Part 1

FERENCZI SÁRI

A VÖRÖS DARU

BUDAPEST,

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1919

A BORÍTÉKOT BATÓ JÓZSEF RAJZOLTA.

9616. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

I. FEJEZET. Milyen is az a daru?

1814 októberében beteljesedett az ország legbuzgóbb, legfőbb óhajtása és egy hétfői nap estéjén, I. Ferenc császár megérkezett Budára.

Másnap már reggeltől fogva audienciát tartott. Saját huszárezredének egyenruhájában, kegyesen fogadta hű magyarjainak hódolatát. Valamennyit elbűvölte szíves mosolyával, apró igéreteivel, elragadó kedvességével, mindmegannyi jutalmával annak a sok-sok áldozatnak, mit a hosszú napóleoni háborúk alatt hozott az ország vérben, pénzben.

Pest ujjongva fogadta a császárt és lelkesedve készült az orosz cár, meg a porosz király megérkezésének ünneplésére. Másnapra várták őket, izgatott türelmetlenségben égtek a szívek, és kis polgárasszonyok megmámorosodva álmodtak arról, hogy holnap császárok veszik észre őket. A sorsnak minden lehetősége ott izzott a levegőben. Napoleon Elba szigetén van és eljött a béke. Eljött a béke, hogy ezer csudával árassza el Európát, eljött a béke, hogy visszahozza az elvesztett vagyonokat, és elpusztítson jogtalanul szerzett kincseket, eljött a béke, hogy letörölje az özvegyek könnyeit és dédelgető apja legyen az árváknak. Eljött a béke, mindent fölülmuló boldogságot igérő jóltevője a világnak, eljött és elhozza majd biztosan minden igért kincsét Pestre is, hiszen itt a császár, itt a magyar király és a Magyar Kurir november 1-én megjelenő számában mindenki olvashatta széles e hazában, hogy: „Az atyáskodó fejedelem mindjárt az első nap azzal mutatta meg kegyelmes gondviselésének indulatját, hogy reggeltől fogva délután két óráig, a hozzá folyamodó hív alattvalóit hallgatta“.

Zsúfolva is volt a nagy terem, hatalmasok és kicsinyek, szegények és gazdagok lesték a pillanatot, hogy szemtől-szembe lássák a császárt és előadhassák kéréseiket. Csataképek díszítették a palota várótermének falát, de minden ütközetnél nagyobb ütközetet készültek vívni sorsukkal a jelenlevők, akik izgatottan köhécselve ismételték magukban mondanivalójukat. Nagy devócióval gyönyörködtek közben, a falmelletti díszes asztalok üveglapján álló porcellánfigurákban, melyek ilymódon teljesítették hivatásukat, minthogy a bécsi gyárból azért kerültek ki a császári család apró, színes szobrocskái, hogy finoman hódoló tiszteletet ébresszenek az alattvalók szívében.

Délután két óráig mindenki bejutott a császárhoz. Nem egy díszmagyarba öltözött hazafi lépte át zord arccal a fogadószoba küszöbét és hagyta el néhány perc mulva ragyogó mosollyal. Ferenc nagyon jól értette, hogyan kell megpuhítani egyéniségének varázsával az elégedetleneket.

Az alakokkal díszített teremben, melynek falait németalföldi kárpit borította, a vörös bársonytrón előtt, fekete karosszékben ült a császár, kin sötétkék, zsinórozott, feszes huszárruha volt.

Hosszú, sovány, borotvált arcán kisimult minden ránc, magas, keskeny homlokáról eltüntek a történelemben annyit emlegetett híres redők és szétálló zöldesszürke szemébe mosoly költözött.

Az ilyen népszerű audienciákat élvezte a császár, csak az államügyeket nem szerette, a nagy eszmék és mélységek iránti érzék hiányzott belőle. Titkos óráiban talán egy kicsi, politikai gondolatoktól alig érintett, német fejedelemségről álmodott, ahol mint igazi Landesvater, íróasztala mellől, maga intézi országa ügyeit, ahol mindenről értesülhet, ami birodalmában történik és a legutolsó asszonyi pletyka szálait is ő gombolyítja fel fehér, karcsú, fejedelmi ujjaival. Egy ilyen országban glóriát is font volna homloka köré népének hálája és egyenként boldogított alattvalói sohasem egyesültek volna ordító tömeggé, hogy jogot és alkotmányt követeljenek tőle.

