Part 11

– Mindennek vége! – szólott. – Közülük csak _egy_ veszett el, egyetlen _egy_. És alaposan megvetették lábukat s tönkresilányították a legnagyobb hatalmat a földön. Egyszerűen legázoltak bennünket. Tiszta véletlenség, hogy az az egy is meghalt Weybridgeben. S ezek csak az úttörők. Egyre többen érkeznek. Ezek a zöld csillagok… öt-hat nap óta egyet sem láttam, de nincs benne kétség, hogy minden éjjel lezuhan egy valahová. Nincs mit tenni. Leigáztak! Levertek!

Nem feleltem. Magam elé bámulva ültem s hiába törtem a fejemet valami vigasztaló gondolaton.

– Ez nem is háború – folytatta a tüzér. – Sohasem is volt háború, úgy, amint szó sem lehet háborúról emberek és hangyák között.

Hirtelen eszembe jutott az obszervatóriumban töltött éjszaka.

– A tizedik lövés után nem tüzeltek többet – legalább is addig nem, amíg az első henger ide nem érkezett.

– Hogy tudja? – kérdezte a tüzér.

Elmagyaráztam neki. Gondolatokba merült.

– Kissé különös az az ágyú, – szólott. – De ha úgy is volna? Újra elkezdhetik a lövöldözést. S ha késik is, a vég elkerülhetetlen. Az emberek és a hangyák története. A hangyák megépítik városaikat, leélik életüket, háborúskodnak, forrongnak, míg az emberek azt nem akarják, hogy félrekotródjanak; ekkor azután félrekotródnak. Ugyanez most a mi sorsunk, valósággal hangyák vagyunk. Csakhogy…

– Úgy van, – szóltam közbe.

– Csakhogy mi megehető hangyák vagyunk.

Egymásra nézve üldögéltünk.

– És mi szándékuk lehet velünk? – kérdeztem.

– Ezen gondolkoztam én is, – szólott, – ezen gondolkoztam. Weybridgeből dél felé mentem, – gondolkozva. Láttam, mi történt. A közelben a legtöbb ember jajgatott és izgatta egymást. De én nem igen vagyok barátja a jajgatásnak. Néhányszor szemben álltam már a halállal; nem cifraságból vagyok katona s bárhogy vegyük, a halál végre sem egyéb, mint halál. És aki gondolkozik, mindenen átesik. Láttam, hogy az egész világ délfelé nyomul. Így szóltam magamban: «Erre nem lesz mit enni» s egyenesen visszafordultam. Egymagam annyit értem a Marsbelieknek, mint egy veréb az embernek. Körös-körül mindenfelé, – egyik kezét a magasba emelte, – csapatostul éhen haltak, egymás hátán tolongva…

Arcomba pillantott és zavartan megállt. Majd így szólt:

– Kétségtelen, hogy azok, akiknek volt pénzük, Franciaországba mentek.

Egy pillanatra mintha nem tudta volna, beszéljen-e tovább. Majd szemembe tekintve, tovább folytatta:

– Erre mindenfelé van eleség. A boltok tele vannak konzervekkel, borral, szesszel, ásványvízzel; s a vízvezetéki csövek és a csatornák üresek. Elmondom önnek, mit gondoltam. Értelmes lényekkel állunk szemben, szóltam magamban, akik, úgy látszik, belőlünk akarnak táplálkozni. Először is el fogják pusztítani hajóinkat, gépeinket, ágyúinkat, városainkat, társadalmi rendünket és szervezetünket. Mindez hagyján. Ha akkorák volnánk, mint a hangyák, kiheverhetnők. De nem vagyunk. Sokkal nagyobbak vagyunk, semhogy itt maradhatnánk. Ez az első bizonyosság. Igaz?

Igazat kellett adnom neki.

– Igaz. Jól meggondoltam. Akkor hát menjünk tovább. Amint szükségük van reánk, nyomban hatalmukba is kerítenek. A Marsbelinek néhány mérföldnyi utat kell csak megtennie, hogy elfogjon egy futó tömeget. S Wandsworthtól egynapi járóföldre láttam, mikor egy Marsbeli darabokra tördelte a házakat s keresztül-kasul kotorta a romokat. De a Marsbelieknek eszük ágában sincs ezt folytatni. Amint ágyúinkat és hajóinkat leszerelték, vasutainkat összezúzták s megtették mindazt, amit e vidéken már megtettek, akkor elkezdenek rendszeresen összefogdosni bennünket. Kiválogatják a legjavát s ketrecekben vagy más ily helyeken felhalmozzák. Ezt fogják tenni nemsokára. Uram Isten! Eddig nem kezdtek még bele ebbe. Igaz?

