezett a csatára, én végtelen kínok és fáradalmak között törtem magamnak utat az égő Weybridge tüzén és füstjén keresztül London felé.

Elhagyott, kis csónakot láttam jómessze lefelé haladni a folyamon. Ledobva csaknem minden össze-vissza forrázott ruhámat, a csónak után siettem, el is értem és ezen menekültem a pusztulásból. A csónakban nem voltak evezők, úgyhogy amennyire összeégett kezeimtől tellett, kézzel hajtottam a csónakot a vízfolyás irányában Halliford és Walton felé. Szörnyű lassan haladtam, minduntalan vissza-visszatekintgetve. A folyóra bíztam magamat, mert úgy gondoltam, hogy a víz legtöbb eshetőséget nyújt a menekülésre, ha az óriások vissza találnak térni.

A forró víz onnan, ahol a Marsbeli felfordult, velem együtt lefelé hömpölygött a folyón, úgyhogy vagy egy mérföldnyi úton nem igen láttam egyik partot sem. Egy ízben azonban mégis észrevettem egy sor fekete alakot, amely Weybridge felől jött sietve keresztül a mezőkön. Halliford egész elhagyottnak látszott s több ház, amely a folyó felé nézett, kigyulladt. Furcsa látvány volt ez a teljesen nyugodt, teljesen elhagyott hely a forró kék égbolt alatt, amint füstfelhők és apró lángnyelvek szálltak belőle fölfelé a délutáni hőségben. Sohse láttam még égő házakat a megfelelő nézőtömeg kísérete nélkül. Egy kissé távolabb a töltés száraz nádja füstölgött és izzott s egy tűzvonal befelé húzódott lassan a partról egy réten keresztül.

Jóideig átengedtem magam a víz sodrának, oly nyomorult, oly kimerült voltam az átélt heves izgalmak után. Iszonyú forróság volt. Majd erőt vett rajtam újra a félelem és újból evezni kezdtem kezeimmel. A nap perzselte csupasz hátamat. Végre, amint a fordulónál megláttam a waltoni hidat, lázam és gyöngeségem felülkerekedett félelmemen. Kiszálltam a middlesexi partra s halálosbetegen lefeküdtem a magas fű közé.

Négy-öt óra lehetett körülbelül. Nemsokára fölkeltem, mintegy ötszáz lépéssel beljebb haladtam a partról anélkül, hogy csak egy lélekkel is találkoztam volna s újra lehevertem egy sövény árnyékában. Úgy emlékszem, hogy járás közben folyton önmagammal beszélgettem. Szörnyű szomjas is voltam és szinte sajnáltam, hogy több vizet nem ittam. Furcsa dolog, hogy feleségemre haragudtam; nem tudom miért, de iszonyúan gyötört az a tehetetlen vágy, hogy Leatherheadba érjek.

Nem emlékszem világosan a tiszteletes megjelenésére. Valószínűleg elszunnyadtam. Egyszerre csak kormos ingujjban ülő alakot vettem észre, amint símára borotvált arccal fölfelé bámult a felhős égre, amelyen gyönge lobogó visszfény táncolt. Az égbolt bárányfelhős volt, tele a nyárközépi alkonyat fényében égő felhőfoszlányokkal.

Felültem, s a zajra, amelyet mozdulatom okozott, hirtelen reám tekintett.

– Van egy kis vize? – kérdeztem tőle, minden bevezetés nélkül.

Fejét rázta.

– Egy óra óta vizet kér, – szólott.

Egy pillanatig némán ültünk, egymást vizsgálgatva. Elég furcsa figurának találhatott. Nem volt rajtam egyéb, mint átázott nadrágom és harisnyám. Össze-vissza voltam perzselve s arcom és vállam fekete volt a füsttől. A tiszteletes arca csupa gyöngédség volt. Álla lelógott, göndör hajának csaknem lenszinű fürtei homlokára hullottak. Nagy, halványkék szemei kifejezéstelenül bámultak a levegőbe. Szaggatottan beszélt, a távolba meresztve tekintetét.

