Part 6

Öcsém újra meg újra elolvasta az újságot s attól tartott, hogy engem nagy szerencsétlenség ért. Hazament, de vacsora után újra kiment kószálni. Mikor visszatért, vizsgajegyzeteivel próbálta figyelmét másfelé terelni; de hasztalanul. Éjfél után lefeküdt s hétfőn a kora reggeli órákban ajtócsapkodás, az uccáról behangzó futkosás, távoli dobolás és harangzúgás riasztotta fel valami zavaros álomból. A mennyezeten vörös visszfény lobogása táncolt. Egy pillanatig nem tudta, nappal van-e, vagy a világ bolondult-e meg. Majd kiugrott az ágyból s az ablakhoz rohant.

Magasan lakott s mikor kidugta fejét az ablakon, végig az uccán mindenfelé nyitogatták az ablakokat, amelyeken az éjjeli rendetlenség minden fajtájában bővelkedő fejek jelentek meg.

– Mi az? Mi történik? – hangzott a kérdezősködés.

– Jönnek! – kiáltott egy rendőr, zörögve a kapun. – A Marsbeliek jönnek! – s rohant a legközelebbi kapuhoz.

A dobolás és trombitálás az Albany-uccai kaszárnyából hangzott. Ami templom csak volt a közelben, mind iszonyú vészharangozással iparkodott kiverni az álmot a szemekből. Folytonos ajtónyitogatás hallatszott s a szemben fekvő házakon egyik ablak a másik után ragyogott ki hirtelen sárga megvilágításban a sötétségből.

Az uccán zárt kocsi közeledett. Dübörgése, amint a sarkon befordult, erősödni kezdett, az ablak alatt csattogássá fokozódott s távozóban lassacskán elhalt. Mingyárt rá egypár könnyű kocsi száguldott, előhirnökei egy hosszú sor menekülő járműnek. Legtöbbje a chalk-farmi állomáshoz hajtatott, ahonnan az északnyugati különvonatok indultak.

Öcsém hosszú ideig merően kibámult az ablakon, elképedten figyelve a kapuról-kapura bezörgető rendőrt és megfoghatatlan üzenetét latolgatva. Egyszerre csak kinyílt háta mögött az ajtó s belépett rajta a lépcsőfordulón túl lakó szomszédja, ingben, nadrágban és papucsban. A nadrágtartója a derekán lógott s a haja kócos volt a párnától.

– Mi az ördög az? – kérdezte. – Tűz van? Micsoda zenebona!

Mind a ketten kidugták fejüket az ablakon s erőlködtek, hogy meghallják, mit kiált a rendőr. Emberek bukkantak elő a mellékuccákból s a sarkokon csoportokba verődve megálltak beszélgetni.

– Mi az ördög lehet ez? – szólt az öcsém szomszédja.

Az öcsém határozatlanul felelt neki valamit és nyomban elkezdett öltözködni. Minden ruhadarabbal az ablakhoz ugrott, hogy el ne mulasszon semmit az uccákon növekvő izgalom részleteiből. Egyszerre szokatlanul korán újságárulók kezdtek kiabálni az uccákon:

– Londont megfulladás fenyegeti! Kingston és Richmond elveszett! Szörnyű mészárlás a Themze-völgyben.

És öcsém körül mindenütt – lent a szobákban, a házakban mind a két oldalon és lent az úton és hátul a Park terraszain és a száz többi uccában Marylebone-nak ezen a részén és a Westbourne Park kerületben és St. Pancrasban, és nyugaton és északon Kilburnben és St. John’s Woodban és Hampsteadben, és keleten Shoreditchben és Highburyben és Haggerstonban és Hoxtonban, egyszóval London egész rengetegében Ealingtől East Hamig – az emberek a szemüket dörzsölték, kinyitották az ablakokat, hogy kibámuljanak, és céltalanul kérdezősködtek, és gyorsan öltözködtek, mikor a közelgő tűzvihar első lehellete végigfújt az uccákon. Megvirradt a nagy pánik napja. London, amely kábultan és tétlenül feküdt le aludni vasárnap éjjel, hétfőn korán reggel a veszedelem eleven érzésére ébredt.

Öcsém, mivel az ablakból lehetetlenség volt megtudnia, mi történt, lement az uccára, éppen mikor az égboltozat hajnali rózsaszínben kezdett ragyogni a házak között. A gyalog- és kocsiutakon menekülő emberek száma percről-percre növekedett.

