Part 12

Kilenc óra elmult már. Miért bolyongtam egyedül a halálnak ebben a városában? Miért maradtam meg egymagam, mikor egész London leterítve fekszik fekete szemfödele alatt? Magányosságom tűrhetetlenné lett.

Régi barátaim jutottak eszembe, akikről évek óta megfeledkeztem. A droguisták mérgeire, a borkereskedők likőreire gondoltam.

A márvány-boltozaton keresztül az Oxford-uccába tértem; itt újra fekete por és holttestek tüntek szemembe s némelyik ház pince-rácsán keresztül kellemetlen, rosszat jelentő bűz ütötte meg orromat. Nagyon megszomjaztam hosszú sétám alatt a forróságban. Nagy üggyel-bajjal sikerült betörnöm egy vendéglőbe, ahol ételt és italt találtam. Evés után nagyon fáradt voltam s bementem a söntés mögött levő szobába, ahol egy fekete lószőrpamlagon elaludtam.

Mikor fölébredtem, fülembe zúgott még mindig az a szomorú ordítás: Ulla, ulla, ulla, ulla. Alkonyodott s miután egy kis kétszersültet és egy darab sajtot kotortam fel a söntésben, – jó darab volt, de tele kukacokkal, – tovább folytattam utamat a főváros néma terein keresztül, a Baker-uccáig – csak a Portman-tér nevére emlékszem – s így végre kiértem a Regent’s Parkhoz. Amint kibukkantam a Baker-ucca végéről, távol a fák fölött megláttam az alkonyat fényében annak az óriás Marsbelinek a csuklyáját, akitől a jajgatás eredt. Nem rémültem meg. Úgy bukkantam rá, mintha egészen természetes dolog lett volna. Egy ideig figyeltem, de nem mozdult. Úgy látszott, hogy áll és ordít, de hogy miért, azt nem tudtam kitalálni.

Próbáltam kieszelni, hogyan járjak el. Az a szüntelenül hangzó: «Ulla, ulla, ulla, ulla» nagyon megzavart. Lehet, hogy kimerültségemnek köszönhettem azt, hogy nem igen féltem. Annyi bizonyos, hogy inkább bántott a kíváncsiság, mi lehet az oka ennek az egyhangú kiáltozásnak, mint a félelem. Visszafordultam s a Park-útra csapva, körül akartam menni a parkban. A terraszok alatt eljutottam a Szent János-erdőig, ahonnan jól láthattam ezt az egy helyen álló, üvöltő Marsbelit. Pár száz yardnyira a Baker-uccától ugató kórust hallottam s láttam először egy kutyát, amely szájában egy darab poshadt vörös hússal egyenesen felém rohant, majd nyomában egy csapat kiéhezett kóbor ebet. A kutya nagy félkörben elkerült, mintha tőlem is féltette volna zsákmányát. Amint az ugatás elenyészett lefelé a csendes úton, a panaszos: Ulla, ulla, ulla, ulla – megint erősödött.

Fele úton a Szent János-erdei állomás felé egy munkagép roncsaira bukkantam. Eleinte azt gondoltam, hogy egy ház roskadt össze az út mentén. Csak mikor a romok közé kapaszkodtam, akkor láttam visszahökkenve, hogy ez a gép-Sámson hever a romok közt, amelyeknek ő maga volt az okozója. Hajlott tapogató-szervei összezúzva fonódtak össze. Eleje egy roncs volt. Úgy látszott, mintha vakon nekirontott volna a háznak, amely összeroskadás közben őt is maga alá temette. Akkor azt hittem, mindez úgy esett meg, hogy a munkagép elszabadult a vezető Marsbelitől. Nem kapaszkodhattam fel annyira a romok közé, hogy jól megnézzem, s a szürkület oly erős volt már, hogy az ülőhelyéhez tapadó vérfoltok s a Marsbeli porcogó váza, amelyet a kutyák ott hagytak, nem is látszottak.

Egyre jobban csodálkoztam azon, amit láttam s tovább nyomultam Primrose Hill felé. A távolban, keresztül egy résen a fák között, egy másik Marsbelit láttam, aki, mint az előbbi, époly mozdulatlanul állt az állatkert felé nyúló parkban. Némán állt. Valamivel túl az összezúzódott munkagép körüli romokon rábukkantam újra a _vörösfűre_ és azt láttam, hogy a Regent’s-csatorna tele van sötétvörös szivacsos növényzettel.