– Mit jelent ez? – kérdezte. – Mit jelentenek ezek a dolgok?

Rábámultam és nem feleltem.

Kinyujtotta vékony, fehér kezét és csaknem siránkozva folytatta:

– Miért történt mindez? Micsoda bűnt követtünk el? A reggeli istentisztelet után az országúton sétáltam, hogy rendbe szedjem gondolataimat a délutánra és egyszerre – tűzvész, földrengés, halál mindenfelé! Mintha Sodoma és Gomorrha lett volna! Minden munkánk oda van… Mik ezek a Marsbeliek?

– Mik vagyunk mi? – kérdeztem, torkomat reszelve.

Kezét térdére tette s megfordult, hogy újra reám nézzen. Körülbelül félpercig bámult reám hallgatagon.

– Az országúton sétáltam, hogy rendbeszedjem gondolataimat, – szólt újra. – S egyszerre csak tűz, földrengés, halál mindenfelé!

Visszasülyedt a hallgatásba. Álla most majdnem térdére lógott.

Nemsokára újra kezdte a siránkozást, kezeit rázogatva.

– Minden munkánk – a vasárnapi iskolák! Mit vétkeztünk – mit követett el Weybridge? Minden oda – minden elpusztult. A templom! Csak három éve, hogy újra felépítettük. Odavan! Elsöpörték a föld szinéről! Miért?

Újra szünet következett. Majd megint kifakadt, mint valami tébolyodott.

– Az égő templom füstje fölfelé száll szakadatlanul! – kiáltott.

Szeme lángolt és sovány újjával Weybridge felé mutatott.

Ekkor kezdtem már tisztába jönni vele. Az a szörnyű tragédia, amelyet keresztül élt, – láttam, hogy Weybridgeből menekült, – az őrülés szélére sodorta.

– Messzire vagyunk Sunburytől? – kérdeztem közönyös hangon.

– Mitévők legyünk? – kérdezte. – Ott vannak ezek a teremtmények mindenütt? Ezentúl övék lesz a föld?

– Messzire vagyunk Sunburytől?

– Ma reggel még reggeli istentiszteletet tartottam…

– A dolgok megváltoztak, – mondtam nyugodtan. – Ne veszítse el a fejét! Van még remény!

– Remény!

– Igen, remény bőségesen – e pusztítás ellenére is!

Kezdtem kifejteni neki véleményemet helyzetünkről. Eleinte rám figyelt, de mikor tovább beszéltem, szeméből újra kilobbant az érdeklődés fénye, tekintete megmerevedett és elfordult tőlem.

– Ez bizonyosan a vég kezdete! – szólt, félbeszakítva szavaimat. – A végé! Az Úr rettenetes nagy napja ez! Mikor az emberek a hegyekhez és a sziklákhoz könyörögnek, hogy szakadjanak rájuk és rejtsék el őket – rejtsék el őket annak ábrázata elől, aki a trónuson ül!

Kezdtem tisztába jönni a helyzettel. Abbahagytam rábeszélésemet, talpra ugrottam s melléje állva, vállára tettem a kezemet.

– Legyen férfi, – szóltam. – Szedje össze magát. Mi jó van a vallásban, ha a szerencsétlenség idején erőtlen? Gondoljon arra, mennyi földrengés és vízözön, háború és tűzhányás sujtotta már az embereket. Azt hitte, hogy Weybridgezsel kivételt tesz az Úristen?… Az Úr nem biztosítási ügynök, szerencsétlen!

Egy ideig üres hallgatásba merült.

– De hogy menekülhetünk? – kérdezte hirtelen. – Megsebezhetetlenek, könyörületet nem ismerők…

– Nem áll sem az egyik, sem a másik, – feleltem rá. – És mennél hatalmasabbak, annál józanabbul és óvatosabban kell minekünk eljárnunk. Az egyiküket megölték amott, még három órája sincs.

– Megölték! – szólt, körülbámészkodva. – Hogy lehet megölni az Isten szolgáit?

– Láttam, hogy megölték, – folytattam. – Mi véletlenül belekerültünk a nagyobbik veszedelembe. Ez az egész!