– Nem kezdtek bele? – kiáltottam.

– Nem kezdtek bele. Mindannak, ami eddig történt, az az oka, hogy nem volt annyi eszünk, hogy veszteg maradjunk, hanem ágyúkkal s más ily ostobaságokkal ingereltük őket. És elvesztve fejünket, sűrű tömegekben rohantunk arra, ahol semmivel sem voltunk nagyobb biztonságban, mint ott, ahol eredetileg voltunk. Egyelőre nem törődnek velünk. Van elég dolguk, míg el nem készítik az utánuk jövők számára is mindazt, amit nem hozhattak magukkal. Nagyon valószínű, hogy a hengerek is azért nem érkeznek egy ideig, hogy azokat, akik már itt vannak, le ne üssék. S a helyett, hogy vakon futkosunk össze-vissza, vagy dinamittal próbálgatjuk őket felrobbantani, sokkal többet érne megemberelni magunkat s alkalmazkodni az új viszonyokhoz. Erre az eredményre jutottam. Ez ugyan nem igen felel meg annak, amit az ember saját fajának kíván; de a tények rákényszerítenek erre. S ez az az elv, amely szerint cselekedtem. Városok, nemzetek, civilizáció, haladás… ez mind odavan. A játszma elveszett. Le vagyunk verve.

– De ha így van, miért éljünk tovább?

A tüzér rám nézett egy pillanatig.

– Bizonyos, hogy vagy egy millió esztendőre vége van minden gyönyörű hangversenynek, királyi szépművészeti akadémiának és szó sem lehet pompás kis lakomákról az éttermekben. Ha szórakozások után eped, én belátom, hogy a játszma elveszett. Ha szalónias szokásai vannak, vagy ha undorodik attól, hogy bicskával egye a körtét, legjobb lesz e szokásokat mielőtt sutba vetni. Ezentúl nem vehetné hasznukat.

– Azt hiszi…

– Azt hiszem, hogy oly emberek, mint én, azért élnek tovább, hogy fentartsák a fajt. Nem tagadom, hogy görcsösen ragaszkodom az élethez. S ha jól értettem önt, ön is meg fogja mutatni, amit különben már eddig is megtett, sokkal előbb is, hogy mennyit ér. A mi sorsunk nem az, hogy kiirtsanak. Eszem ágában sincs elfogatni magamat, hogy megszelidítsenek, hizlaljanak és tenyésztésbe vegyenek, mint valami bömbölő ökröt. Pfuj! Gondoljon csak azokra a barna szörnyekre!

– Talán csak nem azt akarja mondani, hogy…

– De igen. Tovább haladok. Lábaik alatt. Tervem már kész; jól kieszeltem. Mi, emberek, le vagyunk verve. Nem tudunk még eleget. Tanulnunk kell, mielőtt sorsunk megváltozhatik. És élnünk kell tovább s meg kell őriznünk függetlenségünket, mialatt tanulunk. Látja? Ez a mi tennivalónk.

Megdermedve bámultam rá. Határozottsága teljesen megzavart.

– Nagy Isten! – kiáltottam. – Ön aztán igazi férfi! – s hirtelen megragadtam kezét.

– Nemde? – szólt csillogó szemekkel. – Jól kieszeltem, nemde?

– Folytassa! – szóltam.