Mikor a hídon mentem keresztül, az «Ulla, ulla, ulla, ulla» kiáltás hirtelen megszűnt. Mintha elvágták volna. A csend úgy következett be, mint a villámcsapás.

A sötét házak homályba burkoltan nyúltak a magasba körülöttem; a fákat a park felé elnyelte a feketeség. A _vörösfű_ felkúszott mindenfelé a romokra, felém kunkorodva a félhomályban. Rám ereszkedett az éjszaka, a félelem és a sejtelmesség szülőanyja.

Míg a jajgatás hangzott, a pusztaság, az elhagyatottság tűrhető volt; London addig mégis csak élőnek látszott s az a tudat, hogy körülöttem élet van, erőt öntött belém. S ekkor hirtelen változás, valaminek – nem tudom, minek – az elmulása és egyszerre oly csend lett, amelyet szinte érezni lehetett. Nem maradt más, csak ez a kiszáradt nyugalom.

London kísértetiesen meredt rám mindenfelől. Az ablakok a fehér házakon, mintha koponyák szemüregei lettek volna. Képzeletem ezer meg ezer nesztelenül mozgó ellenségre akadt mindenfelé. Rémület fogott el; borzadtam saját vakmerőségemtől. Szemben velem koromfekete lett az út, mintha be lett volna kátrányozva, s láttam, hogy valami eltorzított alak hever keresztben a gyalogúton. Nem volt bátorságom folytatni utamat.

Viszafordultam lefelé a Szent János-erdei úton és ész nélkül rohantam el e tűrhetetlen csendből Kilburn felé. Az éjszaka és a csend elől jóval éjfélutánig egy kocsifészerbe bujtam a Harrow-úton. De bátorságom virradat előtt visszatért s mikor az égbolt tele volt még csillagokkal, még egyszer visszafordultam a Regent’s Park felé. Az uccák közt eltévedtem s hirtelen hosszú fasor végén, a kora hajnal félhomályában a Primrose-domb körvonalait láttam magam előtt. A domb tetején, a halványuló csillagok felé tornyosodva, egy harmadik Marsbeli állt, egyenesen, mozdulatlanul, mint az előbbiek.

Őrült elhatározás fogott el. Meg akartam halni, hogy mindennek vége legyen. S meg akartam kimélni magam még az öngyilkossággal járó nehézségtől is. Semmivel sem törődve, lépdeltem a titán felé s ekkor, amint közelebb jutottam és a világosság növekedett, láttam, hogy egész sereg fekete madár kering nyüzsögve a csuklya körül. E látványra nagyot dobbant a szívem és szaladni kezdtem végig az országúton.

Sietve haladtam a _vörösfűben_, amely elborította a Szent Ödön-terraszt; mellig vízben keresztül gázoltam egy hegyi patakon, amely a vízművektől zuhogott le az Albert-út felé és napkelte előtt kiértem a gyepre. A domb tetején nagy földhányások emelkedtek, rengeteg erődítést alkotva belőle. Ez volt az utolsó és a legnagyobb tábor, amelyet a Marsbeliek készítettek. A sáncok mögül vékony füstszalag gomolygott a magasba. A távolban éhes eb futott, míg el nem tűnt. A gondolat, amely felvillant elmémben, valóvá, hihetővé vált. Nem féltem, csak remegtem felindulásomban, miközben felrohantam a dombra, a mozdulatlan szörny felé. A csuklyából hosszú, barna cafatok lógtak ki, amelyeket éhes madarak csipkedtek, marcangoltak.

Egy perc alatt felkapaszkodtam a földhányásra s tetején állva, belenéztem a táborba. Hatalmas tér volt; itt-ott óriási gépek álltak benne. A felhalmozott rengeteg anyagkészletek között különös födött helyek voltak. És szana-széjjel, néhányan felfordult hadigépeikben, néhányan a most már merev munkagépekben s vagy tizenketten megmerevedve, némán, egy csoportban hevertek a Marsbeliek – _holtan!_ – belepusztulva azokba a rothasztó, kóros baktériumokba, amelyek készületlenül rohanták meg őket. Belepusztulva, mint a _vörösfű_. Belepusztulva, miután az ember minden erőlködése hiábavaló volt, a legparányibb lények gyilkos erejébe, amelyeket az isteni bölcseség e földre helyezett.

