Part 8

A kis gőzös kelet felé haladt már a hajók hatalmas sarlójától s az alacsony essexi part kékes ködbe kezdett borulni, mikor feltűnt egy Marsbeli, homályosan a nagy távolságból, amint Foulness irányából tovább nyomult az iszapos part mentén. Erre a hídon álló kapitány ijedten, haragosan kezdte ordítozva átkozni saját késlekedését. Rémülete szinte átragadt a hajó kerekeire is. A hajón mindenki a gerendázaton vagy a padokon állva bámult arra a távoli alakzatra, amely magasabb volt a fáknál és a templomtornyoknál s valósággal parodizálta az emberi lépteket, amint kényelmesen közeledett.

Ez volt az első Marsbeli, akit öcsém látott. Inkább elképedve, mint ijedten állt, odafigyelve erre a titánra, aki óvatosan közeledett a hajók felé, mindig mélyebbre gázolva a vízben, amint a talaj sülyedt. Távolabb egy másik lépkedett keresztül néhány elnyomorodott fa fölött, majd egy harmadik még messzebbről közeledett, mélyen gázolva keresztül egy csillámló, sekélyebb, iszapos helyen, amely úgy látszott, mintha tenger és ég között lebegne.

Mind a hárman a nyilt tenger felé tartottak, mintha meg akarták volna akadályozni a Foulness és Naze között nyüzsgő rengeteg sok hajó menekülését. A kis lapátos naszád, bár gépei zakatolva erőlködtek és kerekei csak úgy hányták a tajtékot, ijesztő lassúsággal hátrált e végzetes közeledés elől.

Öcsém északnyugat felé pillantva, látta, hogy a hajók nagy sarlója megbomlott már a közeledő rémület hatása alatt. A hajók egymás mögé kerültek, egyik-másik a sarló közepéből a sarló végére került a gőzhajók fütyültek és füstgomolyokat okádtak, a vitorlák kifeszültek, a bárkák ide-oda siklottak. Ez a látvány s a balról közeledő veszély annyira megigézte, hogy a nyilt tenger felé nem is tekintett. Egyszerre a gőzös egy hirtelen mozdulatára (a gőzös azért mozdult meg, hogy elkerülje az elgázolást), fejjel előre lerepült a padról, amelyen állt. Körülötte kiabálás hallatszott, lábdobogás és ujjongás, amelyre mintha gyönge válasz is érkezett volna. A gőzös megtántorodott és öcsémet négykézláb görgette.

Talpra ugrott s jobbra tekintve, látta, hogy féloldalt dőlt gőzösüktől alig száz yardnyira, mint valami ekevas, óriási vastömeg hasítja keresztül a vizet, rengeteg tajtékzó hullámot verve fel jobbra-balra, amelyek a gőzös felé csaptak, úgyhogy lapátjai tehetetlenül meredtek a levegőbe, a födélzet pedig csaknem a víz színéig belesülyedt a habokba.

Egy tajtékos habzuhany egy pillanatra szinte megvakította öcsémet. Amint újra tisztán látott, a szörnyeteg a gőzös mellett elhaladva, a part felé rohant. Hatalmas, hosszúkás vasszerkezetéből kettős kémény emelkedett ki, tüzes füstfelleget lökve a levegőbe. A _Villám_ torpedóromboló volt, amely teljes gőzzel rohant a fenyegetett hajók védelmére.

Öcsém megállva valahogy a szörnyeteg lökésétől ide-oda ingó födélzeten, a támadásra rohanó Leviathánról a Marsbeliekre vetette újra tekintetét. Szorosan egymás mellett állt mind a három, oly mélyen a tengerben, hogy lábaik csaknem teljesen elmerültek.

Amint vízbe merülve állottak, messziről sokkal kevésbbé rettentőeknek látszottak, mint az az iszonyú vastömeg, amelynek sodrában gőzösünk oly gyámoltalanul bukdácsolt. Úgy látszik, megdöbbenve vizsgálták az új ellenséget. Lehet, hogy értelmük méltó ellenfélnek tekintette az óriást. A _Villám_ egy ágyút sem sütött el, hanem egyszerűen rohant feléjük teljes gőzzel. Valószínű, hogy csupán azért tudott oly közel férkőzni hozzájuk, mert nem tüzelt. Nem tudták, mitévők legyenek vele. Ha csak egy gránátot röpít is ki feléjük, nyomban elpusztították volna a hősugárral.