– Mi az a csillámlás ott az égen? – kérdezte hirtelen.

Megmondtam neki, hogy a heliográf jelzése – hogy emberi segítség és erőfeszítés jele az égen.

– Benne vagyunk a bajban, – mondtam, – akármilyen nyugodtnak látszik is a vidék. Az a csillámlás a magasban a közeledő vihart jelzi. Amott a Marsbeliek vannak és London felé, ahol azok a dombok emelkednek Richmond és Kingston körül és a fák fedezéket nyujtanak, sáncokat hánynak és ágyúkat állítanak föl. A Marsbeliek nemsokára megint erre fognak jönni…

Még beszéltem, mikor a tiszteletes talpra ugrott és intett, hogy hallgassak el.

– Csend! – kiáltott.

Az alacsony dombok mögül, keresztül a vizen, távoli ágyúk tompa dörgése és valami messziről jövő különös kiáltás hallatszott. Majd minden elcsöndesült. Egy cserebogár dongott keresztül a sövényen és mellettünk röppent el. Nyugatra magasan feltűnt a sápadt félhold Weybridge és Shepperton füstje és az alkonyat forró, tiszta ragyogása fölött.

– Jobb, ha tovább megyünk észak felé ezen az úton, – szóltam.

XIV. Londonban.

Öcsém Londonban volt, mikor a Marsbeliek lezuhantak Wokingban. Orvosnövendék volt. Ép vizsgára készült és szombat reggelig nem hallott semmit a Marsbeliek megérkezéséről. A szombat reggeli lapokban, a Marsbolygóról és a bolygókon levő életről szóló hosszú cikkek után, rövid, homályos távirat jelent meg, amely rövidsége folytán csak még megdöbbentőbb volt.

A Marsbeliek, akiket egy közeledő csoport fölzavart, gyorstüzelő ágyúval megöltek egy csomó embert, így hangzott a történet.

A távirat e szavakkal végződött:

«A Marsbeliek, akik, úgy látszik, rettenetes lények, nem mozdultak ki az üregből, amelybe belezuhantak s valószínű, hogy nem is képesek kimozdulni. Lehet, hogy ennek oka a föld gravitációs energiájának relatív erejében rejlik.»

A vezércikkírók nagyon bátorítóan terjeszkedtek ki a szöveg végső soraira.

Természetes, hogy az előkészítő élettani osztályban, ahová öcsém aznap elment, valamennyi tanuló érdeklődése fel volt csigázva; de az uccákon nyoma sem volt szokatlanabb izgatottságnak. A délutáni lapok tele voltak üres hírekkel, vastag címbetűk alatt, de nyolc óráig nem igen tudtak mást mondani, mint hogy a mezőség körül katonaság foglalt állást s Woking és Weybridge között lángokban áll a fenyőerdő. Ekkor a _St. James’s Gazette_ külön kiadásban tudatta azt a puszta tényt, hogy a távirati összeköttetés megszakadt. Mindenki azt gondolta, hogy az égő fenyőfák lezuhanása szakította meg a vonalat. Ez éjjel semmivel sem tudtak többet a küzdelemről. Ez volt az az éjszaka, mikor Leatherheadbe s onnan vissza hajtottam kocsin.

Az öcsém nem aggódott miattunk, mert az újságok leírásából tudta, hogy a henger jó két mérföldnyire volt a házamtól. Az volt a szándéka, hogy este leruccan hozzám, mint mondta, azért, hogy lássa a Marsbelieket, mielőtt megölik őket. Táviratot küldött, amelyet sohasem kaptam meg, négy óra tájban, azután este hangversenyt hallgatott.