Ezt a véget valóban én is, mások is előre láthattuk volna, ha félelem és balsors el nem homályosítja elménket. A betegség eme csirái, mióta világ e világ, megtizedelték az emberiséget, megtizedelték történelem előtti őseinket, mióta megkezdődött az élet. De a természetes kiválás következtében kifejlődött fajunk ellenállóképessége; nincs oly csira, amely küzdelem nélkül bírna velünk; és sok az olyan, amely – mint például a holt anyagot erjedésnek indító csirák – míg élünk, nem is hat reánk. De a Marson nincsenek baktériumok s amint a Marsbeliek megérkeztek, amint ittak és táplálkoztak, mikroszkópikus szövetségeseink azonnal megkezdték romboló munkájukat. Már akkor is, mikor megvigyáztam őket, ütött változhatatlan végzetük órája; járás-kelés közben haldokoltak és rothadtak. Sorsukat el nem kerülhették. Az ember milliárdok halála árán megszerezte magának e föld örökjogát; s nincs, aki elvegye tőle. Megmaradna neki, volnának bár a Marsbeliek akár tízszer is oly hatalmasak, mint amilyenek. Mert sem nem éltek, sem nem haltak meg az emberek hiába.

Elszórva, mintegy ötvenen lehettek a Marsbeliek a nagy üregben, amelyet maguknak készítettek. Bizonyára megfoghatatlan volt előttük az a halál, amelynek áldozatai lettek. Megfoghatatlan volt ez időben előttem is. Azt tudtam csak, hogy ezek a lények, akik éltek és rémülettel töltötték el az embereket – meghaltak. Az első percben azt hittem, hogy Szennakerib pusztulása ismétlődött, hogy az Úr parancsára a halál angyala öldöste le őket éjszaka.

Belebámészkodtam az üregbe s amint a kelő nap sugarai bearanyozták a világot körülöttem, szívemet a dicsőség érzete töltötte el. Az üreg még mindig sötét volt; a hatalmas gépezetek, hatalmuk és bonyolódott szerkezetük csodás nagyságában, csavaros részeik teljes földietlenségében, elmosódva, kisértetiesen magasodtak ki a homályból a fény felé.

Hallottam, hogy mélyen alattam egész sereg kutya viaskodott a sötétségben, az üreg fenekén heverő holttestek fölött. Az üreg túlsó, rengeteg, lapos peremén feküdt a nagy repülőgép, amellyel a mi sűrűbb légkörünkben kísérleteztek, mikor a pusztulás és a halál útjukba állt. A halál éppen a kellő időben érkezett. Fejem fölött károgás hallatszott, mire felpillantottam az óriási hadigépre, amely soha többé nem fog harcolni és a szétmarcangolt vörös húscafatokra, amelyek darabokban foszladoztak le a Primrose-domb tetején levő felfordult padokra.

Megfordultam s a domb lejtős oldalán végig oda tekintettem, ahol most nyüzsgő madarak között a két másik Marsbeli állt, akiket éjjel éppen akkor láttam, mikor a halál urrá lett fölöttük. Az egyik éppen társai után kiáltott, mikor meghalt; talán utolsónak halt meg és hangja folyton hangzott, míg csak gépezetének ereje ki nem merült. E háromlábú fényes érctornyok ártalmatlanul csillogtak most a kelő nap ragyogásában…

Az üreg körül szétnyúlt mindenfelé a városok hatalmas anyja, amelyet szinte csoda mentett meg a végpusztulástól. Aki Londont csak komor füstruháiba burkoltan látta, el sem képzelheti házai néma rengetegének szűzi tisztaságát és szépségét.

Keleten az Albert-terrasz fekete romjai és a templom szétforgácsolt tornya fölött káprázón ragyogott a napfény a tiszta légben s a tetők rengetegében egy-egy csiszolt oromról vakító fehérséggel verődött vissza. A fény juttatott egy kevés titokzatos szépséget a chalkfarmi állomás kerek borraktárainak és a tágas vasúti udvaroknak is, amelyeket valaha fekete sínek ereztek. A sínek azonban a kétheti forgalmi szünet alatt belevörösödtek a gyors rozsdásodásba.