– Jól van. Azoknak, akik nem akarnak foglyul esni, mindenre készen kell állniok. Én készen állok. Bizonyos, hogy nem mindegyikünk termett arra, hogy vadállat lehessen. Pedig ez az, amivé lennünk kell. Ezért nézegettem önt annyira. Megvolt rá az okom. Ön sovány és karcsú. Nem is tudtam, látja, hogy ön az, fogalmam sem volt arról, hogy ön el volt temetve. Abból a népségből, amely e házakban lakott és amely _errefelé_ járta a maga útját, azokból az átkozott kishivatalnokfélékből egyik sem válna be. Nincs bennük lélek; nincsenek sem büszke álmaik, sem büszke vágyaik; s olyan ember, Úristen! akiben nincs meg sem ez, sem az, nem egyéb, mint csupa aggodalom, csupa elővigyázat. Csak arra valók, hogy munkájuk után futkossanak. Százszámra láttam őket, amint kezükben egy falat reggelivel, vadul rohantak és arcuk felragyogott, mikor nem késtek le bérletjegyes vasutacskájukról, mert attól féltek, hogy ha lekésnek, elbocsátják őket; amint munkaközben remegtek, hogy valamit félre találnak érteni; amint visszafelé futottak, mert attól féltek, hogy nem érnek haza idejében az ebédhez; amint ebéd után otthon kuksoltak, mert féltek a félreeső utaktól; amint kitartottak az asszony mellett, akit nőül vettek, nem azért, mintha kívánták volna, hanem azért, mert szükségük volt pénzére, hogy biztos alapon futkoshassák végig nyomorult életecskéjüket a világon. Csupa balesetek ellen biztosított és betáblázott élet! És minden vasárnap csupa félelem attól, ami vasárnap után jön. Mintha a poklot tengeri nyulak számára emelték volna! A Marsbelieket valósággal Isten küldte ezek számára. Csinos, tágas ketrecek, zsiros falatok, gondos tenyésztés, gondnélküli élet. Ha egy hétig üres gyomorral szaladgáltak ide-oda, erdőn, mezőn, maguktól elő fognak jönni s örülnek, ha összefogdossák őket. Az első falat után oda lesznek örömükben. Csodálkozni fognak azon, mi mindent nem tettek az emberek, mikor még nem voltak Marsbeliek, akik gondjukat viseljék. S a naplopók, a ficsúrok, az énekesek! könnyen beleképzelem magam helyzetükbe. Szinte látom őket, – szólt szomorú mosollyal. – Tobzódni fog köztük az érzelgés és a vallásosság. Száz meg száz dolgot csak az utóbbi napokban kezdtem tisztán látni. Seregestül vannak, akik saját zsirjukon és ostobaságukon keresztül szemlélik a világot. És sokakat olyanfajta érzés fog gyötörni, hogy mindaz, ami történik, jogtalanság s hogy valamit tenni kellene. Már most valahányszor olyan a helyzet, hogy egy csomó ember érzi, hogy valamit tenni kellene: a gyöngék és azok, akik belegyöngülnek a bonyolultabb gondolkozásba, mindannyiszor a semmittevés fölötte jámbor és magasztos vallásában keresnek vigasztalást s belenyugszanak az üldöztetésbe és az Úr akaratába. Azt hiszem, ön is tapasztalta már ezt. A ketreceket fel fogják verni a zsoltárok, a himnuszok és a szenteskedés.

Szünetet tartott.

– Nagyon valószínű, hogy akad majd köztük nem egy, akit a Marsbeliek dédelgetni fognak; rákapatják őket arra, hogy szórakoztatásukra bohóckodjanak s ki tudhatja, nem érzékenyülnek-e majd el egy-egy kedves kis kölyök láttára, akit azért nevelnek föl, hogy megöljék? Lehetséges, hogy néhányat arra fognak közülök idomítani, hogy reánk vadásszanak.

– Nem! – kiáltottam közbe, – ez lehetetlenség! Nincs emberi lény…

– Nincs értelme, hogy hazugságokkal áltassuk magunkat, – szólt a tüzér. – Vannak emberek, akik örömmel vállalkoznának erre. Esztelenség volna azt állítani, hogy nincsenek!

Elismertem, hogy igaza van.

– Ha engem vesznek űzőbe, – szólt, – Úristen! ha engem vesznek űzőbe! – e szavakra feldühödve, gondolatokba mélyedt.

Elmélkedni kezdtem a hallottakon. Nem tudtam semmit sem felhozni e férfi okoskodása ellen. A Marsbeliek támadása előtti időben eszébe sem juthatott volna senkinek az a kérdés, kit illet meg a szellemi felsőbbség: engem, a hivatásos, elismert filozófiai írót-e, vagy őt, a közkatonát. S íme, ő most már meg is fogalmazta azt a helyzetet, amelyről az én elmém alig tudott homályos képet alkotni.

