Part 7

Megtudta, hogy azok egy stanmorei sebész neje és huga. A sebész kora reggel, amint Pinnerből jött, ahol veszélyes műtétet végzett, útközben több vasúti állomáson hallott a Marsbeliek előnyomulásáról. Haza sietett, fölkeltette a nőket, – cselédjük éppen két nappal előbb távozott, – összecsomagolt egy kis ennivalót, revolverét, öcsém szerencséjére, az ülés alá dugta s meghagyta a nőknek, hogy hajtsanak Edgwareba, ahol, mint gondolta, vasútra ülhetnek. Ő maga otthon maradt, hogy beszéljen a szomszédokkal. Úgy mondta, hogy félöt tájban utóléri őket; de azóta, bár már kilenc felé járt az idő, még nyoma sem volt. A hölgyek nem állhattak meg Edgwareban, mert a forgalom óriásivá növekedett; így hajtattak azután erre a mellékútra.

Ennyit beszéltek el a hölgyek szaggatottan s nemsokára New-Barnethoz közelebb újra megálltak. Öcsém megigérte, hogy legalább is addig velük marad, míg meg nem állapodhatnak abban, mitevők legyenek, vagy míg a távollevő férj meg nem érkezik. Csakhogy bizalmat keltsen bennük, azt mondta, hogy kitünő revolverlövő, bár revolverrel még sohasem lőtt.

Az út szélén tábort ütöttek s a póni egész boldog volt a fűben. Öcsém elmondta menekülését Londonból s elmondott mindent, amit a Marsbeliekről tudott. A nap mindig magasabbra hágott s egy idő mulva beszélgetésük félbeszakadt. Kínos sejtelmek foglalkoztatták mind a hármukat. Az úton több vándor haladt s ezektől öcsém megtudott annyi újságot, amennyit csak megtudhatott. A szaggatott válaszok csak erősítették benne azt a benyomást, hogy végzetes szerencsétlenség nehezedett az emberiségre, és teljesen meggyőzték arról, hogy azonnal folytatni kell a menekülést. Igyekezett hát erre rábeszélni a nőket.

– Pénzünk van, – szólt a karcsú hölgy tétovázva.

Szeme találkozott öcsém szemével és tétovázása véget ért.

– Nekem is van, – mondta az öcsém.

A karcsú hölgy elmondta, hogy harminc fontjuk van aranyban és egy ötfontos bankjegyük s úgy vélekedett, hogy ennyi pénzzel eljuthatnak vasúton St. Albansba vagy New-Barnetbe. Öcsém ezt a tervet reménytelennek gondolta, mert látta, hogy a londoniak milyen eszeveszetten megrohanják a vasutakat. Azt ajánlotta hát, hogy Essexen keresztül iparkodjanak eljutni Harwichba s onnan meneküljenek el egészen az országból.

Elphinstonené asszony – ez volt a fehérruhás nő neve – nem akart érvekre hallgatni s folyton «György»-ét emlegette; de sógornője csodálatosan nyugodt és megfontolt természetű volt s végre hozzájárult öcsém javaslatához. Folytatták hát útjukat Barnet felé, elhatározván, hogy keresztülvágnak a Great North-úton. Öcsém hajtott, hogy kímélje a lovat, amennyire csak lehet.

Amint a nap magasabbra emelkedett, szörnyű forróság támadt s az utat borító vastag, fehéres homokréteg égetett és vakított úgy, hogy csak nagyon lassan haladhattak előre. A sövényeket szürke por lepte el. S amint közelebb jutottak Barnethoz, egyre erősödött valami nyugtalanító mormogás.

Csakhamar többen jöttek velük szemben. Legnagyobb részük maga elé bámészkodott a levegőbe, zavaros kérdéseket mormolva, elgyötörve, elvadulva, piszkosan. Egy estélyruhás férfi gyalog ment el mellettük, tekintetét a földre szegezve. Hallották hangját s utána nézve, látták, hogy egyik kezével haját tépi, a másikkal láthatatlan dolgok felé csapkod a levegőben. Amint dührohama elmult, folytatta útját, egyetlen egyszer sem tekintve hátra.