Északon kék színben játszott a kilborni és hampsteadi háztömeg; nyugaton a város közepe sötétlett; s dél felé, túl a Marsbelieken, a Regent’s Park hullámzó zöldje, a Langham Hotel, az Albert Hall boltívei, az Imperial Institute s a Brompton-úti hatalmas bérházak látszottak tisztán, bár eltörpülve a kelő nap fényében, mert rajtuk túl a Westminster zeg-zugos romjai ködlöttek a messzeségben. A Surrey-dombok kékségbe vesztek s a Crystal Palace tornyai úgy csillámlottak, mint két ezüst rúd. Szent Pál székesegyháza sötéten állt a nap keltében. Csak most láttam, hogy nyugati oldalán hatalmas rés tátongott.

S amint elmerültem a házak, gyárak, templomok eme néma, elhagyatott rengetegének szemlélésébe; amint elgondoltam, mennyi reménybe, mennyi erőfeszítésbe, mennyi megszámlálhatatlan életbe került, míg ez az emberi szirtzátony felépült: amint arra a gyors, irgalmat nem ismerő pusztulásra gondoltam, amely fenyegette; mikor elképzeltem, hogy a veszedelem sötét árnya elvonult, hogy az emberek újra itt élhetnek s hogy ez az én drága, hatalmas, halott városom újra él s egykor még hatalmasabb lesz: oly érzelem viharzott lelkemben, hogy csaknem megeredtek könnyeim.

A gyötrelmek véget értek. A gyógyulás azonnal megkezdődik. Akik a lakosságból életben maradtak s szanaszét bolyongtak a vidéken, – vezető nélkül, a törvény védelmét nélkülözve, táplálékot nem találva, mint a pásztor nélküli nyáj, – ezren meg ezren, akik tengeren menekültek, vissza fognak térni; az élet egyre erősebben és erősebben fog lüktetni újra az üres uccákon s a puszta tereken. Bár óriási volt a pusztulás, a pusztító kéz örökre lehanyatlott. A kietlen romok, a házak fekete vázai, amelyek oly komoran meredtek a domb napsütötte pázsitjára, csakhamar visszhangozni fognak az újjáteremtők csákányainak ütéseitől és a vakolólapátok koppanásaitól. Erre a gondolatra az ég felé emeltem kezeimet és hálát rebegtem a Mindenhatónak.

– Egy év mulva, – gondoltam magamban, – egy év mulva…

Egyszerre ellenállhatatlan erővel tolult lelkem elé saját sorsom, feleségem és az a reményteljes, gyöngéd gyámolítással telt régi élet, amely megszűnt mindörökre.

IX. Romok.

S most következik történetem legkülönösebb része. De talán nem is annyira különös. Emlékszem tisztán, élesen, elevenen mindarra, amit e napon egészen eddig az ideig tettem, mikor könnyezve s a Mindenhatót magasztalva álltam a Primrose-domb tetején. A továbbiakra nem emlékszem…

A három következő napról nem tudok semmit. Azóta megtudtam, hogy nem én fedeztem föl először a Marsbeliek pusztulását, mert több oly vándor, mint én, már az előtte való éjszaka tudomást szerzett róla. Az egyik, a legelső, mialatt én a kocsifészerben rejtőzködtem, sietett Párizsba sürgönyözni. Az örvendetes hírek elterjedtek onnan hamar az egész világon. Ezer meg ezer város, amelyeket szörnyű sejtelmek sujtottak le, hirtelen tobzódó kivilágításokat rendezett. Mikor az üreg peremén állottam, tudták már a hírt Dublinban, Edinburghban, Manchesterben, Birminghamban. Az emberek, mint hallottam, örömükben sírva fakadtak, kiabáltak, abbahagyták munkájukat, hogy újjongva megrázzák egymás kezét; vasútra szálltak és Londonba iparkodtak. A harangok, amelyek két hét óta elnémultak, hirtelen felkapták a híreket, úgy, hogy csakhamar Anglia összes harangjai megcsendültek.