– Fekete füst! – hallotta kiabálni az embereket. – Fekete füst!

Természetes, hogy az általános félelem érzete mindenkire átragadt. Mialatt öcsém tétovázva állt a kapuban, egy újságárús közeledett feléje. Sietett lapot venni. A rikkancs tovább futott, futás közben adogatva el lapjait, példányonként egy shillingért. Furcsa keveréke volt ez a jelenet a nyerészkedésnek és a rémületnek.

Az újságból öcsém a katonai főparancsnok következő vészes sürgönyét olvasta:

«A Marsbeliek rengeteg mennyiségű fekete mérges gőzfelleget képesek rakétaszerűen lövöldözni. Ütegeinket megolvasztották, Richmondot, Kingstont és Wimbledont elpusztították és lassan London felé nyomulnak, elpusztítva mindent, ami útjukba kerül. Lehetetlen őket megállítani. A fekete füsttől nem véd meg más, csak a gyors menekülés.»

Ennyi volt az egész; de ennyi is nagyon elég volt. A nagy város hat milliónyi lakossága nyüzsgött, forrongott, szaladgált; nemsokára tömegekben özönlött észak felé.

– Fekete füst! – kiabáltak mindenfelé. – Tűz!

A szomszédos templom harangjait félreverték. A házakban sápadt sárga fény lobbant ki itt is, ott is, és nem egy kocsinak lent az uccán még mindig világított a lámpása. És fönt a magasban a virradat egyre ragyogóbb lett a derült, nyugodt égboltozaton.

Öcsém léptek dobogását hallotta a szobákban s fel és le a lépcsőn a háta mögött. A kapuban megjelent a háziasszonya, pongyolában és sállal; az ura kiabálva nyomon követte.

Öcsém, amint kezdett tisztába jönni a történtek jelentőségével, felsietett szobájába, ami készpénze volt – tiz font lehetett össze-vissza – zsebébe tette s kisietett megint az uccára.

XV. Mi történt Surreyben?

Mialatt a tiszteletes a sövény mellett ülve, zavarosan beszélgetett velem a réten, Halliford közelében, s mialatt öcsém a Westminster-híd mellett a menekülő tömeget nézegette, a Marsbeliek folytatni kezdték a támadást. Amennyire a későbbi ellentmondó tudósításokból megállapítható, nagyobb részük előkészületekkel foglalkozva a horselli üregben maradt este kilenc óráig, szorgalmasan dolgozva valamin, amint a rengeteg mennyiségű zöld füst mutatta.

De hárman nyolc óra tájban bizonyosan előbujtak s lassan és óvatosan nyomulva előre, Byfleeten és Pyrfordon keresztül Ripley és Weybridge felé haladtak, napnyugta felé szembe jutva a várakozó ütegekkel. Nem egy csomóban vonultak, hanem egymás után, körülbelül másfél mérföldnyire egymástól. Érintkezésüket különös szirénaszerű erős hangok közvetítették, amelyeknek skálaszerű változatai voltak.

Ezt az üvöltést s a Ripley és St. George’s Hill körül felállított ágyúk dörgését hallottuk Felső-Hallifordban. Ripleyben a tapasztalatlan tüzérönkéntesek, akiket nem lett volna szabad ilyen helyre állítani, vad, elhamarkodott, hatástalan sortüzet adva, ki lovon, ki gyalog futásnak eredtek keresztül az elhagyott falun, úgyhogy az első Marsbeli nyugodtan átsétált ágyúikon, hősugarát nem is használva, óvatosan közéjük lépett s elhaladva előttük, váratlanul a Painshill Parkban felállított ágyúkhoz érkezett, amelyeket elpusztított.

A St. George’s Hill emberei azonban vagy ügyesebbek voltak, vagy jobb parancsnokuk volt. Mivel a fenyőfák eltakarták őket, észrevették, hogy a hozzájuk legközelebb levő Marsbeli egészen váratlanul bukkant reájuk. Oly óvatosan készítették elő ágyúikat a lövésre, mintha valami díszkivonuláson lettek volna s mintegy ezer yardnyi távolságból tüzeltek.