Mikor öcsém társasága közeledett a keresztút felé Barnettől délre, egy asszony jött szemben velük át a mezőkön balról az út felé, karján egy kis gyermekkel; mellette két másik gyermek szaladt s utánuk egy piszkos feketeruhás férfi baktatott, egyik kezében vastag bottal, a másikban egy kis útitáskával. Majd amint kanyarodott az út az országút felé, a villák közül egy kis kocsi bukkant ki, amelyet verejtékes fekete póniló húzott s egy sápadtképű legény hajtott, fején portól szürke kriketkalappal. A kocsiban három lány és két kis gyerek szorongott. A lányok eastendi gyárilányok lehettek.

– Erre visz az út Edgwareba? – kérdezte a sápadtképű, zavaros tekintetű legény. S mikor öcsém megmondta neki, hogy balra kell fordulnia, rávágott ostorával a pónira és elhajtott köszönés nélkül.

Öcsém halványszürke füstöt vagy ködöt vett észre fölfelé emelkedni a szemben fekvő házak közül, amely eltakarta a villák mögött futó úton túl levő terrasz fehér homlokzatát. Elphinstonené asszony hirtelen felkiáltott, amint a szemben levő házak fölött egyszerre csak egy csomó füstös, vörös lángnyelv szökkent a magasba, az izzó, kék égbolt felé. A messziről hallható zaj többféle hang zavaros keverékévé olvadt fel. Kerekek csikorgása, kocsik dübörgése, lovak dobogása vegyült egybe. Az út hirtelen kanyarodott alig ötven yardnyira a keresztúttól.

– Nagy ég! – kiáltott Elphinstonené asszony! – Mi az, amibe belehajt velünk?

Öcsém megállította a lovat.

A főúton tolakodó emberek zúgó áradata, valóságos szakadó hegyi ár, hömpölygött észak felé. A nap vakító fényében ragyogó fehér porfelhő borított mindent zavaros szürkeségbe, húsz láb magasságig. A lovak, a gyalogos férfiak és nők siető lábai s a mindenfajta járművek kerekei szakadatlanul új meg új porfelhőt vertek föl.

– Utat! – kiabáltak mindenfelőlről. – Engedjenek utat!

Mintha valami tűzvész füstjében haladt volna a kocsi az út és az országút találkozó pontja felé. A tömeg zsibongása tűzropogáshoz hasonlított s a por forró és éles volt. És valóban, az országút mentén kissé följebb, lángokban állt egy villa; fekete füsttömegek gomolyogtak belőle keresztül az országúton, még jobban növelve a zűrzavart.

Két férfi haladt el mellettük, majd egy piszkos asszony, aki nehéz csomagot cipelt és zokogott. Egy eltévedt vizslakutya szaladgált körülöttük bizonytalanul, kilógó nyelvvel, megrémülve, kimerülten; öcsém rákiáltott, mire az eb futásnak eredt.

Amennyire a jobbra fekvő házak között elláttak az országúton London felé, beszorulva a villák közé, mind a két oldalon, piszkos emberáradat zajongott hömpölyögve. A fekete fejek, a tolongó alakok tisztán látszottak, amint a forduló felé rohantak s tovább siettek; azután belemerültek újra a távolodó sokaságba, amelyet végül porfelhő nyelt el.

– Előre! Előre! – kiabáltak mindenfelől. – Utat! Utat!

Az emberek kezei az előttük állók hátához szorultak. Öcsém a póni fejénél állt. Valami ellenállhatatlanul vonta, hogy lépésről-lépésre előre nyomuljon, le az úton.

Edgwareban zűrzavar volt, Chalk-Farmban lármás tolongás; itt azonban egész népvándorlás volt. Nehéz tiszta képet alkotni erről a tömegről. A tömeg a maga nagyságában nem látszott. Az alakok kiözönlöttek, elhaladtak a fordulónál s azután távolodtak, háttal az úton levő csoportozatnak. Az országút szélein haladtak a gyalogosok, az elgázolással fenyegető kerekek elől bele-belelépve az árkokba, egymásba gabalyodva.