Lesoványodott, fésületlen kerékpárosok robogtak minden országúton, a váratlan megszabadulásról kiabálva azoknak a kiaszott alakoknak, akik kétségbeesve bámultak reájuk az út mentén. S az a sok élelmiszer! A La Manche-csatornán, az ir tengeren, az Atlanti-Oceánon keresztül csak úgy özönlött segítségünkre a gabona, a kenyér és a hús. Mintha akkor a világ valamennyi hajója London felé iparkodott volna.

De én minderre nem emlékszem. Eszemet vesztve jártam-keltem. Mikor magamhoz tértem, jó emberek házában találtam magamat, akik a harmadik napon akadtak rám, amint zokogva, őrjöngve bolyongtam a Szent János-erdő utain.

Azóta elmondták nekem, hogy valami értelmetlen nótát énekeltem az utolsó emberről, aki élve maradt. Bár maguknak is sok bajuk volt, ezek a jó emberek, akiknek nevét, bármennyire szeretném is hálámat leróni nekik, nem írhatom ki itt, gondjaikba vettek és megóvtak saját magamtól. Bizonyos, hogy tévelygésem napjaiban hallottak tőlem egyet-mást a történetemből.

Mikor lelkem egyensúlya helyreállt, a legnagyobb gyöngédséggel tudatták velem, amit Leatherhead sorsáról hallottak. Fogságom kezdete után két napra egy Marsbeli összes lakóival együtt elpusztította. Amint látszik, a legcsekélyebb ok nélkül, pusztán hatalmának szeszélyes érzetéből, úgy söpörte el a föld színéről, mint a gyermek szokta széttaposni a hangyafészket.

Egyedül álltam a világon s ők nagyon szívesen bántak velem. Egyedül álltam a világon, telve szomorúsággal és ők résztvettek bánatomban. Gyógyulásom után négy napig maradtam közöttük. Az egész idő alatt határozatlan és egyre hevesebb vágy gyötört, hogy még egyszer lássam legalább azt, ami multam oly boldognak, oly ragyogónak látszott kis világából megmaradt. Tulajdonképpen arra vágyódtam, hogy belemerülhessek teljesen reménytelen nyomorúságomba.

Le akartak beszélni tervemről. Megtettek minden tőlük telhetőt, hogy kiverjék fejemből ezt a beteges szeszélyt. De végre nem tudtam ösztönszerű vágyamnak tovább ellenállni. Megigértem, hogy hűségesen visszatérek hozzájuk és miután e négynapos jóbarátoktól – bevallom – könnyezve elbúcsúztam, kiléptem újra az uccákra, amelyek csak nemrégen is oly sötétek, oly különösek, oly elhagyottak voltak.

Az uccákon sürgött-forgott már a visszatérő nép, néhol nyitva voltak már az üzletek is és egyhelyütt vígan csobogott egy szökőkút vize is.

Emlékszem, mennyi gúnyt találtam a nap ragyogásában, mikor a wokingi kis hajlék felé folytattam mélabús zarándoklásomat; mily mozgalmasak voltak az uccák s mily elevenen lüktetett körülöttem az élet. Annyi ember sürgött-forgott mindenütt, hogy szinte hihetetlennek tűnt fel, hogy a lakosság jókora hányadát lemészárolták. De csakhamar észrevettem, mennyire megsárgult az emberek bőre, mily borzas a hajuk, mily nagy és mennyire tündöklik szemük. Láttam, hogy rajtam kívül valamennyien, akikkel találkoztam, piszkos rongyaikat hordják még. Az arcokon vagy újjongó öröm és tetterő, vagy iszonyú határozottság tükröződött. Eltekintve az arcok kifejezéseitől, London valósággal búcsújáró helynek látszott. Az egyházközségek különbség nélkül osztogattak mindenkinek kenyeret, melyet a francia kormány küldött. A megmaradt lovak nyomorúságosan mutogatták bordáikat. Az uccasarkokon fehérszalagos, sovány, ideiglenes rendőrök álldogáltak. Keveset láttam abból a csapásból, amelyet a Marsbeliek okoztak, míg a Wellington-uccába nem értem, ahol láttam, hogy a _vörösfű_ befutotta a Waterloo-híd oszlopait.

A híd végén is láttam e groteszk időknek egy újabb, közönséges ellentétét: egy ív papírt, amely egy botra szúrva lengett a _vörösfű_ sűrűjében. Az első újság, a _Daily Mail_, hirdette rajta, hogy újra megjelenik. Vettem egy számot belőle, egy megfeketedett shillingért, amelyet zsebemben találtam.