Szombat éjjel Londonban is vihar volt s az öcsém eljutott kocsin Waterlooba. A perronon, ahonnan az éjféli vonat szokott indulni, megtudta, némi várakozás után, hogy valami baleset következtében a vonatok aznap éjjel nem juthatnak el Wokingba. A baleset mivoltáról semmit sem tudhatott meg; a vasúti hatóságok sem tudtak még akkor semmit határozottan. Az állomáson igen kis izgalmat keltett, mikor a vasúti hivatalnokok, akik nem is képzelték, hogy Byfleet és Woking között más történt egyszerű forgalmi zavarnál, a színházi vonatokat, amelyek rendszerint Wokingon haladtak keresztül, Virginia Water vagy Guildford felé indították. Sürögve-forogva intézkedtek, hogy megváltoztassák a southamptoni és portsmouthi kiránduló vonatok útirányát is. Egy éjjeli lap riportere, aki a forgalmi főnöknek nézte az öcsémet – hasonlított is hozzá egy kicsit – orozva megrohanta őt és interjút próbált csinálni vele. A vasúti hivatalnokokon kívül csak kevesen hozták összefüggésbe a forgalmi zavart a Marsbeliekkel.

Egy másik tudósításban ezekről az eseményekről azt olvastam, hogy vasárnap reggel «egész Londont felvillanyozták a wokingi hírek». De ez nem volt egyéb frázisnál. Londonban a legtöbb ember nem hallott a Marsbeliekről a hétfő reggeli pánik előtt. És aki hallott, annak is időre volt szüksége, hogy a vasárnapi lapok sebtében szövegezett táviratainak a jelentőségét felfogja. Londonban a legtöbb ember nem is szokott vasárnapi lapokat olvasni. De ettől eltekintve, a londoni emberekben oly erős gyökeret vert a személyes biztonság érzete s annyira megszokták a lapok riasztó híreit, hogy minden nyugtalanság nélkül olvashatták a következőket:

«Tegnap este hét óra tájban a Marsbeliek kibujtak a hengerből és ércpajzsok védelme alatt teljesen rombadöntötték a wokingi állomást a környező házakkal együtt s a Cardigan-ezrednek egy egész századát lemészárolták. A közelebbi részletek hiányoznak. A Maxim-ágyúk teljesen használhatatlanoknak bizonyultak fegyverzetükkel szemben. A tábori ágyúkat ártalmatlanokká tették. A huszárok vágtatva menekültek Chertseybe. Úgy látszik, hogy a Marsbeliek lassan Chertsey vagy Windsor felé vonulnak. West-Surreyben nagy félelem uralkodik és földsáncokat hánynak, hogy megakadályozzák előrenyomulásukat London felé.»

Így írt az esetről a _Sunday Sun;_ a _Referee_-nek egy ügyes és fölöttébb szellemes cikke pedig a Marsbelieket a faluban hirtelen elszabadult állatsereglethez hasonlította.

Londonban senkisem tudott semmi bizonyosat a felfegyverzett Marsbeliek mivoltáról, és általános volt még mindig az a rögeszme, hogy ezek a szörnyetegek nehézkesen «csúsznak», «kínosan másznak» – így jellemezte őket csaknem valamennyi korábbi tudósítás. Egyik táviratot sem küldhette olyan tudósító, aki szemtanuja volt a Marsbeliek előnyomulásának. A vasárnapi lapok külön kiadásokat adtak újabb hírekkel, egyik-másik újabb hírek nélkül is. De voltakép nem is igen volt mit közölni az olvasókkal, amíg késő délután a hatóságok át nem adták a sajtóügynökségeknek saját híreiket. Megállapították, hogy Walton és Weybridge, valamint az egész ottani vidék lakossága London felé özönlik az országutakon. Ennyi volt az egész.

Öcsém reggel a lelencház melletti templomba ment, semmit sem tudva még arról, mi történt előtte való éjszaka. A templomban, ahol célzásokat hallott a támadásról, külön imát mondtak a békéért. Kijövet vett egy _Referee_-t. Az újság hírei felizgatták s kiment újra a waterlooi állomásra, hogy megtudja, megindult-e már újra a rendes forgalom. Az omnibuszokat, kocsikat, kerékpárosokat és a sok ünneplőruhás járókelőt látszólag alig érintette a furcsa szenzáció, amelyet a rikkancsok terjesztettek. Legfölebb a környék lakosai miatt aggódtak. Öcsém csak az állomáson tudta meg, hogy a windsori és a chertseyi összeköttetés is megszakadt. A portások azt mondták, hogy korán reggel Byfleetből és Chertseyből több fontos távirat érkezett az állomásról, de a táviratozás hirtelen megszünt. Öcsém roppant kevés pontos részletet tudhatott meg tőlük. «Harc folyik Weybridge körül», – ez volt minden, amit mondhattak.