– Mi a szándéka? – kérdeztem nemsokára. – Minő terveket szőtt?

Egy ideig habozott. Majd így szólt:

– Mit kell tennünk? Ki kell eszelnünk, hogyan élhetnek tovább az emberek, hogyan tarthatják fenn fajukat s hogyan nevelhetik fel a gyermekeket biztonságban. Úgy van, várjon csak egy kicsit, rögtön elmondom, mi a véleményem arról, hogy mit kell tennünk. Azok, akiket tenyészteni fognak, úgy járnak, mint valamennyi megszelidített barom. Néhány nemzedék mulva szép, nagy, bővérű, ostoba birkák lesznek! Bennünket, akik vadak maradunk, az a veszély fenyeget, hogy elvadulva, nagy patkányokká degenerálódunk… Láthatja ebből, hogy arra gondolok, hogy a föld alatt kell élnünk. A csatornák jutottak eszembe. Azok természetesen, akik a csatornákat nem ismerik, rettenetes dolgokra gondolnak. De London alatt száz meg száz mérföldnyi csatorna van és most, hogy London üres, néhány napi eső minden csatornát tisztára mos. A főcsatornák elég nagyok és elég szellősek. Azután vannak pincék, boltozatok, raktárak, amelyekből zárt utakat készíthetünk a csatornákig. S a vasúti alagutak és a földalatti utak. Nos? Kezd már megnyílni a szeme? Csupa erős, felvilágosult ember fog szövetkezni. Gyávákra nincs szükségünk.

– Engem is annak tartott, úgye?

– Úgy van; de megmagyaráztam, miért! Vagy nem?

– Ne vitatkozzunk most erről. Folytassa.

– Valamennyien szigorú engedelmességet fogadunk. Szükségünk van erős, felvilágosult nőkre is, anyákra és nevelőkre. Az érzelgős hölgyeket, a kacérkodó szemeket ördög vigye. Gyöngéket, együgyűeket nem tűrhetünk. Az élet újra komoly lett s akiknek nem lehet hasznát venni, akik nehezen mozognak, akik ártalmasak, azok haljanak meg. Azoknak meg kell halni. Nekik maguknak kell kívánni a halált. Árulás volna valamennyiünkkel szemben, ha tovább élnének s megfertőznék az emberi fajt. És nem is lehetnek boldogok. Azután meg a halál nem is olyan rettenetes; csak a félelem látja rossznak. És ezeken a helyeken mindig többen leszünk. London lesz a birodalmunk. Sőt azt is megtehetjük majd, hogy állandó őrszemeket tartunk s mikor a Marsbeliek távol vannak, futkosunk egyet a szabadban. Talán még kriketezhetünk is. Így fogjuk megóvni a fajt. Nemde? Nincs benne lehetetlenség! De megóvni a fajt, magában véve még semmi sem. Amint már mondtam, ez még nem egyéb, mint patkányélet. Meg kell óvni, sőt gyarapítani kell tudományunkat. Ez a fődolog. Csatlakoznak majd hozzánk olyan emberek is, mint ön. Lesznek könyvek, minták. Lent mélyen, nagy, biztos helyeket kell készítenünk és meg kell szereznünk annyi könyvet, amennyit csak lehet. Nem híg lére eresztett regényeket és verseket, hanem gondolatokkal telt tudományos műveket. Ez a fődolog, ahol oly emberek vannak, mint ön. El kell mennünk a British-Museumba s valamennyi ilyen könyvet meg kell kaparítanunk. Főleg arra kell törekednünk, hogy tudományunk gyarapodjék, hogy többet tanuljunk. Meg kell figyelnünk a Marsbelieket. Egynéhányunknak kémkedésre kell vállalkozniok. Ha folyik a munka, talán én magam is vállalkozom kémkedésre. A fődolog az, hogy a Marsbelieket ne zavarjuk. Még lopnunk sem szabad tőlük. Ha útjukba kerülünk, félrekotródunk. Ki kell mutatnunk, hogy nem forralunk rosszat. Igen, tudom. De értelmes lények s nem fognak üldözni, ha megvan mindenük, amit kívánnak s ha azt hiszik, hogy ártalmatlan férgek vagyunk.