Az újság legnagyobb része üres volt, de a lap egyetlen összeállítója azt a tréfát csinálta, hogy a hátulsó oldalra groteszk hirdetéseket tett stereotipált lemezekről. Egyébként szánalmas volt a lap; az újság szervezete még nem állt helyre. Új dolgot csak annyit tudtam meg belőle, hogy a Marsbeli mechanizmusnak vizsgálata már egy hét alatt is csodálatos eredményekkel járt. A cikk egyebek között azt állította, – ezt azonban akkor nem hittem el, – hogy a «repülés titka» meg van oldva.

Waterlooból indították az embereket hazaszállító ingyen vonatokat. Az első torlódás már véget ért. Kevesen voltak a vonaton s nekem semmi kedvem sem volt társalgásba elegyedni. Külön kocsiban helyezkedtem el és keresztbefont karokkal üldögélve, elborultan néztem ki az ablakon a pusztulás rohanó, napsütötte képére. Alig értünk ki a pályaudvarból, a vonat egy darabig ideiglenes síneken döcögött előre s a házak az útvonal mindkét oldalán fekete romokban hevertek. A claphami csatlakozóig a fekete füstből eredt por csúfitotta el London ábrázatát, bár két napig dörgött már a vihar és szakadt az eső. A claphami csatlakozónál újra megszakadtak a sínek. Száz meg száz munkanélküli hivatalnok és kereskedő dolgozott itt együtt a rendes napszámosokkal és vonatunk gyorsan összetákolt kisegítő-síneken döcögött tovább.

Innen kezdve a vidék képe mindenfelé barátságtalan volt. Különösen Wimbledon szenvedett sokat. Walton, mivel fenyőerdői nem gyulladtak meg, úgy látszik, legkevesebb kárt szenvedett az egész vonal mentén.

A Wandle, a Mole, minden kis folyó tele volt a felburjánzott _vörösfű_vel s olyan volt, mint a vagdalthús és a savanyúkáposzta keveréke. De a surreyi fenyőerdők száraz fái nem adtak elég táplálékot a vörös folyondár fürteinek. Wimbledonon túl látszottak a vasútról az ottani faiskola területére zuhant hatodik henger körül feltornyosodott földhalmok. Egy csomó ember állt a henger körül s néhány árkász a henger belsejében dolgozott. A henger tetején zászló büszkélkedett, vígan lengedezve a reggeli szellőben. A faiskola kárminpiros volt a fűtől és a bíborszínű árnyakkal tarkított fakó terület nagyon kínosan hatott a szemre. Az ember tekintete mondhatatlan megkönnyebbüléssel fordult az előtér aszott szürkeségétől s komor vörösségétől az enyhe kékeszöld színben játszó keleti dombok felé.

A vasutat London és a wokingi állomás között még javították, úgyhogy a byfleeti állomáson szálltam le s a Maybury felé vezető országútra tértem. Elhaladtam amellett a hely mellett, ahol én meg a tüzér beszélgettünk a huszárokkal és amellett a hely mellett is, ahol a Marsbeli megjelent előttem a viharban. Itt rávett a kíváncsiság, hogy letérjek az útról. Meg is találtam a vörös lombok sűrűjében a felfordult és összetört kis kocsit és a ló szanaszét heverő összerágcsált fehér csontjait. Megálltam s egy darabig nézegettem e maradványokat…

Majd visszafelé mentem, keresztül a fenyőerdőn, itt-ott nyakig a _vörösfű_ben, és megtudtam, hogy a «Tarka kutya» kocsmárosa már el volt hantolva. Végre elhaladva a kollégium mellett, hazaértem. Egy férfi, aki az egyik kunyhó nyitott ajtajában állt, nevemen szólítva, üdvözölt, mikor elhaladtam mellette.

Házamra pillantottam s a remény egy sugara villant fel bennem; de csakhamar elhalványodott. A kaput feltörték; nem volt elreteszelve s mikor oda értem, lassan kinyílt.