A kocsik és fogatok egymás hátán nyüzsögtek s nem igen engedtek utat azoknak a gyorsabb és türelmetlenebb járműveknek, amelyek, amikor csak lehetett, nekiiramodtak, odaszorítva az embereket a villák kerítéseihez és kapuihoz.

– Előre! – kiabáltak. – Előre! Előre! Jönnek!

Egy taligában vak ember állt az Üdv hadseregének egyenruhájában; görbe ujjaival gesztikulált és ezt rikoltotta: «Örökkévalóság! örökkévalóság!» Rekedt hangja olyan erős volt, hogy öcsém sokáig hallotta még akkor is, amikor a por régen elnyelte őt szemei elől. A szekereken szorongó emberek közül némelyek bambán csapdosták ostorukkal a lovaikat és veszekedtek más kocsisokkal; némelyek mozdulatlanul ültek, nyomorúságosan a levegőbe bámulva; némelyek a kezüket harapdálták szomjúságukban vagy arcra fekve elnyultak kocsijukban. A lovak zablája tajtékos volt, a szemük véres.

Számtalan kétkerekű kocsi, szekér, üzleti targonca, teherkocsi zsufolódott össze; egy postakocsi, egy öntöző kocsi, a «St. Pancras sekrestye» jelzéssel, egy óriás fásszekér mind tömve volt vadképű emberekkel. Egy sörös kocsinak véres volt a két bal kereke.

– Utat! – hangzott a kiabálás. – Utat, utat!

– Örök–ké–va–lóság! Örökké–való–ság! – visszhangzott végig az országúton.

Jól öltözött, szomorú, ijedt asszonyok bandukoltak, kiabáló, bukdácsoló gyermekeikkel, akiknek csinos ruháját bemocskolta a por, fáradt arcát bemázolta a könny. Férfiak is jöttek velük, egyik-másik támogatta a nőket, sok dühösen szitkozódott. Velök együtt tolakodott az ucca csőcseléke is, fekete rongyokban, kimeresztett szemmel, mocskos szájjal lármázva. Izmos munkások nyomakodtak előre az úton, nyomorult kócos férfiak, hivatalnokok, boltosok; az öcsém látott egy sebesült katonát is öklöződni, több vasúti hordárt s egy kétségbeesett alakot, aki hálóingére kapta fel a kabátját.

De bármily változatos összetételű volt is ez a sokaság, közös volt minden tagjában az arcukon tükröződő kín és félelem. A félelem hajszolta őket hátulról is. Amint itt-ott veszekedés támadt egy-egy helyért valamelyik kocsin, az egész tömeg egyszerre megelevenedett. Még egy roskatag térdű ijedt férfit is új életre galvanizált egy pillanatig az üres hely reménye. A forróság és a por alaposan kikezdte már a sokaságot. A bőrük száraz volt, az ajkuk fekete és cserepes. Mind szomjasak és kimerültek voltak. Mindenkinek sajgott a lába. És vitatkozás, szemrehányás, fáradt nyögések lármája keveredett. A legtöbb ember hangja gyönge és rekedt volt. A lárma refrénje mindig ez volt:

– Utat! Utat! Jönnek a Marsbeliek!

Néhányan megakadtak és félreálltak az áradatból. Az út ferdén torkollott az országútba; szűk nyílása volt s majdnem úgy tetszett, mintha London felől indulna ki. De egy örvénylő csoport mégis belefurakodott az út nyílásába. A gyöngébbek könyökükkel törtek maguknak utat, ki az áradatból; de ez egy pillanat alatt újra magába nyelte őket. Kissé lejebb az úton egy férfi feküdt a földön. Csupasz lába véres rongyokba volt csavargatva. Két barátja föléje hajolt. Szerencséje, hogy voltak barátai.

Egy kis öreg ember, szürke, katonás bajusszal, piszkos, hosszú fekete kabátban, kibicegett a tömegből, félreült, lehúzta csizmáját, – harisnyája csupa vér volt, – kavicsot rázott ki belőle s azután tovább sántikált. Majd egy nyolc-kilenc esztendős kis leány, aki egészen egyedül volt, zokogva odavetette magát éppen öcsém mellett a sövény aljába s így kiáltott:

– Nem tudok tovább menni! Nem tudok tovább menni!

