Part 3

A chobhami és a horselli hídon egész éjjel kíváncsi tömeg nyüzsgött, nyugtalankodva. Az emberek jöttek, mentek; de a két híd mindig tömve maradt. Néhány merész egyén, amint később kiderült, a sötétségben a Marsbeliek közelébe nyomult; de ezek többé nem tértek vissza, mert hébe-korba a mezőséget, mint valami hadihajó fényszórójának világa, fénysugár söpörte végig, melyet nyomon követett a hősugár. A tágas mezőségen, amely egyébként néma volt és elhagyatott, a megszenesedett holttestek egész éjjel és másnap egész nap ott hevertek. Sokan azt mondták, hogy az üregből kalapácsütések zaja hangzott ki.

Így telt el péntek éjszaka. Középütt ott volt a henger, belefúródva, mint valami mérgezett nyíl, megöregedett földünk kérgébe. De a méreg még nem igen működött. A henger körül a néma, helyenként füstölgő mező; ezen elszórva egypár sötét, homályosan látható, eltorzulva heverő alak. Itt-ott egy-egy égő bokor vagy fa. Ennyi volt az egész. A mezőség szélén volt némi izgalom, de a méreg által okozott gyulladás egyelőre nem terjedt még tovább. A nagyvilágban úgy folyt tovább az élet, mint beláthatatlan évek óta. A harci láz, amely csakhamar megakasztotta a vérkeringést, megbénította az idegeket és összeroncsolta az agyat, most még csak lappangott.

A Marsbeliek egész éjszaka kalapácsoltak és dörömböltek, álmatlanul, fáradhatatlanul készítve gépeiket. Időnként újra meg újra zöldesfehér füstgomolyok szálltak fel az üregből a csillagos égboltozat felé.

Tizenegy óra tájban egy század katonaság vonult át Horsellon s kordont formálva, a mezőség szélén helyezkedett el. Később egy másik század Chobhamon vonult keresztül s a mezőség északi oldalán állt sorfalat. Az Inkermann-kaszárnya több tisztje ott járt a mezőségen már napközben. Egyikök, Eden őrnagy, mint jelentették, elveszett. Az ezredes maga is kiment a chobhami hídra éjféltájban és szorgalmasan kérdezősködött a hídon álldogáló tömegben. A katonaság vezetői bizonnyal érezték a helyzet komolyságát. A reggeli lapok azt ujságolták, hogy éjfél felé Aldershotból egy század huszár, két Maxim-ágyú s a Cardigan-ezredből mintegy 400 ember indult a mezőségre.

Éjfélután néhány másodperccel a chertseyi és wokingi úton nyüzsgő tömeg egy csillagot látott az égből lehullani északnyugat felé a fenyő-erdőbe. Zöldes fénnyel csapott le, nyári villámláshoz hasonló lobbanást okozva.

A második henger volt.

IX. Kezdődik a harc.

Szombat a bizonytalanság napja volt. A nyomasztó forróságba belebágyadtunk. A barométer, mint hallottam, gyors ingadozást mutatott. Én nem igen tudtam aludni; de a feleségem jól aludt. Korán fölkeltem. Reggeli előtt kimentem a kertbe és hallgatóztam. De hiába. A mezőség felől csak egy pacsirta hangja hallatszott.

A tejesember jött, mint rendesen. Hallottam kocsijának zörgését s körülmentem az oldalkapuhoz, hogy megkérdezzem tőle a legújabb híreket. Elmondta, hogy a Marsbelieket az éj folyamán katonaság zárta körül s hogy ágyúkat is várnak. Amíg beszélt, barátságos, bátorító hang ütötte meg fülemet; hallottam, amint Woking felé robog a vonat.

– Nem fogják megölni őket, – szólt a tejes, – ha elkerülhetik.

Szomszédom kertjében foglalatoskodott; egy darabig elbeszélgettem vele s azután beballagtam reggelizni. A reggel fölötte rendesen telt el. Szomszédomnak az volt a véleménye, hogy a csapatok a nap folyamán vagy elfogják, vagy elpusztítják a Marsbelieket.

– Kár, hogy oly megközelíthetetlenül viselkednek, – mondta. – Nagyon érdekes volna megtudni, hogyan élnek egy másik bolygón; tanulhatnánk egyetmást.