Újra becsukódott. Dolgozó-szobám függönyei félrelebbentek a nyitott ablakról, ahol a tüzér meg én együtt virrasztottunk azon a reggelen. Azóta senki sem csukta be az ablakot. A letaposott bokrok éppen úgy voltak, mint négy hét előtt, mikor utoljára jártam itt. Betámolyogtam az előcsarnokba. A házban nem volt nyoma senkinek. A lépcső-szőnyeg gyűrött volt és megfakult azon a helyen, ahol a katasztrófa éjjelén a viharban bőrig ázva kuporogtam. Sáros lábunk nyomait még mindig ott láttam a lépcsőkön.

Követtem a nyomokat dolgozó-szobámba s íróasztalomon a papírnyomó alatt rátaláltam kéziratomra, úgy ahogy a henger megnyílásának délutánján ott hagytam. Egy darabig ott álltam, olvasgatva abbahagyott munkámat, mely az erkölcsi felfogás valószínű fejlődésével foglalkozott, a civilizáció haladásával kapcsolatban.

Az utolsó mondat egy jövendölés kezdete volt: «Körülbelül kétszáz év mulva várhatjuk…» itt a mondat félbemaradt. Emlékszem, hogy azon a reggelen, alig egy hónapja, nem voltam képes gondolataimat értekezésem tárgyára irányítani. Emlékszem, hogy abbahagytam az írást és lementem, hogy átvegyem az újságkihordótól a _Daily Chronicle_-met; elébe szaladtam a kertajtóig és izgatottan hallgattam különös meséjét a «Marsbeli emberek»-ről.

Lementem az ebédlőbe. Ott volt még, erősen feloszlásnak indulva, az ürühús és a kenyér s egy felfordult söröspalack, úgy ahogy a tüzérrel otthagytuk. Otthonom teljesen vigasztalan volt. Beláttam, mily esztelen reményt kergettem oly hosszú ideig. És ekkor különös dolog történt.

– Nincs itt senki, – szólt egy hang. – A ház üres. Nem járt itt egy lélek sem tíz nap óta. Ne időzzön itt tovább s ne gyötörje magát hasztalanul. Nem menekült meg senki magán kívül.

Megdöbbentem. Fenhangon gondolkoztam talán? Megfordultam s láttam, hogy mögöttem nyitva van a földig érő szárnyas ablak. Odaléptem s kitekintettem.

És íme, a bámulattól szinte megdermedve, rémülten, éppen úgy, mint én magam, unokatestvérem és feleségem állt előttem… feleségem sápadtan és könnytelenül. Halkan felsikoltott.

– Eljöttem, – rebegte. – Tudtam… tudtam…

Kezével fejéhez kapott és megtántorodott. Hozzá rohantam s felfogtam karjaimba.

X. Befejezés.

Sajnálom most, mikor elbeszélésem vége felé közeledem, hogy nem sokkal járulhatok hozzá annyi vitás és még mindig eldöntetlen kérdés tisztázásához. Bizonyos, hogy egy dologban ki fogom hívni a bírálatot. Tulajdonképpeni szaktudományom a spekulativ filozófia. Összehasonlító fiziológiai ismereteimet összesen egy vagy két könyvből merítettem ugyan, de azért azt hiszem, hogy Carver magyarázata a Marsbeliek gyors halálának okáról csaknem bebizonyított igazságnak tekinthető. Elbeszélésem folyamán ezt a magyarázatot fogadtam el.

A Marsbeliek holttesteiben, amelyeket a háború után megvizsgáltak, egy esetben sem találtak a már rég ismert földi fajokon kívül más baktériumokat. Az a körülmény, hogy egyetlenegy halottukat sem ásták el s hogy a legnagyobb gondatlansággal öldökölték az embereket, szintén azt bizonyítja, hogy fogalmuk sem volt a rothadás folyamatáról. De bármennyire valószínűnek látszik is ez a magyarázat, nincs teljesen bebizonyítva.

Nem ismerjük a fekete füst összetételét sem, amelyet a Marsbeliek halált okozó hatással használtak, s a hősugár eredete is talány marad. Az a rettenetes szerencsétlenség, amely az ealingi és a dél-kensingtoni laboratóriumokban történt, elvette a tudósoknak minden kedvét attól, hogy a hősugár eredetét tovább elemezzék. A színképbontás félreérthetetlenül kimutatta, hogy a fekete porban valami ismeretlen elem van jelen, amely három vonalból álló, ragyogó csoportra bomlik a zöld színben. Lehetséges, hogy ez az elem, az argonnal vegyülve, egy szempillantás alatt halálos eredménnyel hat a vér valamely alkatrészére. De efféle be nem bizonyított találgatások aligha fogják érdekelni az olvasók nagy tömegét, akiknek számára könyvemet írtam.

A barna tajtékcsomók közül, amelyek Shepperton pusztulása után lefelé sodródtak a Themzén, egyet sem vizsgáltak meg akkoriban s azóta újabbat nem találtak.

A Marsbeliek anatómiai tanulmányozásának eredményeit, amennyiben a kóbor kutyák ily tanulmányozást teljesen lehetetlenné nem tettek, már előbb összefoglaltam, de úgyis ismeri mindenki azt a nagyszerű és csaknem teljes példányt, amelyet a természetrajzi múzeumban őriznek spirituszban, vagy ismeri legalább is az erről készített számtalan rajzot. Minden egyéb fiziológiai és morfológiai részlet különben is tisztán tudományos érdekű.

Sokkal fontosabb az a kérdés és bizonyára általános érdeklődésre is tarthat számot, lehetséges-e, hogy a Marsbeliek újabb támadást intézzenek a Föld ellen? Azt hiszem, hogy eddig nem méltatták távolról sem kellő figyelemre ezt a kérdést. Jelenleg a Mars-bolygó konjunkcióban van: de valahányszor visszatér az oppozicióba, ami engem illet, én mindig készen állok egy újabb kirándulásukra. Annyi bizonyos, hogy nem szabad elmulasztanunk a kellő előkészületeket. Azt hiszem, meg lehet majd állapítani annak az ágyúnak a helyzetét, amelyből felénk tüzelnek. A bolygónak azt a részét szüntelenül figyelemmel kell kísérnünk, hogy idejekorán értesüljünk a következő támadás kezdetéről.

Újabb támadás esetén a hengert könnyen elpusztíthatjuk dinamittal vagy tüzérséggel, mielőtt annyira lehűlne, hogy a Marsbeliek előbújhatnának; vagy amint a henger teteje lecsavarodik, őket is agyonágyúzhatjuk. Azt hiszem, nagy kárukra vált első vállalkozásuk sikertelensége. Lehet, hogy ők maguk is így fogják fel.

Lessing kitünő érvekkel támogatta azt a föltevését, hogy a Marsbeliek betörtek a Venus bolygóra is, még pedig sikeresen. Most hét hónapja a Venus és a Mars egy vonalba esett a Nappal; azaz a Venus bolygón figyelőre nézve a Mars oppozicióban volt. Később különös ragyogó, hullámszerű jel látszott a belső bolygó meg nem világított felén és ezzel csaknem egyidejűleg a Mars korongjának egyik fényképén hasonló hullámszerű halványfekete jelet fedeztek föl. Látni kell mind a két tünemény ábrázolását, hogy teljes jelentőségében felfoghassuk jellegük rendkívüli hasonlatosságát.

De akár várunk újabb támadást, akár nem, az, ami történt, mindenesetre nagyban módosította az emberiség jövőjéről alkotott képzeteinket. Megtudtuk, hogy a Föld nem zárt terület s éppen nem biztos tartózkodási helye az embernek. Sejtelmünk sem lehet róla soha, micsoda láthatatlan jó vagy rossz ront reánk a térből váratlanul. Lehet, hogy a mindenség szempontjából a Marsbelieknek ez a támadása végeredményében javára válik az embereknek; megfosztotta az embert attól a jövőbe vetett derült bizalomtól, amely legtermékenyebb forrása a hanyatlásnak. Az emberi tudást rengeteg új ismerettel gyarapította; s nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az emberiség közös érdekeinek felfogása minél hamarább tisztázódjék. Lehet, hogy a Marsbeliek a tér végtelenségén keresztül figyelemmel kísérték előfutáraiknak sorsát s tanultak a saját kárukon; az is lehet, hogy a Venus bolygón biztosabb letelepedési helyre akadtak. Bármint legyen is, az az egy bizonyos, hogy a Mars korongját számos esztendeig a legnagyobb gonddal fogják megfigyelni s hogy azok a tüzes égi nyilak, a hulló csillagok, valahányszor lezuhannak, elkerülhetetlenül meg fogják remegtetni az emberek minden fiát.