A torpedóromboló oly gyorsan haladt, hogy egy pillanat mulva a gőzös és a Marsbeliek közti távolság felét megtette s egyre kisebbedő fekete tömeggé vált, amint a távol elnyúló essexi part felé közeledett.

Egyszerre csak a legközelebbi Marsbeli leeresztette csövét s egy fekete gázzal telt szelencét lőtt ki a páncélosra. A szelence a torpedóromboló bal oldalát találva, koromsötét lövedékbe vetődött szét, amely a nyilt tenger felé görgött, mint valami szerteszét terjedő fekete füstzuhatag. A páncélos sértetlenül nyomult előre. A gőzösön figyelőknek, mélyen a vízben és szemben a napfénnyel, úgy látszott, mintha már a Marsbeliek között lett volna.

Látták, amint az ösztövér alakok a part felé vonulva külön-külön kiemelkednek a vízből s egyikük fölemelte azt a sötétkamarához hasonló szerkezetet, amely a hősugarat fejlesztette. Ferdén lefelé irányozta és a víz, ahol a hősugár érintette, gőztömegekké tornyosult. A hősugár bizonyára úgy keresztül furódott a hajót borító páncélon, mint az izzó vasvessző a papiroson.

A gőzgomolygásból láng lobbant fel s rögtön rá a Marsbeli inogva megtántorodott. A következő pillanatban levágódott s hatalmas víz- és gőztömeg lökődött a levegőbe. A _Villám_ ágyúi megszólaltak a gőzön keresztül, egymásután; az egyik lövés éppen a gőzös mellett csapott a vízbe s az észak felé menekülő többi hajók felé szökdelve, végre egy parti halászbárkát szétforgácsolt.

De ezzel nem igen törődtek az emberek. Amint a Marsbeli lezuhant, a hídon álló kapitány tagolatlan ordításban tört ki s felkiáltottak egyszerre a hajók farán szorongó utasok is. S rögtön rá újra felkiáltottak, mert túl a fehérlő zűrzavaron valami hosszú, fekete tömeg nyomult előre, közepéből lángok szóródtak ki, szelelői és kéményei tüzet ontottak.

A _Villám_ még mindig eleven volt; úgy látszik kormánykereke nem sérült meg s gépezetei működtek. Hegyével egyenesen a második Marsbelinek tartott s körülbelül száz yardnyira lehetett tőle, mikor a hősugár rávetődött. Borzasztó dördülés hangzott s födélzete és kéményei vakító lobbanással felrobbantak. A Marsbeli a robbanás erejétől megtántorodott, a következő pillanatban a lángban álló roncshalmaz, teljes sebességgel rohanva még mindig előre, belevágódott s összeroncsolta őt, mintha papírból lett volna. Öcsém önkénytelenül felkiáltott. Újra forró gőztömeg borított el mindent szemei elől.

– Kettő! – ordított a kapitány.

Kiabált minden, ami csak élt. Vad ujjongás harsogott az egész gőzösön; s hirtelen egyik járműről a másikra terjedve, ujjongó ordítozás hangzott a nyilt tenger felé törekvő valamennyi hajóról és naszádról.

Néhány pillanatig gőzbe borult a víz, elrejtve a harmadik Marsbelit és a partot. A gőzös az egész idő alatt gyorsan a tenger felé lapátolt el a küzdelemtől; s mikor a zűrzavar eloszlott, fekete gőzhalom terjengett ide-oda a part és a gőzös között, úgy hogy a _Villám_-ból nem volt többé semmi kivehető s a harmadik Marsbelit sem lehetett többé látni. A többi páncélos a part felé haladva, szorosan a gőzös mellett siklott tovább.