Két óra felé azért nagyon elfáradt Ferenc császár. Annyi idegen arcot látott, annyiféle panaszt hallott, hogy belekábult. Hosszú ujjú keskeny keze vértelenül, lankadtan pihent a szék karfáján. Egy pillanatig senki sem jelentkezett, már azt hitte, nincs is több kérelmező, midőn az ajtó ismét megnyilt és egy nagyorrú, feketekabátos, különös fiatalember borult lábaihoz, olyasformán, mint színpadi királyok elé, véres drámákban a halálraítéltek.

A császár elnevette magát és az ifjú előadta kérelmét. A pesti német színház hősszerelmese volt, az udvari színházhoz való szerződtetéséért könyörgött és hogy bebizonyítsa művészetét: nagyon szeretett volna valamit szavalni. Ferenc kegyes hangulatban volt és azt mondta neki, hogy csak szavaljon.

– _Ibikus darvai_ – harsogta a színész.

Az első tizenhat sort türelmesen végig is hallgatta az uralkodó, de aztán intett, hogy elég. Mindent megígért a fiatal nagyorrúnak és az audienciának vége volt.

A császár átment dolgozószobájába, végigfeküdt kerevetén és lehúnyta a szemét.

Gróf Sickingen, kedvence és belső kamarása, az ablaknál állt. Bizalmas barátja volt a császárnak és míg a várkert októberi köntösét nézte, a fejedelem rendes, gúnyos, száraz megjegyzéseire várt. A császár azonban ezúttal furcsa kérdéssel lepte meg:

– Milyen az a daru?

Sickingen közelebb lépett a császárhoz:

– Hogy jut eszébe felségednek most ez az állat?

– Szóval, azt sem tudja, hogy madár? – nevetett Ferenc.

A gróf nem jött zavarba, azért is szerette őt a császár, mert igazi jó barátja tudott lenni.

– Ha eddig nem tudtam, most már tudom és köszönöm felségednek a tanítást. Majd megnézzük valami könyvben, hogy milyen madár. A kis főhercegek preceptora biztosan tud róla felvilágosítást adni, mindjárt átküldök József nádor őfenségéhez, addig kérem felségedet, kegyeskedjék türelemmel lenni.

Sickingen ezzel kilépett a mellékszobába, melyben két fiatal szolgálattévő kamarás unatkozott.

– No mi újság gróf, hova sietsz? – kérdezte egyik, egy fiatal huszártiszt.

A gróf előadta a császár kívánságát és a szőke főhadnagy elnevette magát:

– Láttam én darut eleget életemben, tudom jól, milyen. Lőttem is nem egyet.

– Nagyszerű, pompás, akkor azonnal gyere őfelségéhez.

Most már megszeppent a szőke Hardenegg Rudolf gróf. Csendes, szerény fiú volt, önérzetes, becsületes és érzékeny lelke került minden feltünést. Azonban hiába szabadkozott, egy perc mulva már ott volt a császár előtt, és merev, katonás tartásban, lángvörös arccal adta elő, amit a darvakról tudott.

Ferencnek tetszett a világoskék dolmányos szép palatinus huszár, tetszett előkelő tartása, nyugodt modora és talán még jobban tetszett, hogy az izgalomtól annyira nekipirult az arca, míg császárjával beszél. Ma fogékony volt az ilyesmi iránt. Türelmesen hallgatta végig őt, aztán halkan nevetve jegyezte meg:

– De hiszen akkor láttam már darut, van a schönbrunni állatkertben. – Aztán gondolkozott kissé:

– Szóval, márciusban és októberben vonulnak át az ország egyes vidékein?

– Parancsára, felség.

– Most október van, úgy-e?

– Október, felség.

– Akkor mutasson nekem egy olyan madarat.

– Istenem, felség…

– Hát erre nem vonulnak?

Hardeneggnek felderült az arca:

– Hogyne, felség, két éve egy barátommal Óbuda határában vadásztam darura; a darvak pedig évről-évre rendesen betartják vonulásuk útját és pihenő helyeiket.