A gránátok mind a Marsbeli körül vágódtak le s látták, hogy a lövés után még néhány lépést tesz előre és támolyogva lebukik. Ujjongva felkiáltottak s az ágyúkat, amily gyorsan csak lehetett, újra megtöltötték. A felbukott Marsbeli elnyujtott üvöltést hallatott, mire egy második csillogó óriás tűnt fel délről a fák fölött, felelve neki. Úgy látszik, hogy egyik gránát összezúzta valamelyik lábát a három közül. A második sortűz a Marsbelitől jómessze csapott a földbe s két társa hirtelen rávetítette hősugarát az ütegre. A munició felrobbant, a fenyőfák az ágyúk körül mind lángra lobbantak s a tüzérek közül alig egy-kettő menekült meg, akik már előre a dombtető felé kezdtek rohanni.

Ezután, úgy látszik, a három Marsbeli tanácsot tartva, megállt. A portyázó őrszemek, akik messziről nézték őket, azt jelentették, hogy félóráig nem mozdultak helyükből. A felbukott Marsbeli lassan kimászott csuklyájából. Tömzsi, barna alaknak látszott messziről, amint szétroncsolt lábát javítgatta. Kilenc óra tájban készen lett munkájával, mert csuklyája újra feltűnt a fák fölött.

Kilenc óra után néhány perccel aznap este a három őrszemhez négy újabb Marsbeli csatlakozott. Vastag, fekete cső volt mindegyiknél. A három elsőnek is hoztak ilyen csövet. Átadták nekik s azután egyenlő távolságban helyezkedtek el egymástól, félkörben St. George’s Hill, Weybridge és Send között, Ripleytől délnyugatra.

Vagy egy tucat rakéta röppent fel a dombokról előttük, mihelyt megindultak, figyelmeztetve a Ditton és Esher körül várakozó ütegeket. Ugyanekkor négy hadigépük, szintén csövekkel felszerelve, átkelt a folyamon és kettőt közülük, feketén kiválva a nyugati égbolt derengéséből, megpillantottam én meg a tiszteletes, amint fáradtan és kínlódva siettünk a Hallifordból északra kiinduló országúton. Úgy látszott, mintha felhőn jártak volna, mert tejszínű köd borította a mezőket, felérve egyharmad magasságukig.

A tiszteletes láttukra halkan felkiáltott és futásnak eredt; de én tudtam, hogy a Marsbeliek elől nem jó futni, oldalt ugrottam hát s harmatos csalán- és tüskebokrok közt lemásztam az országutat szegélyező széles árokba. A tiszteletes hátranézett, látta, hogy mit csinálok és megfordult, hogy csatlakozzék hozzám.

A két Marsbeli megállt. A közelebbi Sunbury felé nézve, a távolabbi, amely elmosódó szürkeségnek látszott az esthajnali csillag fénye mellett, Staines felé fordult.

A Marsbeliek időnként fel-felordítottak; de az ordítást nemsokára abbahagyták. Teljes némaságban foglaltak állást rengeteg sarló-alakban a hengereik körül. A sarló két szarva tizenkét mérföldnyire lehetett egymástól. A lőpor feltalálása óta sohasem kezdődött harc ilyen csendesen. Ha valaki Ripley tájékán szemlélte volna a Marsbelieket, ugyanazt a benyomást nyerte volna, amelyet mi. Úgy látszott, hogy a Marsbeliek egyedüli urai a sötétülő tájnak, amelyre a félhold, a csillagok, a napvilág utófénye s a St. George’s Hillről és a painshilli erdőkből látszó vöröses sugárzás vetett némi világosságot.

De szemben ezzel a félholddal mindenütt, Stainesben, Hounslowban, Dittonban, Esherben, Ockhamban, dombok és erdők mögött a folyamtól délre, s a füves réteken a folyamtól északra, ahol csak elegendő fedezéket nyujtott egy-egy csoport fa vagy falusi ház, ott várakoztak az ágyúk. A jelző rakéták felröppenve szikrazáport szórtak az éjszakába, azután elenyésztek és a figyelő ütegek lelkét feszült várakozás telítette. Mihelyt a Marsbeliek a tűzvonalba jutnak, azok a mozdulatlan fekete embertömegek, azok a kora éjszakában oly sötéten csillámló ágyúk azonnal mennydörgő csataordításba robbannak ki.

Az ezernyi virrasztó elmében épúgy, mint az enyémben, kétségkívül az volt az uralkodó gondolat, vajjon mennyit értenek meg belőlünk a Marsbeliek. Vajjon felfogják-e, hogy mi, a magunk milliónyi tömegében, szervezettek és fegyelmezettek vagyunk és összedolgozunk? Vagy pedig úgy magyarázták-e váratlan tüzeléseinket, gránátszurkálásainkat, táborunk körülzárását, mint ahogy mi szoktuk magyarázni egy megbolygatott kas méhrajának dühös, egységes rohamát? Arról álmodoztak-e, hogy kiirthatnak bennünket? (Akkor még senki sem tudta, milyen táplálékra van szükségük.) Ezernyi ilyen kérdés viaskodott elmémben, mialatt éberen figyeltem az óriási őrtálló alakra. És elmém mélyén ott lappangott az érzése az összes rengeteg ismeretlen és rejtett erőnek London felé. Csináltak-e vermeket? Készen álltak-e a hounslowi lőporgyárak kelepcéi? Lesz-e bátorságuk a londoniaknak új nagyobb Moszkvát csinálni hatalmas háztartományaikból?

Kimeresztett szemekkel kuporogtunk az árokban. Egyszerre csak, amint nekünk tetszett, végtelen hosszú idő mulva, távoli ágyúdörgéshez hasonló hang rázkódtatta meg a levegőt. Majd újra dörgött közelebbről és még közelebbről. S ekkor a Marsbeli mellettünk a magasba emelte csövét, elsütötte, mint valami fegyvert, úgy, hogy erre a feleletre megrázkódott a föld. A Staines felé álló Marsbeli rögtön válaszolt rá. Lobbanás, füst nem látszott. Csak a dörgés hallatszott.

Ez a gyors egymásutánban következő heves tüzelés annyira felizgatott, hogy elfeledkezve saját biztonságomról és leforrázott kezeimről, felkapaszkodtam az árokból a sövényre és Sunbury felé bámultam. Hirtelen újabb válasz következett s nagy lövedék zúgott el fejem fölött Hounslow felé. Azt vártam, hogy legalább füstöt, tüzet, vagy valami más efféle észrevehető nyomot fogok látni. De nem láttam egyebet, mint fölöttem a sötétkék égboltozatot, egyetlen csillaggal s a földön lent a mindenfelé szétterjedő fehér ködöt. Semmi recsegés nem hallatszott s elmaradt a választadó dördülés is. A csend újra helyreállt. Minden perc háromszor oly hosszúra nyúlt.

– Mi történt? – kérdezte a tiszteletes, felállva mellém.

– Isten tudja! – válaszoltam.

Egy denevér repült el mellettünk. Eltűnt.

A távolból kiabálás hallatszott; majd megszűnt. Újra a Marsbelire tekintettem s láttam, hogy megindul kelet felé a part mentén, gyors, gördülő mozgással.

Minden pillanatban azt vártam, hogy valami rejtett üteg fog rátüzelni; de az estéli csendet nem törte meg semmi. A Marsbeli alakja mindig kisebb lett, amint távolodott, s egyszerre csak a köd s a leereszkedő éjszaka elnyelte. Önkéntelenül mind a ketten magasabbra kapaszkodtunk. Sunbury felé sötét tömeg látszott, mintha hirtelen kúp-alakú domb támadt volna, elrejtve előlünk a kilátást; messzebb, túl a folyamon, Walton fölött egy második emelkedést vettünk észre. Ezek a domb-alakú tömegek lelapultak és szélesebbek lettek, amint reájuk meredtünk.

Egy hirtelen gondolattól megkapatva, észak felé néztem és láttam, hogy ott egy harmadik ilyen fekete felhős tömeg emelkedett.

Egyszerre minden teljesen elcsöndesedett. Jó messze délkeletről, meg-megszakítva a csendet, hallottuk, hogy a Marsbeliek kiáltanak egymásnak és újra megrázkódtatta a levegőt fegyvereik távoli, tompa dördülése. De a földi tüzérség nem válaszolt.