A kis hajó folytatta rohanó útját a nyilt tenger felé s a páncélosok lassan eltüntek, a part felé közeledve, amelyet még folytonosan eltakart a gőz, füst és fekete gáz csodálatos módon összevegyült, kavargó, foltos gomolygása. A menekülő hajósereg északkelet felé szétszóródott; a páncélosok és a gőzös között több parti halászbárka vitorlázott. Egy idő mulva a hadihajók, mielőtt elérték volna a sülyedő felhős halmot, észak felé fordultak s azután hirtelen ellenkező irányba csapva, belevesztek délfelé a felszálló sűrű esti ködbe. A part halványodott s végül eltűnt a hanyatló nap körül meggyülemlő alacsony felhőhalmok között.

Majd egyszerre ágyúdördülések rezegtették meg az alkonyat fényében megaranyozott ködöt s fekete, mozgó árnyak tűntek fel. Mindenki a gőzös korlátjához tolult s kimeresztett szemekkel bámult bele az alkonyat vakító fénytengerébe, de semmit sem lehetett tisztán megkülönböztetni. Fölfelé kígyózó füsttömeg fedte el a nap képét. A gőznaszád zakatolva folytatta útját végtelennek tetsző várakozás között.

A nap szürke fellegek közé merült, az égbolt bíborszínben ragyogott, majd elsötétült és feltűnt az esti csillag rezgő fénye. A mély szürkületben egyszerre csak felkiáltott a kapitány s a magasba mutatott. Öcsém kimeresztette szemeit. Valami kiválva a szürkeségből, fölfelé suhant a magasba, kígyózva, iszonyú sebességgel a napnyugatra lebegő felhők fölé boruló esti fényben, valami lapos, széles, nagyon nagy tárgy. Görbe vonalat írva le, kisebbedett, lassan lefelé zuhant a beleveszett újra az éjszaka titokzatos szürkeségébe. Amint eltűnt, mély sötétség borult a tájra.

II. RÉSZ. A FÖLD A MARS-LAKÓK URALMA ALATT.

I. A romok alatt.

Az első részben öcsém viszontagságainak elbeszélése közben annyira elkalandoztam saját élményeimtől, hogy a két utolsó fejezeten keresztül a tiszteletessel együtt folytonosan Hallifordban rejtőzködtem az elhagyott házban, ahová a fekete füst elől menekültünk. Itt folytatom tovább. Ott tartózkodtunk vasárnap éjszaka s egész hétfőn – a rémület napján – a napvilág egy kis szigetkéjén. A fekete füst elzárt a világ többi részétől. Nem volt mást mit tennünk, mint hogy e két unalmas napon át fájdalmas tétlenségben várakozzunk.

Tele voltam aggodalommal feleségem miatt. Elképzeltem őt Leatherheadban, rémülten, veszedelemben forogva, amint halottnak tart és gyászol engem. Fel-alá jártam a szobákban és hangosan fel-felkiáltottam, valahányszor arra gondoltam, hogy el vagyok szakítva tőle s mi minden történhetett vele távollétemben. Tudtam, hogy unokatestvérem elég bátor volt minden eshetőséggel szemben; csakhogy nem volt az az ember, aki veszedelem idején gyorsan feltalálja magát és gyorsan cselekszik. Nem bátorságra volt most szüksége, hanem körültekintésre. Az a hit volt egyetlen vigasztalásom, hogy a Marsbeliek London felé nyomultak, mind messzebbre feleségemtől. Efféle határozatlan aggodalmak fölötte érzékenyen és kínosan érintik az ember lelkét. Nagyon kimerültem s izgatott a tiszteletes örökös jajgatása. Undorodtam már ettől az önző kétségbeeséstől. Többszörös eredménytelen fejtegetés után elszöktem mellőle egy másik szobába, amely, mint a benne levő földgömbökről, padokról és füzetekről láttam, nyilvánvalóan tanterem volt. Mikor ide is utánam jött, fölmentem a ház felső részén levő lomtárba s bezárkóztam, hogy egyedül lehessek sajgó nyomorúságommal.

A fekete füst egész nap s még másnap reggel is minden remény nélkül körülzárva tartott. Vasárnap este a legközelebbi házban emberi jeleket vettünk észre. Az ablakban egy arc jelent meg. Lámpafény mozgott ide-oda s később becsaptak egy ajtót. De nem tudom, kik lehettek ott s mi lett belőlük. Másnap nyomuk sem volt. A fekete füst hétfőn egész reggel lassan a folyó felé hömpölygött, egyre közelebb nyomulva hozzánk, de végül elvonult az országút mentén a ház előtt, amelyben rejtőzködtünk.

Déltájban egy Marsbeli közeledett, keresztül a mezőn. A hömpölygő árt szétoszlatta izzó gőzsugarával, amely sziszegve ütődött a falakhoz, bezúzva minden ablakot, amelyhez odaért s megpörkölve az elülső szobából menekülő tiszteletes kezét. Mikor végre keresztül kúsztunk a leforrázott szobákon s újra kinéztünk, észak felé olyan volt a táj, mintha fekete hófergeteg vonult volna el fölötte. A folyam felé tekintve, megdöbbenve láttuk, hogy a leperzselt rétek feketeségébe valami megfoghatatlan vörösség vegyül.

Egy ideig nem tudtuk, mennyiben javított e változás helyzetünkön, eltekintve attól, hogy a fekete füsttől nem volt mit többé tartanunk. De később beláttam, hogy többé nem akadályoz semmi sem abban, hogy tovább ne menjünk. Amint rájöttem arra, hogy a menekülés útja megnyílt, újra cselekvésről kezdtem álmodni. De a tiszteletes esztelen letargiába esett.

– Itt biztonságban vagyunk, – ismételgette, – itt nincs mitől tartanunk.

Elhatároztam, hogy elhagyom. Bár így tettem volna! Okulva a tüzér tanácsain, ennivalót és italt kerestem. Égett sebeimre találtam olajat és rongydarabokat, föltettem egy kalapot is és magamra vettem egy flanell-inget, amelyre egyik hálószobában bukkantam. Mikor a tiszteletes látta, hogy komoly szándékom a távozás és hogy belenyugodtam abba is, hogy egyedül távozzam, elszánta magát s velem jött. Délután minden nyugodt volt. Amennyire meghatározhattam, öt óra tájban indultunk útnak a megfeketedett országút mentén Sunbury felé.

Sunburyben s elszórtan az országút hosszában, eltorzított holttestek, – lovak és emberek, – felfordult kocsik s mindenféle lim-lom hevert. Vastag, fekete porréteg borított el mindent. Ez a salakos portakaró eszembe juttatta, amit Pompei pusztulásáról olvastam. – Minden baj nélkül érkeztünk Hampton Courtba; útközben furcsa, kellemetlen látványok foglalkoztatták gondolatainkat, úgyhogy Hampton Courtban szemeink valósággal felüdültek, amint egy zöld foltocskát vettek észre, amely megmenekült a fojtó áradattól. Keresztülmentünk a Bushey-parkon, ahol szarvasok szaladgáltak ide-oda a diófák alatt. A távolban férfiak és nők siettek Hampton felé. Ezek voltak az első emberek, akiket láttunk. Így jutottunk el Twickenhamba.

Az országúton túl Ham és Petersham mögött az erdők még mindig égtek. Twickenhamet nem érintette sem a hősugár, sem a fekete füst s errefelé meglehetős sok ember volt, de egyikük sem tudott semmiféle újságot. Többnyire úgy, mint mi, éjjeli szállásukat igyekeztek fölcserélni az ideiglenes nyugalom perceiben. Az a benyomásom, hogy itt több házban benne voltak még a megriadt lakók, akik nem mertek menekülni sem. Sok nyoma volt itt is az eszeveszett menekülésnek az országúton. Élénken emlékszem, hogy három összezúzott kerékpár hevert az úton egy rakásban, darabokra zúzódva az utánuk érkezett kocsik kerekei alatt. Félkilenc lehetett, mikor a richmondi-hídon mentünk keresztül. Természetesen sietve mentünk a veszedelmes hídon, ahonnan észrevettem, hogy számos vörös csomó úszik lefelé a folyamban. Egyik-másik több láb széles volt. Nem tudtam, mi lehet, mert nem volt időm a vizsgálgatásra és sokkal ijesztőbb magyarázatot eszeltem ki erre a látványra, mint aminőre tényleg rászolgált. A Surrey-parton újra fekete por borított mindent, amely előbb füst volt. Holttestek hevertek mindenfelé, az állomás közelében egész halommal; de a Marsbelieknek hírük-hamvuk sem volt, míg jó darab utat meg nem tettünk Barnes felé.

A távoli sötétségben három embert láttunk egy mellékuccán lefelé szaladni a folyamhoz; de egyébként elhagyott volt minden. Fönt a dombon javában égett Richmond városa; a városon kívül nyoma sem volt a fekete füstnek.

Ekkor, amint Kewhoz közeledtünk, hirtelen egy csomó ember jött velünk szemben rohanva s a háztetők fölött, alig száz yardnyira tőlünk, egy Marsbeli hadigép felső része ötlött szemünkbe. Halálra rémülve álltunk a veszedelem torkában s ha a Marsbeli letekintett volna a földre, mulhatatlanul el kellett volna pusztulnunk. Rémületünkben nem mertük folytatni útunkat. Letértünk az útról és elrejtőztünk egy kerti kunyhóban. A tiszteletes keresztet vetett, csendesen zokogott s nem akart hallani sem arról, hogy újra útnak induljunk.

De engem az a rögeszme, hogy Leatherheadba érjek, nem hagyott nyugodni, úgyhogy a szürkületben újra kimerészkedtem. Keresztül bújva a bokrokon, egy nagy ház mellett futó ösvényen, amely a házhoz tartozó telken haladt, kiértem a Kew felé vezető országútra. A tiszteletes, akit a kunyhóban hagytam, csakhamar rohanva jött utánam.

Ez a második felkerekedés volt életem legesztelenebb cselekedete, mert nyilvánvaló volt, hogy a Marsbeliek körülöttünk vannak. Alig ért utól a tiszteletes, láttuk újra azt a hadigépet, amelyet előbb láttunk volt; de lehet, hogy másikat láttunk, jó messze a Kew Lodge felé elterülő réteken. Négy vagy öt kis fekete alak szaladt előtte a mezőség zöldes-szürkeségén keresztül s azonnal világos volt előttünk, hogy a Marsbeli üldözi őket. Csak hármat lépett és már közöttük volt, mire az emberek minden irányban szanaszét szaladtak lábai elől. A Marsbeli nem használta a pusztító hősugarat, hanem egyenkint felkapkodta s beledobálta őket a háta mögött emelkedő nagy érckasba, amely olyan volt, mint a munkások vállaira akasztott kosarak.

Első ízben támadt bennem az a gondolat, hogy a Marsbeliek talán nem is akarják elpusztítani a legyőzött emberiséget, hanem valami más szándékuk van vele. Egy pillanatig kővé dermedve álltunk, majd megfordultunk és egy kapun keresztül, fallal szegett kertbe menekültünk, belebukva egy szerencsénkre ott levő árokba. Itt hevertünk és susogva is alig mertünk beszélni, míg a csillagok fel nem tűntek.

Azt hiszem, éjjeli tizenegy óra volt, mikor annyira összeszedtük magunkat, hogy újra fölkerekedtünk. Arra nem volt bátorságunk, hogy az országúton folytassuk útunkat. A sövények mentén, ültetvényeken keresztül csúszva haladtunk; a tiszteletes jobbfelé, én pedig balfelé tekintve, feszülten figyeltünk a Marsbeliekre, akik, úgy látszott, valamennyien körülöttünk tanyáztak. Egyszerre fölperzselt fekete tisztáson, amely kihűlt hamuval volt tele, szanaszét heverő holttestekre bukkantunk. Fejük és törzsük rettenetesen össze volt égve, de lábaik és csizmáik csaknem sértetlenek maradtak. Körülbelül ötven lábnyira négy roncsolt ágyú és összezúzott ágyúkocsi mögött élettelen lovak testei hevertek.

Sheen, úgy látszott, elkerülte a pusztítást, de csendes volt és elhagyott. Itt nem bukkantunk egy halottra sem, bár az éjszaka sokkal sötétebb volt, semhogy beláthattunk volna a mellékutakra is. A társam Sheenben egyszerre csak panaszkodni kezdett, hogy bágyadt és szomjas, és elhatároztuk, hogy próbát teszünk az egyik házzal.

Az első ház, amelybe beléptünk, miután egy ideig bajlódtunk az ablakkal, egy félig szabadon álló kis villa volt. Ennivalót nem találtunk benne mást, csak egy darab száraz sajtot. De ivóvizet találtunk s magammal vittem egy baltát is, mert azt hittem, hogy hasznát vehettem legközelebbi betörésünknél.

Átvágtunk az országúton ott, ahol az út Mortlake felé fordul. Itt fehér ház állt, fallal szegett kert közepén; éléskamrájában egész halom élelmiszerre bukkantunk. Egy teknőben két egész kenyeret találtunk, azonkívül egy szelet nyers borjúhúst és egy fél ürüt. Azért írom le e dolgokat oly részletesen, mert sorsunk arra kényszerített, hogy két hétig ebből táplálkozzunk. Egy állvány alatt palacksörök álltak és volt a kamrában két zsák zöldbab s egypár fej fonnyadt saláta is. Az éléskamra mosogató konyhába nyílt, ahol tüzifa volt felhalmozva egy pohárszék mellett, amelyben tíz-tizenkét palack burgundit, egy csomó leves- és lazac-konzervet s két doboz kétszersültet találtunk.

Leültünk a sötétben a konyhában, – világot gyujtani nem mertünk, – ettünk a kenyérből és az ürüből s ittunk az egyik palack sörből. A tiszteletes, aki mindig oly félénk és nyughatatlan volt, most csodálatos módon tovább akart indulni. Üggyel-bajjal rávettem az evésre, hogy erejét összeszedhesse, mikor egyszerre bekövetkezett az az esemény, amelynek folytán foglyokká lettünk.

– Még nem igen lehet éjfél, – szóltam, mire vakító, élénkzöld fény lobbant fel körülöttünk. A konyhában egy percre tisztán látszott minden a zöldes-fekete fényben, azután újra elsötétedett. Rögtön rá oly csattanás hallatszott, aminőt sem azelőtt, sem azóta sohasem hallottam. Egy szempillantás mulva hátam mögött tompa zuhanás, üvegcsörömpölés és a körülöttünk beomló faltörmelékek recsegése és ropogása hangzott; nyomban rá lehullott a mennyezet vakolata, ezer darabra törve fejünk fölött. Hosszában végigzuhantam a padlón, belevágódva a kályha fogójába és elkábultam. Amint a tiszteletestől megtudtam, hosszú ideig eszméletlenül hevertem. Mikor visszanyertem eszméletemet, újra sötétségben voltunk s a tiszteletes, akinek arca, mint később észrevettem, a homlokáról szivárgó vértől nedves volt, vízzel locsolgatott.

Egy ideig nem tudtam visszaemlékezni arra, ami történt. Majd lassan eszembe jutott minden. Megsebzett halántékom sajogni kezdett.

– Jobban van? – kérdezte suttogva a tiszteletes.

Végre feleltem neki. Felültem.

– Ne mozduljon! – szólt. – A padló tele van a pohárszékről lezuhant edények cserepeivel. Ha megmozdul, zajt csap s azt hiszem, hogy _azok_ kinn vannak.

Oly csendben ültünk mind a ketten, hogy alig hallottuk egymás lélekzését. Halálos csönd volt körülöttünk; csak egyszer csúszott le csörömpölve közelünkben egy darab vakolat, vagy valami téglatörmelék. Kívülről, nagyon közel hozzánk, meg-megújuló érccsörömpölés hangzott be a konyhába.

– Hallotta? – szólt a tiszteletes, mikor nemsokára újra hangzott.

– Igen! – szóltam. – De mi lehet ez?

– Egy Marsbeli! – felelt a tiszteletes.

Újra hallgatóztam.

– Nem a hősugár volt, – szóltam elgondolkozva s egy ideig csaknem azt hittem, hogy egyik nagy hadigép ütközött bele a házba oly módon, mint az a másik, amelyet a sheppertoni toronyba láttam beleütődni.

Helyzetünk oly rendkívüli, oly érthetetlen volt, hogy három-négy óra hosszáig, míg csak virradni nem kezdett, alig mertünk megmozdulni. S ekkor a fény nem az ablakon szűrődött be, – az ablak fekete maradt, – hanem egy háromszögletű nyíláson, amely hátunk mögött támadt a falon egy gerenda s egy csomó törött tégla között. Most láttuk csak homályosan a konyha belsejét.

Az ablakot betörte egy darab iszapos kerti föld, amely keresztülrepülve az asztal fölött, amely mellett ültünk volt, lábaink körül hevert. Kívül földhányás tornyosodott a magasba a ház mellett. Az ablakráma tetején leszakított csatornacső látszott. A padló tele volt összezúzott vasedénydarabokkal. A konyha vége, a ház felé, be volt törve s amint a napfény besütött, nyilvánvalóvá vált, hogy a ház legnagyobb része összeomlott. A romhalmazzal élénk ellentétben állt a csinos, divatos halványzöldszínű pohárszékállvány, amely alatt egy csomó réz- és bádogedény volt. A fal tapétája kék és fehér cseréputánzat volt s egypár színes konyhaeszköz lógott a falon a tűzhely fölött.

Amint jobban megvirradt, a fal résén keresztül egy Marsbeli nagy testét láttuk, aki, ha jól sejtem, őrt állt a még mindig izzó henger fölött. E látványra oly óvatosan, amint csak tőlünk telt, a konyha világos részéből hátramásztunk a mosogatókonyha sötétségébe.

Hirtelen fölvillant agyamban a történtek helyes magyarázata.

– Az ötödik henger, – susogtam. – A Marsból jött ötödik lövés zúzta össze a házat és temetett bennünket a romok alá!

A tiszteletes egy ideig némán állt, azután így susogott:

– Isten irgalmazzon nekünk!

Csakhamar hallottam, hogy magában siránkozik.

Eltekintve ettől a hangtól, teljes csendben hevertünk a mosogatókonyhában. Alig mertem lélekzeni, s tekintetemet a konyha-ajtón beszűrődő gyönge fényre függesztettem. Éppen csak a tiszteletes szomorú, tojásdad arcát, gallérját és kézelőit láthattam. Kívül megkezdődött az érckalapácsolás, majd iszonyú ordítozás és egy kis idő mulva sziszegés hallatszott, mintha valami gép kezdett volna működni. Mindez a legnagyobbrészt rejtélyes lárma, meg-megújulva folytatódott, sőt, amint az idő telt, mintha kissé erősbödött is volna. Majd szabályos zakatolás hallatszott, amelyet olyan rázkódás követett, hogy körülöttünk minden megrendült s a pohárszék edényei csörömpölve ütődtek egymáshoz. A zakatolás és a rázkódás folytatódott. Egyszerre csak a fény elsötétült s a kísértetiesen megvilágított konyhaajtó teljes feketeségbe borult.

Több órán keresztül kuporogtunk némán, borzongva, míg figyelmünk végre ki nem merült s el nem aludtunk…

Végre arra ébredtem fel, hogy iszonyú éhes vagyok. Azt hiszem, hogy csaknem egy teljes napig tartott az alvásunk. Éhségem oly tűrhetetlenné vált, hogy cselekvésre indított. Szóltam a tiszteletesnek, hogy táplálék után nézek és az éléskamra felé botorkáltam. A tiszteletes nem felelt, de alig kezdtem enni, a gyönge zaj, amelyet okoztam, őt is mozgásba hozta s csakhamar hallottam, hogy utánam mászik.

II. Mit láttunk a rombadőlt házból?

Evés után visszamásztunk a mosogatókonyhába. Itt bizonyára újra elszunnyadtam, mert mikor hirtelen felriadtam, egyedül voltam. A zakatolás és a rázkódás fárasztó kitartással folytatódott. Susogva többször szólítottam a tiszteletest s végre a konyhaajtó felé botorkáltam. Még nappal volt s a tiszteletes a szoba túlsó végén állt, a háromszögletű lyukhoz támaszkodva, amely a Marsbeliekre nyílt. Vállait úgy felhúzta, hogy a fejét nem láthattam.

Különféle zajt hallottam, mintha valami gépezet működött volna. A zakatoló dörömbölésekre meg-megrázkódott minden. A fal nyílásán keresztül egy fa tetejét láttam, amely a csendes esti égbolt aranyos, meleg kékségével érintkezett. Egy pillanatig mozdulatlanul néztem a tiszteletest, azután mászva közeledtem feléje, a legnagyobb óvatossággal lépkedve a padlót borító cseréptörmelék között.

Megérintettem a tiszteletes lábát, mire úgy megriadt, hogy egy csomó vakolat kívül levált a falról s hangos zuhanással a földre hullt. Megragadtam karját, attól tartva, hogy felkiált s jóideig mozdulatlanul lapultunk meg mind a ketten. Majd megfordultam, hogy megnézzem, mennyi maradt állva védővárunk falaiból. Ahol a vakolat levált, merőleges repedés támadt a romhalmaz között, úgyhogy egy gerendán óvatosan felhúzódva, a résen keresztül kinézhettem arra felé, ahol a mult éjjel nyugodt külvárosi országút húzódott. Valósággal óriási változás tűnt szemembe.

Az ötödik henger mindenbizonnyal a kellő közepébe zuhant annak a háznak, amelybe először behatoltunk. Az épület eltűnt, teljesen porrá zúzódott és szétszóródott a lökés erejétől. A henger sokkal mélyebben feküdt az eredeti alapzatnál, egy mély üregben, amely már sokkal nagyobb volt, mint az az üreg, amelybe Wokingban belepillantottam. Az üreg körül, a rettenetes zuhanás erejétől, a szó szoros értelmében szétfröccsent a föld s halmokba tornyosodott, amelyek elrejtették szemem elől a szomszédos házakat. Éppen olyan volt, mint mikor hatalmas kalapácsütés sujt az iszap közé. A mi házunk hátrafelé omlott össze. Homlokzata, még a földszinten is, teljesen romba dőlt; a konyha és a mosogatókonyha véletlenül megmaradt, iszapos romok közé temetve; óriási földtömegek zárták körül minden oldalról, csak a henger felé nyíló rész maradt szabadon s ez irányban valósággal a szélén függtünk annak a nagy köralakú üregnek, amelynek készítésével foglalkoztak a Marsbeliek. A heves zakatolás hátunk mögül hangzott s újra meg újra ragyogó zöldes gőz szállt a magasba, mint valami fátyol, az előtt a kis nyílás előtt, ahonnan leskelődtünk.

A henger az üreg közepén már megnyílt s az üreg túlsó szélén az összezúzott s kavicshalmokkal födött bokrok között az esti égboltozat felé meredve állt az egyik hatalmas hadigép. Gazdája nem volt benne. Eleinte, bár helyes lett volna, hogy először ezt írjam le, alig vettem észre az üreget és a hengert. Eleinte alig láttam egyebet, mint valami rendkívül módon csillámló gépezetet, amely az üreg készítésével volt elfoglalva és néhány különös teremtményt, amelyek lassan, kínosan mászkáltak az üreg közelében levő földhányásokon.

A gépezet ragadta meg először a figyelmemet. Azóta munkagépnek nevezik az effajta gépezetet és bonyolult szerkezetének tanulmányozása rengeteg erőfeszítésre ingerelte már az emberi találékonyságot. Amint rám virradt, eleinte valami ércpók benyomását tette reám, amelynek öt csuklós, könnyen mozgó lába és számtalan tagozott emeltyűje és rúdja van; testéből pedig ragadozásra való tapogatószervek nyúlnak ki. Karjai legnagyobbrészt össze voltak húzva, de három hosszú tapogatójával egy csomó rudat, lemezt és gerendát halászott ki a hengerből, amelyek a henger burkolatát töltötték ki és nyilván a henger falainak erősítésére szolgáltak. Amit kivett, a magasba emelte és azután letette a háta mögött levő tisztásra.

Mozgása oly gyors, oly bonyolult és oly tökéletes volt, hogy eleinte, bár ércfényben csillámlott, nem is tartottam gépezetnek. A hadigépek is effajta gépek voltak és bámulatosan működtek; de a munkagéphez fogható dolgot nem ismerünk. Aki nem látta soha ezeket az ércszerkezeteket s csak a művészek rosszul elképzelt utánzásaira vagy a magamfajta szemtanúk tökéletlen leírására támaszkodik, az alig nyerhet tiszta képet erről az eleven valamiről.