– Októberben vadászott Óbudán?

– Október végén, felség.

A császár vidáman állt fel, ideges, vézna alakja egyszerre ismét ruganyos lett és örömmel eltelve jelentette ki:

– Akkor gyerünk. Ön velem jön, Hardenegg. Csak ketten megyünk. Fogjanak be. Sickingen, valamit szeretnék enni. Aztán a szürke köpenyemet. Csak a kocsis jön velünk, der Nepomuk. Két vadászfegyvert a kocsira.

Szeszély volt, de fejedelmi szeszély, tehát teljesült és így két óra mulva, már a bécsi-úton túl, Óbudán, a solymosi mezőknél szálltak le a kocsiról.

Gyönyörű idő volt. A lemenő nap nyomában rózsaszínű maradt az ég és aranyosszegélyűek a felhők, a távoli hegyek pedig sötéten rajzolódtak a halványodó vörös fényben.

Hardenegg átvette a kocsistól a fegyvereket és indulásra készen állt a császár előtt.

– Mehetünk – mondta Ferenc, aztán elkérte saját fegyverét. – Csak semmi teketória. Estig nem vagyok császárja. Két egyszerű vadász, jó barátok. Érti, lieber Hardenegg?

– Felséged nagyon kegyes – mondta a fiatal tiszt és megigazította uralkodója vállán a fegyvert.

Nekivágtak a mezőnek. A császár óvatosan lépkedett, mindig jól megnézte, hova teszi le keskeny fejedelmi lábát, és Hardeneggnek melege lett az aggodalomtól. Nem könnyű mesterség vadászatra vinni egy uralkodót, mikor az ember még azt sem tudja biztosan, hogy meg is jelenik-e majd a ritka vad.

– Na mit gondol, szerencsések leszünk-e? – szólalt meg a császár.

– Reménylem, mert ha itt, Magyarországon, nem sikerül felségednek darut látnia, akkor sehol. Ezt az országot nem kerülik el. Az apám birtokán, Sopron megyében, gyakran lőttem darut. Mikor pedig Galiciában állomásozó ezredemhez vonultam be és végig kellett utaznom az egész országon: láttam, hogy a falvakban mindenfelé darutollat viselnek kalapjukon a legények.

– Érdekes – mondta a császár, de látszott, hogy ezt inkább merészségnek tartja a magyar legények részéről.

Énekelnek nótákat is a darvakról, – folytatta a gróf. – „A süvegem darutollas, virágos…“

– Hát ön tud magyarul? – kérdezte Ferenc.

– Tudok, felség.

– Fölösleges. Ön német fiú, minek tanult meg magyarul?

Hardenegg elpirult:

– Magyarországi birtokunkat még Mária Terézia legkegyelmesebb császárnőnktől kaptuk. Itt születtem, itt nőttem fel, felség.

– Az nem ok – jegyezte meg a császár, de aztán ismét derüs és barátságos lett. – No, hol a daru? – kérdezte.

– Azonnal, felség, most jobbra térünk, aztán amott a két fűzfa mellett a nádasban meghúzódunk és…

– Nem szeretem a bujkálást, nem léphetnénk föl inkább nyiltan?

– Felséged engedelmével a Geheimpolizei sem lép fel nyiltan és mégis sok érdekes madárra tett már szert.

– Sehr gut, lieber Hardenegg – nevetett a császár – valóban, ha arra gondolok, amiket báró Hager mesél nekem az uralkodókról… sehr gut, sehr gut. No és a cár szerelmes levelei… Egy kis szünetet tartott, mert kissé göröngyös volt az út, aztán bizalmaskodva folytatta:

– Azért fárasztó a kongresszus, higyje el. Ludovika azt állítja, hogy tíz évet rabol el életéből. Bájos, mi?

A császár mindig megilletődött, ha harmadik, legkedvesebb és legtörékenyebb feleségének csak nevét is említette.

– Fő, hogy felséged vitézsége és bölcsessége győzedelmeskedett a franciák fölött – mondta Hardenegg.

– Ja, ja, jetzt sein’s ruhig – sóhajtotta elégedetten a császár.