A tüzér szünetet tartott s barna kezét karomra tette.

– Aztán meg, nem is lehet az olyan sok, amit meg kellene tanulnunk, mielőtt… Képzelje csak el azt, hogy négy-öt hadigépük hirtelen fölkerekedik, hősugarakat hány jobbra-balra s egyetlen Marsbeli sincs bennük, hanem emberek vannak bennük, emberek, akik megtanulták a módját. Lehet, hogy még az én időmben, a mostani emberek. Képzelje el valamelyiküket a hősugárral, amelynek parancsol! Az se baj, ha az ember darabokra zúzódik ilyen nagy dolog után! Tudom, megnyilnának a Marsbeliek szép szemei! El tudja képzelni őket? Látja őket, amint ide-oda futkosnak, szuszogva, lihegve s a többi mechanikai eszközeikért kiabálva? Mindenesetre egy kissé fejüket fogják veszteni! És sziszegve, csörögve, éppen, amikor arra botorkálnak, jön a hősugár és íme! az ember visszatért az övéihez.

A tüzér képzeletének merészsége, meggyőződésének hangja és bátorsága egyidőre teljesen hatalmába kerítette elmémet. Habozás nélkül hittem nemcsak abban a képben, amelyet az emberiség sorsáról festett, hanem csodálatos terveinek megvalósíthatóságában is. Ha valamelyik olvasóm hiszékeny bolondnak tartana, hasonlítsa csak össze saját helyzetét, amint gondolatait olvasás közben nyugodtan tárgyára irányíthatja s az én helyzetemet, amint rémülten bujkálok a bokrok között, hallgatózva s folyton attól remegve, hogy foglyul esem. Ily modorban beszélgettünk egész reggel; később kibujtunk a bokrok közül s miután gondosan körültekintettünk, nincs-e nyoma sehol Marsbelinek, rohantunk a Putney-dombon abba a házba, ahol a tüzér tanyát ütött. A szenespincébe vezetett. Mikor megláttam művét, amelyre egy hetet pazarolt, – azt az alig tíz yardnyi hosszú vakandtúrást, amelyen keresztül el akart jutni a Putney-domb főcsatornájához, akkor kezdtem érezni először homályosan azt az űrt, amely álmai és ereje között tátongott. Ilyen lyukat én egy nap alatt tudtam volna ásni. De annyira hittem benne, hogy reggeltől kezdve délutánig együtt ástam vele. Volt egy kerti talicskánk s a kiásott földet a konyha elé hordtuk. Frissítőül a szomszédos éléskamra teknősbékaleves-konzervét és borát használtuk. Ez a fárasztó munka nagy megnyugvásomra szolgált a világ gyötrő, furcsa helyzetében. Munkaközben meghánytam-vetettem tervét és csakhamar ellenvetések és kételyek serege nyüzsgött elmémben. De azért dolgoztam egész reggel, annyira jól esett, hogy újra valami cél felé törekedtem. Egy órai munka után elkezdtem mérlegelni, mily távolságra lehet tőlünk a csatorna s van-e reményünk arra, hogy ráakadunk. Leginkább az hozott zavarba, miért ásunk ily hosszú alagutat, mikor egyszerre is lejuthatunk volna a csatornába valamelyik tisztitólyukon keresztül s onnan közeledhettünk volna a ház felé. Azután úgy tetszett nekem, mintha a ház is nagyon rossz helyen feküdt volna, úgy, hogy szükségtelen hosszúságú alagútat kell készítenünk. Éppen e dolgokon tépelődtem, mikor a tüzér abbahagyta az ásást és reám tekintett.

– Jól nekiláttunk a munkának, – szólt és letette ásóját. – Hagyjuk abba egy kicsit; azt hiszem, ideje, hogy szemlét tartsunk a háztetőről.

Én azt ajánlottam, hogy folytassuk a munkát. Rövid habozás után újra kezébe vette ásóját. És ekkor hirtelen egy gondolat villant meg agyamban. Megálltam s megállt rögtön ő is.

– Miért járkált a mezőn, – kérdeztem, – a helyett, hogy itt dolgozott volna?

– Sétáltam egyet, – válaszolt. – Éppen visszafelé indultam. Éjjel biztosabb.

– És a munka?