Akkor nem tudtuk ezt megérteni; de később megtudtam, mi volt a jelentősége azoknak a szürkületkor támadt végzetes emelkedéseknek. Mindegyik Marsbeli, a nagy félkörben állva, amelyet leírtam, valami ismeretlen jelre ágyúhoz hasonló csövéből óriási szelencét lőtt ki minden szemben levő dombra, bokorra, házcsoportra, egyszóval mindenre, ami csak ágyúkat rejthetett. Némelyik egyet lőtt, némelyik kettőt, mint az is, akit láttunk. Az egyik Ripleyben, mint mondják, nem kevesebbet, mint öt szelencét lőtt ki. Ezek a szelencék a földre vágódtak – nem robbantak fel – és szakadatlanul rengeteg mennyiségű koromfekete, sűrű gőzt okádtak, amely fölfelé gomolyogva, hatalmas felleget, gázzal telt dombot alkotott. Ez a domb visszalapulva, lassan szétterjedt az egész környéken. S ennek a gőznek az érintése, maró szálkáinak belehelése megölte mindazt, ami lélekzett.

Ez a gőz súlyos volt, súlyosabb, mint a legsűrűbb füst, úgy, hogy az első erős fellökődés és szétömlés után lesülyedt a levegőben és szétáramlott a földön, inkább folyékony, mint légnemű testhez hasonlóan. A dombokat elhagyva, elborította a völgyeket, az árkokat, a vízfolyásokat épúgy, mint a tűzhányó üregeiből kiözönlő karbonsavas gáz szokta tenni. S ahol csak vízzel érintkezett, vegyi változások álltak be; a víz tükrét hirtelen porszerű tajték lepte el, amely lassan elmerült, hogy új tajtéknak adjon helyet. A tajték egyátalán nem oldódott s tekintettel a gáz gyors hatására, különös dolog, hogy a víz leszűrés után nem volt ártalmas. A gőz nem terjedt szét úgy, mint a valódi gáz szokott. Egy csomóban maradt, renyhén lefelé ereszkedve a lejtős talajon. A szél birkózva hajtotta maga előtt, míg végre szörnyű lassan össze nem vegyült a köddel s a levegő nedvességével és por alakjában le nem sülyedt a földre. Ez anyag természetéről ma sem tudunk egyebet, mint azt, hogy a színképbontásban a kékszínben négy vonalból álló csoportot mutatott s teljesen ismeretlen elemnek volt tekinthető.

Amint az első heves fellökődés véget ért, a fekete füst már a lecsapódás előtt is oly alacsonyan lebegett a föld felett, hogy ötven lábnyi magasságban, nagy házak tetején és felső emeletein, magas fákon, teljesen meg lehetett menekülni a benne rejlő méregtől, amint már akkor éjszaka is bebizonyosodott a cobhami és dittoni úton.

Az az ember, aki az előbbi helyen megmenekült, csodálatos történetet mond el a göngyölődő folyós tömegről és arról, hogyan nézett le a templom tornyáról és látta a falu házait kiemelkedni mint kísérteteket a koromfeketeségből. Másfél napig ott maradt fáradtan, éhezve, a napon perzselődve, a kék ég alatt és a távoli dombokkal szemben fekete bársony takarónak látva a földet, piros háztetőkkel, zöld fákkal és később, fekete fátyolos bokrokkal és kapukkal, pajtákkal, melléképületekkel és falakkal, imitt-amott kiemelkedve a napfénybe.

De ez a cobhami úton történt, ahol a fekete gőz ott maradhatott, amíg saját magától le nem sülyedt a földre. A Marsbeliek rendszerint, ha a füst megtette szolgálatát, nyomban megtisztították a levegőt oly módon, hogy belegázoltak a füstbe s gőzsugarat irányítottak reája.

Ezt tették a közelünkben emelkedő füsthalmokkal is, amint a csillagvilágítás mellett egy elhagyott ház ablakából láttuk Felső-Hallifordban, ahová visszatértünk. Innen láttuk, hogy a richmondi és a kingstoni dombtetőn fényszórók mozogtak ide-oda s tizenegy óra tájban megrázkódott az ablak és hallottuk azoknak a nagy ostromágyúknak a dörgését, amelyek ott a dombokon voltak felállítva. Negyedóráig időközökben megújult az ágyúdörgés. Találomra lövöldöztek Hampton és Ditton felé a láthatatlan Marsbeliekre. Egyszerre csak a villamos fény halvány sugarai eltűntek, fénylő vörös ragyogásnak adva helyet.

Ekkor zuhant le a negyedik henger, – ragyogó, zöld meteor, – amint később megtudtam, a Bushey Parkba. Mielőtt a richmondi és kingstoni dombvonal ágyúi megszólaltak, szaggatott ágyúzás hallatszott jó messze délnyugatról. Azt hiszem, találomra ágyúztak, míg a fekete füst el nem borította a tüzéreket.

A Marsbeliek, oly rendszeresen járván el, mint mikor az ember darázsfészket akar kifüstölni, elárasztották ezzel a különös fojtó gőzzel az egész vidéket London felé. A sarló szarvai lassan széjjelebb terjedtek, míg végre Hanwelltől Coombeig és Maldenig értek. Romboló csöveik egész éjjel működtek. Attól a perctől kezdve, mikor St. George’s Hillben egyikük felbukott, egyetlen egyszer sem nyujtottak alkalmat a tüzérségnek hatásos működésre. Ahol csak ágyúk lehettek előttük elrejtve, mindenütt új meg új fekete gőzszelencét lőttek ki s ahol nyilt mezőn voltak felállítva az ágyúk, a hősugarat hozták működésbe.

Éjfélkor a Richmond-Park lejtőin lobogó fák s a Kingston-domb ragyogása fekete füsthálóra vetették fényüket, amely elborította az egész Themze-völgyet s szétterjedt mindenfelé, ameddig a szem ellátott. A hálóban két Marsbeli gázolt lassan, ide-oda irányítva sziszegő gőzsugaraikat.

A hősugarat akkor éjszaka nagyon kímélték, meglehet azért, mert a hősugár előállításához szükséges anyag csak korlátolt mennyiségben állt rendelkezésükre, vagy azért, mert nem akarták a vidéket elpusztítani s megelégedtek azzal, hogy az ellenállást, amelyet támasztottak, leverjék és megfélemlítsék. Ezt az utóbbi céljukat tökéletesen elérték. Vasárnap éjszaka véget ért előnyomulásukkal szemben minden szervezett ellentállás. Oly reménytelen vállalkozásnak bizonyult velük szemben a harc, hogy ez éjszaka után emberi csapat nem is állt többé útjukba. Még a gyorstüzelő-ágyúkkal fölszerelt torpedó-naszádok és rombolók legénysége sem akart közelükben időzni. Valósággal lázadozni kezdtek s vissza is fordultak a Themzén. Ez éjszaka után az emberek már csupán arra szorítkoztak, hogy aknákat és vermeket ástak vad kétségbeeséssel.

Az Esher felé álló ütegeknek a sorsát, amelyek oly feszülten várakoztak a szürkületben, kiki elképzelheti úgy, ahogy tudja, mert senki sem maradt meg a szemtanúk közül. Elképzelhetjük a feszült várakozást, a résen álló fürge tiszteket, a készen álló ágyúkat, a kéznél lévő felhalmozott municiót, az ágyútaligás tüzéreket a lovakkal és szekerekkel, a polgári ruhás nézőket, akik oly közel álldogáltak csoportosan, amily közel csak megengedték nekik, az esti csöndességet; a tábori kórházkocsikat és sátrakat, a weybridgei összeégett halottakkal és sebesültekkel; majd a tüzelő Marsbeliek lövéseinek tompa visszhangját és a formátlan lövedékeket, amint a fák és házak fölött hömpölyögtek és a szomszédos mezőkre lecsapódtak.

Elképzelhetjük azt is, amint a feszült figyelem hirtelen másfelé fordult: afelé a tekergő, duzzadozó feketeség felé, amely gyorsan közeledve a magasba tornyosult, tapintható sötétséggé változtatva a szürkület homályát, különös, ijesztő ellentéteül a gőznek, amely elborította áldozatait; amint közelében az emberek és lovak elmosódva futkostak, sikoltoztak, elvágódtak, kétségbeesetten kiabáltak, az ágyúk hirtelen magukra maradtak, az emberek fuldokolva vonaglottak a földön s a sötét füstkúp egyre magasabban szétterpeszkedett. Majd beállt az éjszaka és a pusztulás – semmi más nem látszott a vidéken, csak a halottakat rejtő, áthatatlan gőz néma tömege.

Virradat előtt a fekete gőz szétáradt Richmond uccáin s a kormányzat széthulló szervezete végső erőfeszítésében nem tehetett egyebet, mint hogy London lakosságát menekülésre szólította fel.

XVI. A londoni kivándorlás.

Ezek után érthető a félelem, amely hétfőn virradóra, mint zúgó hullám, söpörte végig a világ legnagyobb városát. A menekülés folyama gyorsan zuhogó áradattá dagadt, mely tajtékzó csapkodással vette körül a vasúti állomásokat, rémes torlódással rohanta meg a Themze kikötőhelyeit s minden felhasználható csatornán észak felé és kelet felé özönlött. Tíz óra tájban a rendőri szervezet, sőt délben a vasutak szervezete is elvesztette tömörségét, alakját és erejét s feloldódva, elmerült a szétfolyó társadalmi test gyorsan növekvő árjába.

A Themzétől északra húzódó összes vasúti vonalakat s a lakosságot délkeleten a Cannon-uccában vasárnap éjszaka éjfélkor értesítették. A vonatok hamar megteltek; de az emberek még két órakor is vadul viaskodtak egy-egy állóhelyért a kocsikban. Három órakor már a Bisphosgate-uccában is iszonyú volt a tolakodás. Pár száz yardnyira a Liverpool-uccai állomástól pisztolyokkal lövöldöztek, késekkel szurkáltak s a rendőrök, akiket a forgalom rendezése végett küldtek oda, kimerülve s nekidühödve, fejét verték be azoknak az embereknek, akiknek védelmére voltak hivatva.

S amint nappal lett és a gépészek és a fütők vonakodtak Londonba visszatérni, a folyton érkező menekülők kiszorították az állomásokról az embereket és egyre sűrűbb néptömegek nyüzsögtek előre az észak felé vezető országutakon. Délben egy Marsbeli tűnt fel Barnesban s lassan ereszkedő fekete gőzfelleg közeledett a Themzén és a lambethi síkságon. Amint renyhén mind előbbre nyomult, elvágta a menekülés útját a hidakon keresztül. Egy második felhő Ealing fölé borult s a Castle Hillen körülzárt egy kis szigetnyi életben maradt embert, akik képtelenek voltak menekülni.

Öcsém, miután eredménytelen harcot vívott, hogy Chalk-Farmban valamelyik északnyugati vonaton menekülhessen, – a teherpályaudvarban megrakott vonatok gőzgépei valósággal barázdát vágtak a sikoltozó emberek között s tíz-tizenkét markos legény alig volt képes visszatartani a tömeget, hogy a gépészt a kazánhoz szorítva agyon ne nyomja, – a chalk-farmi országútra fordult, keresztülvergődött egy sereg robogó járművön s oly szerencsés volt, hogy a legelsők közt vehetett részt egy kerékpár-üzlet kifosztásában. Amint a gépet az ablakon keresztül kirángatta, az első kerék gumiabroncsa kilyukadt, de azért ráült a gépre s eliramodott. Mindössze annyi baj érte, hogy kezéről lehorzsolódott a bőr. A Haverstock-domb meredek alján néhány felfordult ló zárta el az utat s öcsém átcsapott a Belsize-útra.

Így kijutott neki is a rémület dühöngéséből s az Edgware úton hét óra tájban Edgwareba érkezett, éhesen és fáradtan, de jóval megelőzve a menekülők tömegét. Az országút mentén kíváncsi, bámészkodó emberek álldogáltak. Számos kerékpáros, néhány lovas és két gépkocsi haladt el mellette. Edgwaretól ezer lépésnyire egyik kereke eltört s gépe használhatatlanná vált. Ott hagyta az út szélén s bevánszorgott a városkába. A főúton sok üzlet félig nyitva volt és a gyalogjárón, a kapukban, az ablakokban nyüzsgő tömeg bámult megdöbbenve a menekülők furcsa seregére, amelynek vándorlása már megkezdődött. Szerencséjére, egy kocsmában hozzájutott egy kis ennivalóhoz.

Egy darabig Edgwareban maradt, nem tudva, mitévő legyen. A menekülők száma egyre növekedett. Sokan úgy, mint öcsém, Edgwareban szerettek volna maradni. A Marsbeliekről újabb híreket senki sem tudott.

Az országúton ekkor már sokan haladtak, de tolongásról még szó sem volt. Nagyrészt kerékpárosok voltak; de csakhamar gépkocsik, kétkerekű fogatok és hintók követték egymást, sűrű porfelleget verve fel a St.-Albansba vezető országúton.

Valami határozatlan terv arra késztette öcsémet, hogy Chelmsford felé iparkodjék, ahol több ismerőse élt. Letért az országútról egy kelet felé vezető csendes keskeny átjáró útra. Nemsokára lépcsős sövényhez ért. Átment rajta és észak-keletnek folytatta útját egy gyalogösvényen. Több majorság s néhány kis falu mellett elhaladt, amelyeknek nevét nem tudta. Látott néhány menekülőt is, míg végre egy High Barnet felé vezető gyepes úton találkozott két hölggyel, akik útitársnői lettek. Éppen jókor találkozott velük, hogy megmenthesse őket.

Hallotta sikoltozásukat és a fordulóhoz sietve, látta, hogy két férfi ki akarja ráncigálni őket kis pónis-csézájukból, egy harmadik pedig a megvadult póni fejét fogja nagy erőlködéssel. Az egyik hölgy, fehérruhás, alacsony nő, beérte a sikoltozással; a másik azonban, fekete, karcsú alak, ostorával vagdosta a férfit, aki egyik karját megragadta.

Öcsém rögtön tisztában volt a helyzettel, felkiáltott s a küzdők felé rohant. Az egyik férfi abbahagyta a küzdelmet s öcsém felé fordult. Öcsém, aki ügyes boxoló volt, amint az ellenfél arcáról észrevette, hogy a harc kikerülhetetlen, nekirohant s egy jól irányzott ütéssel a kocsi kerekéhez vágta.

Lovagiasságra nem volt idő az ökölharcban. Öcsém egy rúgással elnémította ellenfelét s azután galléron ragadta azt a férfit, aki a karcsú hölgy karját ráncigálta. Hallotta a ló patáinak dobogását, az ostor arcon suhintotta, egy harmadik ellenfél a szeme közé sujtott az öklével, s az, akit galléron fogott, kiszabadította magát a kezei közül és elinalt visszafelé azon az úton, amelyen öcsém érkezett.

Félig elkábulva látta, hogy azzal az emberrel áll szemben, aki a ló fejét fogta s észrevette, hogy a kocsi ingadozva távolodóban van tőle s a benne ülő nők hátranéznek rá. Ellenfele, egy vaskos útonálló, készült a döntő mérkőzésre, de öcsém megelőzte s öklével az arcába vágott. Majd mikor látta, hogy egyedül maradt, megfordult s futni kezdett a kocsi után. Az izmos csirkefogó nyomon követte s távolabb közeledett a visszafordult szökevény is.

Öcsém ekkor megbotlott és elesett. Az, aki a nyomában volt, tovább rohant, de mikor öcsém talpra ugrott, két ellenféllel találta szemben magát. Alul maradt volna a mérkőzésben, ha a karcsú hölgy bátran meg nem állítja a lovat és segítségére nem siet. Elővette revolverét, amely az ülés alatt volt, mikor az útonállók megtámadták a kocsit. Hat yardnyi távolságból tüzelt s csaknem eltalálta az öcsémet. A gyávább rabló futásnak eredt s társa is követte, átkozva az előbbinek gyávaságát. Mind a ketten megálltak az úton, ott, ahol a harmadik társuk hevert eszméletlenül.

– Fogja! – szólt a karcsú nő és átadta öcsémnek a revolverét.

– Menjen vissza a kocsihoz, – szólt az öcsém, letörölve hasadt ajkáról a vért.

A nő szó nélkül megfordult – mind a ketten lihegtek – és visszamentek oda, ahol a fehérruhás hölgy alig bírta visszatartani a megriadt ponilovat.

A rablók nyilvánvalóan megelégelték a dolgot. Mikor az öcsém hátranézett, látta, hogy valamennyien visszavonulnak.

– Majd ide ülök, – szólt az öcsém, – ha megengedik, – és felugrott az üres bakra. A hölgy megfordult.

– Majd én hajtok, – mondta s rávágott ostorával a póni vékonyára. A következő pillanatban kanyarodott az országút s a három útonálló eltűnt mögöttük.

Öcsém így, egészen váratlanul, azon vette észre magát, hogy lihegve, megsebzett szájjal, összezúzott állkapoccsal és véres bokával, egy kis kocsin üget tova ismeretlen úton ezzel a két nővel.