– Megérkeztünk, felség – mondta a fiatalember és megállt a rét völgyszerű mélyedésében.

Kisebb-nagyobb nádasok susogtak itt-ott az esti szélben, melyeken sarjúkaszálás óta többször végiggázoltak a legelő nagy gulyák és búvóhelynek való sikátoros mélyedéseket tapostak bennük. Egy ilyen keskeny nádasban húzódtak meg a császár és kísérője.

Hardenegget elfogta lassan a vadászszenvedély, végre sikerült megfeledkeznie a császárról és komolyan oktatgatta tapasztalatlan társát:

– A daru nagyon félénk, mozdulnunk sem szabad, még a lélekzetvétellel is óvatosan kell bánnunk.

Soká vártak, az őszi este már fehér ködöket telepített a rétekre, már kezdtek meggémberedni tagjaik, mikor különös hang törte meg a csendet: krú, krú.

A császár összerezzent, Hardenegg boldogan kapta fel fejét és az előttük levő tisztásra mutatott. A szemben fekvő nádasból hosszúlábú, cingár nyakú, hegyes csőrű, kecses madár lépkedett elő. Egy daru! De milyen daru? A század faunájának eddig sohasem látott csudája. Szürke madarat igért Hardenegg a császárnak és egy vörös daru finom formái rajzolódtak az alkonyi égre. A fiatal darvak szárnyaszéle szokott ilyen lenni, de ezt az egyet egész vörhenyesre csókolta az ifjúság hajnala.

Megdöbbenve, ijedten bámultak a tüneményre, azt képzelve egy pillanatig, hogy valami csudálatos vízió, melyet földöntúli hatalom varázsolt elébük.

A vörös daru előbb méltóságosan sétálgatott ide-oda, büszkén, magasra tartva fejét, majd egyszerre hajtogatni kezdte nyakát, felkapott egy kövecset, a levegőbe dobta és azon volt, hogy újra elfogja. A játék tetszett neki, jókedvű lett, sietve szaladgált a tisztáson és…

– Lőjjük le, i’ muss ihn haben – mondta fegyveréhez kapva a császár.

A daru figyelni kezdett, megijedt és pár ugrással fölkapott a levegőbe. Egyszerre lőttek, a császár és Hardenegg, de nem találták el.

A fegyverdördülésre egész darucsapat szállt fel a nádasból és V-betűben rendezkedve, nyakukat, lábukat elnyújtva, erős szárnycsapásokkal, halk kurrogással, elrepültek nyugat felé.

A császár és Hardenegg dobogó szívvel bámultak a tündérmesék madara után. Vártak, egy percig, visszavárták a darut, aztán halkan, keserűen kacagott a császár:

– Elment.

Szomjasan vágyó szomorúság égett fáradt szemében.

– Én megszerzem felségednek azt a madarat – mondta Hardenegg fellobbanó önérzettel, mely a lehetetlent is könnyűnek tünteti fel az élet egy-egy ritka pillanatában.

Ferenc halvány asszonyának, Ludovikának fáradt szépségére gondolt. Há egyetlen ilyen vörös tollat tudna vinni neki, aki most az esti ködön át mosolyog feléje. Csipkék reszketnek mellén, milyen csudás virág, fiatal és ő…

– Már késő – felelte és lemondón legyintett fehér kezével.

Az éjszaka sötét madárként bontogatta felettük szárnyait.

– Menjünk – mondta a császár. Ismét a kegyesen leereszkedő, tréfálkozó uralkodó volt, mosolygó arccal, elzárt érzelmekkel.

– A saját darujára vigyázzon, lieber Hardenegg, – mondta – az enyém már elszállt örökre.

Szótlanul mentek vissza a kocsihoz, mintha valamit elmulasztottak volna, mintha kincset veszítettek volna el, mely már-már az övék volt…

Hideg lett, Ferenc kabátjába burkolódzva, fázva húzódott össze a hintó szögletében. Csalódottnak, tehetetlennek érezte magát, kicsinek és szomorúnak.

A híres szürkék szinte repítették hazafelé, már az angyali üdvözletről elnevezett templomhoz értek, oda, ahol a Bécsi-út balra tér, elhagyva jobbra Óbudát, mikor a hintó egyszerre nagyot zökkent. A lovak megálltak, Nepomuk leugrott a bakról és megdöbbenve látta, hogy kiesik egy kerék.