– Óh, az ember nem dolgozhat folytonosan, – jelentette ki.

Egy szempillantás alatt tisztában voltam vele. Határozatlanul tartotta ásóját.

– Szemlét kell tartanunk, – folytatta a tüzér, – mert ha valaki közelünkbe jő, meghallhatja ásóink zaját és észrevétlenül rajtunk üthet.

Nem volt semmi kedvem tovább ellenkezni vele. Fölmentünk együtt a padlásra s egy lajtorjáról kikukucskáltunk a padlás ajtaján. Marsbelieknek nem volt sehol nyomuk, úgy, hogy kimerészkedtünk a cserepekre és lecsúsztunk a párkány alá.

Innen felülről bozót takarta el előlünk Putney nagyobb részét, de odalent láthattuk a folyamot, bugyborékos _vörösfű_-takarójával és Lambeth elárasztott, vöröslő alsó részeit. A vörös folyondár felkúszott a fákra a régi palota körül és ágaik élettelenül lógtak ki elfonnyadt levelekkel a vörös lombok közül. Különös volt, hogy mennyire függött a folyóvíztől ennek a vörösfűnek a tenyészése. Körülöttünk sehol sem tudott gyökeret verni. A babér és japánrózsa sűrűjéből aranyeső, piros galagonya és thújafák zöldes ragyogása csillogott ki a napfényre. Kensingtonon túl sűrű füst gomolygott s a füst és a kék köd eltakarta az északi dombokat.

A tüzér azokról kezdett beszélni, akik még mindig Londonban maradtak.

– Egy éjjel a mult héten, – mesélte, – néhány bolond rendbehozta a villamos világítást és fényben úszott az egész Regent’s Street és a Circus. Egymás hátán nyüzsögtek a piszkos, rongyos részegek, férfiak és nők, táncolva, kurjongatva hajnalig. Olyan embertől hallottam, aki maga is ott volt és amint nappal lett, észrevettek egy hadigépet, amely ott állt Langham mellett és lenézett rájuk. Isten tudja, mióta állt már ott. Egyszerre csak megindult az úton feléjük és felkapkodott közülük csaknem száz darabot, akik részegségükben vagy ijedtükben nem tudtak idejében elszaladni.

Groteszk korkép oly időből, amelyet a történelem sohasem fog teljesen leírni.

Majd kérdésemre válaszolva, visszatért megint nagyszabású tervére. Rajongóan beszélt; oly ékesen fejtegette azt a lehetőséget, hogy hatalmunkba kerítünk majd egy hadigépet, hogy félig-meddig megint hittem benne. De most már kezdtem tisztába jönni vele és kitaláltam, hogy mért vet akkora súlyt arra, hogy semmit se csináljunk elhamarkodva. Észrevettem, hogy arról van szó, hogy ő maga akarta elfogni és legyőzni a nagy gépet.

Egy idő mulva lementünk a pincébe. Egyikünknek sem volt nagy kedve folytatni az ásást s mikor azt ajánlotta, hogy együnk valamit, nagyon szívesen beleegyeztem. Egyszerre csak nagyon bőkezű lett s mikor jóllaktunk, távozott és kitünő szivarokkal tért vissza. Rágyujtottunk hát és ekkor optimizmusa magasra lobbant. Nagy hajlandósága támadt arra, hogy az én érkezésemet nagy eseménynek tekintse.

– Van egy kis pezsgő is a pincében, – szólt.

– Jobban megy az ásás, ha megmaradunk e mellett a Themze-parti burgundinál, – mondtam én.

– Nem, – válaszolt erre. – Ma én vagyok a gazda. Pezsgőt iszunk! Nagy Isten! Elég nehéz feladat előtt állunk! Pihenjünk egyet és gyüjtsünk erőt. Nézze, kérem, ezeket a felhólyagzott kezeket!

S ragaszkodva ahhoz a gondolathoz, hogy ünnep van, evés után azt akarta, hogy kártyázzunk.

Megtanított az euchre-játékra s miután felosztottuk Londont kettőnk között, én az északi részt választottam, ő a délit, – elkezdtünk kerületekre játszani. Akármilyen groteszk dicsőségnek tűnik is fel ez a józan olvasónak, szóról-szóra igaz volt és ami még különösebb, én magam nagyon érdekesnek találtam a kártyajátékot és más mindent is, amit játszottunk.

Mily csodálatos az emberi lélek! Míg fajunk a kiirtatás, vagy a rettenetes sülyedés szélén állott, míg egyébre, mint szörnyű halálra nem igen lehetett reményünk, ott tudtunk ülni, gyönyörűséggel elmerülve a festett kartonlapok változó forgásába. Később megtanított pókerezni s három hosszú sakkjátszmában is megvertem. Mikor ránk sötétedett, annyira benne voltunk a játékban, hogy elhatároztuk, hogy dacolva minden veszedelemmel, lámpát gyujtunk.

A játszmák végtelen sora után vacsoráztunk s a tüzér utolsó cseppig kiürítette a pezsgőt. Vacsora után szivarra gyujtva, folytattuk a játékot. Nem volt már többé az emberi fajnak az az energikus ujjáteremtője, akivel reggel találkoztam. Még mindig optimista volt; de optimizmusában több volt már az elgondolkozás, mint a fürgeség. Emlékszem, hogy rátért egészségemre s nem nagyon változatos és tekintélyes szünetekben bővelkedő beszédekben felköszöntött. Szivarra gyujtottam s fölmentem a lépcsőn, hogy megnézzem azokat a fénysugarakat, amelyekről beszélt s amelyek zöldes színben ragyogtak a highgate-i dombokon.

Az első percben értelmetlenül bámultam végig a londoni völgyön. Az északi dombok sötétségbe borultak; a tüzek Kensington közelében vörös fénnyel lobogtak s hébe-korba egy-egy narancssárga lángnyelv lobbant fel s veszett bele az éjszaka mély kékségébe. London többi része fekete volt. Majd közelebb különös fényt vettem észre, sápadt, vöröses, ibolyaszínben játszó villogást, amely rezgett az éjszakai szellőben. Eleinte nem tudtam, mi lehet, de csakhamar rájöttem, hogy ez a gyönge villogás bizonyára a _vörösfű_ből sugárzik ki. Ennek láttára felébredt újra tudásvágyam elszunnyadt érzéke s újra tiszta szemmel láttam mindent. Felpillantottam a Marsra, melynek vörös, tiszta fénye ott ragyogott nyugaton a magasságban. Majd nagy figyelemmel vizsgálgattam hosszú ideig a Hampsteadet és Highgatet burkoló sötétséget.

Sokáig fent időztem a tetőn, csodálkozva az eltelt nap groteszk változatosságán. Végiggondoltam lelkiállapotomat, az éjféli imádkozástól kezdve egészen az őrült kártyázásig. Kedélyállapotomban heves változás állt be. Emlékszem, hogy eldobtam szivaromat, úgyszólván szimbolikusan, nem törődve a pazarlással sem. Ostobaságom tisztán állt előttem, teljes nagyságában. Úgy éreztem, hogy hűtelen lettem feleségemhez és elárultam az emberi nemet. Lelkifurdalás kezdett gyötörni. Elhatároztam, hogy ezt a különös, fegyelmezetlen álmodozót elhagyom, hadd igyék és tobzódjék magában, én pedig tovább megyek Londonba. Beláttam, hogy ott lesz legtöbb alkalmam megtudni, mit csinálnak a Marsbeliek és embertársaim. Még akkor is ott ültem a háztetőn, mikor a késői hold felkelt.

VIII. A halott London.

Miután a tüzértől elváltam, lementem a dombról s a High Streetről át a hídon Lambethbe. A _vörösfű_ buján tenyészett s a híd útját csaknem eltorlaszolta; de lombjai kezdtek már itt-ott megfakulni a terjedő kórtól, amely csakhamar kipusztította.

A Putney-hídállomás felé vezető út sarkán egy ülő férfira bukkantam. Olyan fekete volt, mint a kéménysöprő, a fekete portól; eleven volt, de tökrészeg. Csak káromkodott és a fejem felé kapkodott. Azt hiszem, ott maradtam volna mellette, ha nem olyan brutális az arca.

Az országutat, amely a híd folytatása volt, fekete porréteg borította, amely Fulhamban egyre vastagabb lett. Az uccákon szörnyű nyugalom honolt. Egy pékboltban találtam eleséget. Savanyú, száraz, penészes volt; de azért jól esett. Valamivel odébb Walham Green felé az uccákon nyoma sem volt a pornak s lángban álló házak mellett haladtam el. Az égés ropogó zaja valósággal megnyugtató hatással volt rám. Tovább folytatva utamat Brompton felé, az uccák újra csendesek voltak.

Itt még egyszer a fekete porra s holttestekre bukkantam az uccákon. Körülbelül tizenkét holttestet láttam a fulhami országút mentén. Napok óta ott heverhettek már, úgy, hogy sietve távoztam közelükből. A fekete por elborította őket s enyhítette körvonalaikat. Néhány holttestet kutyák kezdtek ki.

Ahol nem volt fekete por, a becsukott üzletek, az elzárt házak, a leeresztett függönyök, az elhagyatottság és a csend valósággal a City vasárnapjaira emlékeztettek. Néhol fosztogatók jártak; de ritkán más helyeken, mint élelmiszer- és borkereskedésekben. Egy helyütt egy ékszerüzlet egyik ablaka be volt törve; de a tolvajt bizonyára megzavarták, mert egész csomó aranylánc és óra hevert elszórva a kövezeten. Eszemágába sem jutott lehajolni értük. Odébb rongyos némber kuporgott egy ajtólépcsőn; térdére lógó kezén seb tátongott s vére lecsurgott rozsdásbarna ruháján; a kövezeten mellette nagy tócsát csinált egy összezúzott duplapezsgős palack tartalma. A nő aludni látszott, de halott volt.

Minél mélyebbre hatoltam Londonban, annál mélységesebb lett a csend. De ez a csend nem annyira a halál, mint inkább a feszült várakozás csendje volt.

A rombolás, amely a főváros északnyugati széleit elpörkölte s Ealinget és Kilburnt megsemmisítette, bizonnyal le fog csapni nemsokára e házak közé is, hogy füstölgő romokba döntse őket. Elkárhozott, elhagyott városban jártam…

Dél-Kensingtonban nem volt az uccákon sem fekete por, sem holttest. Dél-Kensington felé közeledve, hallottam először az üvöltést. Csaknem észrevehetetlenül lepte meg érzékeimet. Ennek a két szótagnak ismétlődő jajongása volt: «Ulla, ulla, ulla, ulla» és végnélkül folytatódott. Amint az észak felé futó uccákban haladtam, az ordítás növekedett s a házak és egyéb épületek felfogták és visszaverték. Le az Exhibition-úton teljes erejével harsogott. Megálltam s Kensington Gardens felé bámulva, elcsodálkoztam ezen a különös távoli jajgatáson. Mintha a házak hatalmas pusztasága hangot talált volna a félelem és az elhagyatottság kifejezésére.

– Ulla, ulla, ulla, ulla, – hangzott az emberfölötti jajgatás; hatalmas hanghullámok söpörték végig a széles, napsütötte úttestet a magas épületsorok között.

Álmélkodva észak felé fordultam a Hyde Park vaskapui felé. Eleinte arra gondoltam, hogy betörök a természetrajzi múzeumba, fölmegyek a tornyokba s végigtekintek a parkon. De jobbnak tartottam mégis a földön maradni, ahol gyorsan el lehet rejtőzködni s így folytattam utamat fölfelé az Exhibition-úton.

Az út két oldalát övező nagy házak mind üresek és némák voltak s lépteim zaja visszhangzott a házak falain. Az út végén, közel a park kapujához, különös látvány tárult elém: egy felfordult omnibusz és egy ló fehérre rágott csontváza. Egy darabig megzavarodva álltam e helyen, de csakhamar a Serpentine fölött vezető hídon folytattam utamat. A hang egyre erősödött, bár a park északi oldalán semmit sem láthattam a házak ormai fölött, kivéve az északnyugaton lebegő füstfelleget.

– Ulla, ulla, ulla, – kiáltott a hang s úgy tetszett, hogy a Regent’s Park körüli kerületből ered.

A vigasztalan kiáltás nagy hatással volt rám. Elűzte a hangulatot, amely a lelket tartotta bennem. A jajgatás hatalmába kerített. Éreztem, hogy teljesen ki vagyok merülve, lábaim kisebesedtek s már újból éhség és szomjúság gyötör.