Part 13

Az emberi tudás mélyülése, amelyet a Marsbeliek támadásának köszönhetünk, alig túlozható. Mielőtt a henger lezuhant, az volt az általános meggyőződés, hogy a tér végtelenségében parányi földgömbünk vékony kérgén kívül sehol sincs élet. Most tovább látunk. Ha a Marsbeliek elérhetik a Venust, nincs okunk föltenni, hogy az emberek ugyanazt meg nem tehetik. És ha a nap lassú lehűlése lakhatatlanná teszi ezt a földet, ami végül meg is fog történni, lehet, hogy az élet fonala, amely itt megkezdődött, tovább terjed a Földről s bevonja hálójába testvérbolygónkat is. Vajjon győzni fogunk-e?

Homályos, csodálatos az a kép, mely lelkemben arról támadt, hogy fog terjedni az élet a Naprendszer kis melegágyából lassacskán keresztül a csillagos tér lelketlen végtelenségén. De ez csak távoli álom. Viszont az is lehet, hogy a Marsbeliek elpusztulása csak szünetet jelent. Talán az övék lesz a jövő s nem a mienk.

Nem tagadhatom, hogy azóta a szorongattatással és veszéllyel telt idő óta állandóan van lelkemben valami kétely és bizonytalanság. Dolgozószobámban ülök, lámpafénynél írva és egyszerre csak magam előtt látom újra a szép völgyet alul, amint kígyózó lángok lepik el és úgy érzem, hogy a ház mögöttem és körülöttem üres és elhagyott. Kimegyek a byfleeti országútra, ahol járművek haladnak el mellettem, egyik kocsin egy mészároslegény, egy kocsi telve vendégekkel, egy kerékpáros munkás, iskolába siető gyerekek. És egyszerre csak mindnyájan elmosódnak előttem, s újra ott sietek a tüzérrel együtt a néma forróságban. Egy éjjel láttam, hogy a fekete por festi sötétre a hallgatag uccákat s borítja el az eltorzított holttesteket, amelyek reám támadnak rongyosan, szétmarcangoltan. Értelmetlen hangokat hadarva, egyre dühösebbek, sápadtabbak, undokabbak lettek, végre teljesen kivetkőztek minden emberi formájukból, mire fázva és nyomorultan felébredtem az éjszaka sötétségében.

Londonba megyek s nézem a Fleet Streeten és a Strandon a nyüzsgő sokaságot s egyszerre az jut eszembe, hogy ezek az emberek csak a mult szellemei, akik kísértve járnak fel-alá a néma és romokba dőlt uccákon, álomképek egy holt városban, az élet gúnyképei galvanizált testben. S oly különös az is, ha a Primrose-dombon állok, mint álltam egy nappal ez utolsó fejezet megírása előtt. Oly különös elnézni a füstös ködön homályosan keresztül kéklő házak rengetegét, mely végül beleolvad a ráhajló égboltozatba; elnézni a domb virágágyai között ide-oda járkáló embereket; elnézni a bámészkodókat, akik mindig seregestül állnak a még mindig ott álló Marsbeli gépezet körül; elhallgatni a játszó gyermekek zajgását s azután visszagondolni arra az időre, mikor az utolsó nagy nap hajnalán ugyanitt állva, mindent komornak, hallgatagnak láttam a kelő nap ragyogásában…

De a legkülönösebb mégis csak az, hogy újra kezemben tartom feleségem kis kezét s arra gondolok, hogy én őt, ő pedig engem egyszer már a halottak közé számított…

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Mérföld az egész könyvben angol mérföldet jelent: 1609·33 métert.]

TARTALOM.

_Első rész_. A Mars-lakók megérkezése.

I. A harc küszöbén 5 II. A hulló csillag 12 III. A horselli réten 17 IV. A henger megnyílik 20 V. A hősugár 24 VI. A hősugár a chobhami országúton 28 VII. Hogyan értem haza? 31 VIII. Péntek éjjel 36 IX. Kezdődik a harc 39 X. A viharban 45 XI. Az ablakban 52 XII. Mit láttam Weybridge és Shepperton pusztulásából? 59 XIII. Hogy találkoztam a tiszteletessel? 71 XIV. Londonban 77 XV. Mi történt Surreyben? 89 XVI. A londoni kivándorlás 98 XVII. A «Villám» 112

_Második rész_. A Föld a Mars-lakók uralma alatt.

I. A romok alatt 123 II. Mit láttunk a rombadőlt házból? 131 III. A fogság napjai 142 IV. A tiszteletes halála 148 V. A csend 154 VI. Két hét műve 157 VII. A Putney-dombi férfi 161 VIII. A halott London 180 IX. Romok 189 X. Befejezés 195