A császár felriadt álmodozásából, leszállt ő is, a kocsis szemrehányásokat várt, de a császár nem haragudott; elvesztette fogékonyságát az apró kellemetlenségek iránt, türelmessé tette nagy csalódása.

– Wo sama, Nepomuk? – kérdezte, aztán körülnézett.

Kis ház állt az úttól balra, valami magány után vágyó polgár lakhatott itt egyedül, Buda és Óbuda között. Jobbra egy kocsma volt, mellette kovácsműhely, de minden az est csendjébe burkolódzott és elhagyottnak, kihaltnak látszott a világ.

Hardenegg épen azon törte a fejét, hogy nincs a földnek nálánál sorsüldözöttebb teremtménye, mikor megszólalt Ferenc és rendelkezni kezdett:

– Nepomuk, megcsináltatod a kocsit, mi addig betérünk valahova, lássuk, mit csinálnak a jó budaiak. Hardenegg, mi a keresztneve?

– Rudolf, felség.

– Semmi felség, lieber Rudi, csak Franz, tegezni fogsz. Szigorú inkognitó. Nepomuk, egy bécsi úr vagyok, érted?

– Ja, ja, i’ was schon. – Nepomuk már sokszor állt ilyen bizalmas lábon uralkodójával.

A császár a rácsos ablakú kis földszintes házra mutatott:

– Oda megyünk – mondta. – Kopogj be Rudi.

Hardenegg meghúzta a barna kapu csengőjét. Kis vártatva léptek zaja hallatszott a kapualjban, a kulcs fordult a zárban és egy karcsú leány állott a küszöbön.

Gyertyát tartott kezében, a gyertya megvilágította sötét ruháját, fehér vállkendőjét, vörösesszőkén ragyogó haját és fényt gyújtott szemébe, melyet kérdőleg emelt az idegenekre.

A császár meg akarta veregetni arcát, de a leány büszkén kapta el fejét.

– Jó, jó, – nevetett Ferenc – nem bántom, ne féljen. Kis baleset érte kocsinkat és míg elkészül, remélem itt maradhatunk. Úgy-e, bebocsájt?

Nagyon kedves volt és barátságosan karonfogva Hardenegget, bemutatta őt, hogy saját személyéről elterelje a figyelmet:

– Barátom, Hardenegg Rudolf gróf. Kinek a háza ez?

– Müller Hiláriusz órásmesteré.

– Kegyed a leánya, szép gyermekem?

A leány illedelmesen meghajolt:

– Müller Franciska vagyok – mondta könnyedén elpirulva.

II. FEJEZET. Hiláriusz mester vacsorája.

Alacsony ebédlőbe vezette be vendégeit Franciska. Nagy, zöld huzatos kanapé állt a fal mellett, előtte asztal, az asztal körül zöld párnázott székek és az asztal közepén magas talapzatú állólámpa égett.

A kanapé felett arany rámában, sárgaruhás nő képe mosolygott a belépőkre, a kép alatt üveg falitartóban néhány őszirózsa virított.

Franciska az ajtóban elfujta gyertyáját, mellyel a sötét kapualjban és a még sötétebb előtéren át világított, megfordult és utólérhetetlenül bájos mozdulattal intett be a szobába:

– Parancsoljanak!

A nagy, zöld kályha mellett fekete bőrkarosszékben egy őszülő vörös fej és egy sötét barna kabát mozdult meg. Most arra felé fordult Franciska:

– Atyám, vendégeink érkeztek – mondta.

Müller Hiláriusz mester felállt, egyet simított homlokába hulló nagy haján, hátraszegte fejét, hogy hegyes álla merészen emelkedett ki a magas gallérból, ragyogó, mélyen fekvő, aprólékosan vizsgálódó szemét úgy jártatta az idegeneken, mintha valami bonyodalmas óraművek lennének, melyeknek szerkezetét kellene egy pillantással megértenie. Végre megszólalt halkan, óvatosan:

– Köszöntöm az urakat.