A vasúti szolgálat most már roppant rendetlen volt. Az állomás körül egész sereg ember álldogált, akik a délnyugati vasúti hálózatba tartozó helyekről ismerősöket vártak.

Egy őszfejű öreg úr keservesen szidta öcsémnek a Délnyugati Társaságot. «Pellengérre kell állítani!» – ismételgette.

Egy-két vonat érkezett Richmondból, Putneyból és Kingstonból egy napi evező turára kirándult utasokkal, akik a zsilipeket zárva találták és pánikot éreztek a levegőben. Egy fehércsíkos, kék flanellzubbonyos férfi megszólította az öcsémet és furcsa híreket ujságolt neki.

– Tömegesen tódulnak az emberek Kingstonba, kocsikon, szekereken, értékes holmival tömött ládákat hozva magukkal, – mondotta. – Moleseyból, Weybridgeből és Waltonból jönnek és azt mondják, hogy ágyúzást hallottak Chertseyben, heves tüzelést, és hogy lovaskatonák szólították fel őket a gyors távozásra, mert jönnek a Marsbeliek.

– _Mi_ is hallottunk ágyúzást a hamptoncourti állomáson, de azt hittük, hogy az ég dörög. Mi az ördögöt jelent mindez? Hiszen a Marsbeliek nem tudnak kimászni az üregükből. Úgyebár?

Az öcsém erre nem tudott mit felelni neki.

Később észrevette, hogy az ijedelem határozatlan érzése átterjedt a földalatti vasút utasaira is és hogy a vasárnapi kirándulók rendkívül korán szállingóznak vissza a délnyugati mellékvonalakról – Barnesból, Wimbledonból, Richmond Parkból, Kewból; de egy teremtett lélek sem tudott egyebet mondani kósza híreknél. Akinek csak kapcsolata volt a pályaudvarral, mind rosszkedvűnek látszott.

Öt óra tájban szörnyű izgatottság szállta meg az állomáson nyüzsgő tömeget, mikor megtudta, hogy megnyitották azt a közlekedési vonalat, amely a délkeleti és a délnyugati állomások között csaknem állandóan el volt zárva. A tömeg izgatottsága csak fokozódott, mikor látta, hogy hatalmas ágyúkkal megrakott vagónok és katonákkal zsúfolt kocsik vonulnak tova. Az ágyúkat Woolwichból és Chathamból küldték Kingston fedezetére. Megkezdődött a tréfálkozás is:

– Felfaljuk őket!

– Megszelidítjük a fenevadakat! – és így tovább.

Nemsokára rendőrök érkeztek az állomásra, hogy eltávolítsák a tömeget a perronokról s öcsém újra az uccára ment.

A harangok vecsernyére kongtak-bongtak s egy csoport leány az Üdv hadseregéből vonult végig énekelve a Waterloo úton. A hídról egy csapat ácsorgó nézett figyelmesen valami furcsa barna tajtékos tömeget, amely foltokban sodródott lefelé a folyamban. A nap éppen lehanyatlóban volt s a Tower és a parlament két háza a legbékésebb égbolt felé tornyosodott, amely csupa arany volt hosszú, bíborvörös haránt felhősávokkal. Beszéltek egy úszó holttestről is. Az egyik ember, amint mondta, tartalékos, azt mondta az öcsémnek, hogy látta nyugat felé a heliográf villogását.

A Wellington-uccában egy csomó markos fickóval találkozott az öcsém, akik a Fleet-utcából rohantak ki, kezükben még nedves hirlapokkal s kiabáló plakátokkal.

– Rémes katasztrófa! – kiabálták egymásnak, végig a Wellington-uccán. – Ütközet Weybridge mellett! Részletes leírás! A Marsbelieket visszaűzték! London nagy veszedelemben!

Öcsém vett egy lapot három pennyért.

Ekkor, de csakis ekkor, kezdett valami képet nyerni e szörnyetegek óriási hatalmáról és rettenetességéről. Megtudta, hogy nem apró, esetlen teremtmények, hanem hogy hatalmas géptesteket irányító értelmes lények, gyorsan mozognak s oly erővel képesek lecsapni, hogy a legnagyobb ágyúk ellenállása is semmivé törpül velük szemben.

Úgy írták le őket, mint «roppant pókszerű gépeket, amelyek csaknem száz láb magasak, az expreszvonat sebességével haladnak és forró hősugarat tudnak kilőni». Leplezett ütegeket, főleg tábori ágyúkat, állítottak fel a horselli rét körül, legtöbbet a wokingi kerület és London között. Öt gépezetet láttak haladni a Themze felé és egyet, a véletlen szeszélye folytán, elpusztítottak. A lövedékek a többi esetben célt tévesztettek s a hősugarak egy szempillantás alatt megsemmisítették az ütegeket. A katonaság súlyos veszteségeiről is említést tett a távirat, amelynek hangja azonban egyébként optimista volt.

A Marsbelieket visszakergették; a Marsbeliek nem sebezhetetlenek. Visszavonultak abba a háromszögbe, melyet a Woking körül vont körben hengereik alkotnak. Heliográfos jelzőőrszemek cirkálnak körülöttük minden oldalról. Ágyúkat szállítanak nagy gyorsasággal Windsorból, Portsmouthból, Aldershotból, Woolwichból, sőt még északról is; egyebek közt kilencvenöt tonnás, hosszú sodronyágyúkat Woolwichból. Összesen 116 darab van már fölállítva, vagy közeledik gyorsan, főleg London védelmére. Sohasem összpontosítottak még Angliában ily gyorsasággal ekkora katonai erőt.

Azt remélték, hogy minden újabb hengert egyszerűen el lehet pusztítani a magasban szétrobbanó lövedékekkel, amelyeket gyorsan gyártottak és szétosztottak. Kétségtelen, folytatta a közlemény, hogy a helyzet rendkivüli és nagyon komoly, de a közönségnek nincs oka a rémüldözésre. Tagadhatatlan, hogy a Marsbeliek szörnyű félelemgerjesztők; de végre is legföljebb huszan lehetnek, szemben az emberek millióival.

Az illetékes tényezők a hengerek nagyságából arra a következtetésre jutottak, hogy egy-egy hengerben legfölebb öt, összesen tehát tizenöt Marsbeli lehet. És egyet – esetleg már többet is – el is intéztek már. A közönség óvakodjék a veszély közelébe jutni. Részletes intézkedések történtek a fenyegetett délnyugati külvárosok lakosságának védelmére. Ez a kiáltványféle azzal végződött, hogy ismételten hangsúlyozta London biztonságát s azt a körülményt, hogy az illetékes tényezők bíznak abban, hogy a nehézségeket legyőzik.

Mindez rikító nagybetűkkel volt nyomtatva, oly frissiben, hogy a papiros még nedves volt s látszott, hogy egy szó magyarázat hozzáfűzésére sem volt idő. Különös volt, mondta az öcsém, hogy a lap egyéb közleményeit milyen kiméletlenül megnyirbálták, csakhogy helyet szorítsanak a kiáltványnak.

Végig a Wellington-uccán izgatottan olvasták az emberek a rózsaszínű lapokat; a Strandot az előfutárok nyomában egyszerre egész csapat rikkancs lármája verte fel. Az emberek tolakodva ugráltak le az omnibuszokról egy-egy újságért. Bizonyos, hogy ezek a hírek felrázták az embereket eddigi apátiájukból. A Strandon egy térképkereskedés redőit lebocsátották, mesélte az öcsém, s a kirakat tábláján keresztül látszott, amint egy ünneplő ruhás férfi citromsárga keztyűs kezével gyorsan Surrey térképeit erősítette rá az üvegre.

Öcsém, amint kezében az újsággal végigment a Strandon a Trafalgar-térre, látott néhány menekülőt West-Surreyből. Egy férfi volt feleségével, két gyerekkel s néhány bútordarabbal zöldséges kocsin. A Westminster-híd felől hajtott s nyomában szénásszekér döcögött, amelyen öt-hat jobbmódú ember ült ládák és batyuk között. Valamennyinek arcán zavar és ijedtség tükröződött és egész megjelenésük feltűnő ellentétben állt az omnibuszokban ülők vasárnapi külsejével. Divatos ruhákba öltözött emberek kandikáltak rájuk hintóikból. A menekülők megálltak a téren, mintha nem tudnák, merre menjenek s végül kelet felé fordultak a Strand mentén. Nyomukban nemsokára egy munkásruhás férfi jött régi divatú triciklin, kis előkerékkel. Az arca piszkos és sápadt volt.

Öcsém Victoria felé folytatta útját és egy csomó ilyen emberrel találkozott. Azt gondolta, hogy talán meglát köztük engem is. Szokatlanul sok rendőr őrködött a forgalomra. Néhány menekülő új híreket kiáltott át az omnibuszokban ülőkhöz. Egyik azt mondta, hogy látta a Marsbelieket.

– Lábakra állított gőzkazánok, ha mondom, s úgy lépkednek, mint az emberek!

A legtöbb közülök izgatott volt az átélt különös dolgok miatt.

Victorián túl minden kocsma tele volt ilyen jövevényekkel. Az uccasarkokon az emberek csoportokba verődve újságokat olvastak, izgatottan beszélgettek, vagy ezekre a szokatlan vasárnapi látogatókra bámészkodtak. Mindig többen és többen érkeztek, amint esteledett, míg végre az országút, mint öcsém mesélte, az epsomi országúthoz hasonlított a Derby napján. Öcsém többeket megszólított a menekülők közül; a legtöbbjétől ki nem elégítő feleleteket kapott.

Egyikük sem tudott újságot mondani Wokingról, egy férfin kívül, aki azt állította, hogy Woking teljesen elpusztult mult éjszaka.

– Byfleetből jövök, – mondta; – egy kerékpáros ember érkezett oda korán reggel s kapuról-kapura rohanva, figyelmeztetett bennünket, hogy távozzunk. Majd katonák jöttek. Kimentünk az uccára és füstfelhőket láttunk délfelé – semmi mást, csak füstöt és egy lélek se jött azon az úton. Azután hallottuk az ágyúzást Chertsey mellett és emberek érkeztek Weybridgeből. Én is bezártam hát a házamat és eljöttem hazulról.

Ezidőtájt nagyon zúgolódtak az uccákon az emberek a hatóságok ellen, hogy nem képesek végezni a támadókkal s tűrik ezt a nagy felfordulást.

Nyolc óra tájban nagy tüzelés hallatszott tisztán London egész déli részében. Az öcsém nem hallotta a főútvonalak forgalma miatt, de mikor a csendes mellékuccákba fordult be a folyam felé, ő is tisztán hallotta a lövöldözést.

A Westminstertől visszasétált lakásába a Regent’s Park közelében. Most immár nagyon aggódott miattam és izgatta őt a nyilvánvalóan igen nagy veszedelem. Ő is a katonai részleteken tépelődött, úgy, mint én szombaton. Elképzelte a némán várakozó ágyúkat, a hirtelen pusztasággá lett vidéket. Megpróbálta elképzelni a százláb magas, «lábakra állított gőzkazánok»-at.

Egy-két szekérnyi menekülő az Oxford-uccán vonult végig és több más a Marylebone-úton; de a hírek oly lassan terjedtek, hogy a Regent-ucca és a Portland-út tele volt a rendes vasárnapesti sétálókkal, noha most csoportokban beszélgettek, s a Regent’s Park szélén sohasem tanyázott több szerelmes pár az elszórt gázlámpák alatt. Az éjszaka meleg és csendes volt és egy kicsit nyomasztó. Az ágyúzás újra meg újra megkezdődött s éjfél után délen mintha villámok fényébe borult volna az égbolt.