A kerítéshez érve, megkínált egy marék szamócával. Szenvedélyes, de bőkezű kertész volt. Egyidejűleg elmondta, hogy a byfleeti golfpálya körül a fenyő-erdő lángban áll.

– Azt mondják, – így szólt, – hogy ott zuhant le a párja annak az átkozott valaminek, a második. De egy is elég belőle, annyi bizonyos. A biztosító társaságoknak szép pénzébe fog kerülni, míg újra rend lesz.

Mialatt így beszélt, jóízűen nevetett.

– Az erdő még folytonosan ég, – folytatta s figyelmeztetett a felszálló füstfelhőkre. – A föld napokon át égetni fogja a talpukat, mert a talaj tőzeges és vastag levélréteg borítja.

Ezután elkomolyodva, a «szegény Ogilvy»-ról kezdett beszélni.

Reggeli után ahelyett, hogy munkámat folytattam volna, elhatároztam, hogy kiballagok a mezőségre. A vasúti híd alatt egy csapat katonára akadtam. Árkászok voltak, azt hiszem. Keskeny, kerek sipkájuk volt; kigombolt piros zubbonyuk alól kilátszott kék ingük. Sötét bugyogóban s rövid bakancsban voltak. Tudatták velem, hogy senkinek sem szabad átmenni a csatornán.

A híd felé tekintve, láttam, hogy az országúton egy Cardigan-ezredbeli katona áll őrt. Egy darabig beszélgettem a katonákkal; elmondtam nekik, hogy előtte való este láttam a Marsbelieket. Közülök senki sem látta még őket; alig volt fogalmuk róluk, úgyhogy elhalmoztak kérdéseikkel. Nem tudták, ki rendelte el a csapatok mozgósítását, s az volt a véleményük, hogy a főparancsnokságon nagy vita keletkezett. A közönséges árkász sokkal képzettebb a közkatonánál s az én embereim meglehetős éleselműséggel vitatták meg az esetleges összeütközés eshetőségeit. Lefestettem nekik a hősugarat és ők rögtön tárgyalásba ereszkedtek maguk között.

– A’mondó vagyok, hogy elfödve közelükbe kell csúszni s azután rajtuk ütni, – szólt az egyik.

– Ugyan eredj! – szólt erre a másik. – Mi mögé bujnál, hogy meg ne gyulladj? Csak könnyebben megsülne az ember! A legegyszerűbb volna olyan közel menni hozzájuk, amennyire a terep megengedi s aztán futóárkot húzni.

– Ördög vigyen az árkaiddal! Mindig csak árkokat akarsz; kár, hogy nem tengeri nyúlnak születtél, Snippy.

– Aztán van nekik nyakuk is? – kérdezte hirtelen egy harmadik, egy gondolatokba mélyedt, kis, fekete ember, pipáját szopogatva.

Újra leírtam a Marsbelieket.

– Polipok! – szólt erre, – csak azok lehetnek. Nem emberre, hanem halra vadászunk most!

– Nem is gyilkosság leütni ilyen fenevadakat! – szólt az első katona.

– De miért is nem bombázzuk agyon az átkozottakat, hogy egyszerre végük legyen? – szólt a kis, fekete ember. – Ki tudja, mi mindent terveznek!

– Hát hol a bomba? – szólt az előbbi. – Nincs is rá idő! Roham kell ide, én csak annyit mondok, mentül előbb pedig!

Így vitatkoztak tovább.

De nem akarom az olvasót kifárasztani e hosszú reggel és a még hosszabb délután leírásával. Sehogy sem sikerült végigpillantanom a mezőségen, mert még a horselli és a chobhami templomtornyokat is katonai méltóságok tartották megszállva. Megszólítottam egypár katonát, de ezek nem tudtak semmit; a tisztek el voltak foglalva és titkolóztak. Az emberek a városban újra biztonságban érezték magukat a katonaság védelme alatt. Marshalltól, a tőzsdéstől, hallottam, hogy a fia is a mezőségen fekszik a halottak között. A katonaság felszólítására Horsell környékén elzártak mindent s az emberek eltávoztak a házakból.

Két óra felé hazamentem délebédre. Nagyon ki voltam fáradva, mert, mint már említettem, nyomasztó forróság volt. Hogy felfrissüljek, délután hideg vízben megfürdöttem. Fél négy óra tájban újra az állomásra mentem esti lapot venni, mert a reggeli lapokban nem volt más, mint Stent, Henderson, Ogilvy és a többiek pusztulásának felületes leírása. A lapban alig találtam olyasmit, amit nem tudtam. A Marsbeliekből egy hüvelyknyit sem lehetett látni. Úgy látszik, nagyon el voltak foglalva; a kalapácsolás folytonosan tartott s az üregből szünet nélkül gomolygott a füst. Bizonnyal ütközetre készülődtek. «Újra megkísérelték jelekkel az érintkezést; de eredménytelenül», – írták a lapok egyhangúlag. Mint egy árkásztól hallottam, valaki egy árokból hosszú póznára tűzött lobogót lengetett. A Marsbeliek annyit törődhettek az effélével, mint mi a tehénbőgéssel.

Megvallom, hogy ez a fegyverkezés, ez a készülődés nagyon felizgatott. Képzeletem harciasra vált s furcsábbnál furcsább módon verte le a támadókat. Fölelevenedtek diákkorom hősies harci álmai. A küzdelem nagyon egyenlőtlennek tetszett. Ellenségeink fölötte gyámoltalanoknak tűntek fel üregükben.

Három óra tájban ágyúzni kezdtek Chertsey vagy Addlestonne felől. Megtudtam, hogy a füstölgő fenyőerdőt bombázták, ahol a második henger lezuhant, azt remélve, hogy szétzúzzák, mielőtt megnyílik. Öt óra volt már, mikor egy tábori ágyú, amelyet az első henger ellen küldtek, Chobhamba érkezett.

Este hat óra körül, mikor éppen teánál ültem feleségemmel a lugasban, élénken tárgyalva a küszöbön álló csatát, tompa roppanást s rögtön rá tüzelést hallottam a mezőségről. Rá nyomban erős sistergő reccsenés hallatszott közvetlen közelünkben, hogy a föld megreszketett belé. Kiugorva a pázsitra, láttam, hogy az _Oriental College_-t környező fák koronája füstös, vörhenyes lángba borul s oldalt a kis templom tornya rombadől. A mecset oromzata eltűnt s a kollégium teteje olyan volt, mintha száztonnás ágyúból bombáztak volna. Egyik kéményünk megreccsent, mintha lövés érte volna, lezuhant, egy része végig gurult a cserepes tetőn s a virágágy dolgozó szobám ablaka alatt tele lett vörös törmelékkel.

Nőm és én elképedve állottunk. Hirtelen felvillant agyamban, hogy most a Maybury domb teteje a Marsbeliek hősugarának vonalába esik, mert a kollégium már nincs előtte.

Megragadtam feleségem karját és minden teketória nélkül kiszaladtam vele az országútra. Aztán kihoztam a cselédet, odaszólva neki, hogy magam megyek föl az emeletre ládájáért, amelyért kiabált.

– Lehetetlen itt maradnunk! – mondtam.

Eközben a mezőn a tüzelés egy percre újra megkezdődött.

– De hová menjünk? – kérdezte feleségem rémüldözve.

Megdöbbenve gondolkoztam. Majd eszembe jutottak leatherheadi rokonai.

– Leatherheadbe! – feleltem, túlharsogva a lármát.

Feleségem félrefordulva, lenézett a dombról. Az emberek ijedten szaladtak ki házaikból.

– Hogy jutunk Leatherheadbe? – kérdezte.

A domb alján egy szakasz huszár nyargalt keresztül a vasúti híd alatt. Három közülük bevágtatott az _Oriental College_ nyitott kapuján; más kettő leszállt s házról-házra futkosott. A nap vérvörös világgal sütött keresztül a fák koronájából felszálló füstön s barátságtalan, komor fényt vetett mindenre.

– Itt állj meg, – szóltam, – itt jó helyen vagy!

És hirtelen elrohantam a «Tarka kutya» felé, mert tudtam, hogy a korcsmárosnak van lova és egy kétkerekű kocsija. Szaladtam, mert tisztában voltam vele, hogy egy perc mulva a dombnak ezen az oldalán mindenki költözködni akar majd. A korcsmáros a söntésben állt s fogalma sem volt arról, mi történik háza mögött. Valaki, háttal felém fordulva, beszélt vele.

– Egy aranyat kérek, – szólt a korcsmáros. – Aztán meg kocsisom sincs!

– Két aranyat adok! – szóltam az idegen vállán keresztül.

– Miért ad két aranyat?

– És éjfélre visszahozom! – folytattam.

– Uram Isten! – szólt a korcsmáros. – Mi lelte? Disznómra alkuszom! Két aranyat ad s vissza is hozza? Mi történt?

Sebtiben elmagyaráztam, hogy távoznom kell s így megkaptam a kocsit. Az eszembe sem jutott, hogy a korcsmárosnak is távoznia kellett. Csak arra volt gondom, hogy rögtön hozzá jussak a kocsihoz. Kihajtottam, le az országúton s a kocsit feleségem és a szolgáló őrizetére bízva, beszaladtam a házba és egyet-mást, ami értékes volt, egyebek közt az ezüstneműt is, összekapkodtam. A ház alatt a domboldalon égtek már a bükkfák és a kerítés az országut felé vörös lángokban lobogott. E közben az egyik gyalogos huszár házról-házra szaladt s felszólította az embereket a távozásra. Éppen előttem rohant el, mikor abroszba burkolt kincseimet cipelve, kiléptem a kapuból. Utána kiáltottam:

– Mi újság?

Visszafordult, rám bámult, olyasvalamit kiáltott, hogy «kifelé másznak valami födőféle alatt» s tovább rohant a dombtetőn levő ház kapuja felé. Hirtelen fekete füstroham lepte el az országutat, elfödve őt szemeim elől. Szomszédom ajtajához rohantam, hogy meggyőződjem, igaz-e, hogy a felesége is vele ment Londonba. A ház csakugyan be volt zárva. Ujra házamba mentem, mint igértem, a szolgáló ládájáért. Kicipeltem, odaerősítettem melléje a kocsi hátulján s megkapva a gyeplőt, felugrottam feleségem mellé a bakra. A következő pillanatban kijutottunk a füstből és a lármából, lefelé ügetve a Maybury domb tulsó oldalán, Ó-Woking irányában.

Nyugalmas, napos táj terült el előttünk. Távolabb az országutat jobbról-balról búzaföld szegélyezte. Maybury nagy vendéglője előtt ide-oda lóbálódzott a cégér. Az orvos kocsija előttünk haladt. A domb alján hátrafordultam, hogy még egyszer végignézzek azon a vidéken, ahonnan távoztam. Vörös tűzsziporkák szállongtak a feketén gomolygó füstcsomók között a csendes levegőben, sötét árnyékot vetve a fák zöld koronáira, kelet felé. Olykor egy-egy tűzsugár tört keresztül a füstön, amely nagy messzeségbe széthúzódott már keleten a byfleeti fenyőerdőig, nyugaton pedig Wokingig. Az országutat felénk rohanó emberek lepték el. És a forró, nyugodt levegőben távoli, de azért egészen tisztán kivehető gépfegyver kattogása hallatszott, amely azonban hirtelen elnémult. Közbe-közbe meg-megújult a puskaropogás. Úgy látszott, hogy a Marsbeliek felgyujtottak mindent, ami beleesett hősugaruk körébe.

Ügyetlen kocsis létemre minden figyelmemet elsősorban a lóra kellett fordítanom. Mikor újra hátrafordultam, a második magaslat elfödte előlem a fekete füstöt. Ostorral hajszoltam a lovat s megeresztett gyeplővel vágtattunk, míg Woking és Send hátunk mögé nem került. Woking és Send között utólértem s elhagytam az orvost.

X. A viharban.

Leatherhead körülbelül tizenkét mérföldnyire van a Maybury-dombtól. Pyrfordon túl tele volt a lég a buja rétek fölszálló szénaillatával s két oldalt sövények húzódtak végig mosolygó csipkerózsákkal. A heves tüzelés, amely akkor tört ki, mikor lefelé hajtottunk a Maybury-dombról, oly hirtelen megszünt, mint ahogy kezdődött. Az este békét és nyugalmat lehelt. Kilenc óra tájban minden baj nélkül Leatherheadbe értünk. A lovakat egy óra hosszáig pihentettem. Ezalatt megvacsoráztam az unokatestvéreméknél s rájuk bíztam feleségemet.

Feleségem gondolatokba mélyedve hallgatott az egész úton. Úgy látszott, rossz sejtelmek gyötörték. Bátorítottam, kimutatva, hogy a Marsbelieket rendkívüli súlyuk annyira az üreghez láncolja, hogy legfölebb egy kis darabra mászhatnak ki belőle. De feleségem mindenre csak igennel vagy nemmel válaszolt. Ha nem tettem volna igéretet a korcsmárosnak, azt hiszem, nagyon könyörgött volna, hogy éjszakára maradjak ott Leatherheadben. Bár ott maradtam volna! Úgy emlékszem, hogy arca nagyon sápadt volt, mikor elváltunk.

Egész nap lázas izgatottság uralkodott rajtam. Valami harci lázhoz hasonló érzés pezsgett ereimben, aminő néha-néha hatalmába szokta ejteni a művelt államokat, s őszintén szólva, nem igen bántam, hogy még az éjjel vissza kellett mennem Mayburybe. Szinte féltem attól, hogy az a lövöldözés, amelyet hallottam, a támadó Marsbeliek végét jelenti. Legjobban az a körülmény jellemzi lelkiállapotomat, hogy csaknem kívánkoztam a halálos veszedelem után.

Körülbelül tizenegy óra volt, mikor visszaindultam. Az éjszaka várakozásom ellenére sötét volt; amint a kivilágított folyosóból kiléptem, valósággal feketének tűnt fel. Oly nyomasztó volt a forróság, mint nappal. A magasban a felhők gyors mozgással kavarogtak, bár körülöttünk szellő sem rezdítette meg a bokrokat. Az unokatestvérem legénye meggyujtotta a kocsin mind a két lámpát. Szerencsémre nagyon jól ismertem az utat. Feleségem a kivilágított kapu alatt állt s aggódó pillantásokat vetett rám, míg fel nem ugrottam a bakra. Ekkor hirtelen megfordult és bement, otthagyva a rokonokat, akik egymás után szerencsés utat kívántak.

Egy darabig eleinte rám is átragadt feleségem félelme; de gondolataim csakhamar visszatértek a Marsbeliekhez. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy folyt le az esti küzdelem. Azt sem tudtam, mi idézte elő oly hirtelen az összeütközést. Ockhamon hajtva keresztül (mert ebben az irányban tértem vissza, nem Send és Ó-Woking felé), vérvörös fényt vettem észre a nyugati láthatáron. Amint közeledtem, a fény lassan a magasba emelkedett. A kavargó fellegek, a gyülemlő vihar előjelei, fekete és vörös füstgomolyokkal keveredtek össze.

Ripley főuccája elhagyatott volt s a faluban egy-két kivilágított ablakon kívül nyoma sem volt az életnek; de ahol az út Pyrfordba fordul, csaknem belehajtottam egy csoport emberbe, akik háttal álltak felém. Elhajtottam mellettök a nélkül, hogy megszólítottak volna. Nem tudom, tudtak-e arról, mi történik a domb túlsó oldalán, s azt sem tudom, vajjon a hallgatag házakban, amelyek mellett elhajtottam, aludtak-e az emberek, biztonságban érezve magukat, puszták és üresek voltak-e a házak, vagy virrasztottak-e bennök nyugtalankodva, rettegve az éjszakában.

Ripley és Pyrford között, a Wey völgyében eltűnt előlem a vörös fény; de amint felhajtottam a pyrfordi templomon túl levő kis magaslatra, a fény újra elém került. A fejem fölött függő vihar első szele végigborzongatta körülöttem a fákat. A pyrfordi templom órája éjfélt ütött mögöttem, mikor a Maybury-domb sziluettjét megláttam. A fák s a háztetők éles feketeséggel váltak ki a vörös fényből.

Hirtelen sárgazöld fény ömlött végig mögöttem az országúton, úgyhogy a messzeségben láttam a fákat Addlestone felé. A gyeplő megrándult a kezemben. Láttam, amint a kergetőző fellegeket valami zöldes tűzszalag hasította keresztül, amely, hirtelen bevilágítva a felhők zavaros összevisszaságát, lehullt baloldalt a mezőre. A harmadik hulló csillag volt!

Nyomban rá kipattant a gyülemlő viharból a villám. Az erős ellentét következtében vakító ibolyaszíne volt. Olyat dörgött, mintha valami óriási rakétát sütöttek volna ki fejem fölött. Lovam beleharapott a zabolába és vágtatni kezdett.

A Maybury-domb aljához vezető szelíd lejtőn ügettünk lefelé. Amint a villámlás megkezdődött, egyfolytában követték egymást a lobbanások. Sohasem láttam még ily sűrű villámlást. A szakadatlan dörgések, amelyeket valami különös recsegés kísért, mintha valami működésben lévő óriási villanygépből pattantak volna ki, egészen máskép hangzottak, mint a rendes mennykőcsapások. A lobogó fény vakított és kábított s ritkás hegyes jégeső verdeste arcomat, amint lefelé hajtottam a lejtőn.

Eleinte nem igen láttam egyebet, mint magam előtt az országutat; de hirtelen valami megragadta figyelmemet, ami sebesen mozgott lefelé a Maybury-domb szemben lévő lejtőjén. Az első percben azt gondoltam, hogy valamelyik nedves háztető; de a szakadatlan villámlás fénye mellett láttam, hogy nagy gyorsasággal gördül előre. Vizió, pillanatnyi káprázat volt a sötétben; de rögtön rá villámlott, hogy szinte nappali fény támadt, s ott láttam magam előtt tisztán, élesen, ragyogóan a dombtető közelében fekvő árvaház vörös falait, a fenyőfák zöld koronáit és ezt a megfoghatatlan valamit.

S mi volt ez a valami!? Hogy írjam le? Házmagasságú, rémséges háromláb, amely keresztül lépdelt a fiatal fenyőfákon, félrevagdosva őket útjában; járó gépezet csillogó fémből, most már a mezőségen lépdelve; acél lánckötelek lógtak le róla s amint haladt, csattogása összevegyült a mennydörgések lármájával. Villámlott s tisztán látszott egy percre, amint egy lábon az úton állt s két lábát a levegőbe emelte. Eltűnt, de rögtön rá újra villámlott s a háromláb száz yarddal közelebb volt. El tudtok képzelni egy fejéshez való óriási széket, amint erőszakkal tovább gördítik a földön? A villanások fénye mellett körülbelül ezt a benyomást tette rám. Csakhogy a fejéshez való szék helyébe képzeljetek egy három lábon álló hatalmas géptömeget.

Egyszerre csak, mint mikor az ember kétfelé hajtja a törékeny nádat, ha keresztül akar törni rajta, a fenyőerdő fái kétfelé nyíltak előttem, egy nyesésre végig zuhantak a földön, s egyenesen felém rohanva, a rémséges háromláb párja bukkant elő. S én éppen feléje vágtattam! Amint a második szörnyeteget megpillantottam, teljesen elvesztettem lélekjelenlétemet. A nélkül, hogy a fékezésre gondoltam volna, oly erővel rántottam jobbra lovam fejét, hogy a következő pillanatban a kocsi ráfordult a lóra, a rúd szétroppant, én oldalt kirepültem a kocsiból s belezuhantam egy pocsolyába.

Azonnal feltápászkodtam s lábammal folyton a vízben, egy rekettyebokor alatt húzódtam meg. A ló mozdulatlanul hevert (szegény pára! nyakát törte) s a villámok fényében láttam a fölfordult kocsi fekete derekát s a lassan még mindig forgó kerék sziluettjét. A következő pillanatban a rengeteg mechanizmus mellettem lépkedett el, föl a dombon Pyrford felé.

Közelebbről hihetetlenül különösnek tűnt föl s mozgása közben többnek látszott egyszerű értelmetlen gépezetnél. Mindenesetre gépezet volt; menetközben meg-megzörrentek érclábai; furcsa teste körül lebegve, csörögve, hosszú, hajlékony, csillámló tapogatószervek lógtak, amelyek közül az egyik egy fiatal fenyőt ragadott meg. A gépezet, amint tovább lépdelt, az utat gondosan megválasztotta s az a sárgaréz csuklya, amely belőle kiemelkedve ide-oda mozgott, az első pillanatra maga körül tekintgető fejnek a benyomását tette rám. A gép hatalmas teste mögött óriási halászkosárhoz hasonló fehér érctömeg látszott s amint a szörnyeteg mellettem elrohant, eresztékeiből zöld füstcsomók gomolyogtak ki. Egy pillanat mulva messze járt tőlem.

Ennyi volt az, amit láttam, mindent nagyon határozatlanul, mert amint a villámok ki-kilobbantak, a vakító fényesség szüntelenül sűrű fekete árnyakkal váltakozott.

A gépezet haladásközben ujjongó, süketítő ordítást hallatott: «Elú! Elú!», túlharsogva a mennydörgést; a következő pillanatban utólérte társát s félmérföldnyire tőlem, ráhajolt valamire a mezőségen. Kétségtelen, hogy az a valami ott a mezőségen a harmadik volt a tiz henger közül, amelyet a Marsból lőttek ki földünkre.

Pár pillanatig fekve maradtam az esőben és a sötétségben s a megújuló villámok fénye mellett oda bámultam ezekre az ércszörnyetegekre, amint a sövényeken keresztül lépdeltek a messzeségben. Ritkás jég kezdett hullani. A szörnyetegek hol homályba vesztek, hol tisztán látszottak. Olykor szünet állt be a villámlásban s az éjszaka teljesen elnyelte őket.

Fölülről a jégben, alulról a pocsolyás vízben álltam. Jóideig eltartott, míg elképedésemből némileg felocsudva, arra gondoltam, hogy felmászom a töltésre valami szárazabb helyre s általán véve, míg eszembe jutott, hogy halálos veszedelemben forgok.

Nem messze tőlem egy egyszobás kis zsellér-fakunyhó volt, amelyet krumpliskert vett körül. Végül feltápászkodtam s meglapulva és kihasználva minden kis fedezéket, a kunyhó felé szaladtam, zörögtem az ajtón, de senki sem hallotta, ha ugyan volt valaki a kunyhóban. Kisvártatva abbahagytam a zörgetést s az út nagyobb részén egy árkot használva fel, csúszva-mászva eljutottam a Maybury felé elnyúló fenyőerdőbe, a nélkül, hogy a gépszörnyetegek észrevettek volna.

Az erdő védelme alatt, nedvesen, dideregve saját házam felé nyomultam tovább. A fák között igyekeztem rábukkanni a gyalogösvényre. Nagyon sötét volt az erdőben, mert most már ritkábban villámlott s a jégeső, amely úgy zuhogott, mint a hegyipatak, a sűrű lombozat résein oszloposan tört keresztül.

Ha tisztában lehettem volna a látott dolgok jelentőségével, bizonyára Byfleeten keresztül a chobhami út felé törekedtem volna, vissza Leatherheadbe, feleségemhez. De a sok rendkívüli dolog között, ami az éjjel történt körülöttem s abban a nyomorúságban, amelybe egész szervezetem jutott, nem is gondoltam erre. Össze voltam törve, el voltam csigázva, bőrig áztam, belesiketültem és belevakultam a viharba.

Valami határozatlan gondolatom volt, hogy jó volna házamba menni. Ez volt az egyedüli ösztön, amely bennem működött. A fák között botorkálva, beleestem egy árokba, térdemet belevágtam valami karóba s végre kiláboltam az útra, amely a kollégiumtól lefelé vezet. A szó szoros értelmében ki kellett lábolnom, mert a vihar árja magával ragadva a homokot, iszapos hegyi patakban zuhogott le a domboldalon. Ekkor a sötétben egy férfi botlott belém, úgyhogy hátratántorodtam.

Rémülten felkiáltva félreugrott s elrohant, mielőtt annyira összeszedhettem volna magamat, hogy megszólítsam. A vihar éppen ezen a helyen oly erővel dühöngött, hogy a legnagyobb erőfeszítésembe került felfelé menni a domboldalon. A baloldali kerítés mellé szorultam s a palánkokba fogózva, törtettem előre.

A dombtető közelében megbotlottam valami puha tárgyban. A villám lobbanásai mellett lábaim között fekete posztócsomót s egypár csizmát láttam. Mielőtt tisztán ki tudtam volna venni, hogyan fekszik az az ember, akibe belebotlottam, a villámfény kilobbant. Állva maradtam s vártam a következő lobbanást. Erőteljes férfi volt, egyszerű, de nem szegényes ruhában. Feje begörbült teste alá. Összekuporodva hevert, szorosan a kerítés mellett, mintha erősen hozzávágódott volna.

Leküzdve azt a természetes ellenszenvet, amelyet mindenki érez, aki sohasem ért még holttesthez, lehajoltam és hátára fordítottam, hogy szívéhez férjek. Halott volt. Nyilvánvalóan nyakát szegte. Harmadszor villámlott s megláttam arcát. Talpra ugrottam. A «Tarka kutya» korcsmárosa volt, akitől kölcsön vettem a kocsit.

Vigyázva keresztül léptem rajta s rohantam fölfelé a dombtetőre, el a rendőrállomás és a kollégium mellett, házam felé. A domboldalon nem égett semmi, bár a mezőségről még egyre idevilágított a vörös fény s vöröses füstgomolyok viaskodtak a szakadó jégesővel. Amennyire a villámlás fénye mellett elláthattam, a körülöttem fekvő házak teljesen épen álltak. A kollégium mellett valami fekete rakás hevert az országúton.

Az országútról, a Maybury-híd felől, hangokat és lábdobogást hallottam, de nem volt bátorságom kiáltani, vagy odamenni. Kapukulcsom segítségével beléptem házamba, a kaput betettem, bezártam és elreteszeltem s a lépcső aljáig botorkálva, leültem. Magam előtt láttam folyton a hosszú léptekkel haladó érc-szörnyetegeket s a kerítéshez vágódott holttestet.

Ott kuporogtam a lépcső alján, hátamat a falhoz támasztva s iszonyúan dideregve.

XI. Az ablakban.

Említettem már, hogy valahányszor nagy izgalmak ejtettek rabul, izgatottságom rendesen magamagát emésztette fel. Egy idő mulva fölfedeztem, hogy fázom, át vagyok ázva és hogy körülöttem apró víztócsák borítják a lépcsőre felfutó szőnyeget. Csaknem gépiesen fölemelkedtem, bementem az ebédlőbe, megittam egy kis whiskyt és átöltözködtem.

Ezután fölmentem a lépcsőn dolgozó-szobámba; de hogy miért, azt nem tudom. Dolgozószobám ablaka a fák és a vasútvonal fölött a horselli mezőség felé nyílt. Annyira siettünk a távozással, hogy ez az ablak nyitva maradt. A folyosó sötét volt s a szobában, amint benyitottam, áthatatlan sötétség fogadott, az ablakkeretbe foglalt kilátás éles ellentéteül. Megálltam az ajtóban.

A mennydörgés megszünt. A keleti kollégium tornyai és körülötte a fenyőfák nem voltak már sehol s nagyon messze élénkvörös világosságban látható volt a mezőség a homokbányák körül. A világosságban óriási fekete alakok, furcsák és groteszkek, sürögtek-forogtak ide-oda.

Mintha arrafelé az egész vidék égett volna – egy széles domboldalon apró lángnyelvek libegtek, csavarodtak az enyésző vihar szélrohamaiban, vörös visszfényt vetve a magasban nyargaló felhőkre. Hébe-korba valami közelebbi tűzből füstgomolyok hömpölyögtek tova az ablak előtt, elfödve a Marsbelieket. Nem láthattam, hogy ezek mit csinálnak, sem azt nem láttam tisztán, hogy milyenek, sem azt, hogy mik azok a fekete tárgyak, amiken szorgalmasan dolgoztak. A közelebbi tüzet sem láthattam, bár visszfénye ott táncolt a dolgozószoba falán és mennyezetén. Éles, gyantás égésszag terjengett a levegőben.

Az ajtót nesztelenül betéve, az ablak felé közeledtem. E közben a kilátás kiszélesedett jobbra a wokingi állomást környékező házakig, balra a megszenesedett, feketére vált byfleeti fenyőerdőig. Lefelé végig a domboldalon és a vasút mentén egészen a híd közeléig világosság volt. A Maybury-országút mentén s az állomás közelében levő uccák hosszában a legtöbb ház égő romokban hevert. A vasútmenti fény eleinte meghökkentett. Valami fekete tömeget, vörös ragyogást és jobbra egy sor hosszúkás, sárga négyszöget láttam. Csakhamar észrevettem, hogy összeroncsolt vonatot látok, amelynek eleje kiugrott a sínekből s lángokban állt, hátsó kocsijai pedig még a síneken állanak.