A császárnak végtelenül tetszett a helyzet és mosolyogva közeledett a házigazdához. Ferenc különben is rendesen mosolygott, ha hű alattvalóival beszélt, szétálló zöldesszürke szúrós szemében jóságosan, előreálló alsó ajka körül gúnyosan. De azért ebben a fölényesnek tetsző gúnyban is sok volt a gyámoltalanság, és duzzadt, melankólikus Habsburg-ajka körül örökre ott révedezett valami gyerekes bizonytalanság.

– Kaiserstein Ferenc gróf vagyok – mutatkozott be – és ez itt barátom, Hardenegg Rudolf gróf. A császár kíséretéhez tartozunk. Vadászni jártunk és most hazafelé menet eltörött a kocsink kereke. Míg a hibát helyrehozzák, szeretnők igénybevenni vendégszeretetét, uram. Bájos leánya kedvesen bebocsájtott, remélem, ön sem űz el.

Hiláriusz mester kezet fogott vendégeivel:

– Szerencsémnek tartom, ha a gróf úr és igen tisztelt barátja, megpihennek házamban. Foglaljanak helyet.

Míg az órás megismerkedett az idegenekkel, azalatt Franciska az ünnepélyes alkalomra való tekintettel, az olajlámpa helyett, nagy ezüst karosgyertyatartót helyezett az asztal közepére és a gyertyák szelíd, sárgás fényében, tágranyilt, kíváncsi szemekkel várta, hogy mit hoz még számára a változatos este.

A vendégek leültek, a császár kényelmesen elhelyezkedett egy karosszékben és Franciska mosolyogva kérdezte:

– A köpenyét nem veti le gróf úr?

– Nem, szép gyermekem; hűvös volt az este és kissé átfáztam, így hamarabb átmelegszem, – és a császár védekezve vonta összébb nagy felöltőjét.

– Akkor jól fog esni egy pohár bor az uraknak – mondta a fiatal leány és egy üveg bort, meg poharakat vett elő a faliszekrényből.

Kecsesen mozgott, gyorsan, könnyedén. Magas, nyúlánk leány volt és nagyon emlékeztetett az apjára. Vörös haja volt, mint neki, alacsony homloka, különös hajlású orra, keskeny metszésű szája és szeszélyes, egyéni oválisú arca, úgy hogy néha gyermekdeden kerek arcból bámultak elő fényes sötét szemei, máskor egy érett nő kifejezése jelent meg minden vonásában és türelmetlenül égő tekintetében.

Hardenegg nézte őt, sohasem látott ilyen leányt, Franciska olyan volt a nők között, mint a darvak világában az a csudamadár, melyet épen aznap délután hozott elébe a sors szeszélye. A vörös daru, a vörös Franciska, mintha ifjúságának képe, vágya lenne mind a kettő.

Hiláriusz mester bort töltött vendégeinek, aztán leányának szólt:

– Vacsora kellene Franciska. Reménylem, az urak nem vetik meg szerény estebédünket?

– Sőt, köszönettel fogadjuk, – mondta a császár. – Megéheztünk a vadászaton és még soká tarthat, míg hazajutunk.

– Nézz hát utána gyermekem, hogy hamarosan kapjunk valami harapnivalót, – szólt Hiláriusz.

– Igenis atyám, majd beszélek Nánival.

Franciska kilebbent a szobából és Hardenegg szentül meg volt győződve, hogyha aranyhaja nem világít körükben, egyszerre sötétebb lesz.

Hiláriusz mester felemelte poharát:

– Az urak egészségére.

Óvatosan ivott néhány kortyot, aztán érdeklődve kérdezte:

– Tehát ő császári felségével jöttek az urak Bécsből?

– Tegnap este érkeztünk, – felelte Ferenc.

– Mondjon hát valamit a kongresszusról, perillustris domine Comes. Ennek a gyűlésnek tárgyait, folytatását és kimenetelét tudni, a legnagyobb boldogság a világ történetét ismerni kívánó embernek.

– Majd rendet teremtünk valahogyan – jegyezte meg a császár.