Öcsém magához tért abból a merevedésből, amelybe a megdöbbenés ejtette, fölemelte a kis leányt, gyöngéden kezdett hozzá beszélni s oda vitte Elphinstonené asszonyhoz. Amint öcsém hozzányúlt, egyszerre teljesen elcsendesedett, mintha megijedt volna.

– Helén! – sikoltott a tömegből egy asszony, könnyekkel a hangjában: – Helén!

A gyermek hirtelen kisiklott öcsém karjaiból, felkiáltva:

– Mama!

– Jönnek! – szólt egy lovas, amint tovább nyargalt az úton.

– Félre az útból! – kiáltott egy kocsis, fölemelkedve a bakon; és öcsém látta, hogy egy szekér befordul a keskeny útra.

Az emberek tolakodva hátráltak a ló elől. Öcsém a pónit és a csézát hátrább tolta a sövény alá s a szekér elhajtott mellette és megállt az út fordulójánál. A szekér rúdja kétlovas volt, de most csak egy ló volt melléje fogva.

Az öcsém látta homályosan a szekéren keresztül, hogy két ember leemelt valamit egy fehér hordozóágyon és óvatosan letette a fűre a fagyalfa-sövény mellett.

Az egyik ember az öcsémhez futott.

– Van itt víz valahol? – kérdezte. – Haldoklik és nagyon szomjas. Lord Gavrick.

– Lord Gavrick? – szólt az öcsém. – A királyi főtörvényszék elnöke?

– Van víz? – szólt a másik.

– Talán akad egy pohár víz valamelyik házban, – szólt az öcsém. – Nekünk nincs vizünk. És én nem merem itt hagyni az enyéimet.

Az ember tolakodva megindult a sarokház kapuja felé.

Ezután egy szakállas, sastekintetű férfi vonta magára öcsém figyelmét. Kis kézitáska volt a kezében, amely éppen akkor, mikor öcsém rajta felejtette tekintetét, megrepedt és egész halmaz aranyat öntött ki magából. A pénzdarabok szerteszét gurultak a földön, az emberek és a lovak nyüzsgő lábai alá. A férfi megállt s bamba tekintettel bámult a tömegre. Az egyik kocsi rúdja vállon ütötte úgy, hogy megtántorodott. Felsikoltva félreugrott az útból; de a kocsi kereke végighorzsolta.

– Utat! – kiáltottak az emberek körülötte. – Félre az útból!

Amint a kocsi elhaladt mellette, rávetette magát mind a két kezével az aranyrakásra és tele marokkal elkezdte az aranyakat zsebeibe rakni; csakhamar egy ló közeledett feléje és a következő pillanatban, amint már-már fölemelkedett, a ló lábai alá került.

– Megállj! – kiáltott öcsém és félretaszítva útjából egy asszonyt, meg akarta ragadni a ló zaboláját.

Mielőtt ezt megtehette volna, sikoltást hallott a kocsi alól s a porfellegen keresztül látta, amint a kerekek keresztül fordultak a szegény nyomorult hátán.

A kocsis ostorával öcsém felé suhintott, aki a kocsi mögé ugrott. A tömeg ordítása elkábította. Az elgázolt ember ott vonaglott a porban szétgurult aranyai között. Nem tudott fölkelni, mert a kerék eltörte hátgerincét és alsó végtagjai megbénultak. Öcsém fölegyenesedve, rákiáltott a következő kocsisra s egy fekete-lovas férfi is segítségére sietett.

– Vigye félre az útról! – szólott s öcsém szabadon levő kezével megkapva az elgázolt férfi gallérját, félrevonszolta őt. De ez még mindig pénze után kapkodott, dühösen nézett öcsémre s arannyal telt öklével öcsém karját csapkodta.

– Tovább! Tovább! – kiáltoztak mögöttük haragosan. – Utat! Utat!

Nagy csattanás hallatszott, amint egy szekér rúdja recsegve beleütődött a kocsiba, amelyet a fekete-lovas férfi feltartóztatott. Az öcsém föltekintett, az arany gazdája pedig hátracsavarintotta a fejét és beleharapott az ökölbe, amely a gallérját fogta. Nagy rázkódás támadt. A fekete ló oldalt botorkált és a kocsiba fogott ló elvágtatott előtte. Az egyik patája majd rátaposott az öcsém lábára. Öcsém eleresztette az elgázolt ember nyakát és hátra ugrott. Látta, hogy a földön fekvő szegény nyomorult arcán a harag rémületté változott; de egy pillanat mulva eltünt az egész ember s az öcsém, akit a tömeg kiszorított a keskeny útból, csak nagy üggyel-bajjal került vissza újra az út nyílásába.

Látta, hogy Elphinstone kisasszony eltakarta a szemét s egy kis gyermek, a gyermeki kíváncsiság teljes rokonszenvével, szemét kimeresztve bámult valami poros csomóra, amely feketén és csendesen hevert, összetaposva a gördülő kerekek alatt.

– Menjünk vissza! – kiáltott öcsém és visszafordította a pónit. – Nem törhetünk keresztül semmi áron ezen a poklon! – szólott.

Vagy száz yardnyira haladtak visszafelé azon az úton, amelyen jöttek, míg a tolongó tömeg eltünt előlük. Amint oda értek, ahol fordul az út, öcsém látta a fagyalfasövény alatt az árokban a haldokló ember krétafehér arcát. A hideg verejték csurgott róla. A két nő borzongva, szótlanul kuporodott össze a kocsiban.

A fordulón túl öcsém újra megállt. Elphinstone kisasszony sápadt volt és sógornője zokogva ült, oly kétségbeesetten, hogy «György»-öt sem volt képes már emlegetni. Öcsém meg volt rémülve s össze volt zavarodva. Alig fordultak vissza, belátta, mily sürgős és mennyire elkerülhetetlen, hogy megpróbáljanak áthatolni a tömegen. Hirtelen elhatározással Elphinstone kisasszonyhoz fordult:

– _Erre_ kell mennünk! – szólt és újra visszafordította a pónit.

Ez a leány most aznap másodszor tett bizonyságot lelkierejéről. Hogy kikényszerítsék az útat vissza a népáradatba, öcsém belemerült a forgalomba és visszatartott egy lovat, mialatt Elphinstone kisasszony a ló feje fölött hajtotta a pónit. Egy teherkocsi megakasztotta egy pillanatra a kerekeket és lehasított egy hosszú szilánkot a csézából. A következő pillanatban az áradat elkapta és magával sodorta őket is. Öcsém, akinek arcán és kezein ott vöröslött a kocsis ostorcsapása, felkapaszkodott a csézára és elvette a gyeplőt Elphinstone kisasszonytól.

– Fogja rá a revolvert arra az emberre a hátunk mögött, – mondta, átnyujtva a leánynak a revolvert, – ha nagyon tolakodik. Nem! – inkább a lovára fogja rá.

Azután körülnézett, hogy lássa, merre törtethetne keresztül jobb felé az országúton. De belejutva az áradatba, hiába akart bármit is: részévé vált a poros gabalyodottságnak.

Az ár magával ragadta őket, keresztül Chipping-Barneten. Csaknem ezer lépésnyire voltak már a város közepétől, mikor végre sikerült keresztül törniök az országút túlsó oldalára. Leírhatatlan lárma és zűrzavar volt; de a városban s a városon túl az országút többször is kétfelé nyílt, úgy, hogy a szorongás egy kissé csökkent.

Hadleyn keresztül kelet felé folytatták útjukat. Az országút mindkét oldalán s tovább másutt is, nagy sokaságot láttak inni a folyamból. Sokan a víz felé tolakodtak. Odább East-Barnet közelében egy dombról két vonatot láttak egymás nyomában minden rend és jelzés nélkül lassan észak felé haladni a «Great Northern Railway» sínein. A kocsik színültig tömve voltak, emberek álltak még a gépek mögött is a szén között. Öcsém jól sejtette, hogy a vonatok Londonon kívül teltek meg, mert az emberek eszeveszett rémülete a központi pályaudvarok használatát lehetetlenné tette.

E hely közelében töltötték a délután hátralevő részét, mert az átélt izgalmak már mind a hármukat végkép kimerítették. Kezdték érezni az éhség gyötrelmeit is. Az éjszaka hűvös volt s egyikük sem mert elaludni. És este számtalan ember sietett tova az országúton pihenőhelyük közelében, ismeretlen veszedelmek elől menekülve abban az irányban, ahonnan öcsém érkezett.

XVII. «A Villám».

Ha a Marsbeliek csak pusztításra törekszenek, hétfőn megsemmisíthették volna London egész lakosságát, amely lassan szétszóródott a közeli grófságokba. Az országúton nemcsak Barneton keresztül, hanem Edgwareon és Walthamon át is és kelet felé a Southendbe és Shoeburynessbe vívő utakon s a Themzétől délre Deal és Broadstairs felé ugyanaz a megvadult sereg hömpölygött előre. Ha valaki e júniusi reggelen léghajóban London fölött lebeghetett volna a ragyogó, kék magasban, az uccák végtelen hálózatából északra és keletre futó országutakat feketére pontozva látta volna a hullámzó menekülőkkel. Minden pont a rémület és a testi kimerültség kínjaiban vergődő embert jelentett volna. Az előbbi fejezetben hosszasan időztem öcsémnek a Chipping-Barneton keresztül haladó országútról adott leírásánál azért, hogy az olvasó elképzelhesse, milyen benyomást tettek ezek a nyüzsgő fekete pontok egy-egy szemlélőre, aki maga is pont volt a pontok között. Az emberiség történelmében sohasem volt még példa arra, hogy ekkora emberi tömeg együtt mozogjon és szenvedjen. A gótok és a húnok legendás hordái, a legnagyobb seregek, melyeket valaha Ázsia látott, vízcseppek lettek volna ez áradat tengerében. S nem is volt ez fegyelmezett előrenyomulás; vad futás volt – óriási, szörnyű futás – rendetlen, cél nélkül való vad futás. Hat millió fegyvertelen, élelem nélkül való ember rohant előre eszeveszetten. Kezdete volt ez a civilizáció szétbomlásának, az emberi nem lemészárlásának.

A léghajós, egyenesen maga alatt, közeli-távol uccák hálózatát, házakat, templomokat, tereket, kerteket látott volna, – mindent elhagyottan, – mint valami óriási térképet, amely délfelé _egy nagy folt_. Úgy tetszett volna, mintha Ealing, Richmond, Wimbledon fölött óriási tollak tintacsöppeket ejtettek volna a térképre. És a fekete foltok állhatatosan, szüntelenül növekedtek, terjedtek, elágazva mindenfelé, hol feltornyosodva valami emelkedés előtt, hol egy-egy magaslatról sebesen aláömölve az útjukba eső völgyekbe, olyan módon, mint a tintacsepp szokott az itatós-papiron szétterjedni.

És távolabb, a folyamtól délre emelkedő dombokon, ide-oda járkáltak a csillámló Marsbeliek, nyugodtan, rendszeresen terjesztve méregfelhőjüket e darab terület fölött s azután, ha céljukat elérték, gőzsugaraikkal eloszlatva a felhőt s birtokukba véve a meghódított területet. Úgy látszik, nem is annyira a pusztításra törekedtek, mint inkább arra, hogy teljes fejvesztettséget idézzenek elő s minden ellenállást lehetetlenné tegyenek. Az útjukba kerülő lőporraktárakat felrobbantották, az összes távíródrótokat elvágták s itt-ott a vasúti síneket is összeroncsolták. Bénává tették az emberiséget. Úgy látszik, nem igen siettek hadműveleteik terének kiterjesztésével, mert egész nap alig jutottak túl London középső részén. Lehetséges, hogy Londonban hétfőn reggel számosan ott ragadtak a házakban. Bizonyos, hogy sokan megfulladva a fekete füstben, otthonukban haltak meg.

Körülbelül déltájig a Themze a London-híd alatt megdöbbentő látványt nyujtott. Gőznaszádok s mindenféle hajók időztek rajta, bátorságot merítve a menekülők által fizetett rengeteg pénzösszegből. Amint mondják, nem egy embert, aki kiúszott ezekhez a hajókhoz, póznákkal visszavertek, úgyhogy a folyamba veszett. Délután egy óra tájban a fekete gőzfelhő foszlányos maradványa tűnt fel a Blackfriars-híd boltozatai között. A Themze egyszerre eszeveszett zűrzavar, harc és küzdelem színhelyévé lett. Egy ideig megtorlódtak a hemzsegő naszádok és bárkák a Tower-híd északi íve alatt s a matrózoknak és a rakodóknak vad verekedést kellett folytatniok azokkal, akik a partokról rájok zúdultak. Az emberek valósággal a híd oszlopain kúsztak le hozzájuk felülről…

Mikor egy órával később megjelent egy Marsbeli a Toweren túl és belegázolt a folyamba, nem úszkáltak már csak hajóroncsok Limehouse körül.

Az ötödik henger lezuhanásáról később fogok beszélni. A hatodik henger Wimbledonban hullt le. Öcsém, aki éppen virrasztott egy réten a kocsiban alvó nők mellett, látta zöldes lobogását messze túl a dombokon. A kis társaság, egyre a tengeren túlra törekedve, kedden Colchester felé folytatta útját a nyüzsgő vidéken keresztül. Az a hír, hogy a Marsbeliek egész Londont hatalmukba kerítették, igaznak bizonyult. Látták őket Highgateben, sőt, amint beszélték, Neasdonban is. De öcsém szemei elé nem kerültek, csak másnap.

Ezen a napon a szétszóródott sokaság érezni kezdte, mily égető szüksége van táplálékra. Amint megéheztek, megszünt a tulajdon jogainak minden tisztelete. A majorosok kivonultak, hogy fegyverrel kezükben védjék meg aklaikat, magtáraikat és érésnek indult kalászaikat. Számos ember, úgy mint öcsém, kelet felé fordult s nem egy kétségbeesett lélek visszaindult még London felé is, hogy táplálékot szerezzen. Főleg az északi külvárosokból való emberek voltak, akik csak hallomásból szereztek tudomást a fekete füstről. Öcsém hallotta, hogy a kormány tagjainak fele Birminghamban gyült össze és hogy rengeteg mennyiségű, magasban szétrobbanó lövedék készült a középangliai grófságokban ásott önműködő aknák számára.

Azt is hallotta, hogy a Midland Railway Company pótolta az első napi pánik szökevényeit, megindította újra a forgalmat és észak felé vonatok robogtak St. Albansból, hogy enyhítsék a torlódást a főváros körüli grófságokban. Chipping Ongardban plakátokon közölték, hogy nagy lisztkészletek vannak már az északi városokban és hogy huszonnégy órán belül kenyeret is fognak kiosztani az éhező embereknek a környéken. De ez a hír nem térítette el öcsémet menekülési tervétől és hármasban tovább törtettek kelet felé egész nap. Kenyérosztást nem láttak sehol és tény, hogy más sem látott. Aznap éjszaka zuhant le a hetedik henger a Primrose Hillre. Éppen Elphinstone kisasszony virrasztott, aki a virrasztás kötelességét megosztotta az öcsémmel. Látta is a csillagot lehullani.

A három menekülő, az éjet egy búzaföldön töltvén, kedden Chelmsfordba érkezett, ahol a lakosság egy csoportja, valami úgynevezett közélelmezési bizottság, elvette tőlük a pónit azon a címen, hogy élelem s nem akart érte semmi mást adni azon az igéreten kívül, hogy másnap ők is részesülhetnek belőle. A városban az a hír járta, hogy Eppingben Marsbeliek vannak és hogy a katonák a Waltham apátság melletti lőporgyárakat felrobbantották, de eredmény nélkül, mert a támadók közül egyik sem sérült meg.

A városban sokan lesték a templomtornyokból, nem jönnek-e a Marsbeliek? Öcsém szerencséjére jobbnak találta azonnal tovább nyomulni a tengerpart felé, mintsem az ennivalóra várakozni, bár mind a hárman nagyon éhesek voltak. Délben keresztül mentek Tillinghamon, amely – elég furcsa volt – teljesen némának és elhagyottnak látszott, kivéve néhány táplálékra vadászó fosztogatót. Tillingham közelében egyszerre csak meglátták a tengert, amelyen az elképzelhető legkülönfélébb vízijármű rettenetes sokasága nyüzsgött.

A hajósok, mivel a Themzén nem mehettek tovább fölfelé, az essexi part mentén haladtak Harwichba, Waltonba, Clactonba s azután Foulnessba és Shoeburybe, hogy felszedjék az embereket. A hajók óriási sarló-alakú félkörben helyezkedtek el, amelynek vége beleveszett a ködbe Naze felé. A parthoz legközelebb angol, skót, francia, holland és svéd halászbárkák, themzei gőzösök, yachtok és villamos naszádok voltak. Távolabb nagyobb teherhajók, egy csomó piszkos szénszállító, erős kereskedelmi hajók, marhaszállítók, személyszállító naszádok, kőolajszállítók, óceánjárók, köztük egy ócska fehér jármű is, csinos fehér és szürke southamptoni és hamburgi postahajók nyüzsögtek. A kéklő part hosszában öcsém homályosan egy csomó nyüzsgő naszádot vett ki, amelyek a lapos parton álló emberekkel alkudoztak. A parti sokaság egész Maldonig elhúzódott.

Pár mérföldnyire a parttól egy páncélos volt oly mélyen a vízben, mint valami elsülyedt hajó. A _Villám_ volt; az egyetlen látható hadihajó; de a távolban jobbfelé a tenger síma tükrén, a teljes szélcsendben, fekete füst kígyózott annak jeléül, hogy közel vannak a csatornaflotta páncélosai. Ez a flotta a Themze széles torkolatában cirkált elnyúló vonalban, teljes gőzzel és harcra készen, a Marsbeliek hódításának egész ideje alatt résen állva s mégis erőtlenül arra, hogy az előnyomulást megakadályozza.

A tenger láttára Elphinstonené asszony, sógornőjének minden biztatása ellenére, iszonyúan megrémült. Soha életében nem volt még távol Angliából: inkább meghal, semhogy idegen országra bízza magát, ismerősök, barátok nélkül és a többi és a többi. Szegény némber! úgy látszik, azt képzelte, hogy a franciák és a Marsbeliek szörnyen hasonlítanak egymáshoz. Idegessége, rettegése és csüggedése a két napi utazás alatt egyre növekedett. Egyre az járt fejében, hogy visszamegy Stanmoreba. Stanmoreban mindig oly jól érezte magát s oly biztonságban volt. Azt hitte, hogy Stanmoreban megtalálja Györgyöt is…

Nagy üggyel-bajjal vehették csak rá arra, hogy lemenjen velük a partra, ahol öcsémnek csakhamar sikerült egy themzei lapátos gőzösön levő néhány ember figyelmét magára vonni. Kiküldtek egy csónakot s harminchat fontban alkudtak meg mindhármuk szállítási díja fejében. Úgy mondták, hogy a gőzös Ostendébe tart.

Két óra lehetett már, mikor öcsém, miután a szállítási díjat a kikötőhídon lefizette, a gőzösön biztonságban érezhette magát. A hajón volt ennivaló is, igaz, hogy rettenetes árakon és csakhamar mind a hárman evéshez fogtak az egyik padon.

A hajón egész sereg utas volt már. Sokan minden pénzüket arra költötték, hogy helyet biztosítsanak maguknak. A kapitány azonban még délután öt órakor is a part közelében időzött, egyre több utast szedegetve föl, míg az üléses födélzet szinte veszedelmesen meg nem telt. Valószínűleg tovább is ott maradt volna még, ha ágyúzás nem hallatszott volna, amely ezidőtájt kezdődött délen. Mintegy feleletül, a páncélos elsütött a tenger felé egy kis ágyút s felvonta a lobogókat. Csöveiből füst lökődött a magasba.

Nem egy utas azt gondolta, hogy ez a tüzelés Shoeburynessből ered; de csakhamar észrevették, hogy folyton erősbödik. Ugyanekkor messze délkeleten három páncélos árbocai emelkedtek ki egymás után a tengerből, fekete füstfelhők alatt. De öcsém figyelme csakhamar visszafordult a délről hangzó távoli tüzelésre. Mintha a távoli szürke ködből füstoszlopot látott volna kiemelkedni.