– Rendet! – Hiláriusz mester bólintott. – Jó is lesz, hogy most már sok esztendőkig békességben éljen Európa. A status sekretariúsok és külső dolgokra ügyelő miniszterek majd csak megegyeznek a sok rendbéli ínség elháritásában. Ebben a gyűlésben kell a közönséges békességnek erős és mozdíthatatlan fundamentumát megkészíteni. Kinek-kinek birodalmát úgy intézni, hogy senkinek panaszkodásra és villongásra oka ne lehessen. Ennél az időpontnál nevezetesebb sohasem volt a világon.

Igy beszélt Hiláriusz mester, beszélt, ahogy az óra ketyeg, kiformáltan, egyformán, hangsúly nélkül, mintha gép beszélne, de a gondolatok, melyeket fejtegetett, bonyolultak voltak, eszejárása komplikált, mint egy finom szerkezet. Ha valami olyat mondott, amit különösen fontosnak talált, akkor bólintott hozzá a tárgyhoz mérten egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, amint az óra üt, tizenkettőt is bólintott, de annál többet soha.

Ferenc mosolyogva hallgatta, Hardenegg pedig szólni sem mert, remegve leste házigazdájuk minden szavát, szerette volna tudtára adni valahogyan, hogy úgy beszéljen ezzel a Kaiserstein gróffal, mintha uralkodóval beszélne.

– Ej, az urak nem isznak, – szólalt meg újra Hiláriusz mester. – Na a kongresszus jó kimenetelére – mondta és koccintott vendégeivel.

– Most nagy ünnepségek készülnek Budán is, Pesten is – jegyezte meg Ferenc.

Az órás bólintott:

– Úgy bizony. Hallom, jő a prusszus király és Sándor, orosz császár. Megérdemli a magyar nemzet, hogy ellátogassanak ide is. A háború alatt sok fogyatkozást szenvedett a két magyar haza. Megvan a maga legszerencsésebb éghajlata, kövér és gazdag földje, számos munkása és szorgalmas népei és mégsem jutott el a boldogságnak arra az állapotjára, amelyre különben eljutnia kellett volna… De most vidám ábrázatban tűnik szemembe a jövendő.

A beszélgetésnek ez a hazafias fordulata már nem tetszett Ferencnek, szigorú, idegenkedő ráncok jelentek meg homlokán és összébb húzta szürke köpenyét.

Szerencsére belépett Franciska.

– Na, jó vacsorát kapunk? – kérdezte Hiláriusz mester.

– Remélem atyám, hogy vendégeink mindent rendben találnak.

Közelebb jött és kedvesen, kacérkodva állt meg az asztal mellett. A császár arca újból felderült és lovagiasan jegyezte meg:

– Előre is esküszöm, hogy jó lesz a vacsora, ha kegyed főzte, szép gyermekem…

Hiláriusz méltatlankodva vágott közbe:

– Az én leányom nem főz, az én leányomnál királykisasszonyok sem lehetnek különbek, szebbek. Kinek van még ilyen haja a világon?

– Neked atyám – mondta Franciska.

– Vörös! – mondta Ferenc.

– Arany! – mondta Hardenegg.

Franciska édes mosolyt küldött a szép huszárnak, aztán a császárhoz fordult:

– Vörös, bizony vörös. Úgy-e, még nem látott ilyen vörös leányt? – A faliszekrényhez ment, tányérokat vett elő, teríteni kezdett és tovább csacsogott: – Tudom, csúnya, tudom azt is, hogy szégyen. Más leány is születik vörös hajjal, de az anyjuk addig keni dióolajjal, míg megbarnul. Nekem senki sem kente, nincs anyám és apámnak tetszett, mert olyan, mint az övé.

Hiláriusz gyönyörködve nézte, hallgatta leányát, az ő szemében a teremtés remeke volt Franciska és az övé, csak az övé. Úgy nevelte fel a kis óbudai házban, mint egy nagyúri kisasszonyt. Maga tanította, maga ápolta, ha beteg volt, maga választotta ki ruháit, maga szabta és együtt varrták hosszú téli estéken, napos nyári délutánokon.

Most barna selyemszoknya volt rajta, hóna alatt megkötve, mint akkor viselték. Hozzá piros bársony mellényke és piros cipellő könnyed lábán. Művészi kezek tervezték a ruhát, mintha az ősz utolsó georgináit szórták volna már barnuló lombra, mesteri kezek szabták, kicsit távol a divattól, egy különös világ légkörében.

Franciska tányérokat tett a vendégek elé és miközben az asztal fölé hajolt, a gyertyafény mind a hajára hullott.

Hiláriusz lányára mutatott:

– Hát nem volt igazam? – Ritkán emelte fel kezét, rendesen úgy pihent mélyen a barna kabát ujjában, mint bársony dobozában a finom műszer.

– Szegény feleségem szőke volt, láthatják az urak, itt a képe felettünk. Meghalt, mikor ez a gyermek született. Még látta őt, a karjában fogta, de aztán sírva halt meg: „Egy vöröshajú leány.“ Ezek voltak utolsó szavai, pedig el lehetett készülve rá, mikor hozzám jött feleségül, hogy megesik vele ez a szégyen. Szégyen! – nevetett halkan, elégedetten – nem, nem, gyönyörűség! Az én leányom nem lehetett olyan, mint más leányok, ő egyetlen a világon, a vöröshajú Müller Franciska, az enyém egészen és még ránézni se merjen senki.

Franciska egy-egy kis csokor őszirózsát tett minden teríték elé s aztán megsimította az apja fejét:

– Ez a rögeszméje, nem is mehettem férjhez, vénleány vagyok, már huszonkét éves.

Hiláriusz mester majdnem haragos lett:

– Te nem vagy sem huszonkét éves, sem tíz, sem harminc, sem fiatal, sem vén, Franciska vagy, az én leányom.

– Ó, apám te elhiteted az urakkal, hogy valami különös kincset őrzöl olyan nagyon és rejtegetsz a világ elől. El sem hiszik az urak, még sohasem vitt el sehová. Azért van báli ruhám és néha esténként fölveszem, de csak ketten vagyunk, tudok táncolni is, van egy óránk, az muzsikál, mikor muzsikál, táncoló párok libbennek ki egy kis ajtón és akkor én is táncolok apámmal, menuettet, meg valcert. A valcer nagyon szép, ó, nagyon szép. Ha elfáradtam, leülünk és apám elmondja, milyen egy bál. Mindent elmond, elmondja, hogy udvarolnak a férfiak, hogy viselkednek a nők. Mesél, és én hallgatom… Apám azt mondja, a valóság nem szép, csak akkor szép, ha már emlék lett. Nekem ő emlékeit adja, mert emlékekkel kezdeni az életet, az finom, gyöngéd és sohasem éri az embert csalódás. Apám így tanította, de én azért mégis…

– Nézz a vacsora után, Franciska – mondta Hiláriusz.

– Bolond dolog ez, – jegyezte meg Ferenc – egy szót sem értek belőle. – Armes Kind.

Hardenegg azt hitte, hogy egy mesevilág kellős közepébe került, hol az aranyhajú Csipkerózsika alszik, hol a zord apa tüskés sövényt font leánya körül és ő a sors kegyeltje, ki áttörte a bozótot, hogy életre ébressze a királykisasszonyt.

Franciska, az elvarázsolt tündér, eközben borjúsültet kínált vendégeinek, aztán jó vaniliás borlevest, az est tiszteletére.

Mikor a tálat a borlevessel az asztalra tette, ruhája kivágásából egy arany medaillon csúszott ki és odakoppant tányérjára. Vékony láncon viselte nyakán. A császár kezébe vette a medaillont, enyelegve közelebb húzta Franciskát és tréfálkozni kezdett:

– Ej, ej, talán mégsem vagyunk egészen elzárkózva, talán mégis őrzünk már valakit kis szívünkben? Lássuk, van-e olyan szép, mint az én Rudi barátom?

Kinyitotta óvatosan a kis ékszert, mosolyogva nézett bele, de egy pillanatra rá már ráncba szedte magas homlokát, hátradőlt karosszékében és sápadt mosollyal, alig hallhatóan mormogta: – Napoleon!

Franciska becsukta a medaillont, a zár csattant és ez a kis, mindent bebörtönöző csattanás, mintha megnyugtatta volna Ferencet is. A lány keblébe rejtette kincsét, aztán kezét szívére szorította és gyönyörűen rajongó